2014. február 16., vasárnap

Nyomoripar a Nagy-tavon



A mai napon úgy döntöttünk, hogy nem bírunk felkelni a késő éjszakáig tartó mulatozás miatt, ezért egy a másnaposságot helyrerakó bőséges és komótos reggeli után a legnagyobb hőségben bringára szálltunk, hogy eltekerjünk a Tonlé Sap-hoz, Délkelet-Ázsia legnagyobb tavához. Rá voltam kattanva, hogy mindenképp meg kell néznünk az úszó falvak valamelyikét. Eredeti szándékunk szerint pont nem a mára már leginkább turistalátványossággá lett Chong Kneas falvat akartuk megnézni, de mint kiderült, bringával csak az az egy volt megközelíthető a kora délutáni indulásunkkal, úgyhogy azt gondoltuk, hogy inkább ezt, mint semmit. Lehet, hogy utóbbival jobban jártunk volna.

Az út most dél felé vezetett Siem Reapből, a forgalom errefelé jóval kisebb, mint Angkor felé. A város poros, kaotikus, rendezetlen épületeit viszonylag hamar magunk mögött hagyva idővel a klasszikus kambodzsai cölöpökön álló faházak mellett vitt az utunk, pont a szűköcske Tonlé Sap-folyó vonalát követve. Az út időnként fel volt bontva, rázós-poros-törmelékes állaga erősen veszélyeztette a bringák kerekeinek épségét, elég cudar lett volna itt defektet kapni. A házak állaga és minősége hihetetlen változatosságot mutatott, a high-tech tükörüveggel borított parasztpalotáktól a hullámlemezből összetákolt ólszerű viskókig minden volt itt. A változatosság az úton közlekedőkre is vonatkozik: a tehenektől a Hummerekig mindenféle élőlény vagy járgány felsorakoztatta magát. A bringázás kényelmes volt az agyrohasztó meleg ellenére, de a vége felé már kezdtünk eléggé megküppedni. Csak úgy döntöttem magamba a félliteres vizeket egy húzásra. Aztán még melegebb lett, ahogy a pálmák által árnyékolt út rizsföldek és lótuszfarmok mentén haladt tovább. Körülbelül egy óra múlva nagyobb településre értünk, itt megszűnt az aszfalt, helyét fehér, iszonyúan porzó murva vette át. Ahogy elhaladt mellettünk egy nagyobb jármű, minden fehér ködbe burkolózott, tüdőnk pedig köpte vissza magából a beszívott port. A magas cölöpökön álló házak sötét kis kalyibákká váltak, a közöttük álló szürke rocsolyákban kiskacsák úsztak az odadobált szeméthalmok között. Por, szenny és mocsok, ez a három jelző, amivel illethetjük ezt a helyet. Egy-két kilométer után végre utunk végéhez értünk, ahol azzal kellett szembesülnünk, hogy az úszó falvakhoz csak hajóval lehet továbbmenni. Ez végül is logikusnak tűnt, nem is tudom, miért gondoltam, hogy majd odabringázunk. Talán mert a Lonely Planet azt írta, hogy ezekhez oda is lehet bicózni, de végül is írt már pár hülyeséget, úgyhogy ez is belefért.










A kikötő parkolójában rengeteg nagybusz, kisbusz és tuktuk állt, akik iparilag hordták ide a turistákat. A hajójegy ára fejenként 20 dollár volt, ez egy kb. kétórás utat fedezett, de úgy gondoltuk, hogy ennyit nem ér meg nekünk, ezért letelepedtünk egy koszlott büfébe, és elkezdtem körbejárni, hogy milyen egyéb lehetőségek vannak még. Egy tuktukos oldotta meg nekünk a helyzetet, azt mondta, hogy adjak neki 30 dollárt és szerez kettőnknek privát hajót, ami csak kettőnkkel elmegy az úszó faluig, és az nagyon jó lesz nekünk. Annyira hülye azért nem voltam, hogy csak úgy odaadjam neki a lóvét, ezt megértette, és közösen mentünk el a pénztárhoz, csak annyit kötött a lelkemre, hogy ha bárki kérdezi, akkor mi nem bringával jöttünk, hanem tuktukkal és azzal is megyünk majd vissza, semmi más nem fontos, csak ez, ő mindent elintéz. És valóban, a pénztárban, ahol mindenki 20 dollárért vette a jegyet a tömött hajókra, mi 15-ért vettük meg a jegyeinket. Mire összeszedtük magunkat, a tuktukos el is tűnt, mint a kámfor, mi pedig ott álltunk, hogy ezt a helyzetet most nem értjük egyáltalán. Mindenesetre ahogy lementünk a vízhez, egyből hatalmas mosollyal betereltek minket egy vagy tízfős hajóba, ami pikkpakk elindult kettőnkkel, rajtunk kívül a két hajóssal, az egyik vezette, a másik pedig magyarázott mintegy önjelölt guide-ként. Minden negyedik szót értettük, többek között azért, mert jellemzően a kambodzsaiak úgy beszélnek angolul, hogy mindig elnyelik a szó végét, példálul a floating village, az náluk plóti vili, vagy ha pl. Siem Reapben este sétálunk az utcán, akkor gyakran azt halljuk, hogy "ní e gu masszá sző", azaz "need a good massage sir", vicces, de sokszor nehéz.

Ahogy mentünk a hajóval a Tonlé Sap-folyón, megfigyelhettük a partszakasz tökéletes jellegtelenségét, a fák ágairól lógó szemetet, ami az esős évszakban megáradt folyó visszahúzódása utáni maradékként himbálózott torz díszként, közben pedig hallgattuk a guide-unk kis történeteit az úszó falvakról. A teljesség igénye nélkül a guide-tól és egyéb forrásokból szerzett információk szerint mintegy 80.000 ember él úszó falvakban a Tonlé Sap-tavon (a Tonlé Sap egyébként Nagy Tavat jelent), átlagosan 500 dollár az éves jövedelmük fejenként, ami leginkább halászatból jön össze, az írástudatlanság kb. 47%, a gyermekhalandóság kiemelkedő, az átlagéletkor pedig 54 év körül van. Szóval nem a felső tízezer lakik az úszó falvakban, mint ahogy erről hamarosan saját szemünkkel is megbizonyosodhattunk. 

Ahogy beértünk a faluba, elsőre nagyon hangulatos, úszó pontonokra épített házakban zajló életet figyelhettünk meg, amit csak a hozzánk hasonló hajókból fényképező turisták viszonylag magas száma tört meg. Persze ennek mi is ugyanúgy részei voltunk, de hát már nem volt mit tenni, ha már ott voltunk, fényképeztünk mi is. Lábosokban evezve kolduló csöppségek, a ladikban kifeszített hintaágyban fekvő csecsemő mellé berakott óriáskígyó segítségével a figyelmet magára felhívó anyukák és csonkolt végtagokkal élő szerencsétlenek között tettek minket "partra" első állomásunkon, az úszó marketen, ahol a bóvliáruk mellett még egy krokodilfarm is helyet kapott. Ez egy másfélszer négy méteres ketrecszerűség, amibe alulról felszivárog a lé, és kólásdobozok között néhány nyomorult krokodil tengeti sanyarú életét, amíg fel nem dolgozzák őket táskává, kulcstartóvá vagy egészben lenyúzott bőrré, amit a falra akaszthatunk, ha megvesszük, persze csak ha nem végzik ki őket még kiskorukban, hogy cuki kis kitömött figuraként, különböző pózokba merevítve megvásárolhassa őket a nyugati turista. Megcsodálhattuk pár rohadó akváriumban az itt élő édesvízi halak csodálatos fajgazdagságát, valamint autentikus halászati eszközöket mutattak nekünk. Miután gyorsan visszamenekültünk a hajónkba, és elhaladtunk az úszó templom mellett (keresztény templom is volt), kikötöttünk egy másik úszó üzletnél, ahol arra próbáltak minket rávenni, hogy vásároljunk 30 kiló rizst 50 dollárért az árván maradt gyermekek számára, akiket ezután fogunk meglátogatni. Miután közöltük, hogy bocs, de most erre nem vagyunk felkészülve, kérdezték, hogy akkor tulajdonképpen mi most mennyi pénzt szántunk ezekre a szegény gyermekekre? Háborgó lelkiismeretünkkel, saját mocskos lelkünkkel történő rángó küzdelemmel teli szembenézésünk után zaklatottan közöltük, hogy tulajdonképpen nem gondoltunk arra, hogy mi most ilyenfajta jótékonysági cselekedeteket tudnánk végrehajtani. Rosszalló pillantások kíséretében újra vízre szálltunk, hogy elmenjünk a gyermekekhez, az iskolába. Tényleg annyira cukik voltak és aranyosak, hogy az ember szíve kőből kell, hogy legyen, ha anélkül távozik innen, hogy adományt helyezett volna el az iskola perselyébe, és mivel a miénk is lágy anyagból formálódott, nem is tettünk másként. Kísérőink árgus szemmel lesték, hogy mennyi pénz csúszik a dobozkába. Mondanom sem kell, hogy egy árva szó nélkül hajóztunk vissza a kikötőbe, ahonnan indultunk, ők is levették, hogy innentől felesleges kedvesen mosolyogva sztorizgatni nekünk, hiszen nagy lóvéra már úgysem számíthatnak tőlünk. 




















Mikor visszaértünk, még egy mosolyra futotta, amikor jelezték, hogy íme megérkeztünk és hogy akkor mennyi borravalóra számíthatnak. Adtunk nekik két dollárt és keserű szájízzel elhagytuk a hajót, és újra biciklire szálltunk. Hazatekertünk, útközben fotózgattunk és azon lamentáltunk, hogy milyen iszonyú ez egész nyomoripar, levesznek egy csomó turistát egy csomó pénzzel azok, akiknek valójában azon kívül, hogy odaszállítják az embereket a faluba, semmi közük az ott élőkhöz, tudatosan gerjesztik a lelkiismeretfurdalást, a "szar ember vagyok, hogy itt vagyok és nem adok pénzt ezeknek a szegény lelkeknek" érzést, majd a markukba röhögnek. Talán azért valamit a falusiak is látnak az így befolyó pénzből, de ismerve a Kambodzsában uralkodó mérhetetlen korrupciót ennek mértéke kérdéses, és az hogy mára már idáig jutott ez a hagyományos, valaha sokkal természetközelibb életforma, az elég szar, főleg hogy mi magunk is részeseivé váltunk puszta kíváncsiságból ennek erodálódásához és ipari módon történő elüzletiesedéséhez.

Vannak olyan falvak errefelé, ahol ez nem így működik, mindenkinek azt ajánlom, hogy ne a mi példánkat kövesse, hanem szánjon rá több időt és több pénzt, és menjen el a még autentikus falvakhoz inkább, bár félő, hogy akkor meg előbb-utóbb azok is hasonló sorsra jutnak majd.

Vacsora után hosszas alkudozásba kezdtünk egy jóvágású fiatal tuktukossal, aki szuper-high-tech tuktukjával, könyörgő mosolyával, majd megnyerő modorával elnyerte bizalmunkat, hogy őt válasszuk a másnapi távoli templomok egész napos látogatásához szükséges sofőrünknek, ám miután megalkudtunk, közölte, hogy ő még csak három napja tuktuktos, úgyhogy nem ő fog minket vinni, hanem a legjobb barátja, egy angolul fikarcnyit sem beszélő, zaklatott tekintetű fiatalember, akinek szemmel láthatóan fogalma sem volt arról, hogy pontosan hová is szeretnénk menni, és onnan hogy kell majd eljutni a másik templomhoz, amit még meg szeretnénk nézni, de végül beadtuk a derekunkat és a jó szerencsére bízva magunkat megállapodtunk vele, hogy másnap reggel 6 órakor ott lesz a szállásunk előtt, és elindulunk felfedezni a legizgalmasabbnak ígérkező, Angkortól távol fekvő helyeket.


Ezzel a tudattal dőltünk el éjszakára, hogy aztán másnap reggel persze egyből kiderüljön, hogy itt Kambodzsában azért nem érdemes arra számítani, hogy úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elterveztük. 







1 megjegyzés:

  1. Bosszantó, főleg, hogy direkt el akartátok kerülni a hasonló szitukat.
    Felcsigázott a befejezés, miről is van szó? :)

    VálaszTörlés