Végjáték, avagy halálhörgés

Utolsó utunkra indultunk tehát, Delhi felé. Vegyes érzések kavarogtak bennünk, egyfelől még csak most kezdtünk belejönni igazán ebbe a kóválygós életformába, másfelől meg sokminden, de főleg sokmindenki hiányzott már itthonról. Sokat beszélgettünk a Mártissal arról, hogy milyen jó lesz majd az igazi pesti kocsmákban üldögélni normális sörök és barátok társaságában, milyen jó lesz újra látni azokat, akik már igazán hiányoztak nekünk, de bennem már akkor kialakult egy szorongató érzés, hogy itt kell hagyni ezt a másik világot, ahol szinte semmi sem vonatkozott ránk az otthoni szokásainkból, az otthoni elvárásoktól, és ahol olyan szabadnak érezhettem magam, mint még talán soha.  (Persze az igazi szabadság belül van, meg blabla, de akkor is.)  A vonatunk este fél tízkor indult és másnap este fél hét körül ért Delhibe. Az út nagy része számomra abból állt, hogy megpróbáltam leküzdeni ama meggyőződésemet, hogy a velünk szemben ülő két fekete-afrikai terrorista fel akarja robbantani a vonatunkat. Erre rendkívül furcsa, feszült viselkedésük, folyamatos mormogó imádkozásaik, és az állandó smsezgetés és telefonálgatás, valamint a nagy meleg ellenére folyamatos kabátban levés adott okot nekem, és az a megjegyzésük, amit a kalauznak tettek, mikor az mondta nekik, hogy mivel egy helyjegyük van kettőjüknek, nem fognak tudni kényelmes aludni a helyükön, amire azt felelték, hogy nem is szándékoznak aludni és gyanúsan összemosolyogtak. Na meg előzményként az, hogy fél India keresi azt a Rana nevű pakisztáni-kanadait és amerikai társát, akiket a tavalyi mumbai merénylet előkészítésével gyanúsítanak. Mumbaira eleve rányomta a bélyeget az, hogy tavaly majdnem 200 ember halt meg a robbantások miatt, így valamiért állandóan ez motoszkált a fejemben. Aztán később beszélgettünk velük és kiderült, hogy dél-afrikai ruhakereskedők, akik azért mennek Delhibe, hogy új kapcsolatokat építsenek ki. Persze, lehet, hogy csak hazudtak…. Mindenestre a vonat nem robbant fel és szerencsésen leszálltunk Delhiben mintegy 20 óra nyomorgás után. Egyből elhúztunk a szállodába, ahol nagyerzsiékkel volt találkozónk. A szálloda ugyan tele volt, de pont vele szemben találtunk egy olcsóbbat és jobbat, gyorsan lecuccoltunk és mentünk kajálni és sörözni Erzsiékkel. A sört kissé nehezen szereztük meg, de végül beszerezték a boltból és felszolgálták nekünk palackonként egy-egy teáskannában, így kell leplezniük, nincs rá engedélyük ugyanis. Éjjel még elriksáztunk Delhi legnagyobb szikh templomába, ahol éppen tejjel mosták fel a Guru Grant Szahib pihenőhelyét. Nagyon kedvesek voltak a szikhek (mindig nagyon kedvesek, zord kinézetük ellenére), majd helyet foglaltunk az ingyenkonyhájukban és finom dált ettünk csapátival. Hangulatos volt mindezt éjjel kettő körül véghezvinni. Másnap még elrohantunk, hogy megnézzük a Jama Masjidot, India legnagyobb mecsetét, ahol egyszerre akár 25.000-en tudnak imádkozni, de nem voltak hajlandóak beengedni minket kamerával és fényképezővel, csak ha fizetünk fejenként 200 rúpiát. Ezt nem akartuk, és hiába ígértük, hogy nem fogjuk használni, el is raktuk őket, hajthatatlanok voltak. Szitkozódva távoztunk, mert már másodszor nem jutottunk be a mecsetbe, sebaj, majd legközelebb. 

Ezután elmentünk a fűszerpiacra, ahol vettünk negyed kiló afgán mazsolát és kaptunk ajándékba egy marék mandulát - ez volt egész napi táplálékunk, mert egész egyszerűen elfelejtettünk többet enni. A fűszerpiac inkább emlékeztet valami fűszernagykerre, hatalmas zsákokban áll a csilipaprikától kezdve a szerecsendión át a rózsaszirmokig minden fene, nagyon hangulatos, de nem hagyományos piacformát kell elképzelni, hanem sikátorok labirintusát, ahol mindenki csak ezzel foglalkozik. Tulajdonképpen egy fűszernegyed ez. 

 

 

Ezután igyekeztünk elszórni az összes pénzünket elsősorban ajándékokra, majd este 7-re visszaérve a szállodába volt még kb negyed óránk úgy összepakolni, hogy ne hajítsák le a poggyászunkat a repülőről, ha nem tudjuk kifizetni a túlsúly díját. Erzsiékkel beültünk sörözgetni a teáskannákból és vártuk a taxit, ami 160 rúpiáért kivitt minket a repülőtérre.

Kettős érzés volt bennem: nagyon szerettem volna még maradni, de nagyon vártam azt is, hogy találkozzak egy csomó emberrel. Az utolsó tizenkettő rúpiámtól még Delhiben megszabadított egy szikh varázsló, aki elmondta nekem, hogyha majd legközelebb jövök (mert fogok), akkor próbáljak meg kicsit több tiszteletet (értsd rúpiát) mutatni a hozzá hasonló látó emberek felé, mert ez így nem lesz jó. Különben is meditáljak többek, mert olyan az elmém, mint egy pillangó, összevissza repdes és nem tud nyugodtan fókuszálni. Ebben igaza van és remélem abban is, hogy még tényleg visszajutok Indiába. Sokkal több időt kéne ott tölteni ahhoz, hogy legalább valamit megérthessünk abból a rengeteg ellentmondásból, ami jellemzi ezt az országot. Nem hiszem, hogy ez európaiként valaha is komolyan vehetően elképzelhető lenne, de próbálkozni azért lehetne.

Hazaérkezésünk után egyből beteg lettem, így meghiúsult az a vágyam, hogy majd egyből mindenkivel találkozom és rohangászok összevissza, helyette lázasan a Szent László kórházban üldögélve vártam, hogy kizárják a maláriát, valamint a tüdőgyulladást, ami szerencsére meg is történt, így azóta itthon fetrengek lázasan, megtömve valamelyik influenzavírussal, és innen hörgöm ide utolsó szavaimat.

Mumbai

Reggel tíz körül indultunk útnak Kochinba, sajnos csak azért, hogy egyből vonatra szálljunk és Mumbaiba menjünk vele. Kár volt Kochint kihagyni, de sajnos a munka sokszor a szórakozás rovására megy. Ha nem dolgoztunk volna olyan sokat Varkalában, akkor talán lett volna időnk még egy kis kikapcsolódásra. Autoriksával kizúztunk a buszpályaudvarra, ahol öt perc után szerencsére egyből jött a busz és sima másfél óra alatt eljutottunk Ernakulamba, ami Kochin szárazföldön álló nagyváros jellegű része. Megvettük a szokásos kekszadagunkat, majd felmásztunk a vonatra, és az indiai viszonyokhoz képest hihetetlen szellősen, kényelmesen elhelyezkedtünk, elkezdtünk sakkozni, majd olvastunk, miközben a háromgenerációs család élte velünk szemben mindennapjait. Ilyen hosszú vonatutaknál, amilyen ez is volt (24 óra) már egész jól megfigyelhető egy család élete. Sajnos megfigyelő tevékenységemet beárnyékolta a nagymama, aki miután ebéd előtt ki akarta üríteni a száját és jól irányzott lövéssel megcélozta az ablakot, hogy felesleges nyáltermelődésének eredményétől megszabaduljon, és mivel valószínűleg nem ballisztikai szakértőként dolgozott azelőtt, nem számolt a folyamatos a huzattal, ezért fél deci nyálának nagy részét az arcomra helyezte. Mikor döbbenettel vegyes undorral lassan ráemeltem tekintetemet, félmosollyal a száján ingatta a fejét, valami olyan módon, amit többféleképpen lehet értelmezni, egyszerre volt bocs, meg á semmiség, és volt benne valami megbocsájtás-szerűség is, amiért zord tekintetemmel megbántottam. Csak abban reménykedtem, hogy a vonaton vásárolt kajáját nem az ablak mellett fogja kibontani, mert akkor minden rajtam landolt volna. Szerencsére nem így tett, de így is épp elég volt végignézni ahogy mindkét keze alkarig tele rizzsel, dállal és ragacsos nyállal, undorítóan fénylett az alábukó nap aranyló sugaraiban. Matrjóska szerencsére kint dohányzott a wc-ben, úgyhogy ő kimaradt a gasztrokalandból. Másnap kora délután érkeztünk meg Panvelbe, ahonnan még egy órát kellett vonatoznunk Mumbaiba valami HÉV szerűséggel. Ez az elővárosi vasút nagyon széles volt, olyan mint itthon a fogaskerekű, és csak nyitott ajtókkal közlekedett. Szerencsére volt ülőhelyünk, így végig tudtuk nézni a vonatban zajló mikrotörténéseket, azaz a fiatal nőt, karján kisgyerekkel, ahogy ujjai közt farudakat csattogtatva énekel pénzért, az ajtó mellett újságpapíron fekvő, fején sapkát viselő és időnként az ajtóba állva vizelő HÉV-lakót. Közben újságot olvastam, pont 25 éve történt az ismert világtörténelem eddigi legnagyobb ipari katasztrófája Bhopal városában Indiában, ahol a Union Carbide egyik rovarirtószereket gyártó üzeméből 40 tonna metil-izocianát gáz szabadult ki és települt rá az alvó városra éjnek idején, 3000 ember azonnali, további 15-20000 ember későbbi halálát okozva. A szokásos történet, a kártérítések akadozva jutnak el az életben maradottakhoz, a gáz-sérültek számára előírt örökös ingyenes orvosi ellátás csak 150 rúpia perkálása után kezdődik meg stb, stb.

Közben megérkeztünk Mumbaiba, a CST (Chhatrapati Shivaji Terminus) pályaudvarra, ami Ázsia legforgalmasabb fejpályaudvara, naponta 2 és fél millió ember halad rajta keresztül. A városban több, mint 16 millióan élnek. Minden egymillió lakosra összesen 17 nyilvános WC jut, ehhez képest – legalábbis a belvárosi részek – egész tisztának tűnt. Van viszont 40.000 darab fekete taxi, a közlekedés ezekkel a legegyszerűbb. Mumbai messze a legdrágább hely egész Indiában ez egyből ki is derült, ahogy elkezdtünk szállást keresni. Mivel óborzasztóan nehezek voltak a zsákjaink, Mártis ottmaradt egy McDonaldsban én pedig nekiindultam Bombay utcáinak, hogy egyéjszakás ottartózkodásunk idejére felleljem a legótvarabb szállást, amiért még hajlandóak vagyunk fizetni. Rögtön bementem a McDonalds melletti luxuszállodába, honnan a londiner hangos sss-sss sissegéssel és a botjával kergetett ki. Kint az utcán egyből szoftverárusok karmaiba botlottam, akik addig nem nyugodtak, míg nem vásároltam egy Windows 7 Ultimate Edititiont 100 rúpiáért. A hindi pornókat náluk hagytam, a windowsra sem volt túl nagy szükség, de még mindig hasznosabb…

Bő egy órán keresztül mászkáltam szállodáról szállodára, de 1040 rúpia alatt semmit sem találtam. Aztán egy kis sikátor falán egy félig lelógó táblán alig olvashatóan kivettem a Hotel feliratot, gondoltam megnézem azt is. Két házfal között oldalazva kellett bepréselnem magam egy kis lépcsőházba, ahol már kitágult valamelyest a tér és egy közép-szar szállodában találtam magam, ahol az ablaktalan szobát 600-ért kínálta az ürge. Elfogadhatónak találtam, visszamentem a Mártonért és elindultunk a hotelhez. Útközben azonban találtunk még egyet, ahol csak 440-et kellett fizetni, és még jobb is volt a szobánk, úgyhogy ezt választottuk. A szobákat egymástól nem plafonig érő falak, hanem csak a plafon alá kb. 30-40 cm-ig érő falak választják el, afölött rács van. Ennek következtében minden áthallatszik mindenhová, mert az egész folyosó így épül fel. Így esett, hogy éjjel kettőkor még az irgalmatlan rocskos horkolás, hajnali fél hétkor pedig a mindenre tekintet nélkül levő szörcsögés és üvöltve beszélgetés sokkolt minket az ágyunkban fekve. De annyira tényleg nem volt gáz, mert tudtuk, hogy nagyon keveset leszünk itt, és már minden fillér számított, annyira kifutottunk a pénzből. Este még elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba, de sajnos összesen két indai filmet találtunk a környező mozikban, az egyik a De Dana Dan című zenés vígjáték, ami szerintem pont olyan egyszerű lehet, mint a címe, a másik pedig a Paa című szentimentál-dráma, egy apa és ritka betegségben szenvedő fia kapcsolata, ami még érdekes is lehetett volna, de hindi nyelven felirat nélkül nem vállaltuk be, inkább elmentünk mászkálni. Jól tettük, mert elég jól belehajtottuk magunkat az éjszakai Bombaybe, elmentünk az India Kapujához, ami nekem nagy vágyam volt, mióta Baktay Ervin könyvében olvastam róla és én is ugyanúgy akartam oda megérkezni, sajnos én azonban nem hajóval érkeztem, mint ő, nyolcvan évvel ezelőtt. Azért így is jó volt. Mellette ott áll a Taj Hotel, az egyik helyszíne annak a tavalyi merényletsorozatnak, amiben majdnem 200 ember vesztette életét.

 Miután megittunk pár sört az utcán újságpapírba csomagolva, taxiba vágtuk magunkat és hazamentünk, hogy azért aludjunk valamennyit a következő nap előtt. 

Reggel nyolc körül elmentünk a halpiacra, ahol a hal és a halál különbözői fajtáival szembesültünk. Elevenen vergődő halak nagy dobozokban, élő rákok, akiknek lábait és ollóit kötéllel kötözik szorosra, hogy ne tudjanak mozogni, halfejek a földön a mocsokban, belek vályúkban, és eltaposott, vagy halomba rakott kishalak. A húspiac sem volt sokkal felemelőbb, ott még fotózni sem engedtek, amin nem csodálkozom, figyelembe véve a húsfeldogozás körülményeit.  Reggelire a gyümölcspiacon bevágtunk pár banánt, majd az élőállat részlegen is keresztülszenvedtük magunkat, itt százával vannak begyömöszölve papagájok egy kis ketrecbe, mellettük nyulak, amott kiskutyák, minden, ami él és mozog. Illetve csak él, de nem mozog, mert arra nemigen olt lehetőségük szegényeknek. Megint arra jutottam, hogy szinte jobban megrázott ezek látványa, mint a szerencsétlen koldusoké, vagy utcán élő embereké.

 

 

 

 11 órára elmentünk a Leopold Caféba (ott 8 ember halt meg a 2008 novemberi merényletben), ami egy nagyon felkapott hely Bombayben a külföldiek körében, nemigen tudom miért, mert semmi extra. Talán azért, mert ide járt az a fickó, aki egy ausztrál börtönből megszökve Bombaybe menekült és bevetette magát a gettókba, ahol az ott élők életformáját magáévá téve igyekezett életben maradni és ezt egy könyv formájában tette közzé. Nem értem, hogy a gettókból, hogy járt ide mindennap a fickó, ennek kinyomozása egy későbbi történet lesz majd. A Leopold-ban volt találkánk két svéd lánnyal – illetve egyikük magyar, csak ott született és ott is él -, Laurával és Linnel. Laurát utoljára nyáron láttuk Dunaszentbenedeken egy kis faluban a Duna mellett, ahol elég gyakran megfordulunk együtt, hihetetlen volt, hogy utoljára ott láttam a nyárfák között a Pillangó kocsmában integetve neki, mikor elindult, most pedig Mumbaiban a Leopold Caféban. A Pillangóban jobb a sör. Örültünk egymásnak, aztán mi a Mártissal elmentünk az Elefánt-szigetre ami a várostól kb. 9 km-re fekszik kelet felé a tengerben. Egy hatalmas kőelefántról kapta a nevét, amit azonban az angolok már a XIX. században átszállítottak egy múzeumba, mert szét akart esni.  A fő látványosságok azok a templomok, amelyeket kb. 1400 évvel ezelőtt vájtak ki a sziklákból. Az egyes számú barlang a legnagyobb, hatalmas oszlopcsarnok egy tágas sziklaüregben, rengeteg szoborral, egy óriási linguammal és a 6 és fél méter magas Mahesamurti-szoborral, ami Siva három aspektusát a Teremtőt, a Megtartót és a Pusztítót ábrázolja. 

 

 

 

 

 

 

A szigetre való bejutásról azt hittük, hogy csak a 130 rúpiás hajójegyet kell megvenni és onnantól minden oké, de a szigeten még 5 rúpiányi adót kellett fizetnünk, majd egy pénztárnál fejenként még 250 rúpiás jegyet kellett (volna) váltanunk. A sorban állva ugyanis egy rendkívül idióta szemöldökrángással kísért kacsintgatás-sorozattal próbálta tudtunkra adni a beengedő őr, hogy más alternatívája is van a bejutásnak, nevezetesen a zsebébe tömött 300 rúpia formájában. Mivel elég cefetül álltunk már anyagilag, belementünk a bizniszbe, de igazság szerint hamar megbántuk, mert ezzel is csak a rohadó korrupciót erősítettük, ami igaz rövid távon nekünk is és az őrnek is jó, de hosszú távon csakis káros hatásai lehetnek ennek a mentalitásnak. Persze azért kissé irritáló, hogy ami nekünk 250 rúpiánkba kerül, az egy indiainak csak 10-be, de ehhez már kezdtünk hozzászokni. A szigeten végigjártuk a barlangokat, végignéztük, ahogy egy pávián hihetetlenül pofátlanul erőszakkal kitépi egy turista kezéből a kajászacskót és még neki állt följebb, mikor a többi pávián elvette új szerzeményét. Elképesztőek. Ezután szépen visszahajókáztunk a szmogos, szürkésbarna tengeri levegőt szívogatva a szeméthalmok között Bombaybe, ahol ismét találkoztunk Lauráékkal és elmentünk kajálni valami dél-indiai étterembe. 

 

 

 

 

Mumbai (elnézést, állandóan váltogatom az angol és a hindi nevét a városnak, nem tudom miért) egyébként igazi multikulti nyüzsgő metropolisz, viszont tényleg csak egy futó benyomásunk alakulhatott ki róla, mert másfél nap az messze nem elég egy ekkora város még csak közelítő megismeréséhez sem. Nem láttunk rengeteg olyat helyet, amelyek amúgy nagyon is jellemzői ennek a városnak, például a gettókat, nyomornegyedeket, külvárosokat, stb.

Estefelé aztán elbúcsúztunk Lauráéktól, összeszedtük a szálllónkban hagyott cuccainkat és elindultunk utolsó és legszörnyebb vonatutunkra Delhibe.

 

 

 

 

Csendesebb vizeken

Az igazi nagy hullámok ellen hiába küzd az ember, legjobb, ha elengedi magát és bízik a sorsban, abban, hogy egyszer csak vége lesz az örvénylő, végtagcsavargató rángatásnak és még azelőtt elengedi a delikvenst, mielőtt az megtöltené a tüdejét vízzel és megfulladna. A hullám akkor enged el amikor ő akar, és nem akkor mikor te akarod. Mivel egy hullámkutató intézetnek, így Varkalának is sokmindenben hasonulnia kell kutatási tárgyához - természetesen csak a fizika korlátain belül, így például Varkala nem fog hullámozni, habzani és dübörögni -, viszont a hitelesség érdekében mégis megpróbál a hullámokhoz hasonlóan viselkedni. Jelen esetben az abban nyilvánult meg, hogy Varkala meghatározta az időt, amit ott kellett töltenünk, azaz hiába határoztuk el minden nap, hogy majd holnapután elmegyünk, ezt nem mi döntöttük el. Varkala fogva tartott, megcsavart, mi próbálkoztunk, de nem sikerült, végül pedig a hely maga engedett minket utunkra. Az utolsó előtti napon már majdnem sikerült, de nem voltunk túlságosan képben a világi dolgokat illetően, így egy totálisan csak a magunk fejében létező vonattal kívántunk továbbállni, amiről indulás előtt mintegy fél órával kiderült, hogy a gyakorlatban még csak nem is létezik. Ez a felismerés egy újabb napot eredményezett számunkra, melyet szinte csak és kizárólag munkával töltöttünk, végül egy ayurvédikus arc-fej-nyak masszázsal zártunk le. Tegnap azonban végre megszabadultunk szeretett fogvatartónk bársonyketrecéből és mintegy két és fél óra vonatozás után Alleppeybe, avagy Allapuzhába érkeztünk, ami a legideálisabb hely Kerala híres lagúnáinak feltérképezésére.

A keralai lagúnák mintegy 900 kilométer hosszú labirintust képeznek a kókuszpálmák, rizsföldek és eldugott kis falvak között cikázva. Itt, Allepeyben rendezik meg minden évben a Nehru Trophy Snake Boat Race-t is, azaz a kígyóhajók versenyét. Egy kígyóhajó kb. harminc méter hosszú és rendkívül keskeny. Ötven pár ül benne egymás mögött, tehát összesen száz ember hajtja evezőikkel. A kígyóhajó a 2 km-es távot mindössze 5 perc alatt teszi meg, azaz igen gyorsan száguld a vizen. Sajnos versenyt nem láthattunk, mert az minden augusztus második szombatján van csak, de egy hajót azért sikerült megpillantanunk, amint a dzsungelben leskelődve várta a következő augusztust. A lagúnákon keresztül akár a több, mint 80 km-re levő Kollamba is el lehet jutni a National Waterway No. 3. jelzésű víziúton, vagy a másik irányban a majdnem 30 km-re lévő Kottayamba.

Alapvetően a klasszikus módja a lagúnákon való tartózkodásnak a lakóhajó, ami egy jó nagy, kókuszhánccsal, meg a frász tudja mivel fedett, háló- és fürdőszobát, valamint konyhát saját szakáccsal is tartalmazó luxusjármű.

Általában 24 órára lehet kibérelni egy kapitánnyal és a szakáccsal, átlagosan 5-6000 rúpiáért (hajónként), de tegnap találkoztunk két dán lánnyal, akik 3000-ért töltöttek el mintegy 20 órát egy ilyen hajón. Napközben mászkál a jármű össze-vissza a csatornákon, éjszaka pedig megáll valahol és akkor alszanak a vendégek is, a személyzet is, és a hajó is. Másnap reggel aztán valahogy visszakavarog a starthelyre, kicsekkolnak a vendégek, kitakarítanak, majd jön a következő adag. Mi nem ezt az opciót választottuk, nemcsak azért mert nem volt már rá 6000 rúpiánk, hanem azért sem, mert a lakóhajók nem tudnak bemenni az igazán szűk járatokba, csak a főbb útvonalakon közlekednek, pont a legizgalmasabb részeket kihagyják. Ezért mi kis fedett kétszemélyes (plusz az evezős ember), itt kenunak nevezett kis hajócskát választottunk, igaz, így nem tudtunk kint aludni a vizeken, de jó kis helyeken jártunk. Erről azonban majd kicsit később.

A vonatra csak a fapados másodosztályra vettünk jegyet fillérekért, de azzal szerencsére a sleeperre is fel lehet szállni, csak nincs garantált ülőhely. Meglepő módon jó kevesen voltak, úgyhogy mire lejátszottunk egy sakkpartit, amit Márton József nyert meg, már meg is érkeztünk. Útközben odajött hozzánk egy srác, hogy Alleppeybe tartunk-e, mert ha igen, akkor tud egy jó kis szállást számunkra olcsón, előhúzott egy laptopot és egyből mutogatta a fényképeket a helyről. Mivel jónak tűnt és ingyen taxit is ígért ha elmegyünk vele, beleegyeztünk, hogy csekkoljuk a helyet. Mikor beértünk az állomásra már várt ránk egy Renault, makulátlan állapotban, nem nagyon láttunk eddig ilyet errefelé, beültünk a kényelmes ülésekre és élveztük, hogy végre nem a riksásokkal kell hadakoznunk. Kb. 10 perc alatt megérkeztünk egy jó nagy udvarház-szerűségbe, nagy kerttel, a kertben rengeteg állat, emuk, papagájok, nyulak, kacsák, sajnos elkerítve. Egyből látszott, hogy jó hely (nem a ketrecek miatt persze.). Több opció volt a szobákat tekintve, mi a kert legvégében lévő kókuszháncsból készült bungalószerűséget választottuk, ez 300 rúpiába kerül egy éjszakára. De van itt a fák lomkoronaszintjére épített kunyhó, valamint a Raj idejéből származó gyarmati udvarháznak tűnő kúria is jópár szobával, bambuszkunyhók, kőkunyhók, meg a fene tudja még micsoda. Jó kis multikulti élet zajlik itt, az udvarház verandája előtt asztalok állnak, lehet kaját rendelni, nagyon olcsón és teljesen változó minőségben. A paradicsomlevesük olyan volt, mint egy langyos (ami a legótvarabbnak számít a szememben) gyümölcsleves, agyoncukrozva, de a köményes rizs, vagy a csirkebiryani, az valami meseszerűen finom. Ha simán a köményes rizst kell ennem, akkor is tökéletesen elégedett vagyok, tele volt fahéjjal, szegfűszeggel, római köménnyel és egy csomó kesudióval, önmagában megállta volna helyét. Ettem hozzá zöldséges kurmát, ami egyfajta curryszerűség. Mártiska kidőlt a kaja után, én viszont felpörögtem, úgyhogy biciklire pattantam, ami ingyen jár a vendégeknek és elindultam körbejárni a környéket. Először a lagúnák felé mentem, ahol elsősorban kókuszpálmák és kommunista választási plakátok határozzák meg a képet.

A városból egy lagúna mentén indultam el kifelé, mindenki vigyorgott rám, integettek, nagyon kedves emberek élnek errefelé. Elég hamar elértem egy nagy tóhoz, ahol egy lakóhajó állt, úgy tűnt ez a starthelyük. Nem messze a parttól a vízen egy lelátó állt, ez a Snake Boat Race legjobb nézőhelye, most azonban üres volt. Elindultam egy úton, távolodva a várostól, egyre több kis csatorna, burjánzó dzsungelszerűség és igényesen karbantartott házak szegélyezték utamat, időnként megspékelve pár elég komolynak tűnő rezidenciával. Egy idő után meguntam az aszfaltutat és lekanyarodtam egy kis földútra, ami egyre keskenyebbé válva vezetett el egy viszonylag széles lagúnához. Kis házak álltak a partján, a helyiek éppen a hétköznapjaikat élték, mostak, ruhát szárítottak, gyereket neveltek, döglöttek, iskolából jöttek haza és a szokásos. Egy idő után már nem tudtam továbbmenni, mert egy kis kertben találtam magam, vége lett az útnak. A kertben egy kis hajó állt, benne egy kisfiúval, aki azt játszotta, hogy éppen evez.

Az apja ajánlkozott, hogy menjünk majd vele csónakázni másnap 150-ért óránként, ami jobb árnak számít, mint amit a szállásunkon ajánlottak, mert az 200 volt. Közben egy kisebb lagúna velem szemben lévő partján iskolás gyerekek várakoztak a hamarosan megérkező gondolaszerű vízialkalmatosságra, ami elvitte őket gondolom hazafelé. Egy ember hajtotta az evezőjével. Itt az emberek nem a buszra várnak, mint mondjuk otthon a Blaha Lujza téren, hanem vagy egy kis kenuszerűségre, vagy valami kis motoros hajóra a pálmafák alatt: itt ilyen a tömegközlekedés. Persze Alleppeyben azért ott van a szokásos őrület a riksákkal és a helyi érdekű buszokkal, de azért az sem olyan vészes, mint mondjuk északon.

Miután kikecmeregtem a lagúnák labirintusából, gyorsan eltekertem még a tengerparta, ami durván 5 km-re van a városközponttól. Érdekes, hogy útközben összesen egy hindu és vagy hat katolikus templomot láttam, elég meglepő volt. A tengerpart felé egy-két mecset is feltűnt, muszlimok lakta régiója volt ez a városnak. A választási plakátok mindenütt meghatározó látványelemei a városnak, és érdekes módon annak ellenére, hogy kizárólag a komcsik plakátjait láttam, mégsem ők nyertek a két hete tartott helyi választásokon, hanem a Kongresszus, az a párt, amely hajdanán Gandhi pártja volt. Alleppeyben az embereknek úgy tűnik kezd elegük lenni a komcsikból, és ahogy hallom ez egész Keralára igaz, a következő választásokat nem valószínű, hogy ők fogják megnyerni. Kerala az összes indiai állam között az egyik legfejlettebbnek számít főként az oktatást tekintve, itt a legkisebb az analfabetizmus hányada a lakosság egészére vetítve, ha egyáltalán van analfabetizmus. Mintha az rémlene, hogy Kerala az egyetlen állam, ahol teljesen felszámoltak ezt a hiányosságot. Mivel jelentősen túlképzett a lakosság, ezért nehéz jó munkát találni. A legtöbben innen mennek pl. Dubaiba dolgozni Indiából, éppen ezért elég rosszul érinti őket az a válsághelyzet, ami most elkezdte recsegtetni a dubai gazdaságot. Keralában békében élnek egymás mellett a hinduk, a muszlimok és a keresztények, nyoma nincs annak a hisztinek, amit Európában lehet tapasztalni elsősorban a muszlimokkal szemben. Nagyon érdekes, hogy mennyivel toleránsabbak egymással vallási téren az emberek, mint otthon, példát lehetne venni róluk. Ennek biztos megvannak a történelmi és számos egyéb helyen gyökerező okai, de tény, hogy elég nyugis népség él itt délen.

Este spontán buli alakult ki udvarházunkban, a legtöbb lakó odagyűlt az asztalokhoz, mindenki dumált mindenkivel, majd két indiai srác zenélni kezdett, Neil Youngtól, a Pink Floydon át David Bowie-ig játszottak mindenfélé jó kis zenét, időnként ütősökkel kísérve, időnként az egyik énekelt, időnként a másik, majd beszállt egy harmadik és így tovább összevissza. Jó hangulat volt, fogytak a sörök és a cigik és mentek a nagy dumálások. Fél kettő felé aztán az utolsók között kidőltünk mi is, hogy aztán négy és fél óra alvás után viszonylag másnaposan felkeljünk és elinduljunk a lagúnákra, azaz a backwaterekre, ahogy itt nevezik. Reggeliztünk gyorsan valamit, aztán kocsival eldobtak minket egy olyan pontra, ahol előző nap már jártam bicajjal, majd átadtak minket az evezős fickónak. Eddig jobban szerettük volna, ha egyedül mehetünk, azonban ezt elég nehéz megszervezni, mert nem szabad vezető nélkül menni az utóbbi évek számos balesete miatt. Nem beszélve arról, hogy fityfiritty, úgy lehet tévedni pillanatok alatt, ha valaki nem ismeri a víziutakat. Most viszont hálát adtunk az égnek, hogy valaki hajtja helyettünk a lélekvesztőt és nekünk semmi más dolgunk nem lesz, mint hat órán keresztül dögleni a kényelmes félig fekvő félig ülő pozícióban és csak szemlélődni. Valóban ez történt, kilométereken keresztül csak döglöttünk, szemlélődtünk, valamint fényképeztünk és videóztunk a csónakból. Sokan élnek a lagúnák mentén, általában takaros színes házakban, valahogy még a lepattantaknál is érezhető volt egyfajta elegancia. A lagúnarendszer, mint egyfajta úthálózat egyszerre köti össze és választja el egymástól a szigeteket, földnyelveket, ültetvényeket. Az itt élők élete ezer szállal kötődik a vízhez: a csatornákat használják közlekedésre, fürdésre, borotválkozásra, fogmosásra, ruhamosásra, halászatra, szórakozásra. A kevéssé sűrűn lakott részeken elfogadható tisztaságúnak tűnt a víz, a sűrűbb részeken egyszer-egyszer már kezdett, ha nem is gusztustalanná, de valamivel mocskosabbá válni. A vizet nem csak az emberek használják: rengeteg kormoránt, kacsát és egyéb vízimadarat láttunk, de gyönyörű vízisiklókat is, sokszor akkorákat, hogy inkább tűntek kígyóknak, mint siklóknak. Vezetőnk szerint azonban ártalmatlan jószág mind. Az emberek többnyire kecskéket tartanak akiknek elég jó dolguk van, mert kedvükre zabálhatnak egész nap a burjánzó rengetegben. Kedvencük a mangófa levele, legalábbis arra ugrottak mikor etettem őket, hörögve élvezték a finom falatot. Rendkívül nyugis vidék és nagyon szép. Azonban azt állapítottuk meg, hogy hasonló az élmény a kasmíri Srinagarban is a Dal tavon, vagy a Nigil tavon csónakázva, a rengeteg kis szigetecske között kacskaringózva, az mégis érdekesebb valamivel, bár nehéz meghatározni, hogy miért. Talán az valahogy változatosabbnak, vadregényesebbnek tűnt, itt minden olyan nyugis és egyformán gyönyörű, hogy hamar megszokja az ember. Egy pillanatig sem akarom csökkenteni az itt átélt élmény élvezeti értékét, mert nagyon jó volt és mindenkinek csak ajánlani tudom aki errejár, hogy ne hagyja ki. Lehet, hogy csak annyi az oka, hogy Srinagarban voltunk először így bóklászni a vízi utakon Indiában, ráadásul ott csak magunk voltunk, és automatikusan összehasonlítjuk azzal az élménnyel, mivel nagyon hasonló volt ehhez.

Sok nagy és kényelmes lakóhajót láttunk jönni-menni, egy idő után azonban azt gondoltunk, hogy unalmasabb lehet azon dögleni egy asztal mellett, mert egyrészt csak a nagyobb utakon mennek, és sokkal gyorsabbak, nincs lehetőség úgy megfigyelni az ott élők kis mikrokörnyezetét, mert egyszerűen elsuhannak mellettük. Nem beszélve arról, hogy mindegyiken ott a TV a fedélzeten, jó nagy plazmadög, elképzelni nem tudom ki az a ki TV-t akar nézni ebben a környezetben. Szerintem az egészben az volt a legérdekesebb, amikor a kis lagúnákban nagyon lassan csordogálva haladtunk el az iskolába készülő gyerekek között, a háziszentélyében imádkozó brahmin, a vízben borotválkozó férfi, vagy a ruhákat a kövekhez csapkodó nők mellett. Érdekes volt választási plakátokat látni a vizen: Che Guevara portré mellett sarló és kalapács (kalapács helyett sokszor búzakéve), láttunk komcsi emlékművet is, de tíz méterrel mellette már hindu templom áll, a kókuszpálmákra szerelt hangszórókból pedig száz méterekre üvölt a csontkész karnatikus zene. Hat óra kényelmes ringatózás után aztán visszatértünk a városba, ahol kajáltuk egy nagyon jót egy egy hónapja nyílt étteremben, egy szálloda aljában. Hihetetlen áron (75-be került a menü szerint, de végül csak 60-at kellett fizetnünk valamiért) ettem fish curry mealt, azaz olyan menüt, ami a halcurry mellett (kókuszos szószban, keralai módra) nem kevesebb, mint kilencféle egyéb csemegét tartalmazott kis fémtálkákban, volt köztük ananászcsatni, joghurtos-fekete mustármagos sárgatök, vagy mi a jófranc, valami csirkedarálékkal és lilahagymadarabkákkal összekevert fene tudja micsoda, bindhi (lady finger, hölgyujj) masala, és még egy csomóféle kutyulék amiről lövésem sincs hogy mik voltak, de többnyire keralai specialitások. Mindehhez olyan mennyiségű, általam sosem látott, óriási szemű rizs, amit messze nem bírtam mind megenni. A Mártis eszméletlen finom marha-csilit rendelt 60-ért, de valami olyan finom volt, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Persze pont most nem vittünk fényképezőt, hogy lekapjuk (majdnem minden kaját lefényképeztünk eddig egy jövendőbeli kulinária bejegyzéshez), így ezt az eddigi leglátványosabb kaját a szemeinken kívül csak a gyomrunk láthatta, és nem tudtuk megörökíteni bemutatás céljából. Annyira sok volt, hogy ha még egy keveset eszem belőle, akkor nem lett volna gond megmutatni nektek, de a látvány már biztos kevésbé lett volna guszta miután alaposan összekeveredett a kismillió íz a gyomromban valamiféle homogén masalává. Ezt a helyet mindnekinek csak ajánlani tudom, az egyetlen probléma, hogy fogalmam sincs mi a neve és azt sem tudom, milyen utcában van, ha van egyáltalán neve neki, a lényeg, hogy ugyanabban az utcában van, ahol a Gowri Guesthouse, ahol lakunk. Ha ezt megtalálja valaki, akkor ugyanezen az oldalon induljon el a legközelebbi lagúna felé, és keresse a legmagasabb épületet, ami egy hotel. Alleppeyben nem látni sok ilyen magas épületet, nagyon laza errefelé a talaj, így magas épületet csak nagyon mély és nagyon drága alapozással lehet csak építeni.

Most csontkészen döglünk és várjuk a holnapot, hogy elinduljunk Mumbaiba, kihagyva az útközben csábítóan hívogató rengeteg jó helyet, de hát ez van, sajnos menni kell, pedig Keralában bőségesen lenne még mit felfedezni, ennyi idő alatt épphogy csak bele tudtunk pillantani annak a helynek az életébe, amit az itt élők nemes egyszerűséggel csak Isten országának neveznek.