Tengerpart csirkével

A következő napra ősnyugit terveztünk, mert eddig azért eléggé hajtott minket a felfedezés vágya, és néha a semmittevésre is szükség van. Ez esetben ez abból állt, hogy sokáig aludtunk, komótosan felkeltünk, reggeliztünk a bungalónkhoz közeli Monkey Island Bar-ban, kimostuk a cuccainkat, gyékényt béreltünk, szabályos időközönként beúsztunk a tengerbe, felváltva feküdtünk a sekély vízbe, a homokba meg a gyékényre, meg olvastunk. Ezt nem lehet sokat ragozni, úgyhogy nem is fogom. 

Este hattól kilencig happy hours volt a bárban koktélokból, úgyhogy a négy este alatt nagyjából végigpróbáltuk a kínálatot, miközben reggae meg leginkább kilencvenes évekbeli szépemlékű mindenfélék szóltak a helyen, de csak visszafogottan volt partihangulat, mindenki békésen elücsörgött egymás mellett. Úgy nézett ki a hely, hogy középen volt egy kör alakú bárpult, szétszórva asztalok, ahonnan pár lépés volt a homok meg a tenger, úgyhogy végignézhettük, mint vált a nappal éjszakába, miközben icipici kölyökkutyák rohangáltak a lábainknál. A  bárt egyébként öt angol srác üzemelteti, akik tök különböző, de egyenként tisztára filmbeillő karakterek: volt a manchesteri focidrukker, a napbarnította csajokkedvence szépfiú, a kiugrott egyetemista, a dörzsölt üzletember meg a széttetovált csontsovány ex-hernyós. A konyhájuk nagyon finom volt, legtöbbször khmer ételeket választottunk, ettünk például gaeng pa gai-t, luc lak-et, cha chuam-ot, amok-ot meg rohadt csípős papajasalátát. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hozzá lehet szokni a csípőshöz, de pár nap elteltével már olyanokra csúsztam rá, amik még Danit is megviselték, persze engem is, úgyhogy minimum ketten kellettünk hozzá, hogy elfogyasszuk. 

Mindenképpen akartunk utazásunk alatt készülékkel merülni, és úgy gondoltuk, Kambodzsában biztosan olcsóbb lesz, mint az ilyen szempontból drága Thaiföldön, úgyhogy utánakérdeztünk a búvárkodásnak, mert volt itt Koh Rongon egy bázis. Azt mondták, a PADI-rendszerük megköveteli, hogy ha egy évnél régebben volt az utolsó merülésünk (és nekünk másfél éve volt), akkor frissítőt kell végrehajtanunk a partközelben, ahol látnivaló nem túl sok van, és ugyanannyit kértek volna érte, mint ha két normált merültünk volna, ráadásul egész drága lett volna, így aztán egyelőre elhalasztottuk a búvárkodást. Kigondoltuk, hogy akkor másnap tengeri kajakozni fogunk helyette, de aznap annyira felerősödött a szél, hogy értelmetlen lett volna, így lábon mentünk el egy másik partszakaszra. Nem bántuk meg, hogy felfedeztük ezt a kicsit északabbra fekvő részt, ahol jó hosszan nyúlt végig a homok a part mentén, egészen sekélyen kezdődött a tenger és tovább volt fenn a nap, mint ahol laktunk. A környéken csak néhány parton olvasgató, pippantgató, sátorozgató figura lézengett totális nyugalomban, amit egy csapat csirke megjelenése kavart fel néhány feledhetetlen percre. Van az a képsorozat, aminek az emléke élénken él bennem, amikor országok fel vannak sorolva, és hozzájuk csatolva egy-egy idióta momentum, ami csak az adott országban lehetséges, pl. Only in the US, és mellé egy kép egy fitnesszterem bejáratáról, ahol van felfelé tíz lépcső, de mindenki a mellé épített mozgólépcsőt használja. Na, ez a kép nekem az Only in Cambodia: tengerpart csirkével. 

Elmentünk a tulajdonképpeni egyetlen faluba is, kb. 6-7 percre a bungalónktól, ahol az első reggel kikötöttünk a hajóval. Mindössze kb. tíz düledező házból áll, köztük a pár nappal azelőtt leégett nagybolt romjaival, és az a szomorú, hogy a helyiek, úgy tűnik, egyáltalán nincsenek tudatában, milyen kincset zúznak szét a szemeteléssel, mert itt a házak körül sajnos már az is volt bőven. Gil mesélte, hogy az egész sziget néhány maffiózó, egy török és pár kambodzsai arc kezében van, ők irányítják a fejlesztéseket, mindenkit megvesznek (mert itt mindenkit durván meg lehet), úgyhogy végső soron ők fognak dönteni a sziget sorsáról, a helyiek meg csak az orrukig és a saját kis hasznukig látnak, és nem azért, mert a mindennapi betevőjük kínkeserves megkereséséről van szó (legalább is itt a szigeten nem). Amikor a dzsungelben túráztunk, az itt-ott eldobált szeméten kívül láttunk jópár kivágott, majd otthagyott fát is, elég elkeserítő látvány volt. Kambodzsában egyébként az utóbbi ötven évben az erdők háromnegyedét vágták ki teljesen agyament módon, és csak mostanában kezdtek egyáltalán komolyabban foglalkozni ezzel a problémával. 

A negyedik éjszakát követően, bár nem szívesen tettük, összepakoltuk a cuccainkat, mert még az út elején, amikor nagyjából megterveztük az egészet, vettünk repjegyet másnap délutánra Phnom Penhből Bangkokba, aztán onnan Dél-Thaiföldre, úgyhogy tudtuk, ha még Phnom Penhből is akarunk látni valamit, akkor muszáj útra kelnünk. Így is egy nappal elcsúsztunk már, mert a fővárosra szívünk szerint azért minimum két napot szántunk volna, de egyszerűen nem fért bele minden. Ezt a szigetet azért jól elraktároztuk magunkban, szerintem bármikor szívesen visszatérünk majd, ha valaha úgy alakul. 

Sakkozgattunk az idővel, ami eléggé szorított, úgyhogy kitaláltuk, hogy a lassú helyett a speedboattal megyünk vissza Sihanoukville-be. Az volt a szerencsénk, hogy a visszaútra szóló hajójegyünket nem töltettük ki még a megvételkor dátummal, mert nem tudtuk, meddig maradunk Koh Rongon, és egyúttal az árát sem írták rá, úgyhogy szépen upgrade-eltük magunknak, ráírtuk a drágább speedboat-árat, és simán átcsúsztunk a jegyellenőrzésen. Gondoltuk, mennyire ügyesek vagyunk, csak azzal nem számoltunk (pedig az ilyesmivel errefelé mindig érdemes), hogy egy órát fog késni az indulás, így nem álltunk jobban, mintha a slowboattal mentünk volna. Azért az élményért viszont mindenképp megérte, hogy megtapasztaljuk azt a nagy sebességből eredő ringatózást, ahogy a hajónk irgalmatlan gyorsan szelte a hullámokat. Először sajnáltuk, hogy az oldalait átlátszó műanyag ponyvával takarták le, de amikor nekiindultunk, megértettük, még így is bejött a víz a hajó teljes magasságáig felcsapó oldalhullámokból. 

Sihanoukville-ben tuktuk után rögtön buszra tudtunk szállni, csodával határos módon eddig mindig szerencsénk volt és nem kellett várakoznunk. A busz viszont kicsit szűkösebb volt, mint idefelé jövet, legalább két és fél órán keresztül sírt mellettünk egy kisfiú, akit az anyukája úgy próbált vigasztalni, hogy egyre hangosabban vakkantgatott, meg mindenféle szarral etette, végül a kissrác odahányt az ülésre. Amikor visszajött az étvágyunk, az egyik megállónál vettünk valami kekszet, de hiába voltunk tök éhesek, egyszerűen ehetetlen volt az íze miatt (tömény növényi zsír), az ízesített borsós zacskóban meg értelmezhetetlenül kevés volt a matéria. Közben a busz elejébe felszerelt tévén simán korhatáros akciófilm ment, amit kisgyerekek is néztek, de ez rajtam kívül senkit nem érintett mélyebben. 

A várva várt Phnom Penh-be iszonyat dugóban érkeztünk meg délután, de ez már a következő fejezet témája lesz.