2014. február 20., csütörtök

Az igazi Angkor-feeling nem is Angkorban van



Reggel fél hatkor felkeltünk, összeszedtük magunkat és 6-ra kimentünk a szállásunk elé, hogy az előző este leszervezett tuktukkal elmenjünk azokra a helyekre, ahová még mindenképp el szerettünk volna jutni. 20 percet vártunk hiába, aztán elindultunk a főútra, hogy fogjunk magunknak egy másikat. Ez pár perc alatt sikerült is, megalkudtunk vele 47 dollárban, hogy egész nap fuvaroz minket, megvárja, míg szöszölünk a helyeken, aztán hazavisz. Azért ilyen sok, mert ezek tényleg messze vannak, 40-50 km Siem Reaptől különböző irányokban. 
Amint felültünk a tuktukra, rájöttem, hogy én rohadtul rövidnadrágban és pólóban vagyok, ezért hazamentünk gyorsan még cuccért. A guesthouse előtt pedig ott állt a szerencsétlen tegnapi tuktukos, akinek felcsillant a szeme örömében, mikor meglátott minket. Sajnos hamar le kellett hangolnom, mikor közöltem vele, hogy bocs, de 20 percet vártunk, nem tudtuk, hogy jössz-e valaha, vagy mi lesz. Elaludtam - felelte, én pedig mutogattam az új tuktukosra, hogy most már pedig vele megyünk sajnos. Nem nagyon értette, mert mosolyogva mondogatta a helyek neveit, ahová menni készültünk, végül leesett neki, kétségbeesve mutogatta, hogy sajnos elaludt, amit én végtelenül meg tudok érteni, mert sokszor előfordul velem is, de már nem tehettük meg, hogy az újonnan szerzett drivert elhajtsuk, így akármennyire sajnáltam szerencsétlent, magára hagytuk.


Kb. 50 km-t mentünk, egy részét a főváros felé vezető főúton, amit éppen szélesíteni kezdtek, ezért a földmunkák miatt az aszfalt szélén másfél méteres szakadék húzódott, a buszok, teherautók és egyéb járművek - kivéve a valamilyen élőlény által húzott kordék - úgy húztak el mellettünk, leszorítva bennünket a szélére, hogy hajszál híja volt időnként, hogy nem borultunk le a francba. Közben rohadt hideg volt a menetszéltől, annyira fáztunk, hogy három réteg ruha, amiből kettő hosszúujjú volt, sem védett kielégítően, ezért még a táskánkat is magunk elé kellett szorítani. Másfél-két óra után érkeztünk a Beng Mealea-hoz, amire talán leginkább kíváncsi voltam, ugyanis ez az a templom, amit tényleg úgy hagytak, ahogy megtalálták a század elején, azaz benőve dzsungellel, romokban heverve, omladozva, vadon. Ez az igazi Indiana Jones-fíling, gondoltam magamban, már előre dörzsölgetve a tenyeremet. Direkt cipőben mentünk, amit eddig képtelenek voltunk felhúzni a meleg miatt, hogy ha majd mászni kell a romokon, akkor ne azért törjön ki a bokánk, mert papucsban vagyunk. A Beng Mealea-t a 12. század derekán építtette II. Szurjavarman király uralkodása alatt egy minden bizonnyal fontos pozícióban álló, de ismeretlen személy a klasszikus időszakban, az Angkor Wat stílusában. Ide külön belépőt kell váltani 5 dollárért, nem érvényes az angkoros pass.
Már a bejárat nagyon izgalmas volt, bemenni ugyanis nem lehetett rajta az eléomlott kőrengetegtől, ezért kelet felé kellett fordulnunk a fal mentén, és arrafelé volt egy bejárat, ott ahol éppen hiányzott a fal. Sajnos már ide is deszkapallókat építettek, a könyvünkben, amit Thaiföldön vettünk, és mindenkinek csak jó szívvel tudom ajánlani, akit kicsit is mélyebben érdekel Angkor (Ancient Angkor a címe, és még a legutolsó faragványokról is részletes leírást ad), még az szerepel, hogy itt tényleg mászni kell a köveken és az aljnövényzet között, de mivel azt 99-ben adták ki, azóta ez a helyzet már megváltozott. Érthető egyébként, mert kőzúzalék nem maradna az egészből, ha mindenki a romokon mászkálna. Azért vannak olyan eldugottabb részei, ahol ezt is meg lehet tenni. A területét szerencsére már megtisztították a taposóaknáktól, az elmúlt évtizedekben több, mint 4000 (!) aknát szedtek fel csak innen. A környéken bóklászni azonban nem ajánlatos.
Nagyon jó volt ez a hely, de itt nem arra koncentráltunk, hogy milyen gyönyörűek a faragások, vagy milyen jó a szerkezet, hanem hogy mennyire jó, hogy ez tényleg (majdnem) olyan, mintha most bukkantunk volna rá a dzsungelben, és össze-vissza mászkáltunk a sötét folyosókon, az udvarokon, a boltíveken és mindenfélén, amire fel lehetett mászni. Sajnos két óra elteltével itt is megnőtt a turisták száma, ezért mikor azzal szembesültünk, hogy több kínait látunk, mint követ, inkább leléptünk, és elindultunk következő úticélunkhoz. 















Kb. egy órás út után, amelynek egy részét irtózatos állapotú poros földúton kellett megtennünk, egy hatalmas, farönköket szállító teherautó után haladva, megérkeztünk a Banteay Srei nevű templomhoz, ami leginkább kiváló állapotban fennmaradt, gyönyörű faragványairól híres. Az út során gyümölcsöt majszoltunk, ananászt, mangót és még valamit, aminek nem tudom a nevét. A rázós részeken szegény sofőrünk csúnyán bevágta a hátát a szerelvénybe, amivel a motorjához volt kapcsolva a tuktuk. Itt ugyanis nem olyan egybeépítettek a tuktukok, mint Indiában (amiket olasz licenc alapján gyártanak ott), hanem egy sima motor nyergéhez van rögzítve egy bak, amihez, mint egy szekeret a ló mögé, oda kell csatolni a tuktukrészt. Egymással szemben is lehet rajta ülni, ha többen vagyunk, de mi csak ketten voltunk, így felraktuk a lábainkat és csak élvezkedtünk, néztük a tájat. Itt nincsenek a hazai értelemben vett falvak, hanem házak, házcsoportok állnak időnként az út mentén, melyik milyen állapotban, de vannak köztük teljesen rendben lévők, kisebb banánültetvénnyel körülvéve, vagy takaros kis udvarral. A csirkék mindenhol szabadon rohangásznak, ahogy a kutyák is. 
Visszatérve a templomhoz, ezt érdekes módon nem egy uralkodó, hanem Radzsendravarman király egyik tanácsosa emeltette a 10. század második felében. A templom neve azt jelenti, hogy a Szépség Fellegvára, vagy a Nők Fellegvára, nem tudni pontosan - ezzel a templom szépségére utalnak, és ezt az elnevezést mi is jóvá tudjuk hagyni. Csak 1914-ben fedezték fel, és azóta is a legszebb tempolmnak tartják, a khmer művészet gyöngyszemének. Kis mérete mindig meglepi a látogatókat, középső szentélyének bejárata pl. mindössze 108 cm magas. Bemenni nem lehet ugyan, de kívülről gyönyörű úgyis, mert minden centije olyan aprólékosan van díszítve, hogy órákig el lehet nézegetni.  Ennek a templomnak nem ártott, hogy a 30-as években restaurálták, mint ahogy az sem, hogy szerencsére gyorsan elkapták André Malraux-t, a későbbi de Gaulle-kormány kulturális miniszterét, aki ellopott róla négy gyönyörű szobrot, amiket végül vissza tudtak rakni a helyükre. Az épületegyüttes rózsaszín homokkőből készült tömbjeibe a hindu mitológia különböző jeleneteit és istenalakjait faragták bele az ornamentikus díszítőelemeken kívül. Pl. mikor Ravana démon megrázza a Kailásza-hegyet vagy Visnu Naramszimha alakjában széttépi egy ellensége mellkasát, de vannak békésebb jelenetek is.
Irtózatosan meleg volt, és szerencsére nem sok turista, de hogy minden azért ne stimmeljen, a vége felé lemerült a fényképezőgépem akkuja, ezért csak mobillal tudtunk tovább fotózni. 
















Visszamentünk a tuktukhoz, és elindultunk a Kbal Spean-hoz, ami a Kulen-hegyi Nemzeti Parkban fekszik. A Kulen-hegy durván 50 km-re fekszik Angkortól, és azt kell tudni róla, hogy innen szállították a köveket az angkori templomok építéséhez. Ha belegondolunk, hogy mennyi templom van ott, ez valami irgalmatlan meló lehetett. Másfél kilométeres, a hegyen felfelé vezető dzsungeltúra után (itt sem érdemes letérni az útról az aknák miatt) érkeztünk meg azokhoz az elképesztő faragványokhoz, amelyek leginkább Visnut, Sivát és szokás szerint hindu istenalakokat és mitológiai jeleneteket ábrázolnak, és amit csak 1968-ban fedezett fel egy francia kutató. A helyet az teszi különlegessé, hogy az egészet egy, a Tonlé Sap-folyóba rohanó patak vízzel teli medrébe faragták bele valamikor a 11. és 12. század fordulója tájékán. Az esős évszakban ezek teljesen víz alatt vannak, a száraz időszakban azonban tudtak rajtuk dolgozni, és valahogy úgy sikerült megcsinálniuk, hogy 800 évvel később még mindig ott vannak, pedig azóta folyamatosan erodálja őket a víz. A patak mentén lefelé haladva még egy csomó faragványra találtunk a mederben és a körülötte lévő sziklákon, illetve durván ezer darab lingamra, amit a patak fenekére faragtak, és először azt hittük róluk, hogy valami speciális folyószabályozási céllal az elmúlt években odaépített valamik azok. Végül egy vízesés szabott gátat a patak mentén történő továbbhaladásnak, ezért ismét bevettük magunkat a dzsungelbe az elképesztő liánok, csavarodó gyökerek, meghatározhatatlan törzzsel rendelkező egészen különleges fák és a mindenünnen felhangzó trópusi állathangok közé és lebotorkáltunk az idegileg már nem teljesen topon lévő sofőrünkhöz, aki fel-alá járkálva várt minket, hiszen rajtunk és még egy páron kívül már mindenki rég elhúzott a környékről is. Másfél-két óra alatt értünk haza, már sötétben és a már megszokott forgalomban, kifizettük az emberünket, megtoldottuk egy kis jattal, mert egyébként nagyon kedves és mosolygós figura volt, aztán ettünk valamit, és eldőltünk. 

















Nagyon jó nap volt ez a mai, ez úgy igazán megadta azt a hangulatot, amit Angkortól vártunk, mindenkinek ajánlom, hogy ha elvetődik ide, akkor nézze meg ezeket a távolabbi helyeket is, nincs akkora hype körülöttük, de bőven megérdemlik, hogy lássuk őket. Egyedül a Beng Mealea-ba kell külön belépőt venni, a másik kettőbe jó az angkoros jegy.
Négy napot töltöttünk a khmerek ősi templomainak bejárásával, de egy hét sem lenne elég, ha valaki mindet látni szeretné, pláne ha alaposabban. A három napos belépő szerintem kevés, ad egy képet, de korántsem teljeset, a legtöbben mégis ezt veszik. A kambodzsaiak viszont szemmel láthatóan respektálják azokat a látogatókat, akik több időt szánnak őseik megismerésére: mindenhol elismerő megjegyzéseket kaptunk, mikor látták az egy hetes belépőnket. Nem csoda, hiszen ez az ő nagy nemzeti büszkeségük. (Az egyhetes belépő 60 dollár, ugyanannyi, mintha valaki megvenne egy 3 naposat 40-ért, majd vesz még egy napit 20-ért.)

Ennek ellenére mi sem szántunk rájuk négy napnál többet, mert másokhoz hasonlóan szerettünk volna még sok minden mást is látni ebből az országból. Ezért a következő reggelen ismét korai kelés várt ránk: indultunk Phnom Penh-en és Sihanoukville-en át a kambodzsai szigetvilágba.

2 megjegyzés:

  1. Úúúú azért a 4. napért különösen irigy vagyok.

    VálaszTörlés
  2. Atyavilág, csak ezt mondogattam végig, ahogy olvastam.

    VálaszTörlés