Varkala Hullámkutató Intézet

Élet a Varkala Hullámkutató Intézetben:



Varkala Hullámkutató Intézet from varanasi varangyai on Vimeo.

Az hullámok természetrajzárul

"És midőn valának az hullámok az tenger vizekben, megforgaták azok testit s lelkit, kik belemászának."

Ezzel a PB: Agytekervények című tudományos munkájából vett idézettel kezdem mostani szörcsögő hörrenéseimet, mert jelenleg rengeteg időnk van fejleszteni a tudományos gondolkodást és többek között ilyen komoly műveket tanulmányozunk, hogy szélesítsük látókörünket és elmélyítsük ismereteinket a világ dolgait illetőleg. A tudományos kutatómunka érdekében, a tudósnak sok mindent ki kell zárnia saját magánszférájából, hogy ne vonhassa el a figyelmét semmi kutatásának konkrét tárgyától, azaz látómezejét átmenetileg le kell szűkítenie, mintegy kizárva minden idegen, oda nem illő elemet tudatából, hogy kellő hatékonysággal dolgozhasson témáján. A mi kutatásaink ezekben a napokban a tenger hullámaira vonatkoznak. Rendkívül kemény munkát végeztünk annak érdekében, hogy felrajzolhassuk a hullámok alapvető természetrajzát. A tenger hullámairól van szó, konkrétabban az Arab-tenger hullámairól, ha ez számít valamit. (Egy tudósnak természetesen számít.) Mivel feltételezéseink szerint mélyreható hydrophysica-i, illetve hullámtani ismeretekkel olvasóink nagy része nem feltétlenül rendelkezik - nem lebecsülvén ezzel a Nyájas Olvasó szellemi képességeit, hiszen nyilván mindenki másban tudós - ezért egy bakugrással csak a hullámok természetrajzáról felvázolt elemzésünk végeredményét közöljük, amely a következő, a hullámok lényegére és alapvető igazságára vonatkozó megállapítás: a hullámok hullámokban érkeznek.
Kemény munka vezetett ennek a felismerésnek a megfogalmazásáig. Hogy érthetővé váljon ez a folyamat, röviden be kell mutatnom környezetünket, mely inspiráló hatással volt ennek a kérdésnek a boncolgatását illetően, illetve napirendünket, melynek tökéletes fegyelme nélkül nem végezhettük volna el ezt az aszketikus, szellemi kihívásokkal terhelt munkát.
Mint utoljára említettem volt, Varkalában vagyunk Kerala állam déli részén, az Arab-tenger partján.

Magából Varkalából még nem sokat láttunk, mert amint leszálltunk a vonatról, igyekeztünk kutatásunk helyszínére a beachnek nevezett kutatóintézethez érkezni minél hamarabb. Itt, miután reggeli kávénkat elfogyasztottuk, megkerestük szerény szállásunkat, amely alkalmas arra, hogy kutatásaink nagy részét elmélyülten feldolgozhassuk benne. Ez kívülről hotelnek néz ki, valójában azonban jól álcázott munkahely, hiszen itt éjjel-nappal megszállott munka folyik. A teraszon, a pálmafák árnyékában lehetőség van arra, hogy a nehezen elviselhető trópikus klímát kicsit könnyebben elviselje a kutató, ha éppen heves esőzés, vagy tűző napsütés veszi kezdetét. Intézetünket Oceanic Resortnak hívják, a nevében azért benne van, hogy ez nem holmi szálloda, hanem komoly óceánkutató tudományos intézet. Van egy rendkívül kedves intézetvezető itt, akinek állandóan fülig ér a szája, úgy mosolyog, nyilván a sok tudás már csak úgy fér el a fejében, ha mosollyal helyet csinál neki. Tiszteletreméltó fiatalember, hogy ilyen korán elszánta magát a komoly kutatóéletre.
Elmesélem egy átlagos napunkat, hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek, itt tényleg komolyan foglalkozunk témánkkal. Én dél előtt nem nagyon ébredek fel, addigra Dr. Józsi már túl van néhány kávén és cigarettán, valamint a naponta érkező szakfolyóiratokat is átnyálazza erkélyünk hűvösében. 12 óra körül feltápászkodom és a jóleső reggeli nyújtózkodás közben végiggondolom előző napi eredményeimet és aznapra kitűzött céljaimat.

 Ezután elmegyünk reggelizni, amit Dr. József már általában türelmetlenül vár. Ő ilyenkorra már megéhezik, hisz rendkívül nagy mennyiségű tudományos munkát végzett eddigre. A reggelit a parton felállított tudósmenzák valamelyikében fogyasztjuk el, ezekből rengeteg van, mondjuk ki nyíltan: szinte csak ilyenek vannak a parton. Apropó part. A part úgy néz ki, hogy egy kb 15,56 méter magas meredély szélén fut az ún. parti sétány, ahol tudósok lődörögnek látszólag céltalanul, valójában komolyan elmélkedve. Van egy pár száz méter hosszú és mintegy ötven méter széles homokos partszakasz, amit lépcsőn kell megközelíteni a sétányról, itt folyik a gyakorlati munka nagy része.

Napközben elég sok tudós gyűlik itt össze, hogy tanulmányozzák a hullámokat a tengerben (avagy a laborban, tudószsargon szerint), vagy pedig a labor mellett heverészve a homokban lázas agymunkát végezve értékeljék ki eredményeiket. A parti sétányon a tudósmenzákon kívül az ún. tudósellátók vannak, ezekben lehet mindenféle kellékeket szerezni, amikre a szerény igényű kutatóknak szükségük lehet. Az egész látszólag úgy néz ki, mintha shopokból és éttermekből állna itt minden a homokos beachen kívül, de hálistennek aki a mélyére néz, láthatja, hogy ez nem így van, ez csak látszat, a májá, ahogy a hindu mondaná. Káprázat csupán.
Tehát elmegyünk a menzára és szerényen reggelizünk, tényleg nagyon szerényen. Kávé és valami szendvics, vagy kása, fellengzősen-angolosan porridge. Én sokszor csak kását ettem, tudóshoz méltóan rendkívül szerényen és Józsi is csak sajtos kenyeret eszik. A kását, amely zabból készült, néha megízesítik fahéjjal, vagy banánnal, tényleg nagyon figyelmes a konyhai kisegítő személyzet. Reggeli után általában visszatérünk saját intézetünkbe pihenni kicsit, mielőtt elkezdődne a nagy munka.

 A napokban némileg változott a rendszer, mert mire én felébredek, addigra Doktorjózsi már elfogyasztotta magányos reggelijét és visszatért a szállásunkra, innen viszont általában ugyanúgy folytatódik minden. Azaz, megyünk kutatni! A kutatást terepmunkával kezdjük, nem vagyunk mi holmi szobatudósok, akik csak otthon ülnek kényelmesen és elmélkednek. Mi saját tapasztalatainkra hagyatkozva dolgozunk. Felöltjük munkaruhánkat, ami látszólag egyszerű fürdőnadrág, valójában azonban különleges, a NASA által fejlesztett intelligens szövet, amely képes mérni a vízben a hullámok áramlási és terjedési együtthatóját, hőmérsékletét, ph-értékét és irányát. A kapott adatokat beültetett mikrocsipben tárolja. Állítólag, mi ugyanis még nem használtuk, ennél konzervatívabbak vagyunk, de nem néznénk ki igazi tudósnak itt, ha nem ilyet használnánk. Kicsit érződik azért a sznobéria az ilyen felkapott kutatóintézetekben.
Szóval felöltözünk és elmegyünk a mintegy kétpercnyi gyalogútra található terepmunkánkra. Ott aztán beleugrunk a vízbe és bő két órán keresztül csak fürdőzünk, lubickolunk - azaz dolgozunk. Munkánk - ahogy a többi tudósé is itt a környéken - a következőből áll: bemegyünk oda, ahol a hullámok tarajosodni kezdenek. Ha szerencsénk van és a hullám pont ott kezd el tarajosodni ahol mi állunk, akkor a part felé fordulva, a hullámra merőleges testtartással a talajtól elrugaszkodva, eseteként erőteljes karcsapásokkal rásegítve megpróbáljuk elkapni a hullám leggyorsabb, legnagyobb energiájú csúcskivetülését. Ha sikerül, akkor a hullám olyan erővel kap el, hogy akár 30 méterre elvisz magával, ha ügyesen, testünket nyílegyenesre kifeszítve megtartjuk magunkat a hullám hátán. Ekkor arccal lefelé, előre nyújtott karral siklunk a felszínen, némelyik hullám időnként fel-feldob kicsit a levegőbe, ilyenkor csattanva érkezünk vissza a vízre és repülünk tovább. Elképesztő érzés, néha olyan, mintha le akarná szedni az arcunkat, olyan sebességgel visz magával. Méréseink szerint mintegy 8 másodperc alatt tesz meg kb. harminc métert a test ilyenkor, ez a vízen arccal fekve jó súlyos élmény. Ha nem sikerül elkapni, mert már korábban kialakul a hullám, akkor lemaradunk róla, ha viszont későn ugrunk bele, akkor már egészen más erőviszonyok uralkodnak a hullám belsejében, ilyenkor testünket összevissza cibálva rángatja. Ilyen esetekben nem ritkán valóban magatehetetlen rongydarabként centrifugál pár másodpercen keresztül, szaltó és orsó általában egymással kombinálódva történik meg a víz alatt.

A legtökéletesebb akkor elkapni a hullámot, mikor már kezd feltornyosulni, de még nem bukik át saját magán a hátulról jövő víztömeg. A legideálisabb pillanat az, amikor a hullámnak az átbukást jelző tarajosodás előtti utolsó pillanatában kialakuló szinte függőlegesen fölénk tornyosuló falát kapjuk el, azaz mikor a hullámnak hátat fordítva a felénk rohanó fal felszívó erejét kihasználva elrugaszkodunk és innentől kezdve sorsunk eldőlt, ha jól csináltunk elkap és úgy repít, amihez semmi hasonlatosat nem tudok példának felhozni, ha pedig nem, akkor vagy megcincál-forgat-szaggat, vagy egyszerűen elmegy. Mielőtt odaér hozzánk a hullám, időnként elképesztő szívóerőt produkál ahogy magába gyűjti a vizet, utána pedig őserővel lök el mindent és ha szerencsénk van akkor nem enged el egy darabig.
Elég hamar rájöttünk, hogy kell meglovagolni ügyesen a hullámokat, kutatásunk nem is erre irányult, hanem arra, hogy amikor a vízben állva három-négy jókora hullám után csak ringatózunk és várjuk a következő brutális hullámot, akkor megpróbáljuk kitalálni, illetve megérteni, hogy miért nem akar jönni a következő. Elment egy pár nagyon nagy, utána egy darabig semmi. Aztán körülbelül annyi idő múlva, amennyi ideig a nagy hullámzás tartott, újra elkezdődik és megint érkeznek az egyre nagyobb hullámok. Ez a ciklikusság jellemző a hullámokra, azaz van egy nagy hullámzós sorozat, aztán nincs, aztán megint van és megint nincs. Azaz, a hullámok hullámokban jönnek. Hogy milyen hullámokban az számtalan tényezőtől függ: az időjárástól, az apálytól, a dagálytól, a cunamiktól és még számtalan egyéb apróságtól. A mi feladatunk egyelőre odáig tartott, hogy megállapítsuk, hogy a hullámok hullámok jönnek.
A komoly munka után fáradtan hazajövünk kicsit pihenni, majd elmegyünk elkölteni jól megérdemelt vacsoránkat, valamelyik helyi kifőzdében. A vacsora általában szerényen a helyi adottságoknak megfelelő viszonyok között elkészített hétköznapi ételből áll, mint pl grillezett barracuda, vagy kardhal tandoorban sütve, de ettünk már egyszerű hallevest is, vagy finom vajhal curryt. És! Ettünk Hungarian goulasht is mit rice. Hogy miből volt azt nem tudtuk megállapítani, de hogy nem halból, az máris felróható egyetlen előnyéül. Valami édeskés paradicsomos szószban feltálalt húsdarabok voltak, zöldpaprika szeletkékkel feldobva. Felejthető - lenne, ha nem egy indiai tengerparton elfogyasztott gulyásként maradt volna meg emlékezetünkben.

Vacsora után kicsit hazamegyünk pihenni, majd előfordul, hogy visszamegyünk kutatni. A jó tudós nem lopja a napot, sokat dolgozik, szorgosan, nagy fegyelemmel. Az esti kutatás merőben más élmény. Ilyenkor magányosak vagyunk, jobban tudunk koncentrálni a munkánkra, nem zavar senki. Igaz múltkor arra sétált néhány helyi lakos, érdeklődve figyelték mit csinálunk, majd miután túlestünk a fromkántrivicsjuár formaságokon, elmondták, hogy ők sosem fürdenek, nem is tudnak úszni, és hogy ez milyen veszélyes dolog. Valóban, indiaikat szinte sosem látunk a tengerben, csak vendégkutatókat, illetve van egy másik partszakasz, ahol viszont csak indiaiak vannak a vízben, de ruhástul, viszont csak térdig. Ők nyilvánvalóan valami másfajta kutatást végeznek.

Miután végeztünk az esti munkánkkal, hazatérünk és laza, könnyed esti elemzés-analizálás után nyugovóra térünk. Doktor Jozef mindig hamarabb elalszik mint én, most is itt szuszog mellettem, remélem tud pihenni szegény és legalább álmában nem dolgozik, mert napközben amit művel az valami emberfeletti. Igaz sokszor csak mintha ülne és cigizgetne, de közben képletek és teóriák cikáznak az agyában, tudom. Hamarosan én is lepihenek, mert általános napi jegyzeteim mellett kimerített ennek a beszámolónak az elkészítése, lehet, hogy most kicsit több alvásra lesz szükségem ezután. Azért bízom benne, hogy még világosban felébredek.
A kutatómunkánkat néha színesítjük kicsit, ilyenkor más tudományterületekre is elkalandozunk, csak úgy játékosan, mintegy pajkos kis pillantás, incselkedő kis horkantás a másik felé. Pár napja például a kulturális antropológia és a mozgásművészetek, az etno-dramatika területére kalandoztunk, mikor megtekintettünk egy khatakali előadást. A khatakali sajátos keralai táncdráma, általában eposzokból átvett történetekkel. Rendkívül időigényes maszkolás után egy rohadt meleg és bonyolult jelmezt magukra öltve adják elő az élő zenével kísért és egy mesemondó által időnként kommentált történetet. A khatakalinak sajátos szimbólumrendszere van, az érzéseket és lelkiállapotokat erőteljesen stilizált, sokszor karikatúrába hajló arcjátékkal, valamint kézjelekkel és sajátos lábmunkával kísért tánclejtésekkel fejezik ki. A smink és a jelmez felismerhetetlenné teszi a mögötte rejtőző színészt. Az arcfestés kizárólag természetes anyagokkal készül, a Keralára erősen jellemző ayurvédikus anyagok használható, melyek összhangban vannak az emberi test igényeivel. Az arcra ragasztott kiegészítő kellékek szintén csak természetes anyagok segítségével kerülnek rögzítésre, éppolyan természetesek, mint a szem vörösségét előidéző kis bogyók leve, ami állítólag kimondottan jót tesz a szemnek, mert fertőtlenít. Az előadás nagyon vicces volt, először egy és háromnegyed órán kersztül sminkeltek és öltözködtek, majd rövid bevezető után a kilenc jellemző emberi viselkedésfomra bemutatása következett a khatakali eszközeivel, majd maga a dráma. A történet egy mondattal leírható: a gonosz démonnő először tisztálkodik, majd elindul, hogy urának szűzlányokat szerezzen, de útközben meglát egy ifjút, akibe beleszeret, ezért felveszi egy szép fiatal nő alakját, hogy így próbálja őt házasságra bírni, de a fiú elutasítja, mire harcolni kezdenek, és a hős fiú levágja az orrát, a fülét és a melleit a gonosz démoninának. Ez csak két jelenet volt, mintegy bő óra alatt, az igazi khatakali színház azonban legalább négy órás.

Kitekeintésként részt vettük még egy ayurvédikus full body masszázson is, amit itt bőszen ajánlgatnak úton-útfélen a munkában megfáradt kutatóknak. Mi sem utasítottuk vissza, hiszen kemény nap állt mögöttünk aznap. (Mindegyik nap kemény persze, de gondolom ez már kiderült). Az ayurvédikus masszázs némileg különbözik az otthon megszokottól, mondjuk, mint amit a Szecskában kap az ember. Ott sokszor a fájdalomküszöbig, sőt azon túl gyúrják az embert, míg itt gyógynövényekkel megspékelt olajat dörgölnek a bőrfelüleletbe. A masszázs teljes meztelenségre vetkőzéssel kezdődik, majd a masszőr egy ágyékkötőt kötöz a testre, mely hátul a fenékrészen csak egy kis pántocska, gyakorlatilag hasonlatos egy tangához. Az érzés is, bár még nem sokszor flangáltam tangában ezelőtt. Mondjuk hogy egyszer sem, nem itt fogom elárulni, hogy milyen helyekre járok otthon, mikor nem kutatok éppen. Na, ezen most túllépek, ha nem bánjátok. Miután háttal felfelé felfekszik a kliens az olajtól sikamlós fából készült masszőrasztalra, a masszőr óvatos mozdulatokkal kibontja a hátul megkötött ágyékkötőt, így a teljes test meztelenül fekszik az asztalon, csak alulról véd az ágyékkötő maradéka. A masszőr olajat hint a test minden részére, majd határozott, erős mozdulatokkal, belesimítja a bőrbe azt. Nem mondom, hogy nem éreztem kissé kiszolgáltatva magam, ahogy meztelen hátsómat egy olajos férfikéz dörgölte, de a frissítő érzés, amit ez okozott, hamar feledtette velem elsőre bizarrnak látszó helyzetemet és átadtam magam a felpezsdítő érzés élvezetének, amit ez a tevékenység okozott. Félidőben újra megkötötte az ágyékkötőt, majd megfordultam és a testem elülső oldalát masszírozta végig, nyaktól lábfejig. Az ágyékkötő fedte részeket természetesen kihagyta, mielőtt még erre vonatkozó obszcén kérdésekkel próbálna valaki nyugtalanítani. Bő háromnegyed óra múlva véget ért a kezelés, ezután zuhanyozni kellett, ami nehezen ment, mert az olajtól annyira csúszott a talpam, hogy hatszor majdnem eltaknyoltam, mire a két méterre lévő zuhanyzóig elcsúszkáltam valahogy. Mindez paralell zajlott Dr. Józseffel, aki a szomszédos intézményben élt át hasonló élményeket velem egyidőben.
Kis kikacsintáshoz azonban ez is elegendő volt, némi szellemi felfrissülés után még jobban estek az estére vásárolt süteményeink, melyek közül legfinomabbnak a sajttorta számít körünkben.
Egyelőre élvezzük a munkát, sajnos más dolgokra nem nagyon maradt időnk, de hát ez is bőven elég, nem szabad szétszakadni. Hogy meddig kutatunk még, azt nem tudjuk. Igaz, most már csak csiszolgatjuk elméletünket, finomítgatunk rajta és szerintem holnapután elindulunk. Bár három napja is azt mondtuk, hogy aznaphoz képest holnapután indulunk és tegnap is, meg ma is, de eddig még egyszer sem indultunk el.
Mindegy, alszunk még rá egyet, aztán majd holnap is azt mondjuk: holnapután.

Breaking news!!!!
Csak holnaputan indulunk.

Vonat zakkanat

A hosszu indiai vonatozasok sajatos allapotba kergetik az embert. Tudatmodositas vonattal. (Fulhallgato ajanlott, mondjuk nem csak ehhez, hanem altalaban, de most ennel jutott eszembe)

Vonat zakkanat from varanasi varangyai on Vimeo.

Rameshwaram

Sajnos a masik videon meg dolgozik a vimeo, lassu tetu, addig be kell ernetek ezzel. A zeneben Ramat es feleseget Sitat dicsoiti Krishna Das, kisse megroviditettem a 12 perces szamot, de ha akarjatok, kepzeljetek hosszabbnak, semmiben nem kulonboznek a kivagott reszek a megmaradtaktol. A video a Ramanatha Swami templomban keszult, ennek a belsejeben van a nagy linguam, amit Rama Sivanak allittatott, de mi nem lathattuk, mert nem nezunk ki hindunak. Igy mara csak a szent locsolgatas maradt:

Rameshwaram from varanasi varangyai on Vimeo.

Ötórai tea Darjeelingben

Most potlunk egy-ket elmaradt videot, itt van egy darjeelingi, tobbek kozott kellemes tibeti temetesi szertartasi zenevel, ahol sajnos csak a hangot tudtam rogziteni. Darjeeling jo hely nagyon.

Tea Darjeelingben from varanasi varangyai on Vimeo.

Most csak kepek osszevissza

Srinagar

 

Khajuraho

 

PB elfaradt a tanitasban. Amritsar

 

Agra

 

Khajuraho

 

Matr Joska megerdemelt pihenoje.  Singalila-tura, Nepal

 

Khajuraho

 

Singalila-tura, West-Bengal

 

Boldog szuletesnapot, Attila!

 

Boldog szuletesnapot, Piri!

 

Darjeeling

 

Darjeeling

 

Darjeeling

 

Singalila-tura, Nepal

 

Singalila-tura, Nepal

 

Kolkata

 

Kolkata

Délkörív

Miután félórával a hajójegyvásárlás előtt megváltoztattuk tervünket és mégsem az Andamán-szigetek felé vettük az irányt egy háromnapos hajóút legolcsóbb kategóriájú jegyével ami a hajó gyomrában lévő hodályban történő együttutazást jelentett volna 2-300 emberrel közös térben, elmentünk a pályaudvarra és vettünk magunknak vonatjegyet Chennai-on keresztül Rameshwaramba. Szóval végre elindulunk Dél felé, és maradunk a szárazföldön, ahogy eredetileg terveztük. Én ettől hihetetlenül feldobódtam valamiért, olyan jó érzés volt nem menni egy trópusi szigetre, ahol a ragyogó kék égen, a vakító fehér homokon, a pálmafákon és a kristálytiszta türkizkék tengeren kívül már csak egy pár dolog van. Kívánom ezt az érzést mindenkinek, aki éppen nem megy egy trópusi szigetre.... Igaz, helyette mi elindulunk végre India déli részére, elismerem, ez jelentett némi kárpótlást az Andamán-szigetekről való lemondás után. Kissé gyanakodva forgattuk a kezünkbe kapott jegyet, amely Rameshwaramig szólt ugyan, de Chennai átszállással, természetesen a város egy másik pontján lévő pályaudvarról megy tovább a vonatunk az egyszerűség kedvéért, és két óránk lesz arra hogy elérjük. Eddigi tapasztalataink alapján erre az égvilágon semmi esélyünk nem volt, de mivel fél órával később kitaláltuk, hogy Chennaiból ne is inkább Rameshwaramba menjünk tovább, hanem csak Mamallapuramba, ami két óra busszal Chennaitól, nos innentől kezdve már egyáltalán nem érdekelt bennünket, hogy eléri-e a csatlakozást a chennai vonat vagy sem. A maradék 600 km-re szóló jegyet meg bebukjuk, istenem, ez legyen a legnagyobb gond.

Irgalmatlan felhőszakadás vette kezdetét amint a pályaudvarra értünk, volt azonban a peron fölött volt egy tető, ami alatt csak röhögtünk az első esőn, amit Indiában átéltünk. Hamar arcunkra fagyott azonban a mosoly, mikor szembesültünk azzal, hogy a vonat csaknem háromszor olyan hosszú, mint a tető, így a maradék 7-8 vagonnyi utat, vagy három másodpercen belül szarrá ázva tesszük meg, vagy felkászálódunk a vonatra és megpróbálunk áttörni a vonat elején lévő helyünkre. Az eddigi tapasztalatok és saját magunk ismerete alapján ennek kellett volna a hülyébb döntésnek lennie, de szerencsénk volt és egész hamar, mintegy 8-10 perc alatt elértünk a helyünkre. Igaz, ugyanolyan csuromvizesek lettünk, mintha a szakadó esőben gyalogoltunk volna, csak most belülről áztunk el, a dögmelegben ugyanis sehol sem volt nyitva az ablak az eső miatt, így a 70 fokos vonatkocsikban a 20 kilós cuccunk eléggé leáztatott minket. Az útra nem akarok sok szót vesztegetni egész könnyen eltelt a 27 óra Chennai-ig, elolvastam szinte végig az Üveggyönyjátékot, amit direkt sokáig nem kezdtem el, nehogy hamar vége legyen, erre tessék!, amúgy meg az ablakon bámultunk kifelé, mert végre olyan tájakon utaztunk, amilyet mindig is elképzeltem otthon, hogyha majd Indiában kinézek egy vonat ablakából, akkor mit kéne látnom és csakugyan: élénkzöld szinekben pompázó rizsföldek, ahol a zöld hegemóniáját szines száriba öltözött nők törik meg, valamint kókuszpálmák és elárasztott területek, hogy ezek közül mi volt árvíz maradványa, és mi az amit direkt árasztottak el, az nem mindig derült ki, de az biztos, hogy amikor lila és mustársárga házak, valamint pálmalevéltetős kerek kunyhók álltak a vízben, akkor azt nem ők árasztották oda maguknak.

 

 

 

Szóval így telt el 27 óra, és hihetetlen, de pontosan érkeztünk meg Chennaiba, amit nem túl rég még Madrasnak neveztek. Lepattantunk a vonatról és kb negyedóra alatt elbandukoltunk az iszonytató tömegben a pályaudvar elejére, hogy infot gyűjtsünk honnan is menne busz Mamallapuramba, vagy hogy oda lehet-e menni vonattal. Kiderült, hogy oda nem megy vonat, csak busz, ami 15 km-re van a pályaudvartól, de közben már szépen lassan érett bennünk a gondolat, először csak kis csíraként bújt elő valahonnan hátulról, majd öntudatlan foszlányoktól erőre kapva szép lassan növekedni kezdett, és burjánzó, életerős, határozott gondolattá vált - ezt már a pályaudvaron szerzett Pepsi kólának köszönhette talán -, hogy mégse menjünk Mamallapuramba, bármily fájó is kihagyni, mert egyrészt nincs már túl sok időnk hátra, meg amúgy is megvan a vonatjegyünk és el is érnénk a Rameshwaramba tartó járatot, meg hát, hogy tulajdonképpen legyünk már lenn minél délebbre, a francba, és különben is 27 óra vonatozás után még simán belefér 12, úgyhogy máris egy autoriksán találtuk magunkat útban a Chennai Egmore pályaudvarhoz. Szépen esett az eső, csakúgy, mit Kalkuttában, mintha nem 1600 km-re lettünk volna onnan. A város maga - legalábbis amennyitt láttunk belőle - jóval tisztábbnak és rendezettebbnek tűnt mint általában az észak-indiai nagyvárosok szoktak lenni, de ez tényleg csak röpke benyomás volt. Az Egmorral szemben találtunk egy dél-indiai konyhát kínáló éttermet, és mivel jóideje csak a szokásos kekszeinket ettük, beültünk ide valami normális eleség után nézni. Én végül kétfajta levest ettem, mandulalevest - hogy miből készült azt nem tudom, de tény, hogy rengeteg mandula úszott benne -, és spenótlevest, mindkettő jó volt, bár erősen érződött bennük a nátrium-glutamát, mint ízfokozó jelenléte, Józsika pedig szingapúri rizst fogyasztott, ami főként gyümölcsöket tartalmazott a zöldségeken és a fűszereken kívül. Ezután elajándékoztam az összes maradék magyar aprópénzemet a körénk gyűlő üzletvezetőből és alkalmazottakból álló közönségünknek, akik gyermeki módon örültek nekik, persze az üzletvezető megtartotta magának a 100-ast és a 20-ast, a többieknek csak a 10-eseket adta. A csudálatos külföldiek után már csak a jóízű böffenéssel rendelését leadni kezdő indiai családapával kellett foglalkozniuk, mi pedig udvariasan távoztunk és felszálltunk vonatunkra, miután rendeltetésszerűen szarrá áztunk a harminc méteres távon. Az éjszakát most először töltöttem az alsó ágyon fekve (három van egymás felett) és zaklatott álmaimban állandóan azt éltem át, hogy ott fekszem a vonaton, de nem tudok megmozdulni, pedig valamiért nagyon kéne, majd valahogy mégis sikerül, és egy nagy teremben találom magam, ahol egy keverőpultra kötött erősítőből hangosan szól a zene, ami nagyon zavar, de hiába kérem őket, hogy kapcsolják ki, nem teszik, így én kapcsolom ki szisztematikusan az összes eszközt, ki is húzom őkket a konnektorból, de még mindig szól, ami ugye nagyon ijesztő, és akkor kapálózni kezdek és beleakad a kezem egy zsinórba, amiről a fokozatos vonatvilágba történő visszacsúszás után kiderül, hogy a fülhallgató zsinórja, ami Jóska ágyáról lóg le hozzám, onnan üvölt a fülembe, és én megnyugodva vettem ezt tudomásul és boldog mosollyal téptem ki füleimből, hogy immár zavartalanul alhassak tovább. Ez meg is történt, mert mire felébredtem egyből farkasszemet néztem a velem szemben szorosan egymás mellett ülő szorgos kis indiai család négy tagjával - apa, anya, fiú, lány - akik már felöltözve, vigyázzülésben várták a rocskos külföldi magához térését, hiszen már hasára süt a nap! Mártiska már rég elhagyta fekhelyét és valahol az előtérben dohányzott, én pedig kitörölgettem szemeimből a csipákat, megpróbáltam kinyögni valami jóreggeltféleséget és úgy felülni, hogy ne az első mozdulattal csapódjon bele a fejem a fölöttem lévő fekhely peremére - ez nem annyira sikerült, de végül azért helyreállt a rend és az én fekhelyem is visszaváltozott szabályos ülőhellyé. A maradék időben csak az ablakon bírtam kifelé pislogni és figyelni azt, hogy hogyan haladunk azon az úton, ahol Rama - Visnu hetedik inkarnációja, haladt egykor majom és medveserege élén Lanka királysága felé, hogy legyőzze a gonosz Ravana démonkirályt és kiszabadítsa feleségét, Szitát annak karmaiból. Szita pedig Lakshmi inkarnációja, aki meglepő módon Visnu felesége. Visnu eddig kilencszer öltött testet, hogy segítsen a világot nyomorgató valamely rémséget elhárítani a további boldog fejlődés útjából, így volt már hal (Matsya), mondjuk csak az alsóteste, mert felül azért négy karral és ragyogó tekintettel rendelkezett, de volt már vaddisznó (Varaha) és törpe (Vamana) is. Utoljára Buddhaként járt köztünk, őt megelőzően Krisnaként és előtte volt Rama, akiről most szó van. A tizedik avatár pedig Kalki lesz, aki a jelen világkorszak, azaz a Kali-juga végén jön majd el és jól helyrerázza a világ megfáradt kerekét lángoló kardjával. Ne várjátok meg, inkább gyertek velem tovább Rameshwaramba, ahol, miután áthaladtunk az Indira Gandhi-hídon, ami összeköti Rameshwaram szigetét a szárazfölddel, éppen leszálltunk a vonatról és megérdeklődtük, hogy hogyan tudnánk hamarosan még tovább utazni, még pedig Kanyakumariba, India legalsó kis liglógó himbilimbijére, ahonnan már semmit sem látni csak a nagy óceánt. Megtudtuk, hogy vonattal sehogy, így elhúztunk a buszállomásra egy ritka pofátlan szemétláda riksással, aki egyszerűen nem volt hajlandó nekünk visszadni azt a pénzt, ami járt volna, de pár perc farkasszemet nézés után ráhagytuk, mert nem volt kedvünk piti összegeken acsarkodni. Azért elküldtük szépen a halál hímvesszejére, majd megérdeklődtük a pénztárnál, hogy létezik-e busz Kanyakumariba, kiderült, hogy igen és hogy pont este megy, szuper, akkor van itt egy kis időnk és még szállásunk is lesz public bus formájában, minden tökéletes. Már csak a rohadt nehéz táskáinktól akartunk átmenetileg megszabadulni, de nem sejtettük, hogy mennyire megviseli majd az idegeinket ez az elsőre cseppet sem bonyolultnak tűnő feladat. A buszpályaudvaron ugyanis nem volt csomagmegörző, ellenben a templomnál, ami Rameshwaram fő (és egyetlen) látványossága, viszont igen, úgyhogy menjünk oda. Riksázni nem akartunk, mert tapló volt az előző, de végül rákényszerültünk, mert vagy három km-t kellett volna gyalogolnunk. A templomnál lévő csomagmegőrzőbe azonban nem rakhattuk be a cuccainkat, máig nem tudjuk, hogy miért, mert nem értünk tamil nyelven, máshogy meg senki nem magyarázta el nekünk. Ekkor megpróbálkoztunk magának a templomnak egy hivatalosnak tűnő helyiségével, de onnan udvariasan átirányítottak bennünket a Hotel Tamil Naduhoz, ahol van külön erre direkt egy szoba, csak a táskáknak. Oké, elvánszorogtunk oda, jó messze volt és mondanom sem kell, nem rendelkezett külön ilyen fajta helyiséggel, úgyhogy a küldetésünk ismét kudarcba fulladt. Ekkor már nagyon éhesek és szomjasak voltunk, úgyhogy én reggeliztem, finom dél-indiai reggeli tálat, ami idliből, ami vmi grízszerűségből főzőtt, vagy gőzőlt korong alakú képződmény, gyümölcsös rizsből, valami gyümölcsös szintén grízszerű, de ragacsos dologból, jó erős kókuszcsatniból és valami szabdzsiszerűségből állt (egyfajta híg főzelékként kell elképzelni, de nagyon finom). Matrjoskababánknak nem volt hozzá gusztusa, úgyhogy ő kihagyta, pedig tényleg nagyon jó volt.

Ezután egy darabig mókust néztünk, hogy lenyugodjunk, majd továbbindultunk hálátlan feladatunk véghezvitele céljából. Egy biciklikölcsönzőt próbáltunk megtalálni, ami a Lonely Planet szerint egy adott helyen kellett volna, hogy legyen, de nem volt ott, helyette találtunk viszont egy rendőrkapitányságot, ahová bementünk kérdezősködni, de bárgyú tekinteteken kívül semmilyen választ nem kaptunk. Ekkor hosszú átkokat kezdtünk sorolni és meghatároztuk, hogy melyik istenség melyik végtagjával kiknek milyen testnyílásába férkőzzön bele, majd katatón nyugalomban tovább sétáltunk, hogy megkeressünk a Misztikus Csomagmegőrzőt. Végül fél órán belül álmunk valóra vált, mert a biciklikölcsönzős megengedte, hogy lakjában hagyjuk a cuccainkat, amíg kölcsönözzük a bicikliket. Örömünk így vált teljessé. Míg a biciklikre vártunk, elmentünk a tíz méterre lévő templomba, ahol azt a linguamot őrzik, amit Rama ajánlott fel áldozataként Sivának, miután legyőzte a gonosz démont. Rama a győzelem után egy repülő majmot utasított arra, hogy keresse meg a fellelhető legnagyobb linguamot - ez persze csak a Himalájában lehet - ám a majom túl sokat késlekedett, így Rama felesége, Szita saját kezűleg készített egyet homokból, és azt őrzik a Ramanathaswamy templomban, Rameshwaramban. Mivel ezáltal ez a világ legszentebb homokköve lett, érthetően hatalmas templomot kellett köré emelni. Állítólag a világ legtöbb pillérét tartalmazó oszlopcsarnok-rendszere található itt, ezt nem tudom biztosan, mert nem számoltuk meg a pilléreket, de tényleg jó sok van belőlük. Ezrével zarándokolnak ide a hinduk, mert ebben a templomban 22 helyen meg is kell merítkezni ám, ami megegyezik Rama 22 nyílvesszejének számával, amiket azért lőtt ki, hogy vizet fakasszon a szigetből. Valóban sokan merítkeztek, mi pedig fényképeztük őket:

  

 

 

 

 

 

 

 

 

A linguamhoz nem mehettünk be, mert nem vagyunk hinduk, sajnos itt délen ez nagyon sok helyen így van, kevés helyre lehet bejutni nem hinduként. A templom után biciklire pattantunk és az éppen rázendítő esőben elindultunk a 18 kmre lévő Dhanushkodi felé, hogy ott, India eme részének legkeletebbre eső csücskén, az Ádám-hídjának nevezett zátony, sziget és szikla komplexum - ami gyakorlatilag összeköti a szárazföldet Sri Lankával - előtti utolsó szigeten keressünk egy olyan partszakaszt, ahol kényelmesen le tudjuk mosni végre magunkról a két napos út minden mocskát. A Lonely Planet szerint ez csak Dhanushkodinál lehetséges, így gondoltunk eltekerünk odáig. Az eső rendesen esett, de időnként, talán, hogy ne szegje kedvünket elállt, majd újra rázendített, így incselkedett velünk. Útközben találtunk egy szigetet, amit mesterséges földnyelvvel kötöttek össze a mi szigetünkkel, gyorsan odatekertünk kellemes partszakasz reményében. A Kothandaraswamy templomot találtuk ott, az egyetlen épületet amely a környéken túlélte a 2004-s cunamit. Ezen a helyen mutatott be pudzsát (áldozatot) Rama, hogy vezekeljen azért a bűnért, hogy megölte Ravanát a démonkirályt. Mi is áldoztunk két kólával, és egy zöld kókuszdióval, aminek egy horgas bárddal lecsapta a tetejét az árus, majd szívószál segítségével kiszürcsölhettük tartalmát. Már régóta figyeltem ezt a csemegét, India szerte mindenütt fogyasztják, elsősorban a helyiek, már régen meg akartam kóstolni. Elég semleges ízű a lötty ami benne van, némi savanykás utóízzel, ettől kicsit hányingerkeltő volt számomra. Martis véleményét most nem közlöm. Miután elfogy a lötty - meglepően sok van benne - , kettéhasítják, majd egy saját magából kihasított kis darabkával kikaparják fehér belsejének egy puha részét. Ennek állaga tökéletesen azonosítható a sűrűbb, rázkódásra egyben maradó, de azért nyúlós takony állagával. Ettől elég gusztustalan lesz, de azért legyűrtem mind, a maradék keményebb részt pedig megetettük egy kiskecskével. Ezután boldogan továbbálltunk. Néhány kilométer után egy motorbicikli jött szembe, három utasa fülig érő szájjal közölte, hogy ők újságírók, és hogy ár ju kántri vics from, majd miután elégedetten tudomásul vették, hogy magyarok vagyunk, elmondták, hogy egy km múlva vége van az útnak, a maradék hatot pedig biciklit tolva kell megtenni, mert ócska földút van arra. Ehhez nem volt sok kedvünk, pláne, hogy az eső is egyre jobban esett, így betoltuk egy erdős sávba a cangákat és kisétáltunk egy hatalmas, széles, tökéletes homokfövenyre, ami néhány elhagyatottnak látszó halászkunyhótól, három sastól és pár tucatnyi varjútól eltekintve magányosan várt bennünket. Amikor jobban beláttuk a partszakasz távlatait, pár száz méterre felborított csónakokat láttunk, gondoltuk, tökéletes védelmet fognak nyújtani ruháinknak az eső ellen, míg mi vígan lubickolunk. Menet közben megszámlálhatlan mennyiségű kagylóhéj és csigaház ropogott a lábunk alatt, csípőböl begyűjtöttünk vagy három-négy kilónyit belőlük. A csónakoktól kissé beljebb apró halászfalu állt, de nem nagyon láttuk életnek semmi jelét, egy-két emberen kívül. Begyömöszöltük a cuccainkat az egyik csónak alá, majd alsógatyára vetkőzve berohantunk az embermagasságú hullámok közé, és önfeledten élveztük, ahogy örömükben megdobálnak minket. Nagyon jól esett, hogy végre víz éri testünket. Közben kisgyerekek gyűltek lassan a partra, nézni, ahogy két furcsa fehér bőrű idióta önfeledten kurjongat a tengerben, majd lassan ugrándozni és integetni kezdtek. Mikor kievickéltünk két felnőtt is odajött, roppant zord tekintetű szénfekete bőrű és szemű emberek. Furcsán méregettek bennünket, nem úgy tűntek, mint akik már láttak fehér embert, tény, hogy olyan helyen jártunk, ahová nem sűrűn vetődik senki csak úgy véletlen. Direkt meg pláne nem, csak ha ott van dolga, de hát ott meg semmi más nincs, csak néhány kunyhó és ezek a halászemberek. Összesen két dolog érdekelte őket, az egyik Matrijózsi órája, hogy miként lehet, hogy belement vele a vízbe, a másik pedig, hogy hová tűnt Mátrijózsi haja. Miközben megbeszéltük velük ezeket az égető kérdéseket, felöltöztünk, majd eloldalogtunk. Nagyon jó lett volna ezekkel az emberekkel közelebbi kontaktusba kerülni, de nem úgy nézett ki, hogy ezt ők is ugyanannyira akarják, mint mi. Pedig feltett szándékunk volt megbeszélni velük, hogy hadd aludjunk a falujukban, mert alapos kultúrantropológiai vizsgálatokat szerettünk volna lefolytatni, nem mellesleg pedig a komoly kutatómunka kipihenése végett a hullámokban ugrándozni megvadult bakkecske módjára. Ekkorra ugyanis már elhatároztuk, hogy itt maradunk Rameshwaram környékén, mert érdekes, jó kis helynek tűnt (a környék). Némi nehezítésként játszott szerepet az, hogy éppen fesztivál volt a városban és az összes szálloda tele volt, de az is jó apropó volt arra, hogy a kunyhókban maradjunk. Ez viszont a törzsfőnökök nem túl vendégmarasztaló viselkedése miatt nem jött össze, úgyhogy eldöntöttük, mégsem maradunk, hanem továbbállunk az este Kanyakumariba. Elállt az eső, mi pedig visszagyalogoltunk a bicajok felé, de útközben arra gondoltunk, hogy jó lenne még egyet fürdeni, ezért elbattyogtunk egy kb. 300 méterre lévő partra vetett halászhajóhoz és újra nekivetkőztünk. Pont pár tucat varnyú lakomahelye közelében tettük ezt, jelenlétünk erős kíváncsiságot váltott ki ezekből a madarakból. Ez abból állt, hogy amint három méternél távolabbra kerültünk a cuccainktól, azonnal megszállták őket és kíváncsian vizslatták mit lehetne felfalni, vagy magukkal vinni. Azért fürödtünk kicsit, majd összeszedtük magunkat és visszabicikliztünk a városba.

 

 

 

 

 

 

Ahogy odaértünk autóriksával az állomásra, pont jött egy busz, ami pont Kanyakumariba indult, pont több, mint egy órával korábban ahogy mondták nekünk, mi pedig pont megörültünk neki és felpattantunk, miután bevásároltunk a szokásos kekszeinkből egy adagot. A buszút kilenc órája a halálfélelem és az eseménytelenség közötti határmezsgyén lavírozva telt el, megszínesítve egy tamil illetőségű vízmérnökkel folytatott beszélgetéssel, aki miután öt percig fixírozott rendületlenül, megszólított és onnantól kezdve, amíg le nem szállt végig beszélgettünk. Azaz csak próbáltunk, mert átlagosan 30 szóból egyet értettem meg, így próbáltam összerakni, hogy miről beszél. Ezt most nem részletezem, mert nem hiszem, hogy részletekbe menően érdekelne benneteket Tamil Nadu állam vízgazdálkodásának brit uralom alatti és mostani összehasonlító elemzése, az viszont érdekes volt, amikor a dél-észak ellentét került szóba. A déliek magukat tartják az igazi Indiának és az igazi indiaiaknak, amiben bizonyos szempontból voltaképpen igazuk van, hiszen az itt élő dravidák a félsziget valódi őslakosaik, az árja népség pedig 4000-5000 évvel ezelőtt vándorolt errefelé nomád állatartó népként Mongólia, Afganisztán, Belső-Ázsia felől. Igaz, magukkal hozták a szankszrit nyelvet és a Védákat, de az is tény, hogy ők még javában zabálták a marhát, hírből sem ismerték a vegetarianizmust, ami pedig a déliek öröksége. Mint ahogy a mai tamil nyelv is, mely a világ egyik legősibb nyelveként mára kiharcolta hivatalos mivoltát ebben a térségben. A déliek karma- és reinkarnációfogalma, illetve isteneik, szép lassan összegyúródtak a hódítok vallásával és kialakult a mai értelemben vett hinduizmus. A déliek tehát kissé, ha nem is megvetik őket, de számon tartják, hogy az északiaiak idegen népség, igaz, már évezredek óta itt élnek, de a tamilok nem felejtenek! India persze óriási olvasztótégely, mert kismillió törzs és népcsoport él itt együtt, hatszázezerféle nyelvet beszélnek, közben meg jöttek a mongol eredetű mogulok, akik évszázadokig uralták az északi régiót, előtte volt mindenféle türk népség és szultanátus, aztán jöttek az európaiak, legmaradandóbb hatással az angolok, szóval van itt minden.

Miután megbeszéltük az észak-dél kérdését, újdonsült barátom leszállt, én meg folytathattam a próbálkozást az alvással. Ez a harmadik éjszakánk volt, amit járművön töltöttünk és kissé már kezdtünk szétcsúszni. Szerencsére hajnali négyre Kanyakumariba értünk, ahol felébresztés után kidobtak minket a buszból, mi pedig ott álltunk India legdélebbi csücskén és azt sem tudtuk hol vagyunk és hogy kerültünk oda. Elindultunk találomra valamelyik irányba, és szerencsére egy kis szállóba ütköztünk szinte nyomban, ahol kétszáz rúpiáért kaptunk egy szobát, huszonnégyórás kicsekkolással, tehát másnap hajnali 4.10-ig maradhattunk 200-ért. Jól hangzott, jónak is nézett ki, eltekintve az eldugult wc-től, az állandóan csöpögő csaptól, az irtóztató melegtől és a két rémületesen hosszú csáptól, ami a szobában lévő mosdó túlfolyójából kandikált ki, és közeledtünkre mindig mikroszekundum alatt visszarántotta magát. Sosem láttuk teljes terjedelmében a gazdiját, de nem bántam egy pillanatig sem. Gyorsan lezuhanyoztunk, majd egy perccel azelőtt hogy eldőltünk volna, éktelen hangos, de tényleg csontig hatoló hangerővel bömbölő vallási tirádázást kezdtek üvöltetni az utcán elhelyezett hangszórókból, nagyon komoly zenei kísérettel, mintha direkt kínzásra kifejlesztett hullámhosszokkal próbálnák tesztelni a hallgatóság tűrőképességét. Szánk sírógörcsbe torzult, szemünkből a könny kicsordult, de összeszorított fogakkal megpróbáltunk elaludni a kb. 57 celsius fokos szobában. Még gyorsan lekaptam egy napfelkeltét a folyosóról, mert Kanyakumari híres a napfelkeltéiről, de erőm már nem volt hozzá, hogy elmenjek a tengerpartig és normális képet csináljak. Ezuztán én is eldőltem, mint egy darab tönk, akit kisujjal billentettek ki ingatag egyensúlyából, és bőséges három órás alvás után felébredtünk arra, hogy végre elhallgat a gajdolás. A meleg csak fokozódott, állapotunk csak rosszabbodott, de összeszedtük magunkat és elvánszorogtunk a busz- és a vonatpályaudvarra, hogy mikor tudnánk innen továbbállni. Kiderült, hogy akkor járunk a legjobban, ha a másnap hajnali 5.30-as vonattal megyünk tovább, célunk a a Kerala Államban lévő Varkala falvacska tengerpartja volt. Ide három óra alatt el lehet jutni vonattal, úgyhogy remek alkalom kínálkozott arra, hogy végre másodosztályon utazhassunk a vonaton, azaz a legroszabb körülmények között, de erről majd később. A pályaudvarról visszafelé beugrottunk egy kiskompba, hogy átvitessük magunkat a temérdek zarándok és helyi turista között a parttól 400 méterre lévő kis sziklaszigetre, ahol Szvámi Vivékananda emlékhelye található. Ezen a sziklán meditált a mester három napig, mielőtt útra kelt volna Chicago-ba 1893-ban a Vallási Világtalálkozóra. Szvámi Vivékananda mindössze harminckilenc évet élt, ezalatt az idő alatt azonban India egyik legnagyobb hatású filozófusává vált, elsősorban a tradicionális értékeket hirdette, és nagy szerepet játszott a hinduizmus nyugaton történő elterjedésében, vagy legalábbis az érdeklődés felkeltésében. Van itt egy kis barlangocska, ahol egy ragyogó OM jel és halk aummmm.... aummmmmm hangok segítik a tömeges meditálást, meglepően jól működött, kipróbáltam, öt percig legalább nyugtom volt... A szigetecske mellett van egy másik még kisebb szigetecske, ahol Tiruvalluvar 5-6 századi tamil költő 40 méter magas szobra áll, ez határozza meg alapvetően Kanyakumari látképét. A szigeteken volt egy kis tájoló, ami mutatta, hogy merre van Dél, súlyos érzés volt belenézni a semmibe és érezni, hogy csak az Antarktisz állítja meg sok-sok ezer kilométerrel később a fürkésző tekintetet. Még fényképezkedtünk párat a helybéli turistákkal, mert nagyobb látványoságnak számítottunk, mint holmi filozófus, meg 40 méteres szobor, aztán válaszoltunk a huszadik vics ár kántri ju from kérdésre hángerivel, mire az egyik esetben az elmélázó, ja ott van Zimbabwe mellett választ kaptuk. Helyeseltünk, majd vártunk kb egy órát mire visszajutottunk a szárazföldre, ezt először idegesítő tolakodó, majd szép lassan megnyugvó népség között kellett átvészelni, aki képesek mindenkit félrelökve először a hajóra furakodni, miajd másfél perc után - mert az út nem sokkal hosszabb -, ismét mindenkit félrelökve elsőként leszállni a hajóról. A baj csak az, hogy ez a mentalitás az itt élők kilencvennolc százalékára igaz, birkatürelem kell hozzájuk, vagy erős bot, amivel rendet lehet csinálni. Komolyan, annyira idegesítő, tolakodó, furakodó, önző népség ez, hogy el sem tudom mi közük van ahhoz a filozófiához és valláshoz, ami itt évezredek óta meghatározza az életet.

Miután kijutottunk végre a szárazföldre elmentünk kajálni valamit, mert napok óta nem ettünk normálisan. Mindenképpen tengeri kaját akartunk enni, találtunk is jó helyet egy szálloda aljában, ahol rendkívül finom rákos biryanit, és halas sült rizst ettünk, nem volt olcsó, de sokat adtak és valóban finomat. 150 rúpia volt egy adag, ha valakit esetleg érdekel. Miután belaktunk, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a tengerben való lubickolásnak, csak még azt nem tudtuk, hogy hol, mert az eddig látott tengerpartszakaszok alkalmatlannak tűntek a fürdésre. Elindultunk a nyugati oldalon észak felé, de mindenhol sziklás volt a part és nagyon nagyok voltak a hullámok. Pár száz méter után találtunk végre egy homokos szakaszt, láttunk, hogy van ott csomó ember, gondoltuk odamegyünk mi is. Igen ám, de mi azt nem tudtuk, hogy azok az emberek mit csinálnak ottan. Márpedig azok az emberek egytől egyik csak szartak ott. Volt idős, fiatal, volt aki cigizett, volt aki olvasott, többen beszélgettek, volt aki magányosan guggolt, de egy dolog közös volt bennük: mindannyian szartak éppen. Egyáltalán nem volt probléma számukra, hogy mi ott sétálgatunk (inkább nekünk volt probléma, mert elviselhetetlen bűz volt), vagy hogy közben megbeszéljék ügyes-bajos dolgaikat, ők csak szartak nyugodtan, rendíthetetlenül. Elnézést, hogy kevéssé finoman és árnyaltan fejezem ki magam, de a hatás, amit kiváltott belőlünk, még most is ugyanolyan intenzív, mikor írok róla, egy nappal később, mint amilyen akkor volt. Akkor pedig nem finomkodtunk a kifejezésekkel, hanem igyekeztünk elmenekülni onnan és keresni valami nyugodtabb helyet. Vesztünkre előtte már beálltunk a tengerbe, lábunk tele lett - na nem szarral, ne tessék előre örülni -, csak apró kagylótörmelékkel, ami mindenbe beleáll és beleragad, rettenetes érzés rá papucsot húzni, így mezítláb kellett a szarmezőn átbillegni, vigyázva, nehogy aknára lépjünk. Jó kilométerrel odébb találtuk az első olyan helyet, ahol volt is homok és nem is volt szar semmilyen értelemben, viszont akkora hullámok voltak, és akkora sziklák meredeztek elő sokszor alig észrevehetően a homoknak látszó, de valójában finomra őrölt kagyló-, csigamasalából, hogy nem kockáztattuk meg az úszást, csak leültünk a hullámok közé és élveztük, ahogy játékosan félájultra pofozgatnak bennünket. Közben annyi kis törmeléket épített a testünkbe, hogy mostanáig kapargatom magamról a rámépült héjakat. Miután kipancsipancsiztuk magunkat, szemügyre vettem három ici-pici kölyökkutyát, akik ezen a kietlen helyen próbálkoztak meg az életben maradással. Nagyon-nagyon kicsik és nagyon aranyosak voltak, de félénkek és nem túl erősek, így nem akartam őket a magamhoz édesgetéssel stresszelni, inkább aggódva tekintgettem a baljóslatúan károgó varjakra, akik talán jövendő prédáiknak örültek már jóelőre. Remélem valahogy életben maradnak, annyira megsajnáltam őket. Nagyon sok kutya él egyébként mindenhol itt Indiában és többnyire nagyon rossz állapotban vannak, ilyen súlyosan kinéző kutyákat még sehol sem láttam. Igaz, az embereknek sem jut sokszor jobb sors, így nem lehet csodálkozni ezen, de nagyon rossz szembesülni nap, mint nap a nyomorral, legyen az emberé vagy állaté. Én nem nagyon szoktam különbséget tenni köztük. Kolkatában láttunk egy galambot, amint egy elhagyatott házről lógó kötélbe gabalyodva vergődött. Sokan nézték az utcáról, páran talán sajnálták is, de senkinek nem jutott eszébe, hogy segítsen rajta. Végül egy helyi ember segítségével bejutottam az elhagyatott kúria kertjébe, de az épületbe már nem tudtunk bemenni, mindenhol be volt deszkázva és le volt lakatolva. A galamb kábé 8 méter magasan vergődött, kétségbeesésében egyre jobban belecsomózva magát a kötélbe. Látszott, hogy semmi esély megmenteni, így otthagytuk, de nagyon szar érzés volt. Szintén Kolkatában az állatkertben találtunk egy madarat, akinek félig le volt harapva a szárnya, talán valami varjú tépte meg, nem tudjuk, de az biztos, hogy megtámadták. Ott csivitelt szerencsétlen, repülésre képtelenül, a helyiek meg bámulták, röhögtek rajta, és azzal szórakoztak, hogy jó erősen odatoppantottak mellé, amitől a szerencsétlen eszeveszett halálcsipogásba kezdett. Már arra gondoltunk a Mártissal, hogy megöljük, ne szenvedjen, mikor egy normálisabb faszi bedobta egy elzárt kertbe, sűrű aljnövényzet közé. Ott kushadt szegény mozgásra képtelenül. Mikor kérdeztem tőle, hogy nem lett volna jobb megölni, döbbenten nézett rám, mire hozzátettem, hogy azért hogy ne szenvedjen, erre elmosolyodott és azt felelte, hogy Isten tudja, mi történt ezzel a madárral, de nem avatkozhatunk közbe azzal a Természet rendjébe, hogy megöljük. Végül is igaza van, ez a normális, valami ragadozó kiütötte őt a játékból, és ez tényleg így van rendjén. Csak szar vele szembesülni, mint ahogy azt is elrejtjük magunk elől, hogy mi mit művelünk a többi élőlénnyel, mikor mondjuk egy embertelen körülmények között felnevelt marhát trancsírozunk fel a mészárszéken iparilag, vagy amikor autópályát építünk az erdő közepére, stb. De bocsánat, ez nem a Moralizáljunk együtt című blog, hanem a Varanasi Varangyai, úgyhogy visszatérek India és a világ nyomoráról, a mi saját nyomorunkra, ami akkor következett el, mikor ismét csak négy óra alvás után hajnalban felkászálódtunk az 5.30-as vonat tömött másodosztályára és végigszenvedtük a háromórás utát Varkaláig a fapados körülmények között. Tényleg fapados, igaz van rajta valami kék műbőr réteg, de nekem még életemben nem fájt úgy a seggem, mint ma, alig bírtunk egy helyben ülni, mozdulni viszont nem nagyon lehetett, mert bár a miénket nem láttam, de a szemben lévő padon heten ültek egymás mellett, úgy sejtem a miénken is. Azt gondoltuk, majd jól végigalusszuk az utat, aztán a jófenét, álom és rémálom határterületein kóricáltunk, de szerencsére nem tartott sokáig, csak három és fél órát. Most viszont itt vagyunk Varkalában, Kerala államban, kb 50 méterre a tengertől pálmafák árnyékában, nemrég jöttem vissza két és félórás csatámból a hullámok ellen (én nyertem) és ezen a teraszon írtam egészen idáig.

Ennél jobb helyünk még sosem volt, mióta Indiában vagyunk, errol Martijoski onarckepe is tanuskodik, de erről majd következőnek.

Meg annyit zaraskent, hogy sajnos elfelejtettem lefenykepezni, de a kanyakumari szallasunkon levo Hitler Star markaju lakat mindent vivo volt.