Már régen is nagyon érdekelt, hogy mi történt Kambodzsában a hetvenes évek közepén, amikor a lakosság durván egyharmada elpusztult a Pol Pot-rezsim regnálásának három éve alatt. Olvastam pár könyvet, láttam egy-két filmet, de szerettem volna élőben is látni azt a fővárost, aminek teljes lakosságát ki tudta üríteni pár óra alatt a Vörös Khmer, hogy akit aztán életben hagytak, azokat kihajtsák a földekre dolgozni, magvalósítandó lázálmukat, a tiszta agrárparaszt kommunista állam létrehozását. Valami hátborzongató kíváncsiság vezérel, szeretném megérteni, azt, hogy hogy történhet meg az, amit a kambodzsai események óta autogenocídiumnak neveznek, azaz, amikor egy nép elkezdi kiirtani saját magát.
Ezért írtam egy rövid kis történelmi áttekintést, mert úgy szerintem sokkal érthetőbb és érdekesebb is a szubjektív élmény, amit majd átadunk. Az ország utóbbi hatvan-hetven évének története szerintem van annyira érdekes, hogy külön posztot szánjunk neki.
Kambodzsa 1863 óta francia gyarmat volt, Indokína része. Megmaradt ugyan királyságnak, de alapvetően a franciák irányították az országot. 1941-ben trónra került Norodom Szihanuk herceg, akinek jelentős szerepe lesz a történetben. Közben a japánok elfoglalták Ázsia egy részét, ez alól Kambodzsa sem volt kivétel, de az országot továbbra is a franciák vezették kollaboráns kormányukkal egészen 1944-ig, Párizs elestéig, amikor a japánok teljesen átvették az irányítást az ország fölött. A háború után aztán a franciák visszatértek, és a Francia Unión belül autonóm államként működött tovább az ország. Közben azonban egyre inkább bugyborékolt a mélyben a függeltenség utáni vágy. 1952-ben Szihanuk király feloszlatta a parlamentet és 1953 novemberében kikiáltotta az ország függetlenségét, amit aztán fél évre rá Genfben is elismertek, ezzel hivatalosan megszűnt a francia befolyás az ország felett. 1955-ben Szihanuk lemondott a trónról apja javára, mert aktívan akart politizálni. Az újonnan kiírt választásokon az összes helyet megszerezte a parlamentben, így ő lett a miniszterelnök. Ekkor kezdődött az ország huszadik századi rövid kis aranykora, a főváros mind földrajzi, mind gazdasági értelemben nőni kezdett, pezsgett a kultúra, Angkor lett a régió első számú turistacélpontja, minden szép volt és jó. 1960 és 75 között pl. 400 film készült, ebből 1965 és 69 között maga Szihanuk is rendezett kilencet, melyekben előszeretettel szerepeltette családtagjait és hivatalnokait, valamint saját magát is. Az Apsara című filmjében a külügyminisztere játszotta a férfi, lánya pedig a női főszerepet, a harci jelenetekhez pedig mozgósította a hadsereg helikopterflottáját, ha éppen arra volt szükség. Annyira szerette a filmeket, hogy cannes-i mintára megrendezte a Phnom Penh Nemzetközi Filmfesztivált, amit annak két éves fennállása alatt mindkétszer meg is nyert saját filmjével.
Amikor a vietnámi háború elkezdődött, sötét fellegek kezdtek gyűlni az ország fölött, az ottani események ugyanis nem álltak meg a határokon belül. Bár Szihanuk tartott a vietnámi kommunistáktól, mégis úgy vélte, hogy nagyobb a fenyegetés Dél-Vietnám és Thaiföld részéről, akik mindketten az amerikaiak szövetsegesei voltak. Úgy döntött, hogy deklarálja Kambodzsa semlegességét és visszautasította az amerikaiak hatalmas segélyét is, amelyeket katonai célokra használhatott volna. Közben államosított egy csomó mindent, többek között a rizskereskedelmet, ami sokak érdekeit sértette. 1965-ben meggyőződésévé vált, hogy az USA összeesküvést sző ellene és családja ellen, ezért megszakította a diplomáciai kapcsolatot Washingtonnal, és Kína, valamint Észak-Vietnám felé fordult. Azt is megengedte, hogy a vietnámi kommunisták kambodzsai területeket is használhassanak a háborújukban az USA és Dél-Vietnám ellen.
Ezzel a húzással, valamint a szocialista gazdasági tevékenységével, pl. az államosítással kihúzta a gyufát a konzervatívoknál, beleértve a városi elitet és a katonai vezetést is. Közben a baloldal is nehezményezett egy csomó általa meghozott politikai döntést, ezért egyre inkább elszeparálódott mindenkitől, egyedül a parasztság tekintett rá félistenként. 1970-ben aztán, mikor éppen Franciországban járt, Lon Nol tábornok puccsal átvette a hatalmat, ő pedig Pekingbe kényszerült, ahonnan elkezdte szervezni a földalatti Vörös Khmer nevű szélsőséges baloldali mozgalommal történő együttműködést, nem sejtve, hogy kikkel készül lepaktálni. A Vörös Khmernek pedig jól jött a friss szövetség, mert Szihanuk nevével sokakat tudtak berántani maguk közé, akiknek amúgy halvány fogalmuk sem volt az ideológiáról, amire a szervezet épült.
Az amerikabarát Lon Nol vezette kormány alatt aztán elszabadult a pokol: Szihanukot távollétében halálra ítélték, az országból hadműveleteket folytató észak-vietnámiaknak pedig egyhetes ultimátumot adtak, hogy eltakarodjanak. Miután ez nem történt meg, az USA és Dél-Vietnám benyomult az országba, hogy kitakarítsa a Vietkongot, de ezzel csak azt érték el, hogy azok még mélyebbre húzódtak az országban, egyre inkább destabilizálva az új kormányt is, miközben szorosan együtműködtek a Vörös Khmerrel, akiket közben folyamatosan képeztek katonailag. Fél éven belül az ország felét Észak-Vietnám irányította a Vörös Khmerrel egyetemben. Az utolsó csepp az volt a pohárban, mikor Angkort is elfoglalták a vietnámiak. Közben az USA titkos hadműveletet indított 1969-ben: négy éven keresztül bombázták Kambodzsát, hogy kifüstöljék onnan a komcsikat. Ezalatt az idő alatt 539.000 tonna bombát szórtak le, ami több, mint amit az összes résztvevő fél együttesen ledobott az egész II. világháború alatt. Százezrek haltak meg, vesztették el családjukat és váltak menekültekké saját hazájukban, és ez mind a Vörös Khmernek kedvezett, mert egyre többen fordultak feléjük, mint akik kiutat tudnak mutatni ebből a borzalomból.
Sok Vietnámba szökött kambodzsai baloldali visszatért és csatlakozott hozzájuk, mint ahogy sok Szihanuk-szimpatizáns is, aki közben az országon kívülről támogatta a mozgalmat. A Lon Nol-kormány közben egyre népszerűtlenebb lett. Iszonyúan korrupt volt, az USA által beöntött pénzek jó részét lenyúlták, közben a vidék nagy részét már irányítani sem tudták, annyira a Vörös Khmer hatása alatt álltak már egyes régiók. 1975 áprilisának elején Lon Nol végül elmenekült az országból, aztán április 17-én bevonult a fővárosba a Vörös Khmer és magához ragadta az irányítást az egész ország felett.
A Lon Nol menekülését ünneplő mosolygó euforikus tömegben egyre több fekete ruhás, vörös-fehér kendős figura tűnt fel: ők nem mosolyogtak. Ahogy számuk egyre inkább nőtt, hirtelen fegyverek kerültek elő, a mosoly pedig az ünneplő tömeg arcára fagyott. A fekete ruhások mindenkit azzal fenyegettek, hogy hamarosan amerikai bombázás kezdődik a városban, ezért azonnal el kell hagyniuk a fővárost. Nem kell még az ajtókat sem bezárni, azonnal menni kell. Pár óra alatt teljesen kiürítették az egész várost, és ezzel kezdetét vette az ország történetének legszörnyűbb időszaka.
A Vörös Khmer célja a tisztán önellátó agrárparaszti kommunista állam létrehozása volt. Ehhez semmi másra nem volt szükség, minthogy mindenki kimenjen a földekre és dolgozzon. Természetesen szó sem volt amerikai bombázásról, egyszerűen nem volt arra szükség, hogy a városokban bármilyen tevékénység folyjon: azt a minimumot, amire nekik szükségük volt, azt ők maguk biztosították. Értelmiségre sem volt szükség, ezért őket kivégezték, mint ahogy a szemüvegeseket is, vagy akik tudtak bármilyen idegen nyelvet, a vallási vezetőket, a nyugattal kapcsolatban álló személyeket és mindenkit, aki szerintük veszélyes volt a rendszerre. Az országot zónákra osztották, az embereket pedig a rizsföldekre kényszerítették, hogy napi 12-15 órát robotoljanak. A pénzt betiltották, az egyéb gazdasági tevékenységeket leállították. Az országot teljesen elvágták a külvilágtól. Újradefiniálták az időszámítást is: elkezdődött a Nulladik Év, és létrejött a Demokratikus Kambodzsa nevű állam.
Az emberektől mindent elvettek, ami számított nekik, a családot, a földet, a hitüket, az élelmüket. Családjuk csak egy lehetett: az Angkar, a vörös khmer szervezet maga: a Párt. Aki engedély nélkül bármit is evett, más neművel érintkezett, akár csak eldugott egy fél banánt a gyereke számára, azt kivégezték. Minden nap gyűléseket tartottak a kollektívákban, ahol az embereknek be kellett számolniuk gyengeségeikről. A gyereket arra kényszerítették, hogy beárulják vagy akár meg is gyilkolják a szüleiket, így bizonyítva hűségüket az Angkarhoz. Az egész ország egy hatalmas kényszermunkatáborrá vált, börtönökkel, tömegsírokkal, és közben gyakorlatilag mindenki éhezett.
Az Angkar vezetője az Egyes Számú Testvér volt, Pol Pot. Róla csak hatalmának derekán derült ki, hogy ki volt eredetileg: 1925-ben született Saloth Sar néven, Párizsban tanult a Sorbonne-on, a nyugat-európai kommunista gondolkodók egyik fő központjában, ott került kapcsolatba a baloldali eszmékkel komolyabban. Hazatérte után tanárként dolgozott, közben pedig a mozgalom főtitkára lett. A hatalomátvétel előtt már részletesen ki volt dolgozva a stratégia arra, hogy hogyan fogják átalakítani az országot, azzal azonban ők sem számoltak, hogy az ehhez hasonló diktatórikus rendszerekben mindig eluralkodik a paranoia, ami előbb-utóbb oda vezet, hogy felszámolja, leépíti magát az egész szervezet. Pol Potékkal sem történt ez máshogy, először a Vietnámból hazatért kommunistákat végezték ki, aztán a Szihanuk-barát támogatóikat, majd saját felsővezetését is elkezdte bedarálni a gépezet. Közben azonban az ország lakosságának egyharmada is odalett: a kivégzések, az eszement gazdaságpolitikának köszönhető éhezések, az orvosok és értelmiség hiányában kirobbanó járványok oda vezettek, hogy az ország hétmilliós lakossága becslések szerint kétmillió fővel lecsökkent három év alatt. Pol Pot mondása volt, hogy "ha nem ölöm meg (a potenciális ellenségemet), akkor nem nyerek semmit, ha viszont megölöm, akkor nem veszítek semmit." Eme logika szerint tehát inkább mindenkit megöltek, akinél felmerült a gyanú, hogy nem tetszik neki valami.
A Vörös Khmerek másik ideológiai pillére a khmer nacionalizmus volt. Pol Potnak tulajdonítják azt a mondást is, hogy "ha őseink meg tudták építeni Angkort, akkor mi is bármit megtehetünk." Ennek megfelelően minden idegent kivégeztek, szerencsésebb esetben csak kitoloncoltak, és elkezdték korábbi szövetségesüket, Vietnámot is csesztetni a határ mentén, és meg akarták szerezni maguknak a Mekong-deltát is, mondván, hogy az valaha a Khmer Birodalom része volt. A vientnámiak egy idő után viszont berágtak erre, és 1978. december 25-én bevonultak Kambodzsába. Két hét alatt megdöntötték Pol Pot kormányát, helyére egy, már korábban Vietnám felé fordult vörös khmer hivatalnokokból álló kormányt állítottak, élén a némi megszakítással ugyan, de jelenleg is az ország miniszterelnökeként regnáló Hun Sennel. Pol Poték Thaiföldre menekültek, ahová 1984-re a vietnámiak visszaszorították az összes vörös khmert, akik viszont folyamatosan gerillaakciókkal vegzálták az új kormány vezette országot a határon túlról. A vietnámiak erre létrehozták a világ legnagyobb aknamezőjét, a K-5-öt, egész a Thai-öböltől Laoszig az országhatár mentén. Emellett a határ mentén végig kiirtották az erdőket, hogy szemmel lehessen tartani a régiót. Becslések szerint még jelenleg is 4 és 6 millió közötti számban találhatóak taposóaknák az országban, amik eddig minimum 40.000 embert öltek vagy csonkítottak meg.
Pol Pot és az Angkar vezetői túlélték saját bukásukat. Habár Pol Potot még 1979-ben halálra ítélték népirtásért és egyéb bűnökért távollétében, még 1998-ig élt valahol Thaiföldön bújkálva, ahonnan haláláig irányította a mozgalmat, bár 1997-ben egyik legközelebbi embere őrizetbe vette, és egy kirakatperben elítélte, ezért hátralévő életét egyfajta háziőrizetben élte le. Hivatalosan szívroham végzett vele, azonban sosem boncolták fel a testét, nem tudható, hogy esetleg nem segítettek-e rá egy kicsit a távozására. Egy dokumentfilmben láttuk, ahogy elégetik a hulláját autógumikból épített máglyán, és búcsúzóul még rálöttyintettek egy-két liter benzint. Halála előtt hat hónappal interjút adott egy amerikai újságírónak, ahol kijelentette: "Lelkiismeretem tiszta. Mindent, amit tettem, csakis a nemzetért, az emberekért, Kambodzsa népéért tettem.”
Azzal védekezett, hogy ő csak a szükséges döntéseket hozta meg, a végrahajtásért alacsonyabb beosztású emberek feleltek, ő nem ismert minden részletet, és amúgy is tapasztalatlanok voltak még abban, hogy hogyan oldjanak meg bizonyos helyzeteket.
A többi vezető tárgyalásai még csak mostanában zajlanak. Ieng Sary-t például, aki a Pol Pot kormány külügyminisztereként hatalomra kerülés után hazahívta az emigráns kambodzsai értelmiségieket, diplomatákat és száműzötteket, hogy aztán egyből kivégezzék őket, először 35 évre ítélték, amit aztán lecsökkentettek 19 évre. Újratárgyalás után azonban már életfogytiglant kapott.
Az ország lakossága vagy szinte teljesen képtelen szembenézni múltjának ezzel a sötét foltjával, mert esetleg érintett, vagy egyáltalán nem érti, hogy hogy lehet, hogy szinte teljesen elmaradtak a felelősségrevonások. Bár az, hogy az országot jelelnleg is egy korábbi vörös khmer irányítja a miniszterelnök Hun Sen személyében, sokat elárul. 2009-ig például egyáltalán nem tanították az iskolákban a történelemnek ezt a fejezetét. 1991-ig pedig még az ENSZ is a Pol Pot-kormányt ismerte el az ország legitim vezetőjének, ezért egészen addig a vörös khmerek képviselték az országot a szervezetben.
A vietnámiak csak 1989-ben hagyták el az országot, 93-ban megtartották az első szabad választásokat, és Szihanuk ismét a trónra került. Koalíciós kormány következett, Hun Sen pedig, a vietnámiak által korábban az ország élére ültetett miniszterelnök visszaszorult a második helyre, de csak 1998-ig, azóta folyamatosan ő vezeti az országot. Szihanuk egészsége 2004-ben megromlott, utána fia, Norodom Szihamuni lett a király, aki előtte balett-táncos volt.
Azért akartuk ezt a kis áttekintést idehörrenni, hogy a Tuol Slengben, a vörös khmerek leghírhedtebb titkos börtönében tett megrázó látogatásunk alkalmával tapasztalt élmények tágabb történelmi kontextusba kerülhessenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése