2009. december 19., szombat

Végjáték, avagy halálhörgés

Utolsó utunkra indultunk tehát, Delhi felé. Vegyes érzések kavarogtak bennünk, egyfelől még csak most kezdtünk belejönni igazán ebbe a kóválygós életformába, másfelől meg sokminden, de főleg sokmindenki hiányzott már itthonról. Sokat beszélgettünk a Mártissal arról, hogy milyen jó lesz majd az igazi pesti kocsmákban üldögélni normális sörök és barátok társaságában, milyen jó lesz újra látni azokat, akik már igazán hiányoztak nekünk, de bennem már akkor kialakult egy szorongató érzés, hogy itt kell hagyni ezt a másik világot, ahol szinte semmi sem vonatkozott ránk az otthoni szokásainkból, az otthoni elvárásoktól, és ahol olyan szabadnak érezhettem magam, mint még talán soha.  (Persze az igazi szabadság belül van, meg blabla, de akkor is.)  A vonatunk este fél tízkor indult és másnap este fél hét körül ért Delhibe. Az út nagy része számomra abból állt, hogy megpróbáltam leküzdeni ama meggyőződésemet, hogy a velünk szemben ülő két fekete-afrikai terrorista fel akarja robbantani a vonatunkat. Erre rendkívül furcsa, feszült viselkedésük, folyamatos mormogó imádkozásaik, és az állandó smsezgetés és telefonálgatás, valamint a nagy meleg ellenére folyamatos kabátban levés adott okot nekem, és az a megjegyzésük, amit a kalauznak tettek, mikor az mondta nekik, hogy mivel egy helyjegyük van kettőjüknek, nem fognak tudni kényelmes aludni a helyükön, amire azt felelték, hogy nem is szándékoznak aludni és gyanúsan összemosolyogtak. Na meg előzményként az, hogy fél India keresi azt a Rana nevű pakisztáni-kanadait és amerikai társát, akiket a tavalyi mumbai merénylet előkészítésével gyanúsítanak. Mumbaira eleve rányomta a bélyeget az, hogy tavaly majdnem 200 ember halt meg a robbantások miatt, így valamiért állandóan ez motoszkált a fejemben. Aztán később beszélgettünk velük és kiderült, hogy dél-afrikai ruhakereskedők, akik azért mennek Delhibe, hogy új kapcsolatokat építsenek ki. Persze, lehet, hogy csak hazudtak…. Mindenestre a vonat nem robbant fel és szerencsésen leszálltunk Delhiben mintegy 20 óra nyomorgás után. Egyből elhúztunk a szállodába, ahol nagyerzsiékkel volt találkozónk. A szálloda ugyan tele volt, de pont vele szemben találtunk egy olcsóbbat és jobbat, gyorsan lecuccoltunk és mentünk kajálni és sörözni Erzsiékkel. A sört kissé nehezen szereztük meg, de végül beszerezték a boltból és felszolgálták nekünk palackonként egy-egy teáskannában, így kell leplezniük, nincs rá engedélyük ugyanis. Éjjel még elriksáztunk Delhi legnagyobb szikh templomába, ahol éppen tejjel mosták fel a Guru Grant Szahib pihenőhelyét. Nagyon kedvesek voltak a szikhek (mindig nagyon kedvesek, zord kinézetük ellenére), majd helyet foglaltunk az ingyenkonyhájukban és finom dált ettünk csapátival. Hangulatos volt mindezt éjjel kettő körül véghezvinni. Másnap még elrohantunk, hogy megnézzük a Jama Masjidot, India legnagyobb mecsetét, ahol egyszerre akár 25.000-en tudnak imádkozni, de nem voltak hajlandóak beengedni minket kamerával és fényképezővel, csak ha fizetünk fejenként 200 rúpiát. Ezt nem akartuk, és hiába ígértük, hogy nem fogjuk használni, el is raktuk őket, hajthatatlanok voltak. Szitkozódva távoztunk, mert már másodszor nem jutottunk be a mecsetbe, sebaj, majd legközelebb. 






Ezután elmentünk a fűszerpiacra, ahol vettünk negyed kiló afgán mazsolát és kaptunk ajándékba egy marék mandulát - ez volt egész napi táplálékunk, mert egész egyszerűen elfelejtettünk többet enni. A fűszerpiac inkább emlékeztet valami fűszernagykerre, hatalmas zsákokban áll a csilipaprikától kezdve a szerecsendión át a rózsaszirmokig minden fene, nagyon hangulatos, de nem hagyományos piacformát kell elképzelni, hanem sikátorok labirintusát, ahol mindenki csak ezzel foglalkozik. Tulajdonképpen egy fűszernegyed ez. 



 

 

Ezután igyekeztünk elszórni az összes pénzünket elsősorban ajándékokra, majd este 7-re visszaérve a szállodába volt még kb negyed óránk úgy összepakolni, hogy ne hajítsák le a poggyászunkat a repülőről, ha nem tudjuk kifizetni a túlsúly díját. Erzsiékkel beültünk sörözgetni a teáskannákból és vártuk a taxit, ami 160 rúpiáért kivitt minket a repülőtérre.
Kettős érzés volt bennem: nagyon szerettem volna még maradni, de nagyon vártam azt is, hogy találkozzak egy csomó emberrel. Az utolsó tizenkettő rúpiámtól még Delhiben megszabadított egy szikh varázsló, aki elmondta nekem, hogyha majd legközelebb jövök (mert fogok), akkor próbáljak meg kicsit több tiszteletet (értsd rúpiát) mutatni a hozzá hasonló látó emberek felé, mert ez így nem lesz jó. Különben is meditáljak többek, mert olyan az elmém, mint egy pillangó, összevissza repdes és nem tud nyugodtan fókuszálni. Ebben igaza van és remélem abban is, hogy még tényleg visszajutok Indiába. Sokkal több időt kéne ott tölteni ahhoz, hogy legalább valamit megérthessünk abból a rengeteg ellentmondásból, ami jellemzi ezt az országot. Nem hiszem, hogy ez európaiként valaha is komolyan vehetően elképzelhető lenne, de próbálkozni azért lehetne.
Hazaérkezésünk után egyből beteg lettem, így meghiúsult az a vágyam, hogy majd egyből mindenkivel találkozom és rohangászok összevissza, helyette lázasan a Szent László kórházban üldögélve vártam, hogy kizárják a maláriát, valamint a tüdőgyulladást, ami szerencsére meg is történt, így azóta itthon fetrengek lázasan, megtömve valamelyik influenzavírussal, és innen hörgöm ide utolsó szavaimat.



2009. december 18., péntek

Mumbai

Reggel tíz körül indultunk útnak Kochinba, sajnos csak azért, hogy egyből vonatra szálljunk és Mumbaiba menjünk vele. Kár volt Kochint kihagyni, de sajnos a munka sokszor a szórakozás rovására megy. Ha nem dolgoztunk volna olyan sokat Varkalában, akkor talán lett volna időnk még egy kis kikapcsolódásra. Autoriksával kizúztunk a buszpályaudvarra, ahol öt perc után szerencsére egyből jött a busz és sima másfél óra alatt eljutottunk Ernakulamba, ami Kochin szárazföldön álló nagyváros jellegű része. Megvettük a szokásos kekszadagunkat, majd felmásztunk a vonatra, és az indiai viszonyokhoz képest hihetetlen szellősen, kényelmesen elhelyezkedtünk, elkezdtünk sakkozni, majd olvastunk, miközben a háromgenerációs család élte velünk szemben mindennapjait. Ilyen hosszú vonatutaknál, amilyen ez is volt (24 óra) már egész jól megfigyelhető egy család élete. Sajnos megfigyelő tevékenységemet beárnyékolta a nagymama, aki miután ebéd előtt ki akarta üríteni a száját és jól irányzott lövéssel megcélozta az ablakot, hogy felesleges nyáltermelődésének eredményétől megszabaduljon, és mivel valószínűleg nem ballisztikai szakértőként dolgozott azelőtt, nem számolt a folyamatos a huzattal, ezért fél deci nyálának nagy részét az arcomra helyezte. Mikor döbbenettel vegyes undorral lassan ráemeltem tekintetemet, félmosollyal a száján ingatta a fejét, valami olyan módon, amit többféleképpen lehet értelmezni, egyszerre volt bocs, meg á semmiség, és volt benne valami megbocsájtás-szerűség is, amiért zord tekintetemmel megbántottam. Csak abban reménykedtem, hogy a vonaton vásárolt kajáját nem az ablak mellett fogja kibontani, mert akkor minden rajtam landolt volna. Szerencsére nem így tett, de így is épp elég volt végignézni ahogy mindkét keze alkarig tele rizzsel, dállal és ragacsos nyállal, undorítóan fénylett az alábukó nap aranyló sugaraiban. Matrjóska szerencsére kint dohányzott a wc-ben, úgyhogy ő kimaradt a gasztrokalandból. Másnap kora délután érkeztünk meg Panvelbe, ahonnan még egy órát kellett vonatoznunk Mumbaiba valami HÉV szerűséggel. Ez az elővárosi vasút nagyon széles volt, olyan mint itthon a fogaskerekű, és csak nyitott ajtókkal közlekedett. Szerencsére volt ülőhelyünk, így végig tudtuk nézni a vonatban zajló mikrotörténéseket, azaz a fiatal nőt, karján kisgyerekkel, ahogy ujjai közt farudakat csattogtatva énekel pénzért, az ajtó mellett újságpapíron fekvő, fején sapkát viselő és időnként az ajtóba állva vizelő HÉV-lakót. Közben újságot olvastam, pont 25 éve történt az ismert világtörténelem eddigi legnagyobb ipari katasztrófája Bhopal városában Indiában, ahol a Union Carbide egyik rovarirtószereket gyártó üzeméből 40 tonna metil-izocianát gáz szabadult ki és települt rá az alvó városra éjnek idején, 3000 ember azonnali, további 15-20000 ember későbbi halálát okozva. A szokásos történet, a kártérítések akadozva jutnak el az életben maradottakhoz, a gáz-sérültek számára előírt örökös ingyenes orvosi ellátás csak 150 rúpia perkálása után kezdődik meg stb, stb.
Közben megérkeztünk Mumbaiba, a CST (Chhatrapati Shivaji Terminus) pályaudvarra, ami Ázsia legforgalmasabb fejpályaudvara, naponta 2 és fél millió ember halad rajta keresztül. A városban több, mint 16 millióan élnek. Minden egymillió lakosra összesen 17 nyilvános WC jut, ehhez képest – legalábbis a belvárosi részek – egész tisztának tűnt. Van viszont 40.000 darab fekete taxi, a közlekedés ezekkel a legegyszerűbb. Mumbai messze a legdrágább hely egész Indiában ez egyből ki is derült, ahogy elkezdtünk szállást keresni. Mivel óborzasztóan nehezek voltak a zsákjaink, Mártis ottmaradt egy McDonaldsban én pedig nekiindultam Bombay utcáinak, hogy egyéjszakás ottartózkodásunk idejére felleljem a legótvarabb szállást, amiért még hajlandóak vagyunk fizetni. Rögtön bementem a McDonalds melletti luxuszállodába, honnan a londiner hangos sss-sss sissegéssel és a botjával kergetett ki. Kint az utcán egyből szoftverárusok karmaiba botlottam, akik addig nem nyugodtak, míg nem vásároltam egy Windows 7 Ultimate Edititiont 100 rúpiáért. A hindi pornókat náluk hagytam, a windowsra sem volt túl nagy szükség, de még mindig hasznosabb…
Bő egy órán keresztül mászkáltam szállodáról szállodára, de 1040 rúpia alatt semmit sem találtam. Aztán egy kis sikátor falán egy félig lelógó táblán alig olvashatóan kivettem a Hotel feliratot, gondoltam megnézem azt is. Két házfal között oldalazva kellett bepréselnem magam egy kis lépcsőházba, ahol már kitágult valamelyest a tér és egy közép-szar szállodában találtam magam, ahol az ablaktalan szobát 600-ért kínálta az ürge. Elfogadhatónak találtam, visszamentem a Mártonért és elindultunk a hotelhez. Útközben azonban találtunk még egyet, ahol csak 440-et kellett fizetni, és még jobb is volt a szobánk, úgyhogy ezt választottuk. A szobákat egymástól nem plafonig érő falak, hanem csak a plafon alá kb. 30-40 cm-ig érő falak választják el, afölött rács van. Ennek következtében minden áthallatszik mindenhová, mert az egész folyosó így épül fel. Így esett, hogy éjjel kettőkor még az irgalmatlan rocskos horkolás, hajnali fél hétkor pedig a mindenre tekintet nélkül levő szörcsögés és üvöltve beszélgetés sokkolt minket az ágyunkban fekve. De annyira tényleg nem volt gáz, mert tudtuk, hogy nagyon keveset leszünk itt, és már minden fillér számított, annyira kifutottunk a pénzből. Este még elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba, de sajnos összesen két indai filmet találtunk a környező mozikban, az egyik a De Dana Dan című zenés vígjáték, ami szerintem pont olyan egyszerű lehet, mint a címe, a másik pedig a Paa című szentimentál-dráma, egy apa és ritka betegségben szenvedő fia kapcsolata, ami még érdekes is lehetett volna, de hindi nyelven felirat nélkül nem vállaltuk be, inkább elmentünk mászkálni. Jól tettük, mert elég jól belehajtottuk magunkat az éjszakai Bombaybe, elmentünk az India Kapujához, ami nekem nagy vágyam volt, mióta Baktay Ervin könyvében olvastam róla és én is ugyanúgy akartam oda megérkezni, sajnos én azonban nem hajóval érkeztem, mint ő, nyolcvan évvel ezelőtt. Azért így is jó volt. Mellette ott áll a Taj Hotel, az egyik helyszíne annak a tavalyi merényletsorozatnak, amiben majdnem 200 ember vesztette életét.



 Miután megittunk pár sört az utcán újságpapírba csomagolva, taxiba vágtuk magunkat és hazamentünk, hogy azért aludjunk valamennyit a következő nap előtt. 
Reggel nyolc körül elmentünk a halpiacra, ahol a hal és a halál különbözői fajtáival szembesültünk. Elevenen vergődő halak nagy dobozokban, élő rákok, akiknek lábait és ollóit kötéllel kötözik szorosra, hogy ne tudjanak mozogni, halfejek a földön a mocsokban, belek vályúkban, és eltaposott, vagy halomba rakott kishalak. A húspiac sem volt sokkal felemelőbb, ott még fotózni sem engedtek, amin nem csodálkozom, figyelembe véve a húsfeldogozás körülményeit.  Reggelire a gyümölcspiacon bevágtunk pár banánt, majd az élőállat részlegen is keresztülszenvedtük magunkat, itt százával vannak begyömöszölve papagájok egy kis ketrecbe, mellettük nyulak, amott kiskutyák, minden, ami él és mozog. Illetve csak él, de nem mozog, mert arra nemigen olt lehetőségük szegényeknek. Megint arra jutottam, hogy szinte jobban megrázott ezek látványa, mint a szerencsétlen koldusoké, vagy utcán élő embereké.



 

 

 

 11 órára elmentünk a Leopold Caféba (ott 8 ember halt meg a 2008 novemberi merényletben), ami egy nagyon felkapott hely Bombayben a külföldiek körében, nemigen tudom miért, mert semmi extra. Talán azért, mert ide járt az a fickó, aki egy ausztrál börtönből megszökve Bombaybe menekült és bevetette magát a gettókba, ahol az ott élők életformáját magáévá téve igyekezett életben maradni és ezt egy könyv formájában tette közzé. Nem értem, hogy a gettókból, hogy járt ide mindennap a fickó, ennek kinyomozása egy későbbi történet lesz majd. A Leopold-ban volt találkánk két svéd lánnyal – illetve egyikük magyar, csak ott született és ott is él -, Laurával és Linnel. Laurát utoljára nyáron láttuk Dunaszentbenedeken egy kis faluban a Duna mellett, ahol elég gyakran megfordulunk együtt, hihetetlen volt, hogy utoljára ott láttam a nyárfák között a Pillangó kocsmában integetve neki, mikor elindult, most pedig Mumbaiban a Leopold Caféban. A Pillangóban jobb a sör. Örültünk egymásnak, aztán mi a Mártissal elmentünk az Elefánt-szigetre ami a várostól kb. 9 km-re fekszik kelet felé a tengerben. Egy hatalmas kőelefántról kapta a nevét, amit azonban az angolok már a XIX. században átszállítottak egy múzeumba, mert szét akart esni.  A fő látványosságok azok a templomok, amelyeket kb. 1400 évvel ezelőtt vájtak ki a sziklákból. Az egyes számú barlang a legnagyobb, hatalmas oszlopcsarnok egy tágas sziklaüregben, rengeteg szoborral, egy óriási linguammal és a 6 és fél méter magas Mahesamurti-szoborral, ami Siva három aspektusát a Teremtőt, a Megtartót és a Pusztítót ábrázolja. 



 

 

 

 

 

 

A szigetre való bejutásról azt hittük, hogy csak a 130 rúpiás hajójegyet kell megvenni és onnantól minden oké, de a szigeten még 5 rúpiányi adót kellett fizetnünk, majd egy pénztárnál fejenként még 250 rúpiás jegyet kellett (volna) váltanunk. A sorban állva ugyanis egy rendkívül idióta szemöldökrángással kísért kacsintgatás-sorozattal próbálta tudtunkra adni a beengedő őr, hogy más alternatívája is van a bejutásnak, nevezetesen a zsebébe tömött 300 rúpia formájában. Mivel elég cefetül álltunk már anyagilag, belementünk a bizniszbe, de igazság szerint hamar megbántuk, mert ezzel is csak a rohadó korrupciót erősítettük, ami igaz rövid távon nekünk is és az őrnek is jó, de hosszú távon csakis káros hatásai lehetnek ennek a mentalitásnak. Persze azért kissé irritáló, hogy ami nekünk 250 rúpiánkba kerül, az egy indiainak csak 10-be, de ehhez már kezdtünk hozzászokni. A szigeten végigjártuk a barlangokat, végignéztük, ahogy egy pávián hihetetlenül pofátlanul erőszakkal kitépi egy turista kezéből a kajászacskót és még neki állt följebb, mikor a többi pávián elvette új szerzeményét. Elképesztőek. Ezután szépen visszahajókáztunk a szmogos, szürkésbarna tengeri levegőt szívogatva a szeméthalmok között Bombaybe, ahol ismét találkoztunk Lauráékkal és elmentünk kajálni valami dél-indiai étterembe. 



 

 

 

 

Mumbai (elnézést, állandóan váltogatom az angol és a hindi nevét a városnak, nem tudom miért) egyébként igazi multikulti nyüzsgő metropolisz, viszont tényleg csak egy futó benyomásunk alakulhatott ki róla, mert másfél nap az messze nem elég egy ekkora város még csak közelítő megismeréséhez sem. Nem láttunk rengeteg olyat helyet, amelyek amúgy nagyon is jellemzői ennek a városnak, például a gettókat, nyomornegyedeket, külvárosokat, stb.
Estefelé aztán elbúcsúztunk Lauráéktól, összeszedtük a szálllónkban hagyott cuccainkat és elindultunk utolsó és legszörnyebb vonatutunkra Delhibe.




 

 

 

 



2009. december 2., szerda

Csendesebb vizeken



Az igazi nagy hullámok ellen hiába küzd az ember, legjobb, ha elengedi magát és bízik a sorsban, abban, hogy egyszer csak vége lesz az örvénylő, végtagcsavargató rángatásnak és még azelőtt elengedi a delikvenst, mielőtt az megtöltené a tüdejét vízzel és megfulladna. A hullám akkor enged el amikor ő akar, és nem akkor mikor te akarod. Mivel egy hullámkutató intézetnek, így Varkalának is sokmindenben hasonulnia kell kutatási tárgyához - természetesen csak a fizika korlátain belül, így például Varkala nem fog hullámozni, habzani és dübörögni -, viszont a hitelesség érdekében mégis megpróbál a hullámokhoz hasonlóan viselkedni. Jelen esetben az abban nyilvánult meg, hogy Varkala meghatározta az időt, amit ott kellett töltenünk, azaz hiába határoztuk el minden nap, hogy majd holnapután elmegyünk, ezt nem mi döntöttük el. Varkala fogva tartott, megcsavart, mi próbálkoztunk, de nem sikerült, végül pedig a hely maga engedett minket utunkra. Az utolsó előtti napon már majdnem sikerült, de nem voltunk túlságosan képben a világi dolgokat illetően, így egy totálisan csak a magunk fejében létező vonattal kívántunk továbbállni, amiről indulás előtt mintegy fél órával kiderült, hogy a gyakorlatban még csak nem is létezik. Ez a felismerés egy újabb napot eredményezett számunkra, melyet szinte csak és kizárólag munkával töltöttünk, végül egy ayurvédikus arc-fej-nyak masszázsal zártunk le. Tegnap azonban végre megszabadultunk szeretett fogvatartónk bársonyketrecéből és mintegy két és fél óra vonatozás után Alleppeybe, avagy Allapuzhába érkeztünk, ami a legideálisabb hely Kerala híres lagúnáinak feltérképezésére.
A keralai lagúnák mintegy 900 kilométer hosszú labirintust képeznek a kókuszpálmák, rizsföldek és eldugott kis falvak között cikázva. Itt, Allepeyben rendezik meg minden évben a Nehru Trophy Snake Boat Race-t is, azaz a kígyóhajók versenyét. Egy kígyóhajó kb. harminc méter hosszú és rendkívül keskeny. Ötven pár ül benne egymás mögött, tehát összesen száz ember hajtja evezőikkel. A kígyóhajó a 2 km-es távot mindössze 5 perc alatt teszi meg, azaz igen gyorsan száguld a vizen. Sajnos versenyt nem láthattunk, mert az minden augusztus második szombatján van csak, de egy hajót azért sikerült megpillantanunk, amint a dzsungelben leskelődve várta a következő augusztust. A lagúnákon keresztül akár a több, mint 80 km-re levő Kollamba is el lehet jutni a National Waterway No. 3. jelzésű víziúton, vagy a másik irányban a majdnem 30 km-re lévő Kottayamba.



Alapvetően a klasszikus módja a lagúnákon való tartózkodásnak a lakóhajó, ami egy jó nagy, kókuszhánccsal, meg a frász tudja mivel fedett, háló- és fürdőszobát, valamint konyhát saját szakáccsal is tartalmazó luxusjármű.



Általában 24 órára lehet kibérelni egy kapitánnyal és a szakáccsal, átlagosan 5-6000 rúpiáért (hajónként), de tegnap találkoztunk két dán lánnyal, akik 3000-ért töltöttek el mintegy 20 órát egy ilyen hajón. Napközben mászkál a jármű össze-vissza a csatornákon, éjszaka pedig megáll valahol és akkor alszanak a vendégek is, a személyzet is, és a hajó is. Másnap reggel aztán valahogy visszakavarog a starthelyre, kicsekkolnak a vendégek, kitakarítanak, majd jön a következő adag. Mi nem ezt az opciót választottuk, nemcsak azért mert nem volt már rá 6000 rúpiánk, hanem azért sem, mert a lakóhajók nem tudnak bemenni az igazán szűk járatokba, csak a főbb útvonalakon közlekednek, pont a legizgalmasabb részeket kihagyják. Ezért mi kis fedett kétszemélyes (plusz az evezős ember), itt kenunak nevezett kis hajócskát választottunk, igaz, így nem tudtunk kint aludni a vizeken, de jó kis helyeken jártunk. Erről azonban majd kicsit később.
A vonatra csak a fapados másodosztályra vettünk jegyet fillérekért, de azzal szerencsére a sleeperre is fel lehet szállni, csak nincs garantált ülőhely. Meglepő módon jó kevesen voltak, úgyhogy mire lejátszottunk egy sakkpartit, amit Márton József nyert meg, már meg is érkeztünk. Útközben odajött hozzánk egy srác, hogy Alleppeybe tartunk-e, mert ha igen, akkor tud egy jó kis szállást számunkra olcsón, előhúzott egy laptopot és egyből mutogatta a fényképeket a helyről. Mivel jónak tűnt és ingyen taxit is ígért ha elmegyünk vele, beleegyeztünk, hogy csekkoljuk a helyet. Mikor beértünk az állomásra már várt ránk egy Renault, makulátlan állapotban, nem nagyon láttunk eddig ilyet errefelé, beültünk a kényelmes ülésekre és élveztük, hogy végre nem a riksásokkal kell hadakoznunk. Kb. 10 perc alatt megérkeztünk egy jó nagy udvarház-szerűségbe, nagy kerttel, a kertben rengeteg állat, emuk, papagájok, nyulak, kacsák, sajnos elkerítve. Egyből látszott, hogy jó hely (nem a ketrecek miatt persze.). Több opció volt a szobákat tekintve, mi a kert legvégében lévő kókuszháncsból készült bungalószerűséget választottuk, ez 300 rúpiába kerül egy éjszakára. De van itt a fák lomkoronaszintjére épített kunyhó, valamint a Raj idejéből származó gyarmati udvarháznak tűnő kúria is jópár szobával, bambuszkunyhók, kőkunyhók, meg a fene tudja még micsoda. Jó kis multikulti élet zajlik itt, az udvarház verandája előtt asztalok állnak, lehet kaját rendelni, nagyon olcsón és teljesen változó minőségben. A paradicsomlevesük olyan volt, mint egy langyos (ami a legótvarabbnak számít a szememben) gyümölcsleves, agyoncukrozva, de a köményes rizs, vagy a csirkebiryani, az valami meseszerűen finom. Ha simán a köményes rizst kell ennem, akkor is tökéletesen elégedett vagyok, tele volt fahéjjal, szegfűszeggel, római köménnyel és egy csomó kesudióval, önmagában megállta volna helyét. Ettem hozzá zöldséges kurmát, ami egyfajta curryszerűség. Mártiska kidőlt a kaja után, én viszont felpörögtem, úgyhogy biciklire pattantam, ami ingyen jár a vendégeknek és elindultam körbejárni a környéket. Először a lagúnák felé mentem, ahol elsősorban kókuszpálmák és kommunista választási plakátok határozzák meg a képet.









A városból egy lagúna mentén indultam el kifelé, mindenki vigyorgott rám, integettek, nagyon kedves emberek élnek errefelé. Elég hamar elértem egy nagy tóhoz, ahol egy lakóhajó állt, úgy tűnt ez a starthelyük. Nem messze a parttól a vízen egy lelátó állt, ez a Snake Boat Race legjobb nézőhelye, most azonban üres volt. Elindultam egy úton, távolodva a várostól, egyre több kis csatorna, burjánzó dzsungelszerűség és igényesen karbantartott házak szegélyezték utamat, időnként megspékelve pár elég komolynak tűnő rezidenciával. Egy idő után meguntam az aszfaltutat és lekanyarodtam egy kis földútra, ami egyre keskenyebbé válva vezetett el egy viszonylag széles lagúnához. Kis házak álltak a partján, a helyiek éppen a hétköznapjaikat élték, mostak, ruhát szárítottak, gyereket neveltek, döglöttek, iskolából jöttek haza és a szokásos. Egy idő után már nem tudtam továbbmenni, mert egy kis kertben találtam magam, vége lett az útnak. A kertben egy kis hajó állt, benne egy kisfiúval, aki azt játszotta, hogy éppen evez.



Az apja ajánlkozott, hogy menjünk majd vele csónakázni másnap 150-ért óránként, ami jobb árnak számít, mint amit a szállásunkon ajánlottak, mert az 200 volt. Közben egy kisebb lagúna velem szemben lévő partján iskolás gyerekek várakoztak a hamarosan megérkező gondolaszerű vízialkalmatosságra, ami elvitte őket gondolom hazafelé. Egy ember hajtotta az evezőjével. Itt az emberek nem a buszra várnak, mint mondjuk otthon a Blaha Lujza téren, hanem vagy egy kis kenuszerűségre, vagy valami kis motoros hajóra a pálmafák alatt: itt ilyen a tömegközlekedés. Persze Alleppeyben azért ott van a szokásos őrület a riksákkal és a helyi érdekű buszokkal, de azért az sem olyan vészes, mint mondjuk északon.




Miután kikecmeregtem a lagúnák labirintusából, gyorsan eltekertem még a tengerparta, ami durván 5 km-re van a városközponttól. Érdekes, hogy útközben összesen egy hindu és vagy hat katolikus templomot láttam, elég meglepő volt. A tengerpart felé egy-két mecset is feltűnt, muszlimok lakta régiója volt ez a városnak. A választási plakátok mindenütt meghatározó látványelemei a városnak, és érdekes módon annak ellenére, hogy kizárólag a komcsik plakátjait láttam, mégsem ők nyertek a két hete tartott helyi választásokon, hanem a Kongresszus, az a párt, amely hajdanán Gandhi pártja volt. Alleppeyben az embereknek úgy tűnik kezd elegük lenni a komcsikból, és ahogy hallom ez egész Keralára igaz, a következő választásokat nem valószínű, hogy ők fogják megnyerni. Kerala az összes indiai állam között az egyik legfejlettebbnek számít főként az oktatást tekintve, itt a legkisebb az analfabetizmus hányada a lakosság egészére vetítve, ha egyáltalán van analfabetizmus. Mintha az rémlene, hogy Kerala az egyetlen állam, ahol teljesen felszámoltak ezt a hiányosságot. Mivel jelentősen túlképzett a lakosság, ezért nehéz jó munkát találni. A legtöbben innen mennek pl. Dubaiba dolgozni Indiából, éppen ezért elég rosszul érinti őket az a válsághelyzet, ami most elkezdte recsegtetni a dubai gazdaságot. Keralában békében élnek egymás mellett a hinduk, a muszlimok és a keresztények, nyoma nincs annak a hisztinek, amit Európában lehet tapasztalni elsősorban a muszlimokkal szemben. Nagyon érdekes, hogy mennyivel toleránsabbak egymással vallási téren az emberek, mint otthon, példát lehetne venni róluk. Ennek biztos megvannak a történelmi és számos egyéb helyen gyökerező okai, de tény, hogy elég nyugis népség él itt délen.





Este spontán buli alakult ki udvarházunkban, a legtöbb lakó odagyűlt az asztalokhoz, mindenki dumált mindenkivel, majd két indiai srác zenélni kezdett, Neil Youngtól, a Pink Floydon át David Bowie-ig játszottak mindenfélé jó kis zenét, időnként ütősökkel kísérve, időnként az egyik énekelt, időnként a másik, majd beszállt egy harmadik és így tovább összevissza. Jó hangulat volt, fogytak a sörök és a cigik és mentek a nagy dumálások. Fél kettő felé aztán az utolsók között kidőltünk mi is, hogy aztán négy és fél óra alvás után viszonylag másnaposan felkeljünk és elinduljunk a lagúnákra, azaz a backwaterekre, ahogy itt nevezik. Reggeliztünk gyorsan valamit, aztán kocsival eldobtak minket egy olyan pontra, ahol előző nap már jártam bicajjal, majd átadtak minket az evezős fickónak. Eddig jobban szerettük volna, ha egyedül mehetünk, azonban ezt elég nehéz megszervezni, mert nem szabad vezető nélkül menni az utóbbi évek számos balesete miatt. Nem beszélve arról, hogy fityfiritty, úgy lehet tévedni pillanatok alatt, ha valaki nem ismeri a víziutakat. Most viszont hálát adtunk az égnek, hogy valaki hajtja helyettünk a lélekvesztőt és nekünk semmi más dolgunk nem lesz, mint hat órán keresztül dögleni a kényelmes félig fekvő félig ülő pozícióban és csak szemlélődni. Valóban ez történt, kilométereken keresztül csak döglöttünk, szemlélődtünk, valamint fényképeztünk és videóztunk a csónakból. Sokan élnek a lagúnák mentén, általában takaros színes házakban, valahogy még a lepattantaknál is érezhető volt egyfajta elegancia. A lagúnarendszer, mint egyfajta úthálózat egyszerre köti össze és választja el egymástól a szigeteket, földnyelveket, ültetvényeket. Az itt élők élete ezer szállal kötődik a vízhez: a csatornákat használják közlekedésre, fürdésre, borotválkozásra, fogmosásra, ruhamosásra, halászatra, szórakozásra. A kevéssé sűrűn lakott részeken elfogadható tisztaságúnak tűnt a víz, a sűrűbb részeken egyszer-egyszer már kezdett, ha nem is gusztustalanná, de valamivel mocskosabbá válni. A vizet nem csak az emberek használják: rengeteg kormoránt, kacsát és egyéb vízimadarat láttunk, de gyönyörű vízisiklókat is, sokszor akkorákat, hogy inkább tűntek kígyóknak, mint siklóknak. Vezetőnk szerint azonban ártalmatlan jószág mind. Az emberek többnyire kecskéket tartanak akiknek elég jó dolguk van, mert kedvükre zabálhatnak egész nap a burjánzó rengetegben. Kedvencük a mangófa levele, legalábbis arra ugrottak mikor etettem őket, hörögve élvezték a finom falatot. Rendkívül nyugis vidék és nagyon szép. Azonban azt állapítottuk meg, hogy hasonló az élmény a kasmíri Srinagarban is a Dal tavon, vagy a Nigil tavon csónakázva, a rengeteg kis szigetecske között kacskaringózva, az mégis érdekesebb valamivel, bár nehéz meghatározni, hogy miért. Talán az valahogy változatosabbnak, vadregényesebbnek tűnt, itt minden olyan nyugis és egyformán gyönyörű, hogy hamar megszokja az ember. Egy pillanatig sem akarom csökkenteni az itt átélt élmény élvezeti értékét, mert nagyon jó volt és mindenkinek csak ajánlani tudom aki errejár, hogy ne hagyja ki. Lehet, hogy csak annyi az oka, hogy Srinagarban voltunk először így bóklászni a vízi utakon Indiában, ráadásul ott csak magunk voltunk, és automatikusan összehasonlítjuk azzal az élménnyel, mivel nagyon hasonló volt ehhez.

















Sok nagy és kényelmes lakóhajót láttunk jönni-menni, egy idő után azonban azt gondoltunk, hogy unalmasabb lehet azon dögleni egy asztal mellett, mert egyrészt csak a nagyobb utakon mennek, és sokkal gyorsabbak, nincs lehetőség úgy megfigyelni az ott élők kis mikrokörnyezetét, mert egyszerűen elsuhannak mellettük. Nem beszélve arról, hogy mindegyiken ott a TV a fedélzeten, jó nagy plazmadög, elképzelni nem tudom ki az a ki TV-t akar nézni ebben a környezetben. Szerintem az egészben az volt a legérdekesebb, amikor a kis lagúnákban nagyon lassan csordogálva haladtunk el az iskolába készülő gyerekek között, a háziszentélyében imádkozó brahmin, a vízben borotválkozó férfi, vagy a ruhákat a kövekhez csapkodó nők mellett. Érdekes volt választási plakátokat látni a vizen: Che Guevara portré mellett sarló és kalapács (kalapács helyett sokszor búzakéve), láttunk komcsi emlékművet is, de tíz méterrel mellette már hindu templom áll, a kókuszpálmákra szerelt hangszórókból pedig száz méterekre üvölt a csontkész karnatikus zene. Hat óra kényelmes ringatózás után aztán visszatértünk a városba, ahol kajáltuk egy nagyon jót egy egy hónapja nyílt étteremben, egy szálloda aljában. Hihetetlen áron (75-be került a menü szerint, de végül csak 60-at kellett fizetnünk valamiért) ettem fish curry mealt, azaz olyan menüt, ami a halcurry mellett (kókuszos szószban, keralai módra) nem kevesebb, mint kilencféle egyéb csemegét tartalmazott kis fémtálkákban, volt köztük ananászcsatni, joghurtos-fekete mustármagos sárgatök, vagy mi a jófranc, valami csirkedarálékkal és lilahagymadarabkákkal összekevert fene tudja micsoda, bindhi (lady finger, hölgyujj) masala, és még egy csomóféle kutyulék amiről lövésem sincs hogy mik voltak, de többnyire keralai specialitások. Mindehhez olyan mennyiségű, általam sosem látott, óriási szemű rizs, amit messze nem bírtam mind megenni. A Mártis eszméletlen finom marha-csilit rendelt 60-ért, de valami olyan finom volt, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Persze pont most nem vittünk fényképezőt, hogy lekapjuk (majdnem minden kaját lefényképeztünk eddig egy jövendőbeli kulinária bejegyzéshez), így ezt az eddigi leglátványosabb kaját a szemeinken kívül csak a gyomrunk láthatta, és nem tudtuk megörökíteni bemutatás céljából. Annyira sok volt, hogy ha még egy keveset eszem belőle, akkor nem lett volna gond megmutatni nektek, de a látvány már biztos kevésbé lett volna guszta miután alaposan összekeveredett a kismillió íz a gyomromban valamiféle homogén masalává. Ezt a helyet mindnekinek csak ajánlani tudom, az egyetlen probléma, hogy fogalmam sincs mi a neve és azt sem tudom, milyen utcában van, ha van egyáltalán neve neki, a lényeg, hogy ugyanabban az utcában van, ahol a Gowri Guesthouse, ahol lakunk. Ha ezt megtalálja valaki, akkor ugyanezen az oldalon induljon el a legközelebbi lagúna felé, és keresse a legmagasabb épületet, ami egy hotel. Alleppeyben nem látni sok ilyen magas épületet, nagyon laza errefelé a talaj, így magas épületet csak nagyon mély és nagyon drága alapozással lehet csak építeni.
Most csontkészen döglünk és várjuk a holnapot, hogy elinduljunk Mumbaiba, kihagyva az útközben csábítóan hívogató rengeteg jó helyet, de hát ez van, sajnos menni kell, pedig Keralában bőségesen lenne még mit felfedezni, ennyi idő alatt épphogy csak bele tudtunk pillantani annak a helynek az életébe, amit az itt élők nemes egyszerűséggel csak Isten országának neveznek.











2009. november 30., hétfő

Varkala Hullámkutató Intézet

Élet a Varkala Hullámkutató Intézetben:



Varkala Hullámkutató Intézet from varanasi varangyai on Vimeo.

2009. november 25., szerda

Az hullámok természetrajzárul

"És midőn valának az hullámok az tenger vizekben, megforgaták azok testit s lelkit, kik belemászának."

Ezzel a PB: Agytekervények című tudományos munkájából vett idézettel kezdem mostani szörcsögő hörrenéseimet, mert jelenleg rengeteg időnk van fejleszteni a tudományos gondolkodást és többek között ilyen komoly műveket tanulmányozunk, hogy szélesítsük látókörünket és elmélyítsük ismereteinket a világ dolgait illetőleg. A tudományos kutatómunka érdekében, a tudósnak sok mindent ki kell zárnia saját magánszférájából, hogy ne vonhassa el a figyelmét semmi kutatásának konkrét tárgyától, azaz látómezejét átmenetileg le kell szűkítenie, mintegy kizárva minden idegen, oda nem illő elemet tudatából, hogy kellő hatékonysággal dolgozhasson témáján. A mi kutatásaink ezekben a napokban a tenger hullámaira vonatkoznak. Rendkívül kemény munkát végeztünk annak érdekében, hogy felrajzolhassuk a hullámok alapvető természetrajzát. A tenger hullámairól van szó, konkrétabban az Arab-tenger hullámairól, ha ez számít valamit. (Egy tudósnak természetesen számít.) Mivel feltételezéseink szerint mélyreható hydrophysica-i, illetve hullámtani ismeretekkel olvasóink nagy része nem feltétlenül rendelkezik - nem lebecsülvén ezzel a Nyájas Olvasó szellemi képességeit, hiszen nyilván mindenki másban tudós - ezért egy bakugrással csak a hullámok természetrajzáról felvázolt elemzésünk végeredményét közöljük, amely a következő, a hullámok lényegére és alapvető igazságára vonatkozó megállapítás: a hullámok hullámokban érkeznek.
Kemény munka vezetett ennek a felismerésnek a megfogalmazásáig. Hogy érthetővé váljon ez a folyamat, röviden be kell mutatnom környezetünket, mely inspiráló hatással volt ennek a kérdésnek a boncolgatását illetően, illetve napirendünket, melynek tökéletes fegyelme nélkül nem végezhettük volna el ezt az aszketikus, szellemi kihívásokkal terhelt munkát.
Mint utoljára említettem volt, Varkalában vagyunk Kerala állam déli részén, az Arab-tenger partján.















Magából Varkalából még nem sokat láttunk, mert amint leszálltunk a vonatról, igyekeztünk kutatásunk helyszínére a beachnek nevezett kutatóintézethez érkezni minél hamarabb. Itt, miután reggeli kávénkat elfogyasztottuk, megkerestük szerény szállásunkat, amely alkalmas arra, hogy kutatásaink nagy részét elmélyülten feldolgozhassuk benne. Ez kívülről hotelnek néz ki, valójában azonban jól álcázott munkahely, hiszen itt éjjel-nappal megszállott munka folyik. A teraszon, a pálmafák árnyékában lehetőség van arra, hogy a nehezen elviselhető trópikus klímát kicsit könnyebben elviselje a kutató, ha éppen heves esőzés, vagy tűző napsütés veszi kezdetét. Intézetünket Oceanic Resortnak hívják, a nevében azért benne van, hogy ez nem holmi szálloda, hanem komoly óceánkutató tudományos intézet. Van egy rendkívül kedves intézetvezető itt, akinek állandóan fülig ér a szája, úgy mosolyog, nyilván a sok tudás már csak úgy fér el a fejében, ha mosollyal helyet csinál neki. Tiszteletreméltó fiatalember, hogy ilyen korán elszánta magát a komoly kutatóéletre.
Elmesélem egy átlagos napunkat, hogy lássátok, nem a levegőbe beszélek, itt tényleg komolyan foglalkozunk témánkkal. Én dél előtt nem nagyon ébredek fel, addigra Dr. Józsi már túl van néhány kávén és cigarettán, valamint a naponta érkező szakfolyóiratokat is átnyálazza erkélyünk hűvösében. 12 óra körül feltápászkodom és a jóleső reggeli nyújtózkodás közben végiggondolom előző napi eredményeimet és aznapra kitűzött céljaimat.




 Ezután elmegyünk reggelizni, amit Dr. József már általában türelmetlenül vár. Ő ilyenkorra már megéhezik, hisz rendkívül nagy mennyiségű tudományos munkát végzett eddigre. A reggelit a parton felállított tudósmenzák valamelyikében fogyasztjuk el, ezekből rengeteg van, mondjuk ki nyíltan: szinte csak ilyenek vannak a parton. Apropó part. A part úgy néz ki, hogy egy kb 15,56 méter magas meredély szélén fut az ún. parti sétány, ahol tudósok lődörögnek látszólag céltalanul, valójában komolyan elmélkedve. Van egy pár száz méter hosszú és mintegy ötven méter széles homokos partszakasz, amit lépcsőn kell megközelíteni a sétányról, itt folyik a gyakorlati munka nagy része.




Napközben elég sok tudós gyűlik itt össze, hogy tanulmányozzák a hullámokat a tengerben (avagy a laborban, tudószsargon szerint), vagy pedig a labor mellett heverészve a homokban lázas agymunkát végezve értékeljék ki eredményeiket. A parti sétányon a tudósmenzákon kívül az ún. tudósellátók vannak, ezekben lehet mindenféle kellékeket szerezni, amikre a szerény igényű kutatóknak szükségük lehet. Az egész látszólag úgy néz ki, mintha shopokból és éttermekből állna itt minden a homokos beachen kívül, de hálistennek aki a mélyére néz, láthatja, hogy ez nem így van, ez csak látszat, a májá, ahogy a hindu mondaná. Káprázat csupán.
Tehát elmegyünk a menzára és szerényen reggelizünk, tényleg nagyon szerényen. Kávé és valami szendvics, vagy kása, fellengzősen-angolosan porridge. Én sokszor csak kását ettem, tudóshoz méltóan rendkívül szerényen és Józsi is csak sajtos kenyeret eszik. A kását, amely zabból készült, néha megízesítik fahéjjal, vagy banánnal, tényleg nagyon figyelmes a konyhai kisegítő személyzet. Reggeli után általában visszatérünk saját intézetünkbe pihenni kicsit, mielőtt elkezdődne a nagy munka.



 A napokban némileg változott a rendszer, mert mire én felébredek, addigra Doktorjózsi már elfogyasztotta magányos reggelijét és visszatért a szállásunkra, innen viszont általában ugyanúgy folytatódik minden. Azaz, megyünk kutatni! A kutatást terepmunkával kezdjük, nem vagyunk mi holmi szobatudósok, akik csak otthon ülnek kényelmesen és elmélkednek. Mi saját tapasztalatainkra hagyatkozva dolgozunk. Felöltjük munkaruhánkat, ami látszólag egyszerű fürdőnadrág, valójában azonban különleges, a NASA által fejlesztett intelligens szövet, amely képes mérni a vízben a hullámok áramlási és terjedési együtthatóját, hőmérsékletét, ph-értékét és irányát. A kapott adatokat beültetett mikrocsipben tárolja. Állítólag, mi ugyanis még nem használtuk, ennél konzervatívabbak vagyunk, de nem néznénk ki igazi tudósnak itt, ha nem ilyet használnánk. Kicsit érződik azért a sznobéria az ilyen felkapott kutatóintézetekben.
Szóval felöltözünk és elmegyünk a mintegy kétpercnyi gyalogútra található terepmunkánkra. Ott aztán beleugrunk a vízbe és bő két órán keresztül csak fürdőzünk, lubickolunk - azaz dolgozunk. Munkánk - ahogy a többi tudósé is itt a környéken - a következőből áll: bemegyünk oda, ahol a hullámok tarajosodni kezdenek. Ha szerencsénk van és a hullám pont ott kezd el tarajosodni ahol mi állunk, akkor a part felé fordulva, a hullámra merőleges testtartással a talajtól elrugaszkodva, eseteként erőteljes karcsapásokkal rásegítve megpróbáljuk elkapni a hullám leggyorsabb, legnagyobb energiájú csúcskivetülését. Ha sikerül, akkor a hullám olyan erővel kap el, hogy akár 30 méterre elvisz magával, ha ügyesen, testünket nyílegyenesre kifeszítve megtartjuk magunkat a hullám hátán. Ekkor arccal lefelé, előre nyújtott karral siklunk a felszínen, némelyik hullám időnként fel-feldob kicsit a levegőbe, ilyenkor csattanva érkezünk vissza a vízre és repülünk tovább. Elképesztő érzés, néha olyan, mintha le akarná szedni az arcunkat, olyan sebességgel visz magával. Méréseink szerint mintegy 8 másodperc alatt tesz meg kb. harminc métert a test ilyenkor, ez a vízen arccal fekve jó súlyos élmény. Ha nem sikerül elkapni, mert már korábban kialakul a hullám, akkor lemaradunk róla, ha viszont későn ugrunk bele, akkor már egészen más erőviszonyok uralkodnak a hullám belsejében, ilyenkor testünket összevissza cibálva rángatja. Ilyen esetekben nem ritkán valóban magatehetetlen rongydarabként centrifugál pár másodpercen keresztül, szaltó és orsó általában egymással kombinálódva történik meg a víz alatt.










A legtökéletesebb akkor elkapni a hullámot, mikor már kezd feltornyosulni, de még nem bukik át saját magán a hátulról jövő víztömeg. A legideálisabb pillanat az, amikor a hullámnak az átbukást jelző tarajosodás előtti utolsó pillanatában kialakuló szinte függőlegesen fölénk tornyosuló falát kapjuk el, azaz mikor a hullámnak hátat fordítva a felénk rohanó fal felszívó erejét kihasználva elrugaszkodunk és innentől kezdve sorsunk eldőlt, ha jól csináltunk elkap és úgy repít, amihez semmi hasonlatosat nem tudok példának felhozni, ha pedig nem, akkor vagy megcincál-forgat-szaggat, vagy egyszerűen elmegy. Mielőtt odaér hozzánk a hullám, időnként elképesztő szívóerőt produkál ahogy magába gyűjti a vizet, utána pedig őserővel lök el mindent és ha szerencsénk van akkor nem enged el egy darabig.
Elég hamar rájöttünk, hogy kell meglovagolni ügyesen a hullámokat, kutatásunk nem is erre irányult, hanem arra, hogy amikor a vízben állva három-négy jókora hullám után csak ringatózunk és várjuk a következő brutális hullámot, akkor megpróbáljuk kitalálni, illetve megérteni, hogy miért nem akar jönni a következő. Elment egy pár nagyon nagy, utána egy darabig semmi. Aztán körülbelül annyi idő múlva, amennyi ideig a nagy hullámzás tartott, újra elkezdődik és megint érkeznek az egyre nagyobb hullámok. Ez a ciklikusság jellemző a hullámokra, azaz van egy nagy hullámzós sorozat, aztán nincs, aztán megint van és megint nincs. Azaz, a hullámok hullámokban jönnek. Hogy milyen hullámokban az számtalan tényezőtől függ: az időjárástól, az apálytól, a dagálytól, a cunamiktól és még számtalan egyéb apróságtól. A mi feladatunk egyelőre odáig tartott, hogy megállapítsuk, hogy a hullámok hullámok jönnek.
A komoly munka után fáradtan hazajövünk kicsit pihenni, majd elmegyünk elkölteni jól megérdemelt vacsoránkat, valamelyik helyi kifőzdében. A vacsora általában szerényen a helyi adottságoknak megfelelő viszonyok között elkészített hétköznapi ételből áll, mint pl grillezett barracuda, vagy kardhal tandoorban sütve, de ettünk már egyszerű hallevest is, vagy finom vajhal curryt. És! Ettünk Hungarian goulasht is mit rice. Hogy miből volt azt nem tudtuk megállapítani, de hogy nem halból, az máris felróható egyetlen előnyéül. Valami édeskés paradicsomos szószban feltálalt húsdarabok voltak, zöldpaprika szeletkékkel feldobva. Felejthető - lenne, ha nem egy indiai tengerparton elfogyasztott gulyásként maradt volna meg emlékezetünkben.







Vacsora után kicsit hazamegyünk pihenni, majd előfordul, hogy visszamegyünk kutatni. A jó tudós nem lopja a napot, sokat dolgozik, szorgosan, nagy fegyelemmel. Az esti kutatás merőben más élmény. Ilyenkor magányosak vagyunk, jobban tudunk koncentrálni a munkánkra, nem zavar senki. Igaz múltkor arra sétált néhány helyi lakos, érdeklődve figyelték mit csinálunk, majd miután túlestünk a fromkántrivicsjuár formaságokon, elmondták, hogy ők sosem fürdenek, nem is tudnak úszni, és hogy ez milyen veszélyes dolog. Valóban, indiaikat szinte sosem látunk a tengerben, csak vendégkutatókat, illetve van egy másik partszakasz, ahol viszont csak indiaiak vannak a vízben, de ruhástul, viszont csak térdig. Ők nyilvánvalóan valami másfajta kutatást végeznek.










Miután végeztünk az esti munkánkkal, hazatérünk és laza, könnyed esti elemzés-analizálás után nyugovóra térünk. Doktor Jozef mindig hamarabb elalszik mint én, most is itt szuszog mellettem, remélem tud pihenni szegény és legalább álmában nem dolgozik, mert napközben amit művel az valami emberfeletti. Igaz sokszor csak mintha ülne és cigizgetne, de közben képletek és teóriák cikáznak az agyában, tudom. Hamarosan én is lepihenek, mert általános napi jegyzeteim mellett kimerített ennek a beszámolónak az elkészítése, lehet, hogy most kicsit több alvásra lesz szükségem ezután. Azért bízom benne, hogy még világosban felébredek.
A kutatómunkánkat néha színesítjük kicsit, ilyenkor más tudományterületekre is elkalandozunk, csak úgy játékosan, mintegy pajkos kis pillantás, incselkedő kis horkantás a másik felé. Pár napja például a kulturális antropológia és a mozgásművészetek, az etno-dramatika területére kalandoztunk, mikor megtekintettünk egy khatakali előadást. A khatakali sajátos keralai táncdráma, általában eposzokból átvett történetekkel. Rendkívül időigényes maszkolás után egy rohadt meleg és bonyolult jelmezt magukra öltve adják elő az élő zenével kísért és egy mesemondó által időnként kommentált történetet. A khatakalinak sajátos szimbólumrendszere van, az érzéseket és lelkiállapotokat erőteljesen stilizált, sokszor karikatúrába hajló arcjátékkal, valamint kézjelekkel és sajátos lábmunkával kísért tánclejtésekkel fejezik ki. A smink és a jelmez felismerhetetlenné teszi a mögötte rejtőző színészt. Az arcfestés kizárólag természetes anyagokkal készül, a Keralára erősen jellemző ayurvédikus anyagok használható, melyek összhangban vannak az emberi test igényeivel. Az arcra ragasztott kiegészítő kellékek szintén csak természetes anyagok segítségével kerülnek rögzítésre, éppolyan természetesek, mint a szem vörösségét előidéző kis bogyók leve, ami állítólag kimondottan jót tesz a szemnek, mert fertőtlenít. Az előadás nagyon vicces volt, először egy és háromnegyed órán kersztül sminkeltek és öltözködtek, majd rövid bevezető után a kilenc jellemző emberi viselkedésfomra bemutatása következett a khatakali eszközeivel, majd maga a dráma. A történet egy mondattal leírható: a gonosz démonnő először tisztálkodik, majd elindul, hogy urának szűzlányokat szerezzen, de útközben meglát egy ifjút, akibe beleszeret, ezért felveszi egy szép fiatal nő alakját, hogy így próbálja őt házasságra bírni, de a fiú elutasítja, mire harcolni kezdenek, és a hős fiú levágja az orrát, a fülét és a melleit a gonosz démoninának. Ez csak két jelenet volt, mintegy bő óra alatt, az igazi khatakali színház azonban legalább négy órás.










Kitekeintésként részt vettük még egy ayurvédikus full body masszázson is, amit itt bőszen ajánlgatnak úton-útfélen a munkában megfáradt kutatóknak. Mi sem utasítottuk vissza, hiszen kemény nap állt mögöttünk aznap. (Mindegyik nap kemény persze, de gondolom ez már kiderült). Az ayurvédikus masszázs némileg különbözik az otthon megszokottól, mondjuk, mint amit a Szecskában kap az ember. Ott sokszor a fájdalomküszöbig, sőt azon túl gyúrják az embert, míg itt gyógynövényekkel megspékelt olajat dörgölnek a bőrfelüleletbe. A masszázs teljes meztelenségre vetkőzéssel kezdődik, majd a masszőr egy ágyékkötőt kötöz a testre, mely hátul a fenékrészen csak egy kis pántocska, gyakorlatilag hasonlatos egy tangához. Az érzés is, bár még nem sokszor flangáltam tangában ezelőtt. Mondjuk hogy egyszer sem, nem itt fogom elárulni, hogy milyen helyekre járok otthon, mikor nem kutatok éppen. Na, ezen most túllépek, ha nem bánjátok. Miután háttal felfelé felfekszik a kliens az olajtól sikamlós fából készült masszőrasztalra, a masszőr óvatos mozdulatokkal kibontja a hátul megkötött ágyékkötőt, így a teljes test meztelenül fekszik az asztalon, csak alulról véd az ágyékkötő maradéka. A masszőr olajat hint a test minden részére, majd határozott, erős mozdulatokkal, belesimítja a bőrbe azt. Nem mondom, hogy nem éreztem kissé kiszolgáltatva magam, ahogy meztelen hátsómat egy olajos férfikéz dörgölte, de a frissítő érzés, amit ez okozott, hamar feledtette velem elsőre bizarrnak látszó helyzetemet és átadtam magam a felpezsdítő érzés élvezetének, amit ez a tevékenység okozott. Félidőben újra megkötötte az ágyékkötőt, majd megfordultam és a testem elülső oldalát masszírozta végig, nyaktól lábfejig. Az ágyékkötő fedte részeket természetesen kihagyta, mielőtt még erre vonatkozó obszcén kérdésekkel próbálna valaki nyugtalanítani. Bő háromnegyed óra múlva véget ért a kezelés, ezután zuhanyozni kellett, ami nehezen ment, mert az olajtól annyira csúszott a talpam, hogy hatszor majdnem eltaknyoltam, mire a két méterre lévő zuhanyzóig elcsúszkáltam valahogy. Mindez paralell zajlott Dr. Józseffel, aki a szomszédos intézményben élt át hasonló élményeket velem egyidőben.
Kis kikacsintáshoz azonban ez is elegendő volt, némi szellemi felfrissülés után még jobban estek az estére vásárolt süteményeink, melyek közül legfinomabbnak a sajttorta számít körünkben.
Egyelőre élvezzük a munkát, sajnos más dolgokra nem nagyon maradt időnk, de hát ez is bőven elég, nem szabad szétszakadni. Hogy meddig kutatunk még, azt nem tudjuk. Igaz, most már csak csiszolgatjuk elméletünket, finomítgatunk rajta és szerintem holnapután elindulunk. Bár három napja is azt mondtuk, hogy aznaphoz képest holnapután indulunk és tegnap is, meg ma is, de eddig még egyszer sem indultunk el.
Mindegy, alszunk még rá egyet, aztán majd holnap is azt mondjuk: holnapután.










Breaking news!!!!
Csak holnaputan indulunk.