2014. február 27., csütörtök

Az Angkar poklában


(Vigyázat, megrázó képek!)

Phnom Penhbe hatalmas dugóban érkeztünk meg, legalább egy óra volt, mire elértünk a végállamosnak nevezett járdaszakaszhoz. Vánszorgás közben igazi keleti kavalkádot figyelhettünk meg, főként a nagyobb csomópontok, piacok körül: mobil kifőzdék, hevenyészett kajáldák, dudáló tuktukok, autók, a levegőben lógó villanyvezetékek. A nagyobb sugárutakon azonban egész rendezett üzletsorok, széles járdák, fák vannak, nyugati (vagy távol-keleti) multik reklámjaival és rengeteg kínai cégtáblával. Mikor leszálltunk a buszról, azonnal megrohantak a tuktukosok, most először volt olyan igazi indiai fílingünk, ahogy a busz aljából kidobálták a csomagjainkat a koszba, mi meg menekültünk a vérben forgó szemekkel ágáló tuktukosokal a nyomunkban. Végük sikerült kiválasztani a legszimpatikusabb figurát, akivel aztán a szállásunkhoz érkezve meg is egyeztünk, hogy másnap ő lesz a sofőrünk egész nap, kora reggeltől késő délutánig, amíg el nem repülünk a városból. TV-nek hívták, folyamatosan vigyorgott, és amíg a szállást csekkoltam, hogy vajon tényleg megvan-e még a pár nappal azelőtt lefoglalt szobánk, Kikkát próbálta szórakoztatni, szegényes kis angolságával kérdezgette mindenféléről, hogy ne unatkozzon, ilyenre még sosem volt példa. Amiket nem tudott elmondani angolul, azt mindenféle motorberregés / óóó / yes, okay / no problem hangokkal, illetve kifejezésekkel helyettesítette tökéletesen magabiztos stílusban, úgyhogy feküdtünk a röhögéstől. 
A szállásunk Phnom Penh belvárosának északi részén volt, közel a Central Markethez, ami egy iszonyú nyüzsgő, hihetetlen jó és hangulatos piac, nem mellesleg a világ 10 legnagyobb kupolaépületeinek egyike, amit 1937-ben építettek a franciák art deco stílusban. Néhány éve teljesen felújították, jó állapotban van és tényleg óriási. Egész Phnom Penh építészetére egyébként jellemző a francia hatás, meglepően európaias hangulatú város, ha csak az épületeket nézzük. Sokan mondták, hogy mennyire szar hely, nekünk nagyon bejött, pezseg az élet, iszonyú szívesen maradtunk volna még kicsit jobban megismerni, de sajnos nem volt rá időnk.






Este elmentünk a Mekong Delta nevű helyre kajálni, mert van egy kis mozijuk, ahol két dokumentumfilmet vetítenek felváltva a Pol Pot-rezsimről, illetve a taposóaknákról. Előtte sétáltunk kicsit a Tonlé Sap-folyó partján, egy olyan sétányon, ami akár Párizsban is lehetett volna, rendezett díszburkolat, ültetett fák, gyep, virágok, egyedül az zavart meg minket, mikor a folyóparton üldögélés közben odajött hozzánk egy vizenyős szemű, rosszarcú helyi fickó, hogy jobb lesz, ha vigyázunk az értékeinkre, nálunk vannak? Pénz, bankkártya, útlevél, kamera, ilyesmik? Mert akkor jobb lesz, ha vigyázunk - és miközben ezt sulykolta ellentmondást nem tűrő hangon, egyre inkább mászott ránk, bele az auránkba, elég fenyegető volt. Pláne annak fényében, hogy Phnom Penh-ről mindenhol azt írják, hogy marhára kell vigyázni, mert gyakoriak a rablások, ha fegyverrel kényszerítenek, ellentmondás nélkül add át az értékeidet, de azt is csak óvatosan, nehogy hirtelen a zsebedbe dugd a kezedet a pénzedért, mert azt hihetik, hogy fegyvert rántasz. Kamerát, fényképezőt, csak úgy lazán a vállra vetett táskát nem igazán érdemes hordani az utcán, pláne nem sötétedés után, mert prédának tekintik, tuktukon vagy motoron utazva is vigyázni kell, mert leránthatnak. Szóval nem volt kellemes a szitu, de szerencsére pont odajött hozzánk egy árus és ezt a pillanatot kihasználva mindkettőt úgy hagytuk ott, mint a sicc. (Amúgy meg kár, hogy ezek az útikönyvek paráztatnak, mert ezen kívül semmi ijesztő tapasztalatunk nem volt a városban.) Meg sem álltunk az étteremig, ahol gyors vacsora után megnéztünk egy alapvetően elég hevenyészetten összetákolt kis dokufilmet, aminek értékét leginkább az jelentette, hogy eredeti archív felvételekből volt összerakva. A legemlékezetesebb jelenet az volt számomra, mikor Pol Pot holttestét mutatták, majd azt, ahogy autógumikból épített máglyára rakják és mikor már lángol, még rá is loccsintanak egy fél kanna benzint. Valahogy olyan hátborzongató volt látni az üres tekintetű hullát, aki életében annyi ember életéért, illetve haláláért volt felelős.

Este a szállásunkon Kikka kidőlt, én meg hogy hangoljam magam a következő napra, még elkezdtem nézni egy 2003-as dokumentumfilmet az S-21-ről, ami a vörös khmerek egyik titkos börtöne volt Phnom Penhben, másik nevén Tuol Sleng, melyet egy pár évvel a vörös khmerek 1975-ös hatalomátvétele előtt alapított iskolából alakítottak át börtönné. Az S-21 az ország mintegy 200 egységből álló börtönhálózatába tartozott, amelyet a Szantebal, az Angkar belbiztonsági szolgálata irányított. Parancsnoka Kaing Guek Eval volt, mozgalmi nevén Duch, aki korábban matematikatanár volt egy középiskolában.
A 44 hónap alatt 14.000 embert tartottak itt fogva, ebből összesen heten élték túl a vörös khmerek ámokfutását. Ebből a hét emberből kettő szerepelt a filmben, akiket elvittek a helyszínre, és szembesítették őket akkori őrzőikkel. Az egyikük azért élte túl, mert tudott festeni, még ha nem is igazán jól, de valamiért az ő stílusa pont tetszett a vörösöknek, ezért őt megtartották, a többieket pedig kivégezték. A festményeket, amelyek a Tuol Slengben is láthatóak, ő festette. Szavakkal nem lehet leírni azt, amit ebben a filmben, majd a reggeli 6-os kelés után a helyszínen tapasztaltunk, de megpróbálom valahogy visszaadni azért. 

Reggel háromnegyed hétre eljött értünk az előző nap leszervezett tuktukos, TV. Sok mindent akartunk belesűríteni ebbe a napba. Nyitásra oda is értünk a Tuol Slengbe, ahol nagyon hamar sikerült ráhangolódnunk arra, hogy legalábbis lélekben átéljük az ott elkövetett borzalmakat. Négy háromemeletes épületből áll a komplexum, az épületek folyosóin drótháló kifeszítve, hogy a rabok ne tudják magukat levetni az udvarra, ahol egy pálmák által övezett hatalmas bitófaszerűség áll, amin régen a kötélmászást gyakorolták a diákok. Innen lógatták bele fejjel lefelé az áldozatokat egy szennyvízzel teli dézsába vallatás közben. A három év alatt ide hozott 14.000 embert az osztálytermekből különböző módokon kialakított cellákban tartották: voltak a 80x200 cm-es fából készült cellák, voltak ugyanekkorák téglából felépítve, és voltak a tömegcellák, ahol egy teremben 40-50 ember feküdt iszonyú szorosan egymás mellett. Mindenki a földhöz betonozott lánccal volt a helyéhez rögzítve. Az elítéltek pár naptól pár hónapig tartó időszakig voltak ebben az intézményben, eddig tartott általában a vallatás, amit utána mindig kivégzés követett. Aki nem halt bele a vallatásba, azt utána a várostól nem messze lévő vesztőhelyre vitték és ott végeztek vele költséghatékony módon: kapával, fejszével, bambuszrúddal, vasrúddal, doronggal, vagy akármivel, a lényeg, hogy ne kelljen golyót használni, mert az drága volt. Az itt dolgozó őrök és kivégzők többnyire 15 és 19 év közötti fiatal parasztgyerekek voltak, akik közül jó néhányan szintén itt végezték ebben a börtönben. A rendszer paranoiája nem ismert határokat, egy idő után a felső vezetés egy része is áldozatul esett a tomboló őrületnek. 
Ahogy beléptünk az első „osztályterembe”, Kikka szeméből azonnal ömleni kezdett a könny, pedig „látnivaló” nem sok volt. De hihetetlenül negatív atmoszférája volt a helynek, és azzal a tudattal, hogy ezek között a falak között milyen mérhetetlen szenvedést éltek át a szerencsétlen áldozatok (férfiak, nők, gyerekek), nem lehetett máshogy kibírni. Kikka végigsírta a két órás látogatást, és az én torkomban is folyamatosan gombóc volt. 












Először azokat a termeket néztük meg, ahol a VIP-foglyokat tartották, illetve ahol a vallatások zajlottak. Ezekben a termekben egy darab vaságy állt és egy asztal, székkel. A vaságyhoz rögzített foglyokat a legkülönbözőbb módon vallatták addig, amíg be nem ismerték, hogy ők tényleg a rendszer ellenségei. A rendszer uralmának véget vető vietnámi hadseregnek köszönhetően fennmaradt néhány kép az itt megtalált áldozatokról, akiket az utolsó pillanatban még megöltek kínzóik, mielőtt elmenekültek volna. 14 holttestet találtak kifacsart pózokban az ágyakhoz rögzítve, hatalmas vértócsa közepén, némelyiknek hiányzott az arca vagy a végtagjai. Volt, akinek kapát vágtak a fejébe, voltak, akiket más módon vertek agyon az utolsó pillanatban. Testüket a vietnámiak az udvaron elégették, emléküket tizennégy sír őrzi ugyanott. A maradék hét ember, aki túlélte, csak a csodával határos módon menekült meg. 
A termeket majdhogynem abban az állapotban lehet látogatni, ahogy azokat 1979 januárjában megtalálták: a földön még mindig látszanak a vértócsák megfeketedett nyomai, a vaságyakon még ott van a vasrúd, amihez hozzábilincselték az áldozatok lábait. A falakon néhol fényképek segítik a pontosabb beleélést. Szigorú szabályzat uralkodott a börtönben, nem szabadott zajt csapni, beszélgetni, megmozdulni, ezeket vagy ezek kísérletét mind erőszakkal torolták meg. Naponta egyszer kaptak enni. Döbbenetes volt látni a filmben is, ahogy az egykori őrök az eredeti helyszínen eljátsszák, hogy hogyan viselkedtek, mikor ott dolgoztak - mindezt a szemmel látható legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás nélkül. 








A következő épületben a fogvatartottak fényképeit lehetett megnézni - az Angkar mindent gondosan dokumentált, a fényképeket általában vallatás előtt és után is elkészítették a foglyokról, a gyerekektől a kisbabás anyákig és megtört öregemberekig mindenki képviseltetve volt, néhányuk szemében még látszott valami reményféleség, de a legtöbbjük szorongó, megtört embert benyomását keltette. Mind meghaltak, nem sokkal a képek készítése után, hiába voltak akár tizenévesek, vagy csecsemők.





Legalább két órát eltöltöttünk a múzeumban, ahol egyébként tök jól volt felépítve a kiállítás. Először a vallatószobák, aztán a cellák és a fogvatartottak fényképei, majd az intézmény és az Angkar vezetőinek fényképei, ezután pedig a kérdések: hogy történhetett mindez, mi vezethetett el eddig a rémálomig? Hogyhogy azóta sem történt igazán komolyan vehető felelősségrevonás? Miként lehetett az, hogy az ENSZ-ben a kilencvenes évek elejéig ott ültek a Khmer Rouge tagjai és ők képviselték az országot, mert a szervezet képtelen volt lereagálni az egész szitut 1979 óta, amikor a vietnámiak elhajtották őket a hatalomból? Kik voltak az itt dolgozó őrök, és mennyiben felelősek ők maguk személy szerint az itt történtekért? Bűnösök ők, vagy áldozatok? Azt mondják, hogy ők csak a parancsot teljesítették, ha nem teszik meg, akkor velük is ez történik. A vezetők pedig azt mondják, hogy ők mit sem tudtak arról, hogy milyen szörnyűségek történtek itt. Duch, a börtön parancsnoka aztán pár évvel ezelőtt egy tárgyaláson elismerte felelősségét, de csak azért, mert az ő emberei követték el ezeket, bár ő nem tudott róla és nem is adott parancsot. Végül életfogytiglant kapott 2010-ben, több mint harminc évvel az események után. A per során visszavitték a helyszínre, ahol összetört és sírva kért bocsánatot tetteiért: „Bocsánatot kérek! Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudtok megbocsátani, de azt kérem, hagyjátok meg a reményt, hogy ez megtörténhet!”







Az egész vörös khmer kérdés teljesen feldolgozatlan, mondjuk nem csodálom, mert akkora trauma lehet egy nemzetnek, ha elkezdi önmagát ilyen módon kiirtani, hogy elképzelni nem tudom, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Láttunk kisgyerekeket, akik felnőtt kísérete nélkül egyedül mentek végig a múzeumban, nem tudom, mit tudnak kezdeni az egésszel. Kikka odament két kislányhoz, miközben a kínzási módozatokról festett képeket nézegették, mert tudni akarta, hogy kambodzsaiak-e. Mosolyogva válaszolták, hogy igen, Kikka meg megkérdezte, hogy nem rossz-e látni ezeket a képeket, nem szomorú dolog-e ez, mondták, hogy de, és megkérdezték Kikkát, hogy ő is szomorú-e. Amikor igennel válaszolt, a kislányok széles mosollyal kérdezték, hogy és ezután mit fog majd megnézni a városból, iszonyú édesek voltak, utána végig ott sutyorogtak a Kikka körül. Az udvaron aztán találkoztunk az egyik túlélővel, aki az előző este látott dokumentumfilmben is szerepelt – egészen döbbenetes, hogy minden egyes nap ott ül a szenvedései helyszínén és a könyvét árulja (amit mi is megvettünk). 







A Tuol Sleng után kis fellélegzésként elmentünk az 1860-as években épült Királyi Palotába. Az ott álló Ezüst Pagoda teljes padlózatát 5000 kiló színezüst borítja, és ott áll az életnagyságú Maitreya Buddha is, amit több ezer gyémánt díszít. Mögötte mintegy megbújva csücsül a kis kambodzsai Smaragd Buddha, körülöttük pedig meglepő módon még sok-sok Buddha ül vagy áll. A trónterembe nem lehetett bemenni, csak kintről bekukucskálni, de elég pazarnak tűnt. Az udvaron aztán egyszer csak egy épületből, tőlünk kb. 20 méterre kijött kíséretével a király, először csak mi láttuk meg a Kikkával, integetett nekünk, aztán dumáltunk, majd beültünk egy kocsmába, megittunk pár sört, aztán a többi turista is észrevette, szerencsére nem voltak sokan, de egy perc múlva már mindenki őt fotózta. Valószínűleg azért is bukkant fel, mert aznap volt egy buddhista ünnep, aminek az előkészületei már javában zajlottak a palota egyes részein. Végtelenül egyszerű volt a kíséret, néhány emberből állt, semmi flinc-flanc, meg kordon, meg fegyveres őrök, nagyon emberközeli volt az egész jelenet, a királyi pár meg nagyon kedvesnek és barátságosnak tűnt, ahogy annak a pár kiváltságos turistának integetett pár méterről, akik között mi is ott vigyorogtunk.  








A palota után elmentük a hatalmas Central Marketbe kampoti borsot venni, amiről az a hír járja, hogy a világ legfinomabbja, lézengtünk kicsit a nyüzsgő tömegben és a furcsa szagok, ízek és látvány kavalkádjában, a földön csorgó nedvek és kampókról lógó húsok között, majd felkaptuk csomagjainkat a szállásunkról és elindultunk kifelé a városból a Csong Ek nevű kivégzőhelyre és tömegsírkomplexumhoz, ahová a Tuol Slengből vitték az áldozatokat utolsó útjukra. Ez is iszonyú volt, bár alapvetően egy parkban van az ember, látszólag békés, csak a talaj olyan hepehupás, gödrös, azért, mert azok a gödrök több ezer ember holttestét rejtették, míg rájuk nem bukkantak. Itt 9000 ember testét találták meg eddig, de még legalább 120 tömegsírt sejtenek a közvetlen környékén. Minden látogató kap egy audioguide-ot, ami részletesen mesél a hely történetéről, a kivégzések módjáról és az egész rendszer működéséről. Eleinte csak éjjelente hozták ide az embereket, de aztán ahogy egyre nőtt a számuk, egy idő után már éjjel-nappal mentek a kivégzések. A bekötött szemű áldozatoknak azt mondták, hogy hazaviszik őket, nem tudom, mikor kezdték sejteni, hogy mégsem, lehet, hogy csak mikor letérdeltették a gödör szélére, hogy aztán egy csapással belefordítsák őket a gödörbe. A biztonság kedvéért megszórták a testeket DDT-vel, ha esetleg nem lett volna halálos az ütés, amit rájuk mértek. 








A tömegsírok között állt egy szép nagy öreg fa is. A fa törzsén vér és agydarabokat találtak, mikor felfedezték a helyet, ezek csecsemők maradványai voltak, akiket szintén kivégeztek attól való félelmükben, hogy nehogy majd egyszer bosszút álljanak, ha megnőnek. A kivégzés módja egyszerű volt: a lábuknál fogva a fa törzséhez csapták a gyerekek fejét. Mellette egy akváriumszerű üvegláda állt, ahová az itt talált gyermekruhákat rakták be. A földön csontszilánkok, szövetmaradványok hevertek, ahogy az esőzés szépen lassan kimossa őket a földből. Leírhatatlanul borzalmas és nyomasztó volt az egész, és néma csönd, mert mindenki fülhallgatón hallgatja az audioguide-ot, csak azt látni, hogy falfehéren, könnyes szemmel bolyonganak a látogatók (férfiak is sírtak), mint megannyi kísértet a meggyötört lelkek között. 





Az emlékhely közepén áll egy hatalmas sztúpa, ahová az itt megtalált 9000 koponyából bevittek 5000-et, és életkor, illetve nemek szerint csoportosítva felhalmozták őket: 20-25 év közötti nők, 60-65 év közötti férfiak, 10-15 éves közötti fiúk és így tovább. Alattuk pedig az eszközök, amivel végrehajtották a kivégzéseket: kihegyezett vas- vagy bambuszrúd, balta, kés, botok, sarló, kampós bot, ácskapocs-szerű vasak, kapa és hasonlók. 




Lesújtott állapotban, megrendülten botorkáltunk vissza a tuktukhoz, hogy mi is elinduljunk utolsó kambodzsai utunkra, a repülőtérre, hogy utazásunkat Thaiföldön folytassuk.

2014. február 26., szerda

A Phnom Penh-i látogatás margójára





Már régen is nagyon érdekelt, hogy mi történt Kambodzsában a hetvenes évek közepén, amikor a lakosság durván egyharmada elpusztult a Pol Pot-rezsim regnálásának három éve alatt. Olvastam pár könyvet, láttam egy-két filmet, de szerettem volna élőben is látni azt a fővárost, aminek teljes lakosságát ki tudta üríteni pár óra alatt a Vörös Khmer, hogy akit aztán életben hagytak, azokat kihajtsák a földekre dolgozni, magvalósítandó lázálmukat, a tiszta agrárparaszt kommunista állam létrehozását. Valami hátborzongató kíváncsiság vezérel, szeretném megérteni, azt, hogy hogy történhet meg az, amit a kambodzsai események óta autogenocídiumnak neveznek, azaz, amikor egy nép elkezdi kiirtani saját magát.
Ezért írtam egy rövid kis történelmi áttekintést, mert úgy szerintem sokkal érthetőbb és érdekesebb is a szubjektív élmény, amit majd átadunk. Az ország utóbbi hatvan-hetven évének története szerintem van annyira érdekes, hogy külön posztot szánjunk neki. 

Kambodzsa 1863 óta francia gyarmat volt, Indokína része. Megmaradt ugyan királyságnak, de alapvetően a franciák irányították az országot. 1941-ben trónra került Norodom Szihanuk herceg, akinek jelentős szerepe lesz a történetben. Közben a japánok elfoglalták Ázsia egy részét, ez alól Kambodzsa sem volt kivétel, de az országot továbbra is a franciák vezették kollaboráns  kormányukkal egészen 1944-ig, Párizs elestéig, amikor a japánok teljesen átvették az irányítást az ország fölött. A háború után aztán a franciák visszatértek, és a Francia Unión belül autonóm államként működött tovább az ország. Közben azonban egyre inkább bugyborékolt a mélyben a függeltenség utáni vágy. 1952-ben Szihanuk király feloszlatta a parlamentet és 1953 novemberében kikiáltotta az ország függetlenségét, amit aztán fél évre rá Genfben is elismertek, ezzel hivatalosan megszűnt a francia befolyás az ország felett. 1955-ben Szihanuk lemondott a trónról apja javára, mert aktívan akart politizálni. Az újonnan kiírt választásokon az összes helyet megszerezte a parlamentben, így ő lett a miniszterelnök. Ekkor kezdődött az ország huszadik századi rövid kis aranykora, a főváros mind földrajzi, mind gazdasági értelemben nőni kezdett, pezsgett a kultúra, Angkor lett a régió első számú turistacélpontja, minden szép volt és jó. 1960 és 75 között pl. 400 film készült, ebből 1965 és 69 között maga Szihanuk is rendezett kilencet, melyekben előszeretettel szerepeltette családtagjait és hivatalnokait, valamint saját magát is. Az Apsara című filmjében a külügyminisztere játszotta a férfi, lánya pedig a női főszerepet, a harci jelenetekhez pedig mozgósította a hadsereg helikopterflottáját, ha éppen arra volt szükség. Annyira szerette a filmeket, hogy cannes-i mintára megrendezte a Phnom Penh Nemzetközi Filmfesztivált, amit annak két éves fennállása alatt mindkétszer meg is nyert saját filmjével.

Amikor a vietnámi háború elkezdődött, sötét fellegek kezdtek gyűlni az ország fölött, az ottani események ugyanis nem álltak meg a határokon belül. Bár Szihanuk tartott a vietnámi kommunistáktól, mégis úgy vélte, hogy nagyobb a fenyegetés Dél-Vietnám és Thaiföld részéről, akik mindketten az amerikaiak szövetsegesei voltak. Úgy döntött, hogy deklarálja Kambodzsa semlegességét és visszautasította az amerikaiak hatalmas segélyét is, amelyeket katonai célokra használhatott volna. Közben államosított egy csomó mindent, többek között a rizskereskedelmet, ami sokak érdekeit sértette. 1965-ben meggyőződésévé vált, hogy az USA összeesküvést sző ellene és családja ellen, ezért megszakította a diplomáciai kapcsolatot Washingtonnal, és Kína, valamint Észak-Vietnám felé fordult. Azt is megengedte, hogy a vietnámi kommunisták kambodzsai területeket is használhassanak a háborújukban az USA és Dél-Vietnám ellen.

Ezzel a húzással, valamint a szocialista gazdasági tevékenységével, pl. az államosítással kihúzta a gyufát a konzervatívoknál, beleértve a városi elitet és a katonai vezetést is. Közben a baloldal is nehezményezett egy csomó általa meghozott politikai döntést, ezért egyre inkább elszeparálódott mindenkitől, egyedül a parasztság tekintett rá félistenként. 1970-ben aztán, mikor éppen Franciországban járt, Lon Nol tábornok puccsal átvette a hatalmat, ő pedig Pekingbe kényszerült, ahonnan elkezdte szervezni a földalatti Vörös Khmer nevű szélsőséges baloldali mozgalommal történő együttműködést, nem sejtve, hogy kikkel készül lepaktálni. A Vörös Khmernek pedig jól jött a friss szövetség, mert Szihanuk nevével sokakat tudtak berántani maguk közé, akiknek amúgy halvány fogalmuk sem volt az ideológiáról, amire a szervezet épült.

Az amerikabarát Lon Nol vezette kormány alatt aztán elszabadult a pokol: Szihanukot távollétében halálra ítélték, az országból hadműveleteket folytató észak-vietnámiaknak pedig egyhetes ultimátumot adtak, hogy eltakarodjanak. Miután ez nem történt meg, az USA és Dél-Vietnám benyomult az országba, hogy kitakarítsa a Vietkongot, de ezzel csak azt érték el, hogy azok még mélyebbre húzódtak az országban, egyre inkább destabilizálva az új kormányt is, miközben szorosan együtműködtek a Vörös Khmerrel, akiket közben folyamatosan képeztek katonailag. Fél éven belül az ország felét Észak-Vietnám irányította a Vörös Khmerrel egyetemben. Az utolsó csepp az volt a pohárban, mikor Angkort is elfoglalták a vietnámiak. Közben az USA titkos hadműveletet indított 1969-ben: négy éven keresztül bombázták Kambodzsát, hogy kifüstöljék onnan a komcsikat. Ezalatt az idő alatt 539.000 tonna bombát szórtak le, ami több, mint amit az összes résztvevő fél együttesen ledobott az egész II. világháború alatt. Százezrek haltak meg, vesztették el családjukat és váltak menekültekké saját hazájukban, és ez mind a Vörös Khmernek kedvezett, mert egyre többen fordultak feléjük, mint akik kiutat tudnak mutatni ebből a borzalomból.
Sok Vietnámba szökött kambodzsai baloldali visszatért és csatlakozott hozzájuk, mint ahogy sok Szihanuk-szimpatizáns is, aki közben az országon kívülről támogatta a mozgalmat. A Lon Nol-kormány közben egyre népszerűtlenebb lett. Iszonyúan korrupt volt, az USA által beöntött pénzek jó részét lenyúlták, közben a vidék nagy részét már irányítani sem tudták, annyira a Vörös Khmer hatása alatt álltak már egyes régiók. 1975 áprilisának elején Lon Nol végül elmenekült az országból, aztán április 17-én bevonult a fővárosba a Vörös Khmer és magához ragadta az irányítást az egész ország felett.

A Lon Nol menekülését ünneplő mosolygó euforikus tömegben egyre több fekete ruhás, vörös-fehér kendős figura tűnt fel: ők nem mosolyogtak. Ahogy számuk egyre inkább nőtt, hirtelen fegyverek kerültek elő, a mosoly pedig az ünneplő tömeg arcára fagyott. A fekete ruhások mindenkit azzal fenyegettek, hogy hamarosan amerikai bombázás kezdődik a városban, ezért azonnal el kell hagyniuk a fővárost. Nem kell még az ajtókat sem bezárni, azonnal menni kell. Pár óra alatt teljesen kiürítették az egész várost, és ezzel kezdetét vette az ország történetének legszörnyűbb időszaka.

A Vörös Khmer célja a tisztán önellátó agrárparaszti kommunista állam létrehozása volt. Ehhez semmi másra nem volt szükség, minthogy mindenki kimenjen a földekre és dolgozzon. Természetesen szó sem volt amerikai bombázásról, egyszerűen nem volt arra szükség, hogy a városokban bármilyen tevékénység folyjon: azt a minimumot, amire nekik szükségük volt, azt ők maguk biztosították. Értelmiségre sem volt szükség, ezért őket kivégezték, mint ahogy a szemüvegeseket is, vagy akik tudtak bármilyen idegen nyelvet, a vallási vezetőket, a nyugattal kapcsolatban álló személyeket és mindenkit, aki szerintük veszélyes volt a rendszerre. Az országot zónákra osztották, az embereket pedig a rizsföldekre kényszerítették, hogy napi 12-15 órát robotoljanak. A pénzt betiltották, az egyéb gazdasági tevékenységeket leállították. Az országot teljesen elvágták a külvilágtól. Újradefiniálták az időszámítást is: elkezdődött a Nulladik Év, és létrejött a Demokratikus Kambodzsa nevű állam.

Az emberektől mindent elvettek, ami számított nekik, a családot, a földet, a hitüket, az élelmüket. Családjuk csak egy lehetett: az Angkar, a vörös khmer szervezet maga: a Párt. Aki engedély nélkül bármit is evett, más neművel érintkezett, akár csak eldugott egy fél banánt a gyereke számára, azt kivégezték. Minden nap gyűléseket tartottak a kollektívákban, ahol az embereknek be kellett számolniuk gyengeségeikről. A gyereket arra kényszerítették, hogy beárulják vagy akár meg is gyilkolják a szüleiket, így bizonyítva hűségüket az Angkarhoz. Az egész ország egy hatalmas kényszermunkatáborrá vált, börtönökkel, tömegsírokkal, és közben gyakorlatilag mindenki éhezett.

Az Angkar vezetője az Egyes Számú Testvér volt, Pol Pot. Róla csak hatalmának derekán derült ki, hogy ki volt eredetileg: 1925-ben született Saloth Sar néven, Párizsban tanult a Sorbonne-on, a nyugat-európai kommunista gondolkodók egyik fő központjában, ott került kapcsolatba a baloldali eszmékkel komolyabban. Hazatérte után tanárként dolgozott, közben pedig a mozgalom főtitkára lett. A hatalomátvétel előtt már részletesen ki volt dolgozva a stratégia arra, hogy hogyan fogják átalakítani az országot, azzal azonban ők sem számoltak, hogy az ehhez hasonló diktatórikus rendszerekben mindig eluralkodik a paranoia, ami előbb-utóbb oda vezet, hogy felszámolja, leépíti magát az egész szervezet. Pol Potékkal sem történt ez máshogy, először a Vietnámból hazatért kommunistákat végezték ki, aztán a Szihanuk-barát támogatóikat, majd saját felsővezetését is elkezdte bedarálni a gépezet. Közben azonban az ország lakosságának egyharmada is odalett: a kivégzések, az eszement gazdaságpolitikának köszönhető éhezések, az orvosok és értelmiség hiányában kirobbanó járványok oda vezettek, hogy az ország hétmilliós lakossága becslések szerint kétmillió fővel lecsökkent három év alatt. Pol Pot mondása volt, hogy "ha nem ölöm meg (a potenciális ellenségemet), akkor nem nyerek semmit, ha viszont megölöm, akkor nem veszítek semmit."  Eme logika szerint tehát inkább mindenkit megöltek, akinél felmerült a gyanú, hogy nem tetszik neki valami.

A Vörös Khmerek másik ideológiai pillére a khmer nacionalizmus volt. Pol Potnak tulajdonítják azt a mondást is, hogy "ha őseink meg tudták építeni Angkort, akkor mi is bármit megtehetünk." Ennek megfelelően minden idegent kivégeztek, szerencsésebb esetben csak kitoloncoltak, és elkezdték korábbi szövetségesüket, Vietnámot is csesztetni a határ mentén, és meg akarták szerezni maguknak a Mekong-deltát is, mondván, hogy az valaha a Khmer Birodalom része volt. A vientnámiak egy idő után viszont berágtak erre, és 1978. december 25-én bevonultak Kambodzsába. Két hét alatt megdöntötték Pol Pot kormányát, helyére egy, már korábban Vietnám felé fordult vörös khmer hivatalnokokból álló kormányt állítottak, élén a némi megszakítással ugyan, de jelenleg is az ország miniszterelnökeként regnáló Hun Sennel. Pol Poték Thaiföldre menekültek, ahová 1984-re a vietnámiak visszaszorították az összes vörös khmert, akik viszont folyamatosan gerillaakciókkal vegzálták az új kormány vezette országot a határon túlról. A vietnámiak erre létrehozták a világ legnagyobb aknamezőjét, a K-5-öt, egész a Thai-öböltől Laoszig az országhatár mentén. Emellett a határ mentén végig kiirtották az erdőket, hogy szemmel lehessen tartani a régiót. Becslések szerint még jelenleg is 4 és 6 millió közötti számban találhatóak taposóaknák az országban, amik eddig minimum 40.000 embert öltek vagy csonkítottak meg.

Pol Pot és az Angkar vezetői túlélték saját bukásukat. Habár Pol Potot még 1979-ben halálra ítélték népirtásért és egyéb bűnökért távollétében, még 1998-ig élt valahol Thaiföldön bújkálva, ahonnan haláláig irányította a mozgalmat, bár 1997-ben egyik legközelebbi embere őrizetbe vette, és egy kirakatperben elítélte, ezért hátralévő életét egyfajta háziőrizetben élte le. Hivatalosan szívroham végzett vele, azonban sosem boncolták fel a testét, nem tudható, hogy esetleg nem segítettek-e rá egy kicsit a távozására. Egy dokumentfilmben láttuk, ahogy elégetik a hulláját autógumikból épített máglyán, és búcsúzóul még rálöttyintettek egy-két liter benzint. Halála előtt hat hónappal interjút adott egy amerikai újságírónak, ahol kijelentette: "Lelkiismeretem tiszta. Mindent, amit tettem, csakis a nemzetért, az emberekért, Kambodzsa népéért tettem.” 
Azzal védekezett, hogy ő csak a szükséges döntéseket hozta meg, a végrahajtásért alacsonyabb beosztású emberek feleltek, ő nem ismert minden részletet, és amúgy is tapasztalatlanok voltak még abban, hogy hogyan oldjanak meg bizonyos helyzeteket.

A többi vezető tárgyalásai még csak mostanában zajlanak. Ieng Sary-t például, aki a Pol Pot kormány külügyminisztereként hatalomra kerülés után hazahívta az emigráns kambodzsai értelmiségieket, diplomatákat és száműzötteket, hogy aztán egyből kivégezzék őket, először 35 évre ítélték, amit aztán lecsökkentettek 19 évre. Újratárgyalás után azonban már életfogytiglant kapott. 
Az ország lakossága vagy szinte teljesen képtelen szembenézni múltjának ezzel a sötét foltjával, mert esetleg érintett, vagy egyáltalán nem érti, hogy hogy lehet, hogy szinte teljesen elmaradtak a felelősségrevonások. Bár az, hogy az országot jelelnleg is egy korábbi vörös khmer irányítja a miniszterelnök Hun Sen személyében, sokat elárul. 2009-ig például egyáltalán nem tanították az iskolákban a történelemnek ezt a fejezetét. 1991-ig pedig még az ENSZ is a Pol Pot-kormányt ismerte el az ország legitim vezetőjének, ezért egészen addig a vörös khmerek képviselték az országot a szervezetben.

A vietnámiak csak 1989-ben hagyták el az országot, 93-ban megtartották az első szabad választásokat, és Szihanuk ismét a trónra került. Koalíciós kormány következett, Hun Sen pedig, a vietnámiak által korábban az ország élére ültetett miniszterelnök visszaszorult a második helyre, de csak 1998-ig, azóta folyamatosan ő vezeti az országot. Szihanuk egészsége 2004-ben megromlott, utána fia, Norodom Szihamuni lett a király, aki előtte balett-táncos volt.

Azért akartuk ezt a kis áttekintést idehörrenni, hogy a Tuol Slengben, a vörös khmerek leghírhedtebb titkos börtönében tett megrázó látogatásunk alkalmával tapasztalt élmények tágabb történelmi kontextusba kerülhessenek.


2014. február 25., kedd

Tengerpart csirkével



A következő napra ősnyugit terveztünk, mert eddig azért eléggé hajtott minket a felfedezés vágya, és néha a semmittevésre is szükség van. Ez esetben ez abból állt, hogy sokáig aludtunk, komótosan felkeltünk, reggeliztünk a bungalónkhoz közeli Monkey Island Bar-ban, kimostuk a cuccainkat, gyékényt béreltünk, szabályos időközönként beúsztunk a tengerbe, felváltva feküdtünk a sekély vízbe, a homokba meg a gyékényre, meg olvastunk. Ezt nem lehet sokat ragozni, úgyhogy nem is fogom. 

Este hattól kilencig happy hours volt a bárban koktélokból, úgyhogy a négy este alatt nagyjából végigpróbáltuk a kínálatot, miközben reggae meg leginkább kilencvenes évekbeli szépemlékű mindenfélék szóltak a helyen, de csak visszafogottan volt partihangulat, mindenki békésen elücsörgött egymás mellett. Úgy nézett ki a hely, hogy középen volt egy kör alakú bárpult, szétszórva asztalok, ahonnan pár lépés volt a homok meg a tenger, úgyhogy végignézhettük, mint vált a nappal éjszakába, miközben icipici kölyökkutyák rohangáltak a lábainknál. A  bárt egyébként öt angol srác üzemelteti, akik tök különböző, de egyenként tisztára filmbeillő karakterek: volt a manchesteri focidrukker, a napbarnította csajokkedvence szépfiú, a kiugrott egyetemista, a dörzsölt üzletember meg a széttetovált csontsovány ex-hernyós. A konyhájuk nagyon finom volt, legtöbbször khmer ételeket választottunk, ettünk például gaeng pa gai-t, luc lak-et, cha chuam-ot, amok-ot meg rohadt csípős papajasalátát. Nem gondoltam volna, hogy ennyire hozzá lehet szokni a csípőshöz, de pár nap elteltével már olyanokra csúsztam rá, amik még Danit is megviselték, persze engem is, úgyhogy minimum ketten kellettünk hozzá, hogy elfogyasszuk. 













Mindenképpen akartunk utazásunk alatt készülékkel merülni, és úgy gondoltuk, Kambodzsában biztosan olcsóbb lesz, mint az ilyen szempontból drága Thaiföldön, úgyhogy utánakérdeztünk a búvárkodásnak, mert volt itt Koh Rongon egy bázis. Azt mondták, a PADI-rendszerük megköveteli, hogy ha egy évnél régebben volt az utolsó merülésünk (és nekünk másfél éve volt), akkor frissítőt kell végrehajtanunk a partközelben, ahol látnivaló nem túl sok van, és ugyanannyit kértek volna érte, mint ha két normált merültünk volna, ráadásul egész drága lett volna, így aztán egyelőre elhalasztottuk a búvárkodást. Kigondoltuk, hogy akkor másnap tengeri kajakozni fogunk helyette, de aznap annyira felerősödött a szél, hogy értelmetlen lett volna, így lábon mentünk el egy másik partszakaszra. Nem bántuk meg, hogy felfedeztük ezt a kicsit északabbra fekvő részt, ahol jó hosszan nyúlt végig a homok a part mentén, egészen sekélyen kezdődött a tenger és tovább volt fenn a nap, mint ahol laktunk. A környéken csak néhány parton olvasgató, pippantgató, sátorozgató figura lézengett totális nyugalomban, amit egy csapat csirke megjelenése kavart fel néhány feledhetetlen percre. Van az a képsorozat, aminek az emléke élénken él bennem, amikor országok fel vannak sorolva, és hozzájuk csatolva egy-egy idióta momentum, ami csak az adott országban lehetséges, pl. Only in the US, és mellé egy kép egy fitnesszterem bejáratáról, ahol van felfelé tíz lépcső, de mindenki a mellé épített mozgólépcsőt használja. Na, ez a kép nekem az Only in Cambodia: tengerpart csirkével. 












Elmentünk a tulajdonképpeni egyetlen faluba is, kb. 6-7 percre a bungalónktól, ahol az első reggel kikötöttünk a hajóval. Mindössze kb. tíz düledező házból áll, köztük a pár nappal azelőtt leégett nagybolt romjaival, és az a szomorú, hogy a helyiek, úgy tűnik, egyáltalán nincsenek tudatában, milyen kincset zúznak szét a szemeteléssel, mert itt a házak körül sajnos már az is volt bőven. Gil mesélte, hogy az egész sziget néhány maffiózó, egy török és pár kambodzsai arc kezében van, ők irányítják a fejlesztéseket, mindenkit megvesznek (mert itt mindenkit durván meg lehet), úgyhogy végső soron ők fognak dönteni a sziget sorsáról, a helyiek meg csak az orrukig és a saját kis hasznukig látnak, és nem azért, mert a mindennapi betevőjük kínkeserves megkereséséről van szó (legalább is itt a szigeten nem). Amikor a dzsungelben túráztunk, az itt-ott eldobált szeméten kívül láttunk jópár kivágott, majd otthagyott fát is, elég elkeserítő látvány volt. Kambodzsában egyébként az utóbbi ötven évben az erdők háromnegyedét vágták ki teljesen agyament módon, és csak mostanában kezdtek egyáltalán komolyabban foglalkozni ezzel a problémával. 








A negyedik éjszakát követően, bár nem szívesen tettük, összepakoltuk a cuccainkat, mert még az út elején, amikor nagyjából megterveztük az egészet, vettünk repjegyet másnap délutánra Phnom Penhből Bangkokba, aztán onnan Dél-Thaiföldre, úgyhogy tudtuk, ha még Phnom Penhből is akarunk látni valamit, akkor muszáj útra kelnünk. Így is egy nappal elcsúsztunk már, mert a fővárosra szívünk szerint azért minimum két napot szántunk volna, de egyszerűen nem fért bele minden. Ezt a szigetet azért jól elraktároztuk magunkban, szerintem bármikor szívesen visszatérünk majd, ha valaha úgy alakul. 

Sakkozgattunk az idővel, ami eléggé szorított, úgyhogy kitaláltuk, hogy a lassú helyett a speedboattal megyünk vissza Sihanoukville-be. Az volt a szerencsénk, hogy a visszaútra szóló hajójegyünket nem töltettük ki még a megvételkor dátummal, mert nem tudtuk, meddig maradunk Koh Rongon, és egyúttal az árát sem írták rá, úgyhogy szépen upgrade-eltük magunknak, ráírtuk a drágább speedboat-árat, és simán átcsúsztunk a jegyellenőrzésen. Gondoltuk, mennyire ügyesek vagyunk, csak azzal nem számoltunk (pedig az ilyesmivel errefelé mindig érdemes), hogy egy órát fog késni az indulás, így nem álltunk jobban, mintha a slowboattal mentünk volna. Azért az élményért viszont mindenképp megérte, hogy megtapasztaljuk azt a nagy sebességből eredő ringatózást, ahogy a hajónk irgalmatlan gyorsan szelte a hullámokat. Először sajnáltuk, hogy az oldalait átlátszó műanyag ponyvával takarták le, de amikor nekiindultunk, megértettük, még így is bejött a víz a hajó teljes magasságáig felcsapó oldalhullámokból. 

Sihanoukville-ben tuktuk után rögtön buszra tudtunk szállni, csodával határos módon eddig mindig szerencsénk volt és nem kellett várakoznunk. A busz viszont kicsit szűkösebb volt, mint idefelé jövet, legalább két és fél órán keresztül sírt mellettünk egy kisfiú, akit az anyukája úgy próbált vigasztalni, hogy egyre hangosabban vakkantgatott, meg mindenféle szarral etette, végül a kissrác odahányt az ülésre. Amikor visszajött az étvágyunk, az egyik megállónál vettünk valami kekszet, de hiába voltunk tök éhesek, egyszerűen ehetetlen volt az íze miatt (tömény növényi zsír), az ízesített borsós zacskóban meg értelmezhetetlenül kevés volt a matéria. Közben a busz elejébe felszerelt tévén simán korhatáros akciófilm ment, amit kisgyerekek is néztek, de ez rajtam kívül senkit nem érintett mélyebben. 


A várva várt Phnom Penh-be iszonyat dugóban érkeztünk meg délután, de ez már a következő fejezet témája lesz.