2009. szeptember 29., kedd

kis Delhi+kis Manali

Ezt már Manaliból írom, de még egy kicsit Delhiről. Elvergődtünk metróval a Modern Művészetek Múzeuma felé, de még rohadt sokat kellett gyalogolnunk az állomástól egy végeláthatatlan sugárúton Új-Delhiben, minden sokkal nyugisabb volt, mint addig, de lehet, hogy ez csak a vasárnap miatt volt így, fene tudja. Mindenesetre a metró az veri a nyugat-európai metrókat (a miénket már pláne), döbbenetes, hogy a legnagyobb mocsok és zsivaj és embertömeg között megtalálod a lépcsőt, lemész, és egy ultramodern metróállomáson találod magad. Kis kerek tokent árulnak, amiben vmi chip lehet, mert csak hozzá kell érinteni egy érzékelőhöz, ahol kiÍródik, hogy mennyiért vettük (ez attól függ, meddig utazunk. (kivancs vagyok, rajon e a dani, hogy beleeirtam. M) (Rajongok, D) Egyszer sem került többe 8 rúpiánál –azaz kb 32 forintnál), persze csak miután átvizsgáltak minden belépőt egy biztonsági kapun, a táskákat pedig egy röntgengépen. Pont mint a pl.  a repülőtéren.  A metróban nem szabad fényképezni, de itt van kettő,  az egyik  önmagáért beszél, a másik pedig egy deko az egyik állomás falán, kicsit posztkomcsi jellegű, építjük az ipart típusú.







A Modern Művészetek Múzeuma minden képzelet felülmúlóan tökéletes élményt biztosított számunkra, az új szárnyat idén januárban adták át, mi ebben voltunk, itt kb a XIX.sz-tól napjainkig találhatóak főként képek, de néhány szobor is.  Sajnos fényképezni nem lehet, talán jobb is, mert akkor egész nap ott maradtunk volna, eszméletlen jó a gyűjtemény, ha valaki Delhibe jön,  semmiképp se hagyja ki. Az egyik legnagyobb meglepetést ez a kép okozta (mobillal le tudtam fényképezni, elég ótvaros minőségben):



Egyből az ugrott be mindkettőnknek, hogy a Zebegényi temetőt és az onnan a Kálváriára vezető utat ábrázolja, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót. El sem tudtuk képzelni, hogy kerül egy indiai festő képére ez a táj, itt Új-Delhi közepén. Közelebbről már látszottak a nevek a sírkereszteken: Glázer József, Glázer Józsefné, stb., egy csomó név magyarul. Aztán észrevettünk egy másik képet ugyanettől a művésztől, a címe Hungarian Village volt.  Kicsit utánanéztünk a festőnek, a neve Amrita Sher-Gil, és kiderült, hogy szikh apától és magyar anyától született vmikor a XX- sz. elején.  A zebegényi képet (mert nekem meggyőződésemmé vált, hogy ott készült) 1939-ben festette 25 évesen. Két évvel később 1941-ben meghalt egész fiatalon. Nagyon jó képei vannak. De az az igazság, hogy főleg a legmodernebb része a tárlatnak, az teljes egészében úgy jó, ahogy van, nem is írok róla többet, mert semmi értelme, látni kell és kész. Egy képet még lekaptam a mobilommal, talán látszik belőle vmi:


Ezek pedig a muzeum kertjeben keszultek:














A múzeumból nem volt erőnk visszagyalogolni, mert agyrothasztóan meleg volt mikor kijöttünk a légkondis épületből, így megalkudtunk egy motorriksással, hogy 45 rúpiáért és két szál cigiért elvisz a metróhoz, aztán ott kicsit vitáztunk, mert nem akart annyi pénzt visszaadni a 100-asból, amennyi járt volna, végül amikor rájöttem hogy 20 forintnyi összegen vitatkozom vele, ráhagytuk és eljöttünk.




 
 


Visszamentünk a szállásunkhoz, ahol volt még kb 20 percünk ,ettünk gyorsan vmit,  aztán mentünk Charlie irodájába, aki a buszt intézte nekünk. Charlie egy utazásszervező fickó, nagyon jópofa figura és megbízható. 17-kor indult volna a buszunk, mondta h 16.30-ra legyünk az irodájában, ami meg is történt –ott aludt éppen, mert beteg volt. Mondta h kicsit még várnunk kell. 16.53-kor aztán megkérdeztük, hogy nem gáz, hogy mindjárt indul a buszunk, mondta, hogy nem probléma, nem-nem, aztán pár perc múlva telefonált egyet, bejött egy srác, aki elkísért minket a buszmegállóhoz, ami olyan 6-7 perc volt gyalog. Közben beszélgettünk, mondta, hogy Charlienak dolgozik, 17 éves, és nem tud sehová sem utazni, mert mindennap meló van, pihenni sem jut sok ideje. Nagyon kedves, barátságos gyerek volt. Táncos szeretne lenne, úgyhogy mikor ideje van mindig gyakorol. A buszmegálló valójában egy szélesebb utca egyik teljesen a többivel megegyező pontja volt, letelepedtünk, mert mondta h még  h pár perc.  Minket fog felvenni először, aztán még megyünk ide-oda és felvesszük a többi utast is. A pár percből végül cirka másfél óra lett, de végül minden gond nélkül fent voltunk a buszon, egy egész jó Volvo, légkondival, tűrhető ülésekkel. Rohadt fáradtak voltunk, mert azelőtt csak kb négy órát aludtunk, gondoltunk, hogy majd a buszon…
Összevissza kóvályogtunk Delhiben, szép lassan megtelt a busz és elindultunk Manali felé. A légkondi kezdett egyre elviselhetetlenebbül hideggé válni, igaz csak egy papucsban voltam, rövidujjúban és rövidgatyában, de elővettünk előtte egy pokrócot is, viszont ha azt magunkra pakoltuk akkor meg melegünk lett. Persze az előttünk ülő csutkára hátrahajtotta az ülését, és még egy hindi filmet is beraktak a deluxe szórakoztatás jegyében, ami valami olyan hangerővel üvöltött, hogy képtelenség volt kikapcsolni az érzékelőszerveinket és álomba merülni. Este 23 körül megálltunk egy „félórára” (másfél), aztán jött az út nagyobbik része, immár végre csendben és nyugalomban, beszorítva és hol fázva, hol izzadva. Az úton elképzelhetetlen helyek mellet haladtunk el, hatalmas sátorváros, rohadó ponyvákkal, porban fetrengő emberekkel, tehenekkel éhesen kóborló kutyákkal, máskor egy nyüzsgő város, ahol a többsávos kereszteződés járdaszigetén figyelhettünk meg embereket otthonukban (azaz egy kartronpapíron). Mikor megláttak kedvesen integettek, valahogy úgy tűnik, hogy az itt élő emberek a legnagyobb nyomor közepén is boldogok, de legalábbis mosolygósak.
Mikor végre sikerül volna elaludnom, elértünk a hegyekbe vezető úthoz, ami olyan állapotot idézett elő a buszon ülők (legalábbis az én) számára, mintha egy állandó földrengés közepén ülnék és úgy próbálnám elérni az alvás tudatállapotát. Hát ez persze csak nagy sokára sikerült, bár még most sem tudom, hogy a fejemben zúgó kavalkád álom volt-e vagy csak a félig öntudatlanul hullafáradtan gomolygó benyomások zűrzavaros egyvelege. Mindesetre reggel fél 7 körül ismét megpihentünk, közölték hogy még három óra az út, ami azért nem hangzott olyan rosszul, bár kábé ilyenkorra kellett volna eredetileg megérkeznünk Manaliba. Gyönyörű hegyek között egy folyóvölgyben vezetett az út, mellettünk sokszor függőleges sziklák, alattunk a zúgó folyó, néha megszépítve egy-egy vízerőművel, de mindenesetre lenyűgöző volt körülnézni, lélegzetelállító táj. Mindenhol burjánzanak az erdők, néha tehéncsordát terelnek keresztül az úton, ls közben kellemes indiai zene szól a buszon. Amint leszálltunk egyből ránkvetette magát egy fickó, hogy van-e szállásunk, mert ő 200-ért ad nekünk, ha még nincs, ráadásul ingyen odaszállíttat riksával, nem volt túl bizalomgerjesztő, mert annyira nyomult, de annyira készen voltunk, hogy gondoltuk elfogadjuk, végül is 200 az nem sok, és mondta hogy ha nem tetszik akkor semmi gond, majd keresünk másikat. Útközben kiugrottunk a „buszpályaudvaron” lecsekkolni, hogy vannak-e kormányzati buszok (ez a hivatalos állami busztársaság, egyben a legolcsóbb, viszont a legkényelmetlenebb is), Leh-be, de sajnos szept. közepe után, oda már nem indítanak buszt, úgyhogy elfogadtuk a fickótól, hogy ő szerez nekünk private kisbuszt 800-ért per fő, ami jól hangzott, mert a Lonely Planetben ezek 1600 rúpiában vannak felsorolva. Elmondta, hogy most itt már a szezon vége miatt minden jóval olcsó, mint amúgy, azért kerül csak ennyibe, viszont készüljünk fel h Leh-ből visszafelé már normál áron tudunk csak jönni, mert a visszaúton még fullon vannak a buszok. Mindegy, mindenképpen el akarunk oda menni, úgyhogy ezt bevállaljuk.
A szállás teljesen rendben van 200 rúpiáért pedig pláne. Most itt ülünk a hotel tetején, körülöttünk a nagy hegyek, alattunk Center Manali nyüzsgése kábé10 perc sétára, mellettünk egy hindu templom, ahol néha harangot kongatnak, szóval minden szuper itt. Éjjel egykor jön értünk a busz ami elvisz Leh-be, ez kábé 18 órás út lesz átlagosan 3000-4000 méter magasan. Hát kíváncsi leszek…


 

 

 

 

 
 
 

2009. szeptember 27., vasárnap

második nap




Nyaszoval… meg nem egeszen tertem magamhoz a tegnapi sokktol, amit remekmuvem elvesztese okozott. elsosorban a titeket ert kart volt nehez feldogozni, de krisna segitsegevel jo uton haladok a rehabilitacioban.
Sajnos az elveszett szavakat nehez ujra megtalani, most nem is tudom erzekeltetni, milyen felemelo erzes 52 oran keresztul intenziven izzadni, egy 14 oras buszut elott allva a hasmenessel kuszkodni , ill. a folyamatos buz- es emberkavalkadot elviselni.
Azert vannak itt jo dolgok is (pl. mi). de nem volt rossz tegnap megtekinteni old delhit meg a vidamparkot sem. remelem a videjok mar elnyertek tetszesetek. utolag ezekrol mar nem irok, egyebkent is a ti dolgotok a mar kozzetett horreneseket kommentalni.
Ha valaki nem ertene, hogy miert busszal megyunk tovabb innen, amikor az hosszabb es dragabb mulatsag, akkor varja ki turelmesen, míg elkeszul a video a palyaudvarrol, ahol egyenruhas emberek botokkal kergetik viszza a szerncsetleneket, akik a mar amugy is tobbszazszazalekos telitettsegu vonatokra akarnak felsszallni, s nem fog csodalkozni, hogy nem a vilag legnagyobb vallalatanak szolgaltatasait vesszuk igenybe. a kepek amiket kozzeteszunk kimondottan idillinek szamitanak, hogy 18 ev alattiak is megtekinthessek szuloi felugyelet nelkul.





 


 



Az elkovetkezo par oraban, amig a buszra varunk ellatogatunk a modern muveszetek muzeumaba, ahol remelhetoleg nem lesz tul sok ember, s konnyebb lesz illegalisan szuvenireket szerezni. egyebkent a Red Fort kiallitotermebol kiindulva- ami kb egy hadtorteneti muzeumnek felel meg- nem varok sokat ettol. talan csak annyit, hogy itt nem rejtik majd a muveket egy fullasztoan meleg es levegotlen teremben atlathatatlanul mocskos uvegvitrinbe.



Most lassacskan ujra nyakunkba vesszuk a varost, hogy ujabb elmenyeket tudjunk majd megosztani, ha valamikor ismet netkozelbe kerulunk. addig is szurke hetkoznapokat kivanok minden otthonmaradottnak, tovabba jo munkat, szep oszt, buzat, kenyeret, erot, bekesseget, hitet, remenyt szeretetet, utat, igazsagot es eletet, de mindenek elott kamaszutrat.







 





 





 





 

Két videó Delhiből


Delhi utcái from varanasi varangyai on Vimeo.

Őrület Delhiben from varanasi varangyai on Vimeo.

2009. szeptember 26., szombat

ííííííííííííííííííííííí

a márton egy órán keresztül írt, de elszállt a net, vele annak lehetősége is, hogy itt ma valami értelmes szöveg jelenjen meg, így most csak képek, holnap lehet h videó is, aztán nem tudom hogyan tovább, mert elindulunk északra, manaliba, aztán onnan ha lehet egyből tovább leh-be, mert még át kell jutnunk a hágókon, mielőtt lezárják az utat. manaliba holnap du indulunk, ez 14 órás út, aztán reméljük egyből tovább leh felé az még két nap asszem, de majd meglátjuk hogy alakul. majd jelentkezünk, pá!




























































2009. szeptember 25., péntek

Uhh

Szóval a repülő elvitt bennünket a moszkovitákhoz, ahol kellemes 9 órát tölthettünk el egy padon ücsörögve, ami annyira kényelmetlen volt, hogy aludni nem lehetett rajta - többek között a hangosbemondó üvöltése, és a pad fölött lévő lépcső melletti üvegkorlát gondos tisztogatása közben harmatként ránkhulló kellemes szennypermet miatt sem - internetet csak jó pénzért használhattunk volna, így azzal töltöttük az időt, miután lefényképeztem őt







hogy megpróbáltuk megfejteni a következő jelenséget: 17 távol-keleti fiatal srác jött a velünk szemben lévő padsorra, ahonnan a maszkos csákó már elment addigra, és kb 8 kigyúrt kopasz orosz kísérte őket. Leültették mindet egy sorba, majd mindkét szélre leült egy-egy orosz, a többi meg szembe, a mi oldalunkra.

Az összes srácnak ki volt szedve a cipőjéből a cipőfűző, és amikor el akartak menni wc-re, akkor csak kísérettel tehették meg ezt. Nagyon szar volt, mert annyira mosolygós, kedves fejük volt, de annyira szánnivalóak is voltak ebben a helyzetben, és annyira kicsik voltak az oroszokhoz képest, hogy nagyon sajnáltuk őket. Úgy tűnt hogy van útlevelük, de az összes az egyik orosznál volt összegyűjtve. Fogalmunk sincs, hogy menekültek voltak-e, akiket visszatoloncolnak vhová, vagy vmi sötét orosz ügylet volt-e a háttérben, sosem fog kiderülni. Lehet hogy mindegyiknek csak egy veséje van már, vagy a fene tudja. Aztán bementünk egy ír bárba az orosz repülőtéren és bevertünk két korsó szibériai sört egy vagyonért, majd felszálltunk a gépünkre.


Kb hat óra repülés után leszálltunk Delhiben, ahol ki kellett töltenünk egy egészségügyi kérdőívet, hogy H1N1-esek vagyunk-e, beírtuk h nem, mindenki megnyugodott, majd ki kellett töltenünk vmi Immagration papírt, ahová be kellett írnom hogy hol fogunk tartózkodni Indiában, cím, telefonszám. Üresen hagytam, de nem akart beengedni a figura, így elővettem a Lonely Planetet és beleírtam az első szállodát, ahol kinyílt a könyv, erre megnyugodott, és letépte a papír alján levő töküres sávot, majd odaadta. A Martis egy másiknál ment be, neki a faszi írta be saját maga, hogy a Radissonban lakik, teljesen értelmetlen az egész, főleg h a végén a kijáratnál le kellett adnunk egy militarynőnek az üres fecnit, amiből már egy köteg volt a kezében. Remélem gondosan elrakják majd egy irattárba...



A reptéren becsatlakozott hozzánk két svéd csaj, kiderült h ők is a vasútállomáshoz igyekeztek, mint mi, mert ott van a Paharganj, ahol a legolcsóbb szállások vannak Delhiben. Elmentünk a prepaid taxi bódéjához még bent a váróban, kifizettünk a faszinak 270 rúpiát (4 a szorzó) négyünkért plusz a csomagjaikért, majd kitöltött vmi fecnit a nevemmel, meg azzal h hová megyünk , azt odaadta és mehettünk a taxikhoz, akik kint álltak. Amint kitettük a lábunkat egyből megrohantak bennünket egy csomóan, vki már tépte volna ki a kezemből a fecnit, mondtam neki h nem adom, de ő meg húzta és közben magyarázott. Vhogy odarángatóztunk egy kb 40 éves fekete csotrogányhoz, körülötte egy csomó alak, legtöbbjük ilyen maoista 50-es évekbeli szürkéskék zubbonyban, egyből rángatták le a táskánkat, az enyémet be is gyömöszölték a csomagtartóba, de látszott hogy oda már nem fér be egy másik, pedig volt még három nagy, meg több kicsi táska. Még egyet azért természetesen vmi kifinomult technikával bepréseltek, a másik kettőt meg berakták az első ülésre, mi pedig behajtogattuk magunkat hátra négyen, máig nem tudom h hogyan, de a sofőr is érezte h ez necces, mert 150 méter után helyet cseréltett a Mártonnal és az egyik csomaggal, így már kicsit jobb lett.


Az út csendes eseménytelenségben zajlott, szokásos ismerkedés a svédekkel, és ti voltatok-e már itt, és meddig maradtok, stb, közben pedig időnként eldörömböl melletünk vmi balról-jobbról, elölről-hátulról, de az utolsó pillanatban mindig valahogy megoldódik az életünk további folytatása, és pár pillanatig biztosan tudom, hogy nem az volt az utolsó kép amit láttam életemben.


Amikor megérkeztünk a pályaudvarhoz, és kiszálltunk egy a földön irgalmatlan mocsokban és rongyokban fekvő fogalmam sincs, hogy élő vagy halott ember mellett, és felkaptuk a csomagjainkat, egyből elkezdtek ránknyomulni páran, de egész jól sikerült elvergődnünk egy felüljáróig, ahonnan ömlöttek le a legkülönbözőbb emberek, súlyos, itthon soha nem látott arcok, eszméletlen kavalkád, hangzavar, közben üvölt a hangosbemondó hindiül és angolul, mindenki jön, megy, nyomul, bámul, vagy a lábait a nyakába helyezve a kézfején járva koldul. Nagyon súlyos koldusok vannak, nehéz túllépni az emberben feltörő empátián és leszarni őket, de nincs semmi más lehetőség asszem. Mikor átvergődtünk a felüljáron és megláttam az utcát ahol hotelt kerestünk, elképzelni nem tudtam volna, hogy tényleg itt fogunk lakni. Elképesztő káosz, zsivaj, mocsok, sár, szar, por, szemét, kutya, tehén, géppisztolyos rendőr, riksa, motor, bicikli, húzós kocsi minden franccal, sajátos szag, ami olyan mintha valami füstölő után visszamaradt édeskés illatot kikevernének égett gumi és erjedő vizelet csípős-tompa szagával, extraként néha ürítménycsíkokkal színezve és rengeteg ember, akik nagyrésze vagy el akar adni neked valamit, vagy hotelt akar ajánlani vagy turistairodát, és nem tudod magadról levakarni őket, mert állandóan a sarkadban vannak és mondják és kérdeznek, honnan jöttél, meddig maradsz, vásárolj itt, ha nem ma, akkor holnap, stb.


Végül találtunk egy hotelt 400-ért per szoba per nap, egész jó, mármint a körülményekhez képest. Lepakoltunk, aztán elindultunk kicsit mászkálni reggel f8 körül atomkészen, egyből jött a szádhu áldani, a piperkőc csajozni (velünk jöttek a svédek), a motorriksás pasizni, a koldus koldulni és persze a rengeteg önjelölt idegenvezető, akik mindegyike az egyetlen hivatalos turistairodához akart bennünket kalauzolni, az egyik nepáli, a másik radszasztáni, persze egyik sem akar semmi mást, csak jót nekünk, vagy az angolt gyakorolni Némelyiket egészen nehéz volt levakarni magunkról, de mindegy is, mert pillanatok alatt ott volt a másik helyette. Kóvályogtunk kicsit összevissza, elkavarodtunk kissé, de a térkép tabuvá vált, mert abban a pillanatban ahogy elővettük, egyből ránknyomult valaki és ez egy idő után rendkívül fárasztó, amellett, hogy egyébként vicces, mert közben el lehet velük beszélgetni, érdeklődőek, időnként pedig összevesznek, hogy a másik csaló, mert ő unofficial irodához akar vezetni, míg én az egyetlen officialhoz. Természetes csak egy official iroda van, de hogy melyik az, az mindig attól függ, hogy éppen ki akar odacsalni minket. Közben néha elhaladunk egy járdaszigeten a porban fekvő felismerhetetlen alak mellett, egy földön kuporgó fogatlan, rohadt banánt árusító asszony mellett, vagy egy furcsa pózban vmi kerítés tövében heverő egyik kezében farudat tartó és közben azzal az aszfaltot ütemesen csapkodó férfi mellett. Borbélyok várnak arra kis tükrükkel és borotvájukkal, hogy megborotválhassanak, de nem teszem, mert azt mondta egy önjelölt kedves barát, hogy jó a szakállam, olyan vagyok, mint egy filmsztár, nem akarok neki csalódást okozni, ha ne adj isten mégegyszer összefutunk Delhiben.


Mindezek mellett itt lenni nagyon-nagyon jó, átértékeli pillanatok alatt az ember, hogy az otthoni problémák milyen szinten vannak ahhoz képest, amikkel itt kell megküzdeniük az itt élőknek. Az emberek nagyon barátságosak és közvetlenek, mégha ez időnként igen fárasztó is, de szerintem hamar hozzá fogunk szokni. Ettünk egy dél-indiai kis gyorskajáldában, ahol csak helyiek voltak, ott legalább meg tudtuk nézni a térképen, hogy merre kell visszamennünk. Én mindenképp olyat akartam enni, amiről nem tudom hogy micsoda, így sikerült kapnom egy adag szép nagy banánlevélre helyezett fehér tésztarakást, ami leginkább a túlfőtt cérnametéltre emlékeztett, de mivel nemigen volt íze, így biztos nem az volt. Szerencsére kaptam hozzá kókusztejet, amivel meglocsolgattam, így kellemesen tocsogóssabbá vált, de ízt csak a külön kért csatniknak köszönhettem, mert azokba tunkoltam bele a kezemmel a kis fehér férgeket. Három falat után el is fogyott, de nem hiányzott több. Ez kb. 60 rúpiába került. Később ettünk a Mártissal a GEM bárban, ahol Kingfisher sörökkel kezdtük (szerencsére 6,5 decisek, viszont drágák, mert palackja 70-80 rúpia), majd jó kis észak-india kaját toltunk csapátival, szabdzsival, raitával, dahl-lal, minden franccal. Kb. 100 rúpia volt egy adag.



Itt egy pár kép, asszem kicsit sokat hörrentem, bocs: