2014. február 23., vasárnap

Koh Rong – az egyik földi paradicsom




(Ezt most Kikka hörögte, csak az én nevemmel ment fel véletlenül.)

Azt terveztük, hogy Angkor után amilyen gyorsan csak lehet, lejutunk délre a tengerhez. Szigetezni akartunk, a választásunk pedig úgy esett Koh Rong-ra, hogy igyekeztünk a legkevésbé felfejlesztett helyet kiválasztani, mert annyira jó kis szigetek vannak erre, hogy párat már elkezdtek átalakítani egészen high-end üdülőhelyekké. Koh Rong szerencsére még nem tart itt, bár pár évvel ezelőtt ide is terveztek reptértől kezdve mindent, egyelőre viszont még semmi nem indult be. Úgy olvastuk, simán lehet itt olcsó bungalókat találni gyönyörű partokon, de azért előző este – a Siem Reap-be érkezésünk tapasztalataiból kiindulva – mégis nekiálltunk szervezni magunknak valami szállást a szigeten. A neten nézelődve találtunk pár olyat (pl. treehouse bungalow-kat, ahol a fák lombjának magasságában lehet aludni – később kiderült, hogy a hozzájuk tartozó partszakasz viszont nem a legszupibb), amik nagyon ígéretesnek tűntek, de már fullon voltak, aztán próbáltunk párat a recepciós telefonjáról elérni, de azoknál sem jártunk sikerrel. Dana emlékezett rá, hogy az egyik este Angkorból hazajövet látott a bringáról egy ügynökséget, ami az egyik Koh Rong-i szálláshelyet szervezi, ez volt a nagy mázlink. Fel is hívták nekünk (Monkey Island a neve), és volt szabad bungalójuk, úgyhogy nagyon megkönnyebbültünk, mert kicsit ijesztővé kezdett válni a lehetőség, hogy a high season-ben még a végén kinn rekedünk a szigetről. (Ilyen Indiában egyszer sem fordult elő, hogy nehéz lett volna szállást találni.) Megvettük még a buszjegyet Phnom Penh-be, ahol át kell majd szállnunk, és a hajójegyet Sihanoukville-ből, a szigetek felé vezető átkapcsolóállomásról Koh Rong-ra- Sihanoukville-ben foglaltunk szállást egy éjszakára a booking.com-on, és megnyugodtunk, hogy csak a Phnom Penh és Sihanoukville közötti út kapcsán kell majd improvizálnunk. 
Kora reggel megérkezett a mikrobusz, amiben rajtunk kívül csak ázsiai turisták utaztak, mégis mindenki, aki a telefonján játszott, ugyanazt nyomatta, mint Dani (Candy Crush). Olyan irgalmatlan porfelhőben zúztunk szinte végig a részben földúton, hogy magunktól nem gondoltuk volna, hogy az egyik national highway-en haladunk, pedig de. Időnként megálltunk egy-egy benzinkútnál vagy félreeső kajáldánál, hogy az alapvető szükségletek kielégítésre kerülhessenek, de olyan körülmények voltak, hogy igyekeztünk minél előbb túlesni rajta és hamar elfelejteni ezeket az intermezzókat. Közben valamilyen délkelet-ázsiai pop szólt a kocsiban (sajnos nem tudtuk felismerni a nyelvet), egészen bizarr élménnyel párosítva az öt és fél órásra nyúlt utazás kényelmetlenségét, ugyanis nagyon kicsi hely volt a lábaknak, legalább is az európai méretűeknek. Egyébként a mikrobusz rendben volt, légkondis, tiszta, nem úgy, mint az útszélek, amik mentén elhaladtunk. Szemétszőnyegek terültek el sok-sok kilométernyi hosszúságban, főleg nylonzacskókból és pillepalackokból, de a cölöpökön álló házak körül és mögött is szeméthalmok tornyosultak, iszonyat lehangoló volt.




Phnom Penh-en abszolút csak áthaladtunk, úgyhogy túl sok mindent nem volt alkalmunk megfigyelni, abban a kora délutáni órában még kis túlzással szinte kihaltnak is mutatkozott, minket kitettek az utazási iroda helyi kirendeltségénél, és a tuktukosokra hagytak. Nem akartunk rögtön fennakadni a hálójukon, úgyhogy próbáltunk kérdezősködni, hogyan juthatnánk azonnal Sihanoukville-be, de a két iroda dolgozója, akiket faggattunk, össze-vissza beszélt, ráadásul nagyon rossz angolsággal, úgyhogy úgy döntöttünk, inkább megpróbálkozunk a helyközi járattal, úgyhogy az egyik tuktukossal megalkudva a buszpályaudvarra vitettük magunkat, remélve, hogy nem kell majd csirkék és egyéb érdekes rakományok között megtennünk a hasonló hosszúságú utat délre. Szuperül alakult minden, mert mindössze hét percet kellett csak várnunk, hogy felszállhassunk az egyébként teljesen korrekt és kényelmes (mert a lábunknak is tök nagy hely volt), sőt olcsó (feleannyiba kerül, mint a kisbusz) nagybuszra, ráadásul az út is sokkal jobb minőségű ebbe az irányba. Viszonylag eseménytelen öt óra elteltével, amiből csak néha rázott fel a közelünkben ülő helyi asszony öklendezéssel tarkított harákolása és zacskóba köpködése (nem szokatlan e térségben), ki is szálltunk Sihanoukville-ben, de azért út közben még végignéztük, hogyan válik egyre zöldebbé és burjánzóbbá a táj, meg-megszakítva kókuszpálma-ültetvényekkel, és tanúi voltunk egy olyan vörös árnyalatú naplementének a buszablakból, már a tenger felett, amilyet még sosem láttunk, pedig elég komoly naplementenézőnek tartjuk magunkat (nem tudtuk megörökíteni sajnos). 
Már besötétedett, mire Sihanoukville-be értünk, ahol Kambodzsa egyetlen mélymerülésű tengeri kikötője található, azért építették valamikor az ötvenes években, hogy megtörjék a Mekong-delta vezető szerepét a térségben. Az a rész, amit mi láttunk belőle így este meg másnap délelőtt, leginkább szálláshelyekből és éttermekből áll – persze kambodzsai módra –, szóval nem túl izgalmas. Egy tuktukos rögtön jó nagy hasznot szeretett volna belőlünk húzni, de még ott a helyközi járatokat szervező utazási iroda (Capitol Tours) falán lévő térképen mutogattuk neki, hogy mennyire közel van az, ahová menni szeretnénk, úgyhogy annyit tutira nem fizetünk. A Lonely Planet figyelmeztetésével ellentétben simán le lehetett alkudni az árat, azt írta ugyanis, hogy a tuktukosok kartellben dolgoznak, szabott és elég magas árakon. Amikor megjöttünk a guesthouse-hoz, közölték, hogy nincs szabad szoba, pedig előzőleg emailben vissza is igazolták a foglalást, úgyhogy roppant csalódottan és kissé méltatlankodva álltunk neki a keresgélésnek. Szerencsére (vagy épp hogy nem?) a turisták által megszállt Serendipity part környékén voltunk, ahol egymást érték a guesthouse-ok és hotelek, de mindenképp olcsón akartunk lakni, úgyhogy ez bonyolította a kérdést. Végül egy méretes kínai épületkomplexumot találtunk (Arany Oroszlán), ahol egy rohadt tágas, hatalmas erkélyű, de elég romos állapotú szobát vettünk ki, vacsit pedig egy japán kajáldában ettünk, olyan palacsintát, amit telepakolnak párolt zöldségekkel (káposzta, babcsíra), meg disznóhússal, a tetejére meg sült tésztát, sült tojást, majd valamilyen szószt, zöldhagymát és majonézt tesznek (okonomi-yaki a neve). A szállásunk kertje tele volt gekkóval, aminek olyan hangja van, mintha egy gumikacsát nyomogatnánk, ami sípol, és akkor is ad ki hangot, amikor elengedjük a benyomott részt. Miattatok, Kedves Olvasók, keveset aludtunk, mert ekkor indítottuk a blogot, és nem szeretett minket a technika.  

Reggel lesétáltunk a partra, és felültünk a két óra menetidejű slowboatra, ami Koh Rongra indult. Félútnál valamilyen érthetetlen oknál fogva bekapcsolták a zenét, és épp üvöltve szólt a Final Countdown a Europe-tól, mindenki röhögött a hajón, amikor lerobbant a tákolmány. Egy darabig a tengelyünk körül forogtunk, de aztán sikerült életet lehelni a motorba. Koh Rong felé közeledve már feltűntek a vakító fehérségű homokos partok és az élénkzöld dzsungel, aztán a kikötő a kéz-zöld-narancssárgára festett facsónakokkal, bennünk meg nem csak a hőségtől kezdett szétáradni a meleg, arcunkon pedig elsimult a legkisebb ránc is. 

Ahogy leléptünk a mólóról, egyből a fehér homokba merült a lábunk (járda vagy út vagy ilyesmi nem volt a szigeten, és így volt tökéletes), úgyhogy a papucsot el is felejtettük a következő négy napra. A kicsit túlpakolt, emiatt rohadt nehéz hátizsákjainkkal meneteltünk a tűző napon a partvonal mentén, keresve a Monkey Island-et, miközben a lábujjaink között olyan állagú homok pergett, mint a rétesliszt, ilyenhez még sosem volt szerencsénk. 






Amikor megláttuk a bungalónkat, ledobtuk a cuccainkat és csak vigyorogtunk a nap hátralévő részében, olyan szintű eufória uralkodott el rajtunk, pedig nagyon basic volt a hely. Cölöpökön állt, mögötte az erdő, terasza volt két függőággyal meg egy körfotellel, benne öt embernek ágy, de csak ketten költöztünk be. Bambuszból meg nádból épült, elektromosság csak késő délutántól este 11-ig állt rendelkezésre, de az bőven elég volt. Érkezésünk napján nem is csináltunk semmit a tengerezésen és a lelazuláson kívül. A víz színe a part közelében egészen világoszöldre váltott, és olyan meleg volt, hogy az Adriától megszokott hőmérséklet után alig akartam elhinni. 

Annyira azért nem maradtunk nyugton, hogy ne szervezzünk le magunknak már másnapra egy dzsungeltúrát a sziget belsejébe. Olvastunk egy izraeli srácról, Gilről, aki úgy ismeri a terepet, mint a tenyerét, és tűnt annyira megbízhatónak és meggyőzőnek, hogy még én is simán belementem a dzsungelezésbe, pedig hullára parázom magam a kígyóktól. Az egyik étteremben, ahol megfordultunk, a tányéralátéten felsorolták a sziget mérgeskígyóit (elég bizarr ötlet), amit direkt nem tanulmányoztam részletesen, de azt tudtam, hogy van kobrától kezdve kraitig mindenféle barátságtalannak tűnő hüllőcske. Gil mondta, hogy a száraz évszakban kevésbé mutatkoznak, főleg nem nappal, amikor menni fogunk, amúgy meg ő halad elöl, rohadtul figyel majd, meg velünk jön a két kutyája is, akik szintén előrefutnak, úgyhogy nyugodtak lehetünk. Amikor az éjszaka közepén felébredtem mindenféle furcsa állathangra, ami körülvette a kis bungalónkat, azért eszembe jutott, mire adtam a fejem, és most először kicsit izgultam, de másnap reggelre már ez is elmúlt, rábíztam magam a csapatunkra. 

Reggel 9-kor találkoztunk, még csatlakozott hozzánk egy szimpatikus német pár, akik szintén nagyon érdeklődőek voltak, úgyhogy megbeszéltük, hogy nemcsak áthaladunk a dzsungelen, hanem elszöszölünk majd mindenféle megfigyelhető rovarral is, így hosszabb lesz, de mindenkinek volt hozzá kedve. A kutyák iszonyú édesek voltak (egy nagyobb fekete, Khmao nevű, ami khmerül feketét jelent, és egy kicsi barna, Tiny), előretörtek, eltűntek egy időre, aztán a hátunk mögül bukkantak fel újra. Ahogy elindultunk, nagyon hamar lett egyre szövevényesebb a dzsungel, egy idő után szinte teljesen eltűnt az addig meglévő kis kitaposott sáv, és sűrű aljnövényzetben meneteltünk, de Gil úgy vezetett minket, mint aki minden fáról és liánról meg tudja mondani, pontosan hol vagyunk éppen. Közben teljesen le voltunk nyűgözve a burjánzó vegetációtól, olyan szövedékek alakultak ki az egymásra kapaszkodó növényekből, olyan formák és mintázatok rajzolódtak ki, hogy csak csodálattal lehetett adózni a természetnek. Közben Gil mindig megállt, ha meglátott valami kis apróbb, vagy kicsit nagyobb lényt egy levélen, aztán azokról mesélt, miközben nézegettük az ugrópókokat, lepkéket, hangyákat, szitakötőket, termeszeket, kabócavázakat, botsáskákat meg egy olyan kis fehér kócos lényt, amit hiába keresett a neten meg könyvekben, egyelőre nem talált meg, és nagyon viccesen néz ki, szerinte valamilyen rovar átmeneti stádiuma, hernyónak megfelelő állapota lehet. Gil egyébként öt évvel ezelőtt jött a szigetre, és eldöntötte, hogy itt akar élni, úgyhogy elkezdte centiről centire feltérképezni a dzsungelt, makróval lefotózta az állatokat, amit nem ismert, annak utánanézett, megfigyelte, most pedig abból él, hogy túrákat vezet. 
A túra során tulajdonképp átvágtunk a sziget szinte egészét beborító erdőn egy másik, jó hosszú homokos partra, ez 6 km-t tett ki, s közben emelkedtünk felfelé 120 métert, aztán lefelé is, néhol kötéllel, mert meredek és kicsit csúszós volt a terep. Az elején elfelejtettem szólni a német párnak, hogy mindent értek, amit egymás között beszélnek, később meg már ciki lett volna, de hallottam, amint lefelé ereszkedve a lány már mondogatta a férjének, hogy lehet, hogy őt helikopterrel kell majd kimenteni, annyira kezd elfáradni. Mindenkiről ömlött persze a víz, mert az erdő miatt hosszú nadrágban meg zárt cipőben jöttünk, útközben két szatyornyi hulladékot is összeszedtünk, és erre még rájött egy jó hosszú menetelés a tengerpart elementárisan tűző napja alatt a süppedő homokban, azt hittem, sosem érünk el a végére, ahol egy kis étterem volt található. Paprikavörös fejjel rendeltünk magunknak kaját, aztán bevágódtunk a tengerbe, ahol egyébként még kevesebben voltak, mint a mi partunkon. Végül a német pár úgy döntött, hogy bármennyire is lelkesek, inkább hajóval mennek haza, szegény lány nagyon kínosan érezte magát, pedig nagyon mondogattuk neki, hogy nincs miért. 




















A visszaút 4 km-es volt, mert az elején nagyon meredeken emelkedtünk, és közben sokat beszélgettünk immár hármasban arról, hogy milyen az élet itt Koh Rongon. Gil szerint a sziget már így is nagyon más, mint öt évvel ezelőtt, és szerinte még pár éve van hátra ennek a természetközeli, nyugis, az ipari turizmusnak alternatívát nyújtó hangulatnak, aztán ő is odébbáll eggyel (ugyanis a kistestvér, Koh Rong Samloem még olyan, ahol tényleg csak egy-két bungaló van és nagyjából más semmi). A gyaloglás végét aztán elég sietősre fogtuk, mert Gil 16.30-ra már ki akart érni az erdőből, ugyanis mi a keleti parton laktunk, ahol eleve előbb, olyan fél hat körül tűnik el a nap a sziget dombjai mögé, de a fény a dzsungelben még korábban, és ő sem akart kígyóba botlani. 
Danival aztán iszonyú jólesően elfáradva huppantunk le a Paradise Bar pamlagjaira, hogy feldolgozzuk ezt a mélyreható élményt, hiszen egyikünk sem járt még ilyen sűrű trópusi dzsungelben azelőtt. 

















3 megjegyzés:

  1. Úristen, de szuper lehetett! Érzem, ahogy felfal az irigység... Tartson ki még egy kicsit ez a sziget vagy valamelyik tesója, mert oda akarok menni.

    VálaszTörlés
  2. Elkezdtem valamit morogni a télnek nem nevezhető télről, meg a mh-ről, de aztán kitöröltem, most meg visszaírtam, szóval csak annyit, hogy ez IS nagyon klassz lehetett és én is irigy vagyok.

    VálaszTörlés
  3. köszönjük a lelkes olvasást, kommentelést!!! :)

    VálaszTörlés