Hangolnak a varangyok

Sihanoukville-ben 14 óra utazás és másfél óra szálláskeresés után jött el az a pillanat, hogy újraélesztjük végre ezt a blogot. Már több, mint egy hete, hogy elindultunk, de semmi időnk nem volt eddig, most sincs sok, de ha ma nem kezdjük el, akkor sosem. Ez a blog eredetileg egy indiai utazásról szólt, de nem akartuk megváltoztatni a nevét, ezért csak a fejlécét aktualizáltuk.

A három varangy közül ketten most egy kicsit távolabbra utaztunk, mint két, illetve négy évvel ezelőtt. Ezúttal Délkelet-Ázsiából hörgünk nektek, és reméljük, azokat is sikerül kiengesztelnünk, akik átélték itt a blogon, mint maradt befejezetlen a második hindiai történetünk két éve. Úgyhogy most nem is ígérünk semmit, csak hogy lesz itt egy kis új tartalom.

Lényeg az, hogy a legutóbbi kalandozásunk óta epedve vágytunk vissza Keletre, és most alkalmasnak tűnt az idő, hogy szűk négy hétre melegebb éghajlatra vonuljunk. Indiánál messzebb akartunk jutni, így végül Bangkokba vettünk repülőjegyet. Icipicit aggódtam, mikor nem sokra rá szükségállapotot hirdettek a december óta folyamatos tüntetések miatt, de semmilyen jel nem utalt arra, hogy emiatt visszavonulót kellene fújnunk.

Január 30-án délelőtt indult a gépünk, ennek megfelelően éjjel fél egykor el is kezdtünk pakolni. Így jár az, aki a munkából kiszakadva azonnal repülőgépre akar szállni. Kellemes három órás alvásra lett volna lehetőségem, de addigra már annyira ráizgultam a témára, és közben tettem le magamban az elmúlt időszak dolgait, hogy ebből talán egy órát lehetett annak nevezni. Egyelőre úgy tűnik, hogy csak a nyáron beújított csúcskategóriás duplafüggőágyat hagytuk otthon, de végül is ilyesmit bármikor beszerezhetünk itt.

Aeroflottal mentünk Moszkvába, és olyan szinten ájultam be a két és negyed órás úton, hogy amikor a pilóta nem túl finoman lerakta a gépet, álmatagon kérdeztem Danától, hogy ez meg mi volt, aztán kinéztem az ablakon. Kabátot nem hoztunk, a trópusokra miért is, közben meg reménykedtünk, hogy a pilóta tájékoztatása szerint kint uralkodó mínusz 17 fok minket nem fog érinteni. Az nem is, viszont az eredetileg négy órás várakozás hétórásra duzzadása már annál mélyebb nyomot hagyott bennünk, és közben örültünk, hogy nem volt csatlakozásunk Bangkokból, amit emiatt lekéshettünk volna, sok más szerencsétlenebb útitársunkkal egyetemben. Mint hallottuk, másnap is ugyanez a menetrend játszott az Aeroflotnál, szóval ezzel lehet, hogy érdemes számolni a moszkvai transzfernél, ha valaki hasonló útvonalat jár be.

Amikor nagy sokára felbőgtek a hatalmas gép motorjai, olyan fülsiketítő zajártalomban találtuk magunkat immár az ülésünkhöz szíjazva, hogy felmerült bennem, vajon osztanak-e majd füldugót. Janisch Attila Hosszú alkony című filmjében éreztem magam, amikor Törőcsik Mari utazik végeláthatatlanul azon a rozoga kisbuszon élet és halál között. A mellettem lévő sorban egy orosz utas hányta magára a kereszteket, miközben páran tágra nyílt szemekkel pillogtak egymásra, én meg belehelyeztem bizodalmamat az univerzumba, és felszálltunk. Abban a pillanatban a robaj is megszűnt, de ettől az út még nem lett sokkal kellemesebb, köszönhetően az egészen íztelen aeroflotos kajának és a fáradtság miatt még kényelmetlenebbnek tűnő üléseknek. Érkezéskor olyan szinten csalinkáztunk a kifutópályára, hogy Danival nem tudtunk nem arra gondolni, hány feles vodka fogyott vajon a pilótafülkében, ami egyébként az utastérben tiltva volt. Bangkoki idő szerint délelőtt 11 körül tettük be a lábunkat a Suvarnabhumi reptérre.

Miután lefotóztak minket a vízumos pultnál, bepecsételtek az útlevelünkbe, és lehámoztuk magunkról a ruhákat, izgatottan vártam, ér-e majd hasonló sokkhatás, amikor kilépek a reptéri tranzit védettségéből, mint két éve Indiában, de nem ért. Óhatatlanul is Indiához hasonlítottunk mindent az első napokban, úgyhogy ez többször vissza fog majd köszönni, de ha olvastátok a korábbi bejegyzéseket, akkor ti is tudtok majd hasonlítgatni. Mindenesetre itt totál más az angol akcentus, mint amire Indiában már ráállt a fülünk, úgyhogy az elején minden idegszálunk megfeszült, hogy megértsünk valamit abból, amit mondanak. India után furcsa volt, hogy vannak normális autók az úton, vannak sávok, nem tülkölnek folyamatosan, nincs akkora dugó és jellegzetes szag. Taxiba vágódtunk, a sofőrrel meg – szintén az indiai élmények nyomán – bizalmatlanok voltunk, amikor közölte, hogy az autópályára fel- és lehajtásnál is fizetni kell, pedig aztán tényleg ez volt a rendszer. Utólag kiderítettük, hogy nagyjából a szokásos árért vitt be minket a Khaosan Road-ra, ahol pár nappal azelőtt szállást foglaltunk. Egyébként mindössze idáig terveztük meg az utunkat indulás előtt, de ez többé-kevésbé szándékos volt, hadd formálódjanak majd a dolgok a helyszínen. A taxiból láttunk pár homokzsákokkal elbarikádozott épületet, de tüntetők sehol, nyugis volt minden. Egyébként erőteljes színárnyalatú pink, sárga meg zöld taxikkal van tele a város, viccesen dobják fel az utcaképet. A Khaosan környékét úgy érdemes elképzelni, mint Delhiben a Pahar Ganj-ot, ez a backpackerek olcsó szállásainak gyűjtőhelye. Ennek megfelelően tele van guest house-okkal meg árusokkal, rengeteg ember mászkál az utcán. Ez viszont jóval rendezettebb, tisztább (azért nem tiszta), és elképesztően hamar le lehet rázni az emberre ráakaszkodó kínálgatókat. Meglepő módon úgy éreztem, simán elmászkálnék európai nőként egyedül is itt akár már első nap. Icipici csalódottságot éreztünk eleinte, hogy hol van itt a durvaság, de aztán láttuk, hogy hegyekben áll a sült skorpió a mozgóárusoknál.

A szobánk kellően low budget volt 500 bahtért (Lucky House), az ablakát nem lehetett kinyitni, de valószínűleg nem is lett volna érdemes. Lényeg, hogy tiszta volt, és nem a Khaosan Road legzajosabb részére nézett. A 6 órás időeltolódás, az út fáradalmai meg a februárban nekünk legalább is meglehetősen szokatlan 30 fokos hőség miatt az elkövetkező két napban felváltva aludtunk be és mászkáltunk a Khaosan környékén, másra nem futotta az energiánkból. Ettünk többször pad thait (sült rizstészta zöldségekkel és hússal vagy anélkül) a mozgóárusoknál, ahol azt inkább nem részletezem, mekkora távolság volt a nejlonzsákból kiömlő szemét és az ételalapanyagok között, de mivel az orrunk előtt készítették el a kaját a tűzforró wokban, nem aggódtunk, egyébként nagyon finom volt, ahogy a sült rizs is. A helyi Chang sör egész jóízű, pedig nem sok jóra számítottunk, és 6%-os. A kocsmákból egyre hangosabb zene üvölt, minél később keveredik arra az utazó, a boltok ruhákat, ékszereket árulnak leginkább, vagy olcsó masszázsra csábítanak, de volt egy olyan pult is, ahol bármilyen és bármire jogosító fényképes igazolványt elkészíttethettél magadnak a megfelelő összegért.

A bangkoki hangolódás alatt végül is megterveztük nagyjából a négyhetes utunkat is. Több verzió volt a fejünkben, de végül itt döntöttünk konkrét irányokról, így nekünk is meglepi lett, nemcsak nektek lesz.