2014. február 11., kedd

Fölszállott a garudamadárka


(Visszajelzések alapján a szöveg sajnos nem olvasható rendesen Operával, mi ezt nem tudjuk orvosolni, úgyhogy akit érint, nézze más böngészővel…)

Miután késő délelőtt magunkhoz tértünk, megkérdeztük a házigazda csajt, aki egyébként japán volt, és évek óta itt él Siem Reap-ben, hogy hol reggelizhetnénk valami autentikusat. A Night Market utcájába irányított minket, és megmondta khmerül, mit kérjünk majd (kitao). Az egész kihalt, napközben lehúzott boltredőnyökkel teli utcában az volt az egyedül nyitva tartó hely, bent csak khmerek, akik helyi módra, iszonyú éles hangon lármáztak, élükön a kiszolgálólányokat kommandírozó főnökkel, aki igyekezett mindenkire ráverni még 120 decibellel. A reggelink tulajdonképp az otthon is egyre ismerősebb vietnámi pho leves khmer verziója volt (tűzforró csontleves zöldségekkel, amit rámernek a húsra, ami így fő meg benne, meg tészta), de annyira nem sikerült ízletesre. A helyet egyébként próbáltuk beazonosítani este, amikor már a night market kavalkádjában mászkáltunk, és döbbenten tapasztaltuk, hogy éjszakai műszakban ékszerboltként működik.
Reggeli után bicajt béreltünk Angkorhoz, mert bár óvtak minket a tuktukosok persze, hogy messze van, meg túl nagy területen, meg nagyon rossz minőségű az út, azért azt gondoltuk, sokkal szabadabb lesz így a felfedezés. Rissz-rossz helyi bringát sikerült szereznünk keskeny kormánnyal, az ülést Daninak nem lehetett elég magasra szerelni, mert a khmerek ugye alacsonyak, de megérte bicajozni, nagyon élveztük. Mivel már a hőségben sikerült elindulnunk, nem volt nagy forgalom, a jegypénztár felé vezető utat viszont eltévesztettük. Az egyik elágazásnál posztoló helyi egyenruhás arcok figyelmeztettek, hogy bizony tökre nem arra van a pénztár, s máris a saját bizniszüket szervezték, hogy hagyjuk ott a bicajokat, és menjünk el velük motorral x dollárért jegyet venni, mert nagyon-nagyon messze van, de ebből hamar elegünk lett, és eltekertünk odáig magunk, persze nem volt nagy a táv. Van egynapos, háromnapos meg egyhetes Angkor-belépő, mi arra jutottunk, háromnál tutira több napot lenne jó eltölteni ott, még ha nem is törekszünk a teljességre (kábé négyet terveztünk), így hetijegyet vásároltunk (ugyanannyi volt így, mintha négy napra vettük volna). Abban a sorban az égvilágon senki nem állt, úgyhogy hamar elkészítették rólunk a fényképes, laminált pass-t, s később minden egyes lepecsételéskor elismerően bólogattak, hogy hetijegy, ó.
Mivel már benne jártunk a napban, egy „kisebb” falatot terveztünk aznapra, a régi Angkor Thom területét. Nem épülési sorrendben haladtunk, és nem is fontosságiban, inkább igyekeztünk napszakhoz, fotózási fényekhez meg rendelkezésre álló időtartamhoz igazítani a templomokat. Az Angkor néven futó temérdek látnivaló templommaradvány tulajdonképpen több város területét öleli fel a 9. századtól egészen a 13.-ig, mivel mindig egy kicsit arrébb költöztették. Ez volt a khmerek, az akkori egyik leghatalmasabb délkelet-ázsiai birodalom igazi tündöklő korszaka, amikor az istenkirályok uralkodtak, hatalmas víztárolókat telepítettek, ami táplálta az öntözéses mezőgazdaságot és a duzzadó várost, de mivel a templomok épülhettek csak kőből, mindössze ezek maradtak fenn az utókornak. Maga a város fénykorában egymillió főt számlált. Azért is épült egyébként ekkora mennyiségű templom, mert az éppen regnáló király építtetett először is egyet fő istenének, Sivának vagy Visnunak, egyet-egyet az őseinek (anya, apa, mindkét oldali nagyszülők), aztán egy mauzóleumot magának, persze fontos szempont volt, hogy mindezek az előtte uralkodóéinál hatalmasabbak legyenek – ennek köszönhető az angkori templomburjánzás.




Első állomásunk, a 12. századi Angkor Thom volt, a legnagyobb területű a városok közül. A khmerek egyébként indiai hatásra hindu vallásúak voltak, és e hatás az építészetükön is megmutatkozott: pl. a templomok falain, oszlopain és a kapuk fölött hindu mitológiai témák elevenednek meg a reliefeken, faragásokon (jelenetek a Ramajánából, Mahábháratából), a szentélyekben pedig rendre egy linga (fallikus szimbólum) van egy vaginát szimbolizáló jóni közepében, együtt jelképezve a teremtő erőt. Az Angkor Thom (és az egész Angkor-komplexum) egyik leghíresebb templomát, a Bayon-t építtető 7. Dzsajavarman azonban jávai hatásra a mahajána buddhizmus híve volt, és ezt vezette be kötelező vallásként, egészen amíg utódja vissza nem állította a hindut, és le nem rombolt néhány buddhista szobrot a szentélyekben (ez a váltás többször megismétlődött a későbbi századokban is, és ezért van a motívumok keveredése is). Mindenesetre 7. Dzsajavarman alatt rengeteget fejlődött a város infrastruktúrája és kultúrája is, ami valószínűleg túl nagy megterhelést is jelentett a városra, ugyanis ezután végső hanyatlása kezdődött.
A terület 10 négyzetkilométer, és már a bejárata is lenyűgöző, előtte kétoldalt 54 isten és 54 démon szegélyezi nágákat tartva (hétfejű kígyók, amelyek általában kapuknál vagy homlokzatokon találhatók meg, és a mennyország és föld közti átjárót jelzik) az odavezető utat. Fő temploma, a Bayon arról híres, hogy 54 tornyának mind a négy oldalán egy-egy ember nagyságú arc (szám szerint 216) formálódik a kövekből, amelyek Avalókitésvarát jelenítik meg. Földöntúli varázsát ennek a fantasztikus építménynek csak az tudta megtörni, hogy nem csendben és magányban élvezhettük. Hamar felfedeztük azonban, hogy az alsó szinten körbefutó reliefekre senki sem kíváncsi, méltatlanul, úgyhogy azok felfedezésébe is belemerültünk, gyönyörű részleteket találtunk.









Nehéz egy ilyen fantasztikus helyről továbbállni, de bicajra szálltunk, és áttekertünk a közeli Baphuonhoz, ami még Bayon előtt épült, s klasszikus példája az univerzum leképezésének: közepén a legnagyobb, 43 méter magas templomtorony a mitikus Meru hegye, kétoldalt a vizesárkok pedig a teremtés előtti óceánt jelzik. Az árkok között 200 méter hosszú sétány vezetett be a templomba. Felemelő volt megmászni a szinteket a délutáni szórt fényben, és fentről körbenézni, elképzelni, milyen lehetett az egész, amikor az 1860-as években dzsungeltől beborítva felfedezték. Mélázásunkból lassan felbőgő és egyre erősödő, leginkább porszívó és fúró hangjának keverékéhez hasonlító zaj térített magunkhoz, és ahogy a hang egy idő után oszcillálni kezdett, jöttünk csak rá, hogy bizony ez kabóca, csak ezt a fajtát még nem volt szerencsénk hallgatni. A mediterrán válfaj hangját érdemes megszorozni nyolccal, és felnyomni a frekvenciát a fülsértő tartományba, leginkább így tudnám érzékeltetni az élményt, és érdekes módon akkor kezdi rá, amikor lemegy a nap, szöges ellentétben európai rokonaival.
Ezután bejártuk még a királyi palota (amiből nagyon kevés maradt meg) és a Phimeanakas (itt meg sok részlet megrongálódott) területét, aminek legfelső szintjére felmászni nemcsak azért kell, mert mindenre érdemes felmászni, amire fel lehet, hanem mert az egyik oldalán egész dzsungeles kilátás nyílik. A fények kezdtek fogyni, úgyhogy utolsó állomásként az Elefántok Teraszának nevezett 350 méter hosszú sétányhoz látogattunk el, ahol kellően lefáradva csináltunk még néhány képet a teraszt díszítő garuda motívumról is. A garuda egy félig ember-, féli madártestű teremtény, Visnu hátasállata, elég morcos tekintettel. Nem szereti a nágákat, nyilván ezért. Addigra annyira elkezdtünk lefáradni, hogy megalkottuk a Fölszállott a garudamadárka című magyar népdalt, ami ezután kitörölhetetlenné vált belőlünk és hagyományosan minden templomnál felhangzott. Ez még rendben is lett volna, de én azt nem értettem egyébként, hogyan lehetséges az, hogy minden angkori nap végén a Klinikák (Schwarzwaldklinik) főcímzenéjét lesz kényszerem énekelni. Lehet, hogy a bizarr tényezők egymást fokozólag hatnak, ugyanis olyan iszonytató forgalomban tekertünk vissza a 40 perces úton a városba, hogy a szörnyülködés egy pillanat alatt csapott át eufóriába. Valamiért így hatott rám az, hogy nagybuszok, kisbuszok, autók, tutktukok, motorok és bicajok mind-mind vissza akartak jutni a városba a besötétedett úton, és hogy nem volt érdemes a legszélére lehúzódnunk, mert bármelyik pillanatban jöhetett a mi sávunkban is szembe velünk valaki, biztosabb volt beljebb előrehaladni. Ha valaki kikanyarodott elénk, az nem nézett abba az irányba, amerről az összes többi jármű jött, csakis abba, amerre ő szándékozott haladni. Egy-egy kereszteződésnél maga az inferno villant fel egy pillanatra, mert a lámpák piros/zöld jelzésétől teljesen függetlenül mindenki próbálta az előre eltervezett utat törni magának, úgyhogy rá kellett jönnöm, hogy a legkevésbé veszélyes (kivilágítatlan bringával persze) az, ha mész, és egy mikroszekundumnyira sem tétovázol. Nem arra kell figyelned itt, hogy másnak mi lehet a szándéka és csinál-e valami eszelős dolgot a közlekedésben, hanem arra, hogy neked mi a szándékod, és bízni abban, hogy a másik időben felfogja, hogy bevágtál elé, átmész előtte az utcán stb. Csak törni kell előre és bízni a rendszerben, és egészen meglepő módon működik. Szénné röhögtem magam az úton, és közben elképzeltem, otthon milyen ordenáré anyázás menne ennek a töredékénél is. Kicsit ijesztő volt, milyen hamar sikerült elsajátítani a khmer mentalitást, úgyhogy még szerencse, hogy otthon nem vezetek autót.
Hazaérve lemostuk magunkról az út vastag rétegben ránk rakódott, egyébként gyönyörű színárnyalatú vörös porát, és vacsiztunk az előző nap jól bevált khmer étteremben. Másnapra hajnal előtti kelést terveztünk Angor Wat miatt, sok időnk nem volt az alvásra. 















2 megjegyzés: