2014. február 27., csütörtök

Az Angkar poklában


(Vigyázat, megrázó képek!)

Phnom Penhbe hatalmas dugóban érkeztünk meg, legalább egy óra volt, mire elértünk a végállamosnak nevezett járdaszakaszhoz. Vánszorgás közben igazi keleti kavalkádot figyelhettünk meg, főként a nagyobb csomópontok, piacok körül: mobil kifőzdék, hevenyészett kajáldák, dudáló tuktukok, autók, a levegőben lógó villanyvezetékek. A nagyobb sugárutakon azonban egész rendezett üzletsorok, széles járdák, fák vannak, nyugati (vagy távol-keleti) multik reklámjaival és rengeteg kínai cégtáblával. Mikor leszálltunk a buszról, azonnal megrohantak a tuktukosok, most először volt olyan igazi indiai fílingünk, ahogy a busz aljából kidobálták a csomagjainkat a koszba, mi meg menekültünk a vérben forgó szemekkel ágáló tuktukosokal a nyomunkban. Végük sikerült kiválasztani a legszimpatikusabb figurát, akivel aztán a szállásunkhoz érkezve meg is egyeztünk, hogy másnap ő lesz a sofőrünk egész nap, kora reggeltől késő délutánig, amíg el nem repülünk a városból. TV-nek hívták, folyamatosan vigyorgott, és amíg a szállást csekkoltam, hogy vajon tényleg megvan-e még a pár nappal azelőtt lefoglalt szobánk, Kikkát próbálta szórakoztatni, szegényes kis angolságával kérdezgette mindenféléről, hogy ne unatkozzon, ilyenre még sosem volt példa. Amiket nem tudott elmondani angolul, azt mindenféle motorberregés / óóó / yes, okay / no problem hangokkal, illetve kifejezésekkel helyettesítette tökéletesen magabiztos stílusban, úgyhogy feküdtünk a röhögéstől. 
A szállásunk Phnom Penh belvárosának északi részén volt, közel a Central Markethez, ami egy iszonyú nyüzsgő, hihetetlen jó és hangulatos piac, nem mellesleg a világ 10 legnagyobb kupolaépületeinek egyike, amit 1937-ben építettek a franciák art deco stílusban. Néhány éve teljesen felújították, jó állapotban van és tényleg óriási. Egész Phnom Penh építészetére egyébként jellemző a francia hatás, meglepően európaias hangulatú város, ha csak az épületeket nézzük. Sokan mondták, hogy mennyire szar hely, nekünk nagyon bejött, pezseg az élet, iszonyú szívesen maradtunk volna még kicsit jobban megismerni, de sajnos nem volt rá időnk.






Este elmentünk a Mekong Delta nevű helyre kajálni, mert van egy kis mozijuk, ahol két dokumentumfilmet vetítenek felváltva a Pol Pot-rezsimről, illetve a taposóaknákról. Előtte sétáltunk kicsit a Tonlé Sap-folyó partján, egy olyan sétányon, ami akár Párizsban is lehetett volna, rendezett díszburkolat, ültetett fák, gyep, virágok, egyedül az zavart meg minket, mikor a folyóparton üldögélés közben odajött hozzánk egy vizenyős szemű, rosszarcú helyi fickó, hogy jobb lesz, ha vigyázunk az értékeinkre, nálunk vannak? Pénz, bankkártya, útlevél, kamera, ilyesmik? Mert akkor jobb lesz, ha vigyázunk - és miközben ezt sulykolta ellentmondást nem tűrő hangon, egyre inkább mászott ránk, bele az auránkba, elég fenyegető volt. Pláne annak fényében, hogy Phnom Penh-ről mindenhol azt írják, hogy marhára kell vigyázni, mert gyakoriak a rablások, ha fegyverrel kényszerítenek, ellentmondás nélkül add át az értékeidet, de azt is csak óvatosan, nehogy hirtelen a zsebedbe dugd a kezedet a pénzedért, mert azt hihetik, hogy fegyvert rántasz. Kamerát, fényképezőt, csak úgy lazán a vállra vetett táskát nem igazán érdemes hordani az utcán, pláne nem sötétedés után, mert prédának tekintik, tuktukon vagy motoron utazva is vigyázni kell, mert leránthatnak. Szóval nem volt kellemes a szitu, de szerencsére pont odajött hozzánk egy árus és ezt a pillanatot kihasználva mindkettőt úgy hagytuk ott, mint a sicc. (Amúgy meg kár, hogy ezek az útikönyvek paráztatnak, mert ezen kívül semmi ijesztő tapasztalatunk nem volt a városban.) Meg sem álltunk az étteremig, ahol gyors vacsora után megnéztünk egy alapvetően elég hevenyészetten összetákolt kis dokufilmet, aminek értékét leginkább az jelentette, hogy eredeti archív felvételekből volt összerakva. A legemlékezetesebb jelenet az volt számomra, mikor Pol Pot holttestét mutatták, majd azt, ahogy autógumikból épített máglyára rakják és mikor már lángol, még rá is loccsintanak egy fél kanna benzint. Valahogy olyan hátborzongató volt látni az üres tekintetű hullát, aki életében annyi ember életéért, illetve haláláért volt felelős.

Este a szállásunkon Kikka kidőlt, én meg hogy hangoljam magam a következő napra, még elkezdtem nézni egy 2003-as dokumentumfilmet az S-21-ről, ami a vörös khmerek egyik titkos börtöne volt Phnom Penhben, másik nevén Tuol Sleng, melyet egy pár évvel a vörös khmerek 1975-ös hatalomátvétele előtt alapított iskolából alakítottak át börtönné. Az S-21 az ország mintegy 200 egységből álló börtönhálózatába tartozott, amelyet a Szantebal, az Angkar belbiztonsági szolgálata irányított. Parancsnoka Kaing Guek Eval volt, mozgalmi nevén Duch, aki korábban matematikatanár volt egy középiskolában.
A 44 hónap alatt 14.000 embert tartottak itt fogva, ebből összesen heten élték túl a vörös khmerek ámokfutását. Ebből a hét emberből kettő szerepelt a filmben, akiket elvittek a helyszínre, és szembesítették őket akkori őrzőikkel. Az egyikük azért élte túl, mert tudott festeni, még ha nem is igazán jól, de valamiért az ő stílusa pont tetszett a vörösöknek, ezért őt megtartották, a többieket pedig kivégezték. A festményeket, amelyek a Tuol Slengben is láthatóak, ő festette. Szavakkal nem lehet leírni azt, amit ebben a filmben, majd a reggeli 6-os kelés után a helyszínen tapasztaltunk, de megpróbálom valahogy visszaadni azért. 

Reggel háromnegyed hétre eljött értünk az előző nap leszervezett tuktukos, TV. Sok mindent akartunk belesűríteni ebbe a napba. Nyitásra oda is értünk a Tuol Slengbe, ahol nagyon hamar sikerült ráhangolódnunk arra, hogy legalábbis lélekben átéljük az ott elkövetett borzalmakat. Négy háromemeletes épületből áll a komplexum, az épületek folyosóin drótháló kifeszítve, hogy a rabok ne tudják magukat levetni az udvarra, ahol egy pálmák által övezett hatalmas bitófaszerűség áll, amin régen a kötélmászást gyakorolták a diákok. Innen lógatták bele fejjel lefelé az áldozatokat egy szennyvízzel teli dézsába vallatás közben. A három év alatt ide hozott 14.000 embert az osztálytermekből különböző módokon kialakított cellákban tartották: voltak a 80x200 cm-es fából készült cellák, voltak ugyanekkorák téglából felépítve, és voltak a tömegcellák, ahol egy teremben 40-50 ember feküdt iszonyú szorosan egymás mellett. Mindenki a földhöz betonozott lánccal volt a helyéhez rögzítve. Az elítéltek pár naptól pár hónapig tartó időszakig voltak ebben az intézményben, eddig tartott általában a vallatás, amit utána mindig kivégzés követett. Aki nem halt bele a vallatásba, azt utána a várostól nem messze lévő vesztőhelyre vitték és ott végeztek vele költséghatékony módon: kapával, fejszével, bambuszrúddal, vasrúddal, doronggal, vagy akármivel, a lényeg, hogy ne kelljen golyót használni, mert az drága volt. Az itt dolgozó őrök és kivégzők többnyire 15 és 19 év közötti fiatal parasztgyerekek voltak, akik közül jó néhányan szintén itt végezték ebben a börtönben. A rendszer paranoiája nem ismert határokat, egy idő után a felső vezetés egy része is áldozatul esett a tomboló őrületnek. 
Ahogy beléptünk az első „osztályterembe”, Kikka szeméből azonnal ömleni kezdett a könny, pedig „látnivaló” nem sok volt. De hihetetlenül negatív atmoszférája volt a helynek, és azzal a tudattal, hogy ezek között a falak között milyen mérhetetlen szenvedést éltek át a szerencsétlen áldozatok (férfiak, nők, gyerekek), nem lehetett máshogy kibírni. Kikka végigsírta a két órás látogatást, és az én torkomban is folyamatosan gombóc volt. 












Először azokat a termeket néztük meg, ahol a VIP-foglyokat tartották, illetve ahol a vallatások zajlottak. Ezekben a termekben egy darab vaságy állt és egy asztal, székkel. A vaságyhoz rögzített foglyokat a legkülönbözőbb módon vallatták addig, amíg be nem ismerték, hogy ők tényleg a rendszer ellenségei. A rendszer uralmának véget vető vietnámi hadseregnek köszönhetően fennmaradt néhány kép az itt megtalált áldozatokról, akiket az utolsó pillanatban még megöltek kínzóik, mielőtt elmenekültek volna. 14 holttestet találtak kifacsart pózokban az ágyakhoz rögzítve, hatalmas vértócsa közepén, némelyiknek hiányzott az arca vagy a végtagjai. Volt, akinek kapát vágtak a fejébe, voltak, akiket más módon vertek agyon az utolsó pillanatban. Testüket a vietnámiak az udvaron elégették, emléküket tizennégy sír őrzi ugyanott. A maradék hét ember, aki túlélte, csak a csodával határos módon menekült meg. 
A termeket majdhogynem abban az állapotban lehet látogatni, ahogy azokat 1979 januárjában megtalálták: a földön még mindig látszanak a vértócsák megfeketedett nyomai, a vaságyakon még ott van a vasrúd, amihez hozzábilincselték az áldozatok lábait. A falakon néhol fényképek segítik a pontosabb beleélést. Szigorú szabályzat uralkodott a börtönben, nem szabadott zajt csapni, beszélgetni, megmozdulni, ezeket vagy ezek kísérletét mind erőszakkal torolták meg. Naponta egyszer kaptak enni. Döbbenetes volt látni a filmben is, ahogy az egykori őrök az eredeti helyszínen eljátsszák, hogy hogyan viselkedtek, mikor ott dolgoztak - mindezt a szemmel látható legcsekélyebb lelkiismeretfurdalás nélkül. 








A következő épületben a fogvatartottak fényképeit lehetett megnézni - az Angkar mindent gondosan dokumentált, a fényképeket általában vallatás előtt és után is elkészítették a foglyokról, a gyerekektől a kisbabás anyákig és megtört öregemberekig mindenki képviseltetve volt, néhányuk szemében még látszott valami reményféleség, de a legtöbbjük szorongó, megtört embert benyomását keltette. Mind meghaltak, nem sokkal a képek készítése után, hiába voltak akár tizenévesek, vagy csecsemők.





Legalább két órát eltöltöttünk a múzeumban, ahol egyébként tök jól volt felépítve a kiállítás. Először a vallatószobák, aztán a cellák és a fogvatartottak fényképei, majd az intézmény és az Angkar vezetőinek fényképei, ezután pedig a kérdések: hogy történhetett mindez, mi vezethetett el eddig a rémálomig? Hogyhogy azóta sem történt igazán komolyan vehető felelősségrevonás? Miként lehetett az, hogy az ENSZ-ben a kilencvenes évek elejéig ott ültek a Khmer Rouge tagjai és ők képviselték az országot, mert a szervezet képtelen volt lereagálni az egész szitut 1979 óta, amikor a vietnámiak elhajtották őket a hatalomból? Kik voltak az itt dolgozó őrök, és mennyiben felelősek ők maguk személy szerint az itt történtekért? Bűnösök ők, vagy áldozatok? Azt mondják, hogy ők csak a parancsot teljesítették, ha nem teszik meg, akkor velük is ez történik. A vezetők pedig azt mondják, hogy ők mit sem tudtak arról, hogy milyen szörnyűségek történtek itt. Duch, a börtön parancsnoka aztán pár évvel ezelőtt egy tárgyaláson elismerte felelősségét, de csak azért, mert az ő emberei követték el ezeket, bár ő nem tudott róla és nem is adott parancsot. Végül életfogytiglant kapott 2010-ben, több mint harminc évvel az események után. A per során visszavitték a helyszínre, ahol összetört és sírva kért bocsánatot tetteiért: „Bocsánatot kérek! Tisztában vagyok azzal, hogy nem tudtok megbocsátani, de azt kérem, hagyjátok meg a reményt, hogy ez megtörténhet!”







Az egész vörös khmer kérdés teljesen feldolgozatlan, mondjuk nem csodálom, mert akkora trauma lehet egy nemzetnek, ha elkezdi önmagát ilyen módon kiirtani, hogy elképzelni nem tudom, hogy mit lehet ezzel kezdeni. Láttunk kisgyerekeket, akik felnőtt kísérete nélkül egyedül mentek végig a múzeumban, nem tudom, mit tudnak kezdeni az egésszel. Kikka odament két kislányhoz, miközben a kínzási módozatokról festett képeket nézegették, mert tudni akarta, hogy kambodzsaiak-e. Mosolyogva válaszolták, hogy igen, Kikka meg megkérdezte, hogy nem rossz-e látni ezeket a képeket, nem szomorú dolog-e ez, mondták, hogy de, és megkérdezték Kikkát, hogy ő is szomorú-e. Amikor igennel válaszolt, a kislányok széles mosollyal kérdezték, hogy és ezután mit fog majd megnézni a városból, iszonyú édesek voltak, utána végig ott sutyorogtak a Kikka körül. Az udvaron aztán találkoztunk az egyik túlélővel, aki az előző este látott dokumentumfilmben is szerepelt – egészen döbbenetes, hogy minden egyes nap ott ül a szenvedései helyszínén és a könyvét árulja (amit mi is megvettünk). 







A Tuol Sleng után kis fellélegzésként elmentünk az 1860-as években épült Királyi Palotába. Az ott álló Ezüst Pagoda teljes padlózatát 5000 kiló színezüst borítja, és ott áll az életnagyságú Maitreya Buddha is, amit több ezer gyémánt díszít. Mögötte mintegy megbújva csücsül a kis kambodzsai Smaragd Buddha, körülöttük pedig meglepő módon még sok-sok Buddha ül vagy áll. A trónterembe nem lehetett bemenni, csak kintről bekukucskálni, de elég pazarnak tűnt. Az udvaron aztán egyszer csak egy épületből, tőlünk kb. 20 méterre kijött kíséretével a király, először csak mi láttuk meg a Kikkával, integetett nekünk, aztán dumáltunk, majd beültünk egy kocsmába, megittunk pár sört, aztán a többi turista is észrevette, szerencsére nem voltak sokan, de egy perc múlva már mindenki őt fotózta. Valószínűleg azért is bukkant fel, mert aznap volt egy buddhista ünnep, aminek az előkészületei már javában zajlottak a palota egyes részein. Végtelenül egyszerű volt a kíséret, néhány emberből állt, semmi flinc-flanc, meg kordon, meg fegyveres őrök, nagyon emberközeli volt az egész jelenet, a királyi pár meg nagyon kedvesnek és barátságosnak tűnt, ahogy annak a pár kiváltságos turistának integetett pár méterről, akik között mi is ott vigyorogtunk.  








A palota után elmentük a hatalmas Central Marketbe kampoti borsot venni, amiről az a hír járja, hogy a világ legfinomabbja, lézengtünk kicsit a nyüzsgő tömegben és a furcsa szagok, ízek és látvány kavalkádjában, a földön csorgó nedvek és kampókról lógó húsok között, majd felkaptuk csomagjainkat a szállásunkról és elindultunk kifelé a városból a Csong Ek nevű kivégzőhelyre és tömegsírkomplexumhoz, ahová a Tuol Slengből vitték az áldozatokat utolsó útjukra. Ez is iszonyú volt, bár alapvetően egy parkban van az ember, látszólag békés, csak a talaj olyan hepehupás, gödrös, azért, mert azok a gödrök több ezer ember holttestét rejtették, míg rájuk nem bukkantak. Itt 9000 ember testét találták meg eddig, de még legalább 120 tömegsírt sejtenek a közvetlen környékén. Minden látogató kap egy audioguide-ot, ami részletesen mesél a hely történetéről, a kivégzések módjáról és az egész rendszer működéséről. Eleinte csak éjjelente hozták ide az embereket, de aztán ahogy egyre nőtt a számuk, egy idő után már éjjel-nappal mentek a kivégzések. A bekötött szemű áldozatoknak azt mondták, hogy hazaviszik őket, nem tudom, mikor kezdték sejteni, hogy mégsem, lehet, hogy csak mikor letérdeltették a gödör szélére, hogy aztán egy csapással belefordítsák őket a gödörbe. A biztonság kedvéért megszórták a testeket DDT-vel, ha esetleg nem lett volna halálos az ütés, amit rájuk mértek. 








A tömegsírok között állt egy szép nagy öreg fa is. A fa törzsén vér és agydarabokat találtak, mikor felfedezték a helyet, ezek csecsemők maradványai voltak, akiket szintén kivégeztek attól való félelmükben, hogy nehogy majd egyszer bosszút álljanak, ha megnőnek. A kivégzés módja egyszerű volt: a lábuknál fogva a fa törzséhez csapták a gyerekek fejét. Mellette egy akváriumszerű üvegláda állt, ahová az itt talált gyermekruhákat rakták be. A földön csontszilánkok, szövetmaradványok hevertek, ahogy az esőzés szépen lassan kimossa őket a földből. Leírhatatlanul borzalmas és nyomasztó volt az egész, és néma csönd, mert mindenki fülhallgatón hallgatja az audioguide-ot, csak azt látni, hogy falfehéren, könnyes szemmel bolyonganak a látogatók (férfiak is sírtak), mint megannyi kísértet a meggyötört lelkek között. 





Az emlékhely közepén áll egy hatalmas sztúpa, ahová az itt megtalált 9000 koponyából bevittek 5000-et, és életkor, illetve nemek szerint csoportosítva felhalmozták őket: 20-25 év közötti nők, 60-65 év közötti férfiak, 10-15 éves közötti fiúk és így tovább. Alattuk pedig az eszközök, amivel végrehajtották a kivégzéseket: kihegyezett vas- vagy bambuszrúd, balta, kés, botok, sarló, kampós bot, ácskapocs-szerű vasak, kapa és hasonlók. 




Lesújtott állapotban, megrendülten botorkáltunk vissza a tuktukhoz, hogy mi is elinduljunk utolsó kambodzsai utunkra, a repülőtérre, hogy utazásunkat Thaiföldön folytassuk.

2 megjegyzés:

  1. Nagyon borzalmas, megrázó hely a sulibörtön és a Killing field. Sokszor eszembe jut, hogy egy eszelős hatalom meddig tud elmenni.

    VálaszTörlés
  2. Nyugodjanak békében :(

    ,,Szemet szemért -fogat fogért... ''
    Én szívesen megkínoztam volna a börtön parancsnokot....
    Még hogy ők nem tudtak semmiről sem....

    Azt adni nekik, amit ők adtak...
    és azt hiszem
    ez
    így lett volna korrekt....



    VálaszTörlés