2014. február 12., szerda

Angkor Wat: B-oldal



A mai napra szántuk az Angkor-komplexum leghíresebb látványosságának, az Angkor Wat megtekintését. Naivan elképzeltük, milyen jó lesz majd, ha hajnalban felkelünk, 5-re kibiciklizünk a wathoz és szépen megnézzük még napkelte előtt a hajnal első fényeiben az impozáns tornyokat. Az ötlet tényleg jó volt, csak volt rajtunk kívül még pár száz vagy talán pár ezer ember, aki szintén hasonló programot tervezett reggelire ahelyett, hogy aludna, ezért tulajdonképpen csúcsforgalomban tekertünk a még sötét úton vagy 35 percet, hogy aztán a zseblámpás hömpölygő tömeggel együtt áradjunk be mi is a 45 méter széles vizesárokkal körülvett mesterséges szigetre, melynek közepén ott áll már több mint nyolcszáz éve a hajdan ékesebb fényben ragyogó khmer birodalom fő temploma, a jelenleg a világ legnagyobb vallási célú épületegyüttese címmel büszkélkedő Angkor Wat. A templomot a XII-XIII. században építtette II. Szurjavarman király, és ez az egyetlen olyan épületegyüttes, amit nem kellett újrafelfedezni, mert tulajdonképpen azóta használatban volt, bár idővel már közben buddhista szentélyként.

Olyan álmos voltam, hogy még kiábrándulni sem volt erőm, pedig direkt a tömegtől távolabbról próbáltuk elkapni a hajnal fényeit. Leraktam a gopro kamerát egy viszonylag jó helyre - azóta sem néztem meg a felvételt, ezért nem tudom, hogy tényleg jó volt-e -, hogy timelapse videóval örökítsem meg, ahogy felbukkan a nap a templom fölött, és szerencsére mintha valami mágikus vonalat húzott volna a cucc, amit leraktam, mert senki sem mert elémenni, pedig idővel már körülöttünk is tömegével tobzódtak az átszellemült látogatók. A legnagyobb tömeg az egyik, lila lótuszvirágoktól hemzsegő tó partján állt, szemben a wattal, hogy elkészíthessék a klasszikus "az Angkor Wat tornyai tükröződnek a tó vizében a felkelő Nap fényénél" című fényképet. Mi lemondtunk erről a látványosságról és csak az "Angkor Wat tornyai nem tükröződnek sehol a felkelő Nap fényénél" című B-kategóriás fényképet készítettük el.










Ahogy kivilágosodott, a tömeg szétszéledt, csak egy katatón európai férfi maradt mellettünk, aki szabályosnak tűnő időközönként készített egy képet az ipadjével, majd percekig meredten állt, valamint egy nagyon lelkes kínai, aki kizárólag úgy volt képes a 20 méterszer 20 méteres területen elkészíteni a képet a csajáról, mintha egy elmebeteg divatfotós eszement munkamódszerét kevernénk a paparazzik és fotóshiénák mindenen átgázoló technikájával és csak millimétereken múlott, hogy nem rúgta fel a gondosan lehelyezett goprómat, miközben kétrét görnyedve, szinte spárgába vágva magát kattintgatott a mobiljával.

Egy óra elmúltával úgy döntöttünk, hogy mi is továbbállunk, felszedtem a kamerát, ami időközben lemerült, remélem, nem két perccel az indítás után, és komótos tempóban elkezdtük megnézni a templomot. Udvarról udvarra, vagy minek is nevezik ezeket a részeit a templomnak, haladtunk, a fő látványosságnak tartott domborműveket tudatosan a végére hagyva. Szöszmötölésünkből kifolyólag körülbelül három óra alatt értünk a legbelsőbb részére, ahol az öt torony is magasodik az ég felé. A templom szintjei úgy épülnek egymásra az öt toronnyal és közülük is a középső legmagasabbal megkoronázva, hogy az istenek lakhelyére utaljanak, a mitikus Meru-hegyre. A Meru-hegy a világ közepe és ezt az ősóceán veszi körül. A khmer templomok (és a hinduk is) úgy vannak megalkotva, hogy tökéletesen leképezzék ezt a mitikus világot: az öt közül a középső torony, azaz prasat a legmagasabb, ez a Meru, a legfőbb szentély. A körülötte álló négy másik prasat a kisebb hegyeket jelképezi, amelyek a Meru körül fekszenek. Az egész komplexum körül körben húzódó vizesárok pedig az Ősóceán. A fő szentély többszörösen körül van véve mintegy koncentrikusan több épülettel, ezek arra hivatottak, hogy megvédjék a fő szentélyt a gonosz erőktől. A leggonoszabbtól, azaz a turisták ostromló hadától, amelyek könyörtelenül kiirtják a misztikum csíráját is, azonban nem tudják megvédeni. Az egyik ilyen körgyűrűben találtunk egy viszonylag nyugodt helyet a Kikkával, ott kicsit leheveredtünk és megpróbáltuk átélni, milyen lehetett ez 800 évvel ezelőtt. Azonban egy orosz turistacsoport érkezése viszonylag hamar ráébresztett bennünket, hogy ezzel talán felesleges próbálkozni, legalábbis itt, ebben a templomban. Felkerekedtünk és felmentünk a legbelső szentélyt körülvevő "udvarra", de ott már olyan mennyiségű távol-keleti turista fényképezte idétlen pózokban az épületet, vagy akármit, teljesen mindegy volt nekik, amit csak láttak, hogy felmenekültünk a tetejére, ahonnan az öt torony az égbe nyúlik, körülrohantunk és eszeveszett sebességgel kirohantunk a komplexumból a tavacskákig, ahol hajnalban ácsorogtunk. Ott vettünk egy kókuszt és egy banános-csokis palacsintát, valamint egy ananászt és egy sárkánygyümölcsöt, és elmentük egy romos, magában álló épülethez, ami a wat-hoz vezető sétány mellett állt (anno könyvtárként szolgált), majd leheveredtünk a párkányára és szundítottunk egy jó órát, mert hullakészen voltunk. Arra ébredtem, hogy pár orosz hangos "davaj, davaj" kiáltással egy buddhista szerzetest rángat maguk közé, hogy lefotózkodjon vele.
Ezután körbementünk a külső fal szélén húzódó domborművek előtt, mintegy másfél óra alatt. Szerencsére a turisták pár százaléka méltatja csak tekintetével ezeket, és ennek a pár százaléknak is a 90 százaléka csak a nyugati falon lévő mesterműveket nézi meg. Ezeket a domborműveket úgy kell elképzelni, hogy 600 méter hosszan húzódnak az épület körül körben, és csak a négy sarkán, illetve a négy fal közepén lévő egy-egy bejáratnál szakadnak meg, különben teljesen folyamatos az egész. Az nem kifejezés, hogy ép ésszel gyakorlatilag befogadhatatlan a látvány. A megszakítások egyben tagolják is a történeteket, amiket megjelenítenek. Egy részük a Rámajánából mesél történeteket, egy másik a Mennyet és poklot ábrázolja különös érzékletességgel (a pokol sokkal érdekesebb), egy harmadik elmeséli a Tejóceán megköpülésének történetét, amelyet azért végeztek Vishnuék, hogy előállítsák az amritát, azaz az életelixírt. Mindenesetre a köpülőszerkezet közelében úszkáló halak, krokodilok és egyéb vízi lények már darabokra szakadt mivoltukban voltak ábrázolva. Lehet, hogy azért is kellett előállítani az életelixírt, hogy az előállítás közben elpusztult élőlényeket újjá tudják éleszteni. 
Egy másik, 60 méter hosszú dombormű (mindegyik kb. 2 m magas egyébként) II. Szurjavarman király (az Angkor Wat építtetője) udvartartását ábrázolja, megint egy másik a Rámajánából azt a csatát mutatja be, ahol Rama (Vishnu egyik inkarnációja, még Krishna előtt) Hanumán, a majomkirály segítségével legyőzi a gonosz Ravana démont, és kiszabadítja elrabolt feleségét, Szitát.

















Miután végignéztük a 800 éves khmer szuperhős-kőképregény folyamát, pont olyan állapotba kerültünk, hogy akár fel is kenhettek volna cementtel a falra az istenek közé, de csak valami alantas, nyomorult teremtményként persze, leginkább a köpülő közelébe, ezért szépen elhagytuk az Angkor Watot, biciklire ültünk, megnéztünk egy teljesen elhagyatott kis piramis-szerű templomot, amely akár a maják földjén is lehetett volna, majd zárásként úgy gondoltuk, megnézzük a naplementét Phnom Bakhengről, azaz a Bakheng hegyről, illetve az annak a tetejére épített templomból. Ha nagyon rugalmatlanok lennénk, azt kéne állítanunk, hogy ez hibás döntés volt, de mivel a mi agyunkat is megköpülte már eddigre Visnu, ezért inkább bizarr szórakoztató show-nak fogtuk fel, ami következett. A hegyecske lábától mintegy 1 km-es út vezetett fel a csúcsra, ami tömve volt, de tényleg csurig tömve kínaiakkal, velük együtt vánszorogtunk fel a hegyre, kissé paraszt módon öltözködési szokásaikon és furcsa Donald kacsa-hangjukon élcelődve. Fent eszelős tömeg fogadott, legalábbis a lépcső aljánál, ami felvitt a templom tetejére. Csak azért is beálltunk a folyamba, szerénységünket félretéve nyomakodtunk mi is, mint mindenki (Kikka előtt élénken elevenedett meg a gimnazista évei alatt hetente átélt, Pécs-Szekszárd helyközi járathoz való irgalmatlan tolakodások emléke), és kb. tíz perc alatt megtettük azt a tíz métert, amire szükségünk volt ahhoz, hogy elérjünk a lépcső aljára. Innen már csak fel kellett mászni, és máris a templom tetején találtuk magunkat. Mindenki a lemenő napot fényképezte, amelyben semmi különös nem volt, ugyanolyannak tetszett, mintha Vásárosnamény külsőről, vagy Hszieng-mien egyik ipartelepéről fotózták volna. Innen nyugatra nem látszottak szép templomtornyok, vagy egyéb látványosnak tekinthető objektumok, csak a némileg párás, koszosfehér égen ment éppen lefelé a Nap, ami amúgy persze szép és emelkedett meg minden, de az az őrület, ami a templom tetején zajlott, az volt igazán érdekes számunkra. Mindenki úgy fotózkodott, mintha éppen ő tartaná a napkorongot, vagy körülölelte karjaival, vagy szívbe foglalta, a dél-koreaiak V-alakot formáltak ujjaikkal és arcuk mellé tartották, mindenki pózolt. Hamar rájöttünk, hogy úgyis esélytelen a templomból bármit is látni, így inkább rákattantunk a kínaiakra és őket fotóztuk, időnként továbbállva, mikor már kezdett kínos lenni a szitu. Aztán egy idő után meguntuk, és hazamentünk az irgalmatlan forgalomban, ettünk valamit, elmentünk egy közepesnél gyengébb minőségű félórás lábmasszázsra, majd eldőltünk. Én legszívesebben olyan domborművekről álmodtam volna, ahol Visnu éppen köpüli a kínai turistákat, de csak sötétségben volt részem.



















4 megjegyzés:

  1. Alulról a harmadik fickó vezet nálam. :)

    VálaszTörlés
  2. Akkor ezek szerint nem is olyan rossz dolog monszunban menni. Du 4 után esik csak általában az eső, de nem is mindig, és nincsenek ennyien.

    VálaszTörlés
  3. Nem ér csak tengerpartozni, blogolni is kell!

    VálaszTörlés