Angkor újabb rétegei

Ezúttal nem keltünk pirkadat előtti sötétben, sőt már jócskán délelőtt volt, amikor bringára pattantunk, hogy folytassuk Angkort felfedező túránkat. Útba ejtettünk egy 7-Eleven-t, hogy bekapjunk valami reggelit, leginkább olyan csomagolt péksütiket vettünk gyorsan, amikről nem tudtuk megállapítani, milyen ízűek lehetnek. Amikor a bolt előtti kispadon eszegetve mondtam Daninak, hogy az enyém banános-csokis csiga és milyen finom, az előttünk motorra pattanó srác megkérdezte, hogy magyarok vagyunk-e – magyarul. Valahogy nem turistásan tette fel a kérdést, és ki is derült, hogy fél éve itt dolgozik Siem Reapben. (Hello Anti! ) Egy amerikai fickónak fotózik, aki már jó ideje rá van kattanva Angkor megörökítésére és egész jó bizniszt épített föl a képei eladásából. Anti a bérmunkák mellett saját projektjén is dolgozik, aminek keretében a Turistahelyzet Angkorban, 2014 témakörét boncolgatja újmédiás technikával, és két napja került ki a videója és képei a galériába, amit este meg is néztünk, de erről majd később. Mindenesetre megörültünk egymásnak, és megbeszéltük, hogy majd összefutunk valahol vacsorázni. 

Angkorban a Ta Prohm felé vettük az irányt, ami a popturizmusban Tomb Raider-templom néven fut. Tutira sokatoknak ismerősek az ikonikus képek a hatalmas selyemgyapotfa-gyökerekről, amint beborítják a kilencszáz éves templom maradványait, gyönyörűen példázva, hogyan vette újra birtokba a természet az építményeket, amikor azok már feledésbe merültek. A franciák az 1860-as években fedezték fel a templomerdőt, és elkezdték megtisztítani a terepet a ránőtt növényzettől, de közben felmerült bennük, hogy jó lenne abban a szimbiotikus állapotban is meghagyni templomokat, amilyenben azokat találták. Emiatt kiemelten is vártuk ezt az élményt, de ez az „ősállapot” már nem az, hiszen közel sem kell magad egy icipici dzsungelen sem átverekedni ahhoz, hogy átjuss egyik szentélyből a másikba, de azért így is felejthetetlen képek rögzülhetnek a memóriádban, meg a memóriakártyádon. 

Ezt a templomot is VII. Dzsajavarman király építtette a XII. század végén, mint a Bayon-t, és jó nagy területet foglal magában rengeteg kis toldaléképülettel, udvarral. A viszonylag korai időpontnak köszönhetően még nem hemzsegtek a helyszínen a turisták, de azért szép számmal képviseltették magukat, leginkább azokon a sarkalatos pontokon készíttették magukról a képeket, amelyeket amúgy is ismertek már képeslapokról meg fotókról. Számunkra csalódottságot okozott, hogy sok helyen látszottak a mennyezetet tartó rudazatok, és nem csak a maga természetességében élvezhettük a látványt – bár ez érthető, hiszen a vastag gyökerek elkezdték már szétfeszíteni az építőköveket, a falak előbb-utóbb leomlottak volna –, de az még inkább, hogy az igazán szép és sokat fényképezett helyeknél korlátok kerültek elhelyezésre, feltehetően az őrült tömeget visszatartandó, és ezeket nehéz volt kikomponálni a képeinkből. Az egyik ilyen látványos résznél meg is szólította Danát egy idős angol asszonyság, hogy tudja-e, hogy ez a Lara Croft-fa, csak mert képzelje el, nagyon sokan úgy fényképezik, hogy nem is tudják… 

Most a negatívumokkal kezdtem, de szerencsére olyan nagy és zegzugos ez a templom, hogy bőven maradt még félreeső hely, ahol elfotózgathattunk és elmélyedhettünk, és senki nem zavart meg. Nehéz szavakkal érzékeltetni, amikor az ember egy-egy ilyen élmény hatására átkerül egy másik, régmúlt világba, és igazán megérinti és átjárja az idő. Úgyhogy jobb is, ha a képek beszélnek helyettünk, mert azokból legalább sok van.

Jó szokásunkhoz híven rengeteg ideig tobzódtunk a részletekben, de annyira jól esett beleoldódni a Ta Prohm atmoszférájába, és akkor még nem is sejtettük, hogy ez még csak fokozódni fog. Átbiciklizve a következő helyszínünkre ananászt rágcsáltunk, majd nyugiztunk kicsit a Srah Srang partján, ami egy kisebb mesterséges tó, illetve víztározó. A vízhez vezető lépcső oroszlánokkal és nágákkal díszített, de alatta ismeretlen célból földkupacok voltak körbekerítve, amik erősen rombolták a látványt, úgyhogy hamar át is mentünk következő állomásunkhoz, a Banteay Kdei nevet kapott, Ta Prohm-mal egyidős és hasonló keletkezésű templomhoz. 

Amikor először láttam képeket Angkorról még fiatal lánykakoromban, azonnal tudtam, hogy nekem ide el kell jutnom. Azóta dédelgettem ezt a kis álmot. Tizenöt évvel később végre itt vagyok. Teljesen átszellemülten jártam be ezt a minden zugában valami kis lenyűgöző részletet rejtő templomot, amelynek nyugalmát rajtunk kívül éppen kevesen háborgatták. Ahogy a nap fényei kezdtek narancssárgás-vörösesbe váltani, Danával egyre nagyobb csendben adtuk át magunkat a Banteay Kdei-nek, majd kiérve a kapun a közeli tavi élővilág hihetetlen gazdag hangspektrumának. Amikor azonban felhangzott a porszívózaj (azaz a kabócák, ld. korábbi bejegyzés), tudtuk, hogy ideje visszatekerni a régi városból az újba, hogy belevethessük magunkat az esti forgatagba. 

Antival, aki elhozta Gergőt, a két hete szintén itt dolgozó grafikus kollégáját, a For Life nevű étteremben találkoztunk, ahol a négyféle rendelt kaját megosztottuk, hogy minél többféle khmer specialitást kipróbáljunk. Szerencsénk volt, hogy megtehettük, mert errefelé az, hogy mindenki egyidőben kapja meg asztaltársaival az ételét, egyáltalán nem alapvetés. Az már addig sem volt kérdéses, hogy a khmer konyhát a szívünkbe zártuk, de ezen a helyen szuperül főznek. Közben tapasztalatokat cseréltünk az itteni életről meg a különböző utazásokról, rengeteget röhögtünk, utána meg elmentünk a közeli galériába, hogy megnézzük Anti munkáit. Az estét az X bárban zártuk, ami az egyik ház tetejéről az éjszaka nyüzsgő, karácsonyi díszsormintás kivilágítással hangulatosított utcáira néz, és ahol kellemes smooth drum and bass / hiphop szól a kilencvenes évekből. Nagyon jól esett az éjszakába nyúlóan lelazulni, nem mintha végigfeszültük volna a napot.