2011. október 31., hétfő

A falu bolondja


A hotelben Kikka kifeküdt a melegtől és a kevés alvástól, én viszont úgy gondoltam, hogy eltépek bringázni a környékre, ki a földekre, esetleg megpróbálom megkeresni régi ismerősömet, Rajkumart, a brahmin családból való fiatal jógit. Először az Old village-be mentem, ahol egyből megismertem az ő házukat is és néhány utcával arrébb a nagyapjáét is, de zárva voltak a kapuk, senki nem volt otthon. Kicsit még kóvályogtam, majd elindultam ki a faluból, csak úgy találomra, kelet felé. Aki járt már arrafelé, annak biztos feltűnt, hogy Khajurahótól keletre tízegynéhány kilométerre furcsa hegyek emelkednek ki az amúgy sík vidékből, gondoltam, megnézem őket és talán megkeresem azt a falut is, ahol két éve a hímtagjával óriási követ felemelő jógival találkoztunk, hátha még ott tanyázik. Ahogy tekertem a földúton, egy traktorról egyből leugrott két gyerek, hogy utánam rohanjon, hogy mire számítottak tőlem, azt nem tudom, mert lassítani sem voltam hajlandó a kedvükért, annyira elegem kezdett már lenni a khajurahói fiatalságból. Miután leráztam őket, első állomásom egy vörösre puffadt bivalytetem volt, ami körül ezrével döngicséltek a döglegyek és varjak lakmároztak szárazra szikkadt húsából. Szerencsétlen pára, úgy tűnt, ellés közben lehelte ki lelkét, legalábbis a hátuljából kibukkanó húscsomó engem egy félig megszült, majd különböző lények által részben elfogyasztott bivalyborjú-maradványra emlékeztett. Amíg lenyűgözve álltam és figyeltem, ahogy a természet visszaforgatja az anyagot, amit kölcsönadott, néhány helybéli haladt el mögöttem, döbbent undorral szemrevételezve, hogy én épp a dögöt fotózom. Kisvártatva továbbálltam, mert érezhető volt a varjak rosszallása, akik féltékeny pillantásokkal őrizték prédájukat, majd egy sráccal találkoztam, aki egyenruhájában velem szemben biciklizett. Közölte, hogy Khajuraho nem arra van, amerre megyek, majd tenyerét nyújtva kifejezte igényét a pénzre. Kérdeztem tőlem, hogy miért vár pénzt és mereven néztem a szemébe. Lesütötte tekintetét, néha vissza-visszapillantva rám, de nem szólt egy szót sem. Így álltunk majd egy percig egymással szemben, majd elköszöntem tőle és továbbgurultam. Mikor később visszatekintettem, még mindig ott állt ugyanúgy. Az út mentén néhány tanya állt csak, amúgy minden néptelen volt, csend volt végre és akármerre néztem, nem láttam embert, csak egy madárijesztőt, valamint néhány bivalyt, ahogy csendesen legelésztek a réten. Egy hosszú szakaszon megláttam két egyenruhás, de mezítlábas kisgyereket, egy kislányt és egy nála még kisebb fiút. Mikor észrevettek, lélekszakadva rohantak hozzám, hogy tollat kérjenek. Sajnos az nem volt nálam, sem csoki, sem gyümölcs, így ezeket nem tudtam nekik adni, pénzt viszont nem akartam, mert természetesen az is felkerült az igénylistára. Nagyon-nagyon aranyosak voltak, de ennyi erővel fél Indiának odaadhatnám a pénzemet, úgyhogy megkeményítettem magam és inkább továbbmentem. Egy darabig még szaladtak mellettem tündéri mosollyal az arcukon, aztán lehagytam őket.





 Rövid idő múlva elértem azt a falut, ahová igyekeztem, pont az ellenkező irányból, ahonnan két éve. Egyből belebotlottam két kölökbe, lehettek vagy tíz évesek. Tüstént leparancsoltak a bicikliről (sit down!), hogy gyerünk a Síva templomhoz, majd ők megmutatják, hol van és hogy hová kell tennem a pénzt, amit az istenségnek ajánlok fel. Mondtam, hogy eszem ágában sincs pénzt felajánlani, az én áldozatom az volt, hogy eltekertem idáig a dög melegben. Ezt persze, ha tudtak volna angolul, sem akarták volna megérteni, egyetlen cél vezérelte őket, hogy én minél hamarabb helyezzem el a pénzáldozatot a linguamhoz. Az egyik kissrác készségesen megmutatta egy kókuszdióval, hogy íme, itt a kókuszdió, ez az ő áldozata és ide kell helyezni, így ni – és szépen lerakta az illő helyre, és most én jövök, csak pénzzel. Kértem, hogy adjon egy kókuszdiót, majd lerakom én is oda. Mondta, hogy nem-nem, nekem pénzt kell odaraknom mindenképpen. Tudtam, hogy azonnal lenyúlják a lóvét, így eszem ágában sem volt áldozni Sívának. Helyette inkább megnéztem a két évvel ezelőtti placcot, ahol a jógival találkoztunk akkor, most azonban üresen árválkodott a helye. Oda is pénzt kellett volna helyeznem a srácok szerint, akik szemmel láthatóan kezdtek elkeseredni nyakasságomtól, és egyre inkább kínban voltak, hogy hogy csikarják ki belőlem a mánit. Az elejétől fogva gondoltam rá, hogy fogok majd adni nekik valamennyit, mert iszonyú szegény, elmaradott kis falucska ez, de annyira irritált a nyomulásuk, hogy felültem a bicajomra és elindultam. Rettenetesen ki voltak akadva, kiabáltak utánam, én pedig miután egy sarkon túljutottam, előbogarásztam egy tízrúpiást a zsebemből, majd visszafordultam, hogy odaadom azért nekik, nekem tíz rúpia nem nagy tétel (kb. 45 forint), nekik viszont számít. Visszamentem hozzájuk és mutattam, hogy tartsák a markukat. Készségesen kinyújtották a kezüket, és ahogy elővettem a tizest, támadó kobra sebességével próbálták kitépni a kezemből. Mondtam nekik, hogy mindenképpen meg kell osztozniuk rajta, 5-5 jár fejenként. Amint hozzájuk került a pénz és még egyszer a lelkükre kötöttem, hogy fele-fele, egyből rákezdte a dörzsöltebbik, hogy 6 neki, 4 a másiknak. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, de ezt a kérdést már végül is nekik kell megoldaniuk, úgyhogy elindultam. Annyira rá vannak kattanva a pénzre, hogy simán egymást is lehúzzák, dzsungeltörvények uralkodnak ezen a téren. Alig fordultam egyet, egy másik utcában egy csapat kölök meglátott és anélkül, hogy tanúi lettek volna az előző jelenetnek, rohantak hozzám, hogy máni, máni!!!, én pedig tekertem, mint egy eszelős, közben pedig szitkozódtam, hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy végül adtam pénzt az előzőeknek, ezek a gyerekek annyira rá vannak állva, hogy lefejik a turistákat – pedig ide nemigen tévednek, de Khajuraho azért annyira nincs messze, akik iskolába járnak, azok majdnem minden nap találkoznak idegenekkel –, hogy ezt erősíteni több mint hülyeség. Közben pedig iszonyú ellentmondásos, mert nyilván szükségük van pénzre, de az a helyzet, hogy ezzel a mentalitással gyakorlatilag elüldözik a turistákat, én legalábbis biztos, hogy soha többet az életben nem akarok visszamenni Khajurahónak még a környékére sem, ezt a később történtek fényében biztosan állíthatom még most is. (Most, még jóval később, már nem biztos.)
Menekülés közben legurultam egy lejtőn a folyócskához, ami az itt elhelyezkezdő két falut (lehet, hogy egynek számítanak, nem tudom) elválasztja egymástól. Itt ruháikat mosó helybéliekkel találkoztam, akik röhögve mondták, hogy Kjahurahóba nem erre kell mennem, hanem amerről éppen jövök, de én tudtam, hogy arra is lehet, mert két éve abból az irányból érkeztünk, ezért átgázoltam a vízen, a bicajt pedig áttoltam, majd a folyó másik ágán megtettem megint ugyanezt. A túloldalon asszonyok igyekeztek a falu két kútja közül a folyóhoz közelebb lévőhöz, furcsán méregettek, köszönésemre nem mindenki válaszolt. Beljebb a településen szintén mindenki megbámult, időnként széles mosollyal üdvözöltek, én mindenkire ráköszöntem vigyorogva, a gyerekek visítozva rohangásztak ki a házakból, a férfiak felfüggesztették beszélgetéseiket a házak előtt és engem figyeltek, az asszonyok közben tucatjával igyekeztek a kúthoz fejükön vizeskancsóval, vagy a folyóhoz mosandó ruhákat cipelve. 
Mikor kilyukadtam a falu túloldalán, ami már egyáltalán nem volt ismerős, rájöttem, hogy elnéztem egy utcácskát, ahol el kellett volna kanyarodnom, de gondoltam, sebaj, majd némi kerülővel megyek vissza Khajurahóba. Volt előttem még egy hegy, azt majd megkerülöm és minden jó lesz. A falu szélén egy csinos fiatal nő végül felvilágosított, hogy arra biztos, hogy nem jutok el Khajurahóba, menjek inkább arra, amerre eleve terveztem. Ekkor már áttoltam a biciklim egy dagonyán, amire kőrakást szórtak, és nem volt kedvem mégegyszer átszenvedni magam rajta, inkább a rövidebb utat választva gondoltam, megkockáztatom az átkelést egy elég széles, gyanús matériát tartalmazó, meghatározhatatlan állagú dagonyahalmazon. Kicsit többet kellett volna gondolkodnom, miután konstatáltam, hogy csak bivalylábnyomok vannak a sárban, de én elindultam és két lépés után bokáig merültem a langyos  masszába úgy, hogy mindkét lábfejem minden kis bőrredője kitöltődött a krémes, sűrű habarcsra, de leginkább excrementumra emlékeztető anyaggal, alig bírtam kikecmeregni belőle mélyről jövő mocsári cuppogások és bluggyanások szimfóniája közepette. Nem tudtam eldönteni, hogy hány százalékban tartalmaz bivalyszart és mennyi a sima sár, de igazából teljesen mindegy volt. A gyerekek körülöttem éktelen röhögésbe kezdtek, és a lány is szégyenlős mosollyal hajtotta le a fejét, miközben szeme sarkából félig szánakozó, félig csalafinta módon tekintgetett felém. A biciklit is kirángattam valahogy, és arrébb kecmeregtem két-három kilós lábfejeimmel a sárból. Tudtam, hogy nagyon hamar vízhez kell jutnom, mert ha ez elkezd rászáradni, akkor az életben nem kaparom le magamról, ráadásul gusztustalanul langyos, szmöttyögős, csatakosan nedves érzés volt minden apró mozdulat a lábammal. Egy pillanatig tanácstalanul álltam, miközben a világ fordult egyet körülöttem, majd letompult érzékelésembe szép lassan bekúszott az egyre élesebben hahotázó gyereksereg hangja, amely a helyzetnek köszönhetően elég hamar kezdett kicsit idegesítővé válni, de igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, és megkérdeztem a lányt, hogy akkor merre is van Khajuraho és van-e arrafelé víz (páni a víz hindiül, de sokan nevezik pániwaternek, összeékelve a hindit az angollal). Mondta, hogy igen, menjek csak nyugodtan arra, miközben mutatta az irányt a kezével. Elindult egyre duzzadó kis csapatunk a jelzett irányba, közben becsatlakozott egy motorjával a földek felől érkező srác, úgyhogy a sarlós földmíveslányból, a motoros fiúból és hét-nyolc visítozó gyerekből álló kompániámmal elindultam fellelni a kutat. Úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen kóbor lovag szedett-vedett idióta kíséretével, aki látta a Brancaleone ármádiáját Vittorio Gassmannal a főszerepben, az tudja, mire gondolok, aki nem, az pedig nézze meg, mert zseniális film (Mario Monicelli, 1963). Rozzant biciklim, mint hűséges, de majdnem használhatatlan gebém, oldalaimon himbálódzó kamerám, fényképezőgépem és az objektívtáskám, mint rozsdásan csörgő, elnyűtt fegyvereim, ruhám szakadt és mocskos, cipő helyett pedig áthatolhatatlan, egyre szikkadó sárréteg, aránytalan bunkóvá növesztve lábaimat. Haláltáncba illő menetünkre szánakozóan érdeklődő tekintetek leskelődtek ki a házikókból, ki mosolyogva húzta ki a fejét, ki zord tekintettel méregetett, furcsa egy helyzet volt, az kétségtelen. Menet közben megpróbáltam beszélgetni a lánnyal, ő volt az egyetlen, akivel lehetséges volt verbálisan kommunikálni minimális szinten és megtudtam, hogy kilenc gyereke van. Egyet sem néztem volna ki belőle, de ez itt Indiában annyira mégsem meglepő. Mire a kúthoz értem, eddigi kíséretem feloszlott, viszont ott újabb csapat várt, kislányok, akik vízért jöttek és egy, a földön kuporgó öregember. Sorban álltak a lányok a kútnál, én pedig odatrappogtam barna furkóra emlékeztető lábaimon és próbáltam velük megértetni, hogy állatira kéne egy kis víz, szóval lehetséges lenne-e, hogy majd lemossam a lábamat. Meghatározhatatlanul döbbent tekinteteken kívül semmi érdemi reakciót nem váltott ki belőlük próbálkozásom, így gondoltam, várok egy kicsit, hátha sorra kerülök, közben pedig időnként a lábaimra és a kútra mutogattam, hátha elősegítem a megértést. Közben odagyűlt megint egy csomó gyerek, elkezdtem őket fotózni, iszonyúan élvezték, végül is én is, de azért örültem volna, ha idővel megszabadulhatok a lábaimra szép lassan rákötő matériától. A földön ülő öreg hirtelen vakkantott egyet, először azt hittem, hogy valamelyik gyerekre, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg rám, a furcsa idegenre, végül is meg tudom érteni, szokatlan látvány lehetett neki, aki ott üldögél talán évtizedek óta mindennap a kútnál, mikor egyszercsak jön egy idegen, vijjogó gyereksereggel a háta mögött, kétszer két kiló sárgolyó a lábán, napszemüvegben, egy rozzant biciklit tolva, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elkezdi fényképezni az odacsődülő gyerekeket. Lehet, hogy én is elhajtanám a francba az ilyet. Végül is meggyőztem magam még pár totális kudarcba fulladt kommunikációs kísérlet után, hogy olyan szép tiszta a kút környéke, nem lenne illendő összemocskolni, inkább fogom magam és visszamegyek a folyóhoz, lemosom ott a lábam, aztán hazasomfordálok arra, amerről jöttem. Nem volt már sok kedvem ismeretlen utakon kerülővel hazajutni. Elbúcsúztam az ott lévőktől, az öreg szúrós tekintetét viszont végig a hátamban éreztem, amíg el nem tűntem a házak között. Nem köszönt el tőlem. A biciklit két barna tönkkel tekertem, közben irigykedve figyeltem a falusiak tökéletes tisztaságúnak tűnő meztelen lábfejét, az asszonyok lábujjgyűrűit, hennás tetoválásaikat, a férfiak felrepedezett, gombás, sárgás, de pőre talpát. 
 




Fellégeztem, mikor elértem a folyóhoz, belegázoltam, majd elkezdtem tisztogatni a lábaimat, nem törődve azzal, hogy néhány tíz méterrel fölöttem az asszonyok éppen a szennyesüket mossák a folyóba, és számomra ismeretlen eredetű dolgokat öntenek bele. Mikor levettem a papucsomat, meglepve észleltem, hogy bizonyos részeiről egyáltalán nem akar távozni a sár, apró kavicsokkal dúsítva egyszerűen becementizálódott a talpnak kialakított domborulatokba. Egyre erőszakosabban dörgöltem, mert nem akartam, hogy betonná váljon és hátralévő indiai tartózkodásomat megkeserítse, meg különben is nagyon szeretem azt a papucsot, Birkenstock, mindenkinek ajánlom, semmi más papucs nem tud vele vetekedni szerintem. Végül jó negyedóra alatt a körmeim alá vakartam belőlük a sarat, hálistennek kiderült, hogy nagyrészt csak az volt és nem ürülék, legalábbis nem ájultam el, mikor megszagoltam. Felpattantam a bicajra, a következő gázlónál elmagyaráztam, hogy igen, mégis sokkal jobb erre visszamenni Khajurahóba, majd visszazúztam villámsebesen a szállásunkra, éhesen, szomjasan, csak egy porfelhőt hagyva magam után, hogy később, még aznap este a városka igazi Waczak Szállója adja meg a végső csapást az agyunknak.


5 megjegyzés:

  1. Agyonizgultam magamat, amíg olvastam. Nem volt semmi félelemérzet benned?

    VálaszTörlés
  2. Branca Branca Branca Leon Leon Leon!!!

    VálaszTörlés
  3. Majdnem elbőgtem magam a kacagástól ahogy magam elé képzeltelek Dana ez igazán mókásvolt!Vigyázzatok magatokra!
    Üdv g

    VálaszTörlés
  4. Ha hazajössz, menj el egy Survivor műsorba. :) Vigyázzatok magatokra!

    VálaszTörlés
  5. Kurvajó a blog, mondhatni pompás. csak kifolyik a szemem, nem kizárólag a kacagástól, bár attól is. de nem lehetne mondjuk fehér alapon fekete betűkkel? :) :)

    VálaszTörlés