Közép-India Waczak szállója

Biztos majdnem mindenki ismeri John Cleese és Connie Booth rövid kis sitcom sorozatát, a Fawlty Towerst, 'magyarul' Waczak szállót, ami egy csontidióta, pénzéhes, frusztrált szállodatulajdonos, annak rettenetes felesége – akivel állandóan marják egymást – és a szálloda nagyrészt mindenfajta normalitást nélkülöző egyéb alkalmazottainak és vendégeinek történeteiből, általában a tulajdonos túlbuzgó, de közben ostoba személyiségéből fakadó félreértések okozta nagyon vicces szituációk füzéréből áll. Történetesen Khajurahóban is találtunk egy Waczak szállót, noha nem szálló volt, csak egy étterem, de a Waczak szálló történeteinek nagy része is a hotel éttermében játszódik, innen a párhuzam.

A khajurahói nyugati templomok környéke a turisták által leglátogatottab része a városkának, itt tanyázik a boltosok zöme, az önjelölt guide-ok, a hiéna riksások, itt zajlik az élet és persze itt van a legtöbb szálloda és étterem is. Köztük a Green View nevű restaurant, ami bár közel van a templomcsoporthoz, de mivel egy fa ékelődik az épület és a templomok közé, ezért csak a lombozatot látni, talán ez hitelesítheti az intézmény elnevezését. Töküres volt a hely, ez általában nem sok jót jelent, de nem hátráltunk meg, éhesek voltunk és az addig látogatott helyek egyáltalán nem nyűgöztek le minket gasztronómiai szempontból, nem mintha feltétlenül ínyenckedni jöttünk volna Indiába. A tulajdonos egy, az indiaiak között meglehetősen ritkának számító hórihorgas, magas, vékony figura volt, akinek arcizmai a másodperc törtrésze alatt rajzolták ki ábrázatára a legszélesebb mosolyt, ami még elfért rajta, mikor meglátott minket. “Jó estét, Uram, jó estét Hölgyem, hogy vannak? Kérem foglaljanak helyet éttermemben, távol az Önök otthonától is érezzék magukat otthon, hová szeretnének ülni, ide, vagy ide, esetleg ide, mindenhonnan gyönyörű a kilátás, ugye milyen szép, esetleg ez az asztal megfelel?” kérdezgetett minket hajbókolva, miközben egyik széket húzogatta ki a másik után, mi pedig körtáncot jártunk az asztalok között, hogy követni bírjuk. Végre megállapodtunk az egyik asztalnál, amely természetesen ugyanolyan volt, mint a többi, majd a főnök arca egy pillanatra visszarendeződött eredeti állapotába, ahogy vakkantott egyet alkalmazottjának, aki a sötétből előkucorodva hozta asztalunkhoz az étlapokat, de aztán újra felvette a fültől fülig érő mosolyt. “Rendkívül finom ételeink vannak, természetesen mind friss alapanyagból készül” közölte, majd udvariasan a háttérbe vonult, hogy átnézhessük a kínálot. Közben megjelent az alkalmazott, akit most Manuelnek fogok nevezni a sorozat mintájára, hogy mit kérünk inni. Kikka papaya lassit választott, én pedig sósat, valamint egy kis üveg kólát, itt Indiában valahogy mindig rákattanok kicsit a kólára. Az előzmények után azt hittem, hogy az étlapon csak valami szerencsétlenkedés folytán szerepel a lassiknál a sweet salty (édes-sós) lassi, ezért miután megkaptuk a tisztának közel sem nevezhető pohárban az italainkat, melyhez szívószál is dukált, igaz, az enyém lyukas volt a felénél, és csak szörcsögő hangok kíséretében lehetett szívni a levegővel dúsított italt, miközben az finoman csordogált kifelé a szívószál repedésén, meglepve konstatáltam, hogy ez bizony édes lassi, csak ugyannyi sót is raktak hozzá, mint amennyi cukor már eleve volt benne, ennek következtében valami olyan átütően szar íze volt, hogy azt hittem, újabb lukat ütök a szívószálon, mert mindjárt visszajön az egész. Kikka papaya lassija csak középszar volt, iszonyú édes, közben pedig langyos, ami az enyémről is elmondható volt, és mondjuk ki, nem igazán tesz jót ennek az italnak, ha nem hideg. Sebaj, gondoltam, végül is az étlapon tényleg ez szerepelt, én vagyok a hülye, hogy ezt kértem. Közben a tulaj hajbókolva közelített, hogy ugye rendkívül finomak az italok, és hogy sikerült-e már ételt választanunk. Mondtuk, hogy lassan megvagyunk az étellel is, én már kokettáltam az édeskukorica levessel, amit már többször ettem Indiában és mindig nagyon finomnak bizonyult. Ezt csirkés és zöldséges változatban is lehet kérni, ezt külön hangsúlyoztam a sötétből a főnök vakkantására előbotorkáló Manuelnek is, mikor felvette a rendelést később. Ez nem ment simán, mert miután kértem, hogy zöldséges legyen, persze megkérdezte, hogy akkor csirkével-e, mondtam neki türelmesen, hogy nem, csak zöldséggel, csirke nélkül. Ezenkívül rendeltünk még peanut masalát, amiről a neve alapján nem sok fogalmam volt, hogy milyen lesz, annyit sejtettem, hogy mogyorós, de a masala annyi mindent takar, hogy a fene sem tudja, mikor mit jelent. Általában lehet sejteni, hogy a masala és a curry között az a különbség, ha mondjuk, ugyanabból az alapanyagból készítik, hogy a curry a szószosabb, a masala pedig némileg szárazabb, sokkal sűrűbb a fűszeres alap. Eredetileg tulajdonképpen keveréket jelent, mindenféle dolgot egyben. Kíváncsian vártam, hogy ebben az esetben mire számíthatok. Kikka capsicum masalát (paprika maszala) kért és rendeltünk még közösen egy tál köményes rizst is köretnek. Miután felvette a rendelést a pincér, félútról visszafordult, hogy elismételje igényünket, de mivel nagyjából egyik tétel sem egyezett meg azzal, amit huszonöt másodperccel azelőtt elmondtunk neki, úgy látta jónak, ha felírja. Újból odajött az asztalunkhoz, ezúttal tollal és papírral. Nagyjából három perc alatt, többszöri nekirugaszkodásra végül sikerült felírni (hibás helyesírással) a három tételt a papírra, ekkor már elég meglepődve pillantgattunk egymásra Kikkával, rejtőzködő mosollyal arcunkon.

A kukoricalevest elég hamar kihozta Manuel, megkérdezte, kié lesz, mondtam, hogy én kérem, ekkor letette a Kikka elé, de evőeszköz nélkül. Kérésre viszont előállt a kanállal is, így elkezdhettem a falatozást. Az édeskukorica levesben általában finom, zsenge, fiatal kukoricaszemek ropognak az ember fogai között, kedvesen édeskés ízt produkálva a zöldséges alaplé gazdag ízvilága mellé. Esetünkben azonban a viszonylag ízetlen, de leginkább rossz lében a leghitványabb, félig rothadt, avasan fanyar ízű, inkább barna, mint sárga színű, takarmánykukoricának is silány minőségű szemek lebegtek az alaplé kocsonyásan sűrű konzisztenciájában. Néhányat elfogyasztottam, majd miután reakcióba léptek a kukoricát már idő előtt felemésztő, a kemény és puha részek között éppen dúsan erjedő azonosíthatatlan eredetű enzimek a gyomromban az édes-sós lassival, úgy gondoltam, hogy kivételesen félretolom a csészét és nem eszem meg a feltálalt vacsora első fogását. Mozdulatomra azonnal előugrott kétrét görnyedve a tér számunkra láthatatlan zugából Manuel, megkérdezvén, hogy “Finisz?”, majd mire közöltem vele, hogy igen, karja köré libbentette konyharuháját, mely cipőpucolórongynak is öreg lett volna már, bár annál azért mocskosabb volt, felhelyezte alkarjára a billegő csészét, majd átment az asztalunk túloldalára ott letette azt, felegyenesedett és mint akit kikapcsoltak, megállt és várt. Nem tudjuk, mire, de a főnök megjelenése valamit katalizálhatott benne, mert annak rugószerűen mosolyba ugró arcizmainak megrándulása előtt kiadott ugató morgó röffenésére hajbókolva elhátrált a konyha irányába, neki-nekibiccenve az útjába álló székeknek. A főnök mechanikusan ostoba tekintettel kérdezte, hogy ízlett-e a leves, mire megrettenve csak azt tudtam felelni, hogy igen, csak már tele vagyok és nagyon szeretnék még majd a biztosan nagyon finom második fogásból is falatozni, bár tulajdonképpen nem nagyon vagyunk ám éhesek, csak úgy betértünk ide picikét. A főnök furcsa fazon volt, egyrészt kivétel nélkül minden mondatot úgy kezdett, hogy “See”, pl. “Szí, vát ju ár ném?”, “Szí, vics kántri ju from?”, “Szí, dö szup vóz gud?”, másrészt időnként számunkra mindenféle rendszert nélküző módon lemeveredett és mélyen valamelyik lámpa fényébe nézett, mintha az megbűvölte volna pillanatokra, ilyenkor a testbeszéd is leállt, talán rövid áramszünet lépett fel idegsejtjeiben. Beszélgetés közben fel s alá lépdelt az asztalunk előtt, hórihorgas termete miatt békára vadászó félőrült gólyának tűnt számunkra. Közben megérkezett Manuel a tál rizzsel, a capsicum és a  mogyoró maszalával, de tányérokat nem hozott, amire kiszedhettük volna a rizst és a két főételt, valamint összesen két kanalat kaptunk. A mogyoró maszala tulajdonképpen apróra vágott nyers káposztából és éretlen, még zöldessárga színű paradicsomcafrangokból állt és ez az egész nyakon volt öntve egy csomó földimogyoróval. A Kikka paprikás maszalája pedig két darab csotrogány mini kaliforniai paprikára emlékeztető félig nyers paprika volt, aminek a belsejébe paneert, azaz natúr sajtot töltöttek, és az egészet nyakon öntötték valami forró szósszal, hogy melegnek tűnjön. Kértünk két tányért és kést-villát, hogy el tudjuk vágni legalább a paprikákat, mert a kanállal való próbálkozásnak mindig az lett az eredménye, hogy a kanál megcsúszott a paprika sikamlós héján és beleplaccsant a szószba, telis-tele fröcskölve ezzel mindent a környéken, beleértve magunkat is. Manuel hevesen bólogatott, majd visszatért egy darab tányérral, amit lerakott az asztal végébe, a levesescsészém mellé, majd mint aki jól végezte dolgát, lefagyott az asztalunk mellett. Ebből a sajátosan katatónnak tűnő állapotból mindig csak a főnök torokhangja tudta kizökkenteni, zizzent egyet, finom hullám rezgett végig testén, majd elirdalt a konyha felé. Eszünkben sem volt újabb kísérletet tenni a másik tányér és az evőeszközök megszerzésére. A főételek tulajdonképpen nem voltak olyan rosszak a maguk nemében, eltekintve attól, hogy a Kikka paprikáját továbbra is csak trancsírtechnikával tudtuk darabolni, ezáltal a benne lévő viszonylag rugalmas sajt is csak nyikorgó hangok kíséretében tudott darabokra mállani, valamint attól, hogy időnként meghatározhatatlan és elrághatalanul kemény dolgok csikrantak meg a fogaink között, ezek fehér színűek voltak, ennyit tudtunk megállapítani, miután kiköptük őket. A paprika rengeteg magja közt ügyesen bújtak meg ezek az alávaló kis apróságok, legyenek akármik is azok. A mogyoró maszala, mint azt már leírtam, nem volt egyéb, mint ropogós nyerskáposzta és kemény paradicsom, melyek ízetlenségén még a mogyoró sem tudott segíteni, teljesen nyers volt az is, se nem sós, se nem pörkölt. A rizs rendben volt, tányér híján rákotortam a maszalámra, úgy ropogtattam. A fejedelmi lakoma közben látta úgy a főnök, hogy akkor itt az ideje a vendégekkel kicsit társalogni. A szemem sarkából már észrevettem, ahogy ólálkodik felénk, szép lassan közeledett az asztalunkhoz, mint az áldozatát éppen becserkészni készülő nagyvad. Pókszerű karjai mellkasa előtt összekulcsolva, tekintete nem felénk irányul, csak a szemgolyói, melyeket résnyire összehúzva méri be a megfelelő távolságot a támadás indításához. Óvatosan, nem egyenes vonalú egyenletes mozgással közelített, hanem harántirányú kitérőket tett közben, így leplezve valódi szándékát. Törzse végig egyenes maradt, egyirányba nézett, de deréktól lefelé a legkülönbözőbb irányokba volt képes fordulni, úgy közledett felénk. Egy óvatlan pillanatában azonban feltekintettem, mikor már majdnem az asztalunkhoz ért, és belenéztem a szemébe. Abban a szempillantásban elkapta a tekintetét, és az orra elé lógó villanykörtét kezdte vizslatni, majd ízeltlábúakra emlékeztető végtagjait is szétkulcsolta, rámutatott a lámpa búrájára, megforgatta még egyszer a szemeit, majd mintha már régóta a kérdés foglalkoztatta volna, megkérdezte, hogy kicserélje-e a körtét olyanra, ami színesen világít, vagy maradhat-e ez a fehér. Közben hirtelen a többi lámpát is elkezdte vizslatni, mintha ez lenne az univerzum jelen pillanatban legfontosabb kérdése, melynek megoldása minden bizonnyal előbbre viszi majd a világot a fejlődés és a komfort útján egy jelentős lépéssel. Lopva egymásra pillantottunk a Kikkával, majd megzavarodva, hogy most röhögésben törjünk-e ki, vagy megnémuljunk-e a döbbenettől, a középutat választottuk, és udvariasan mondtuk neki, hogy ugyan, hagyja csak, jó lesz ez a fehér, ne fáradjon emiatt. Szabadkozni kezdett, hogy “Szí, csak mert lehetne ám zöld is, vagy piros, esetleg sárga”, miközben mutogatott a teraszt ékesítő különböző színű lámpácskákra, “de szí, ha jó így, maradjon nyugodtan”, de ha akarjuk, kicseréli akármilyen színűre, nem probléma, majd vakkantott Manuelnek, de leintettük, hogy nem kell tényleg, nagyon szép ez a fehér is, meg így legalább látunk valamit, hogy meg tudjuk enni ezt a finom ételt – udvariaskodtunk. Manuelt egy csettintéssel a helyére zavarta, majd miután sikeresen felvette a kommunikáció fonalát, furcsa szemkörzést előadva megkérdezte, hogy “Szí, leülhetek-e ide?” Mondtuk, hogy természetesen, bár őszintén szólva nem sok kedvünk volt beszélgetni vele, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem teljesen komplett, de valahol mégis izgatott bennünket, hogy mivel fog még meglepni ez a maga módján szórakoztató figura. A szokásos körkérdésekkel kezdte, mi udvariasan válaszoltunk, közben azon töprengve, hogy vajon mi lesz, ha nem esszük meg mind a kaját. Elmondta, hogy ő ennek az étteremnek a büszke tulajdonosa, három gyermeke van és már nem akar többet, finisz, valamint hogy szépek a templomok. Ekkor szerencsére megjött valaki, aki az ismerőse volt, ezért szabadkozva otthagyott bennünket, én pedig leraktam a kanalat, mire Manuel azonnal manifesztálódott valami más dimenzióból, közölte, hogy finisz, majd kiszedte a Kikka elől a tányért, aki éppen a szájához emelte volna a falatot, még volt étel a tányérján, majd elszedte az enyémet is és pillanatok alatt nyomtalanul eltűnt a hátsó fertályon, csak a leves maradéka árválkodott továbbra is az asztalon. Végül is annyira nem bántuk, hogy így alakult, legalább megúsztuk, hogy mindent meg kelljen enni, majd az újra felbukkanó Manueltől kértük a számlát. Készségesen ment a pulthoz, hogy összeírja fogyasztásunkat, ami meglehetősen hosszú időt vett igénybe, majd lerakta elénk a kis mappát, mely a számlát tartalmazta és amelybe a pénzt kellett helyeznünk. Gondoltam, adunk némi borravalót szerencsétlennek, és mivel volt váltópénzünk, bele tudtuk rakni a pontos összeget, valamint ezenfelül a neki szánt összeget is. Izgatottan leste a pult mögül, hogy mikor indulhat a pénzért, majd mikor jeleztem neki, azonnal elindult felénk. Szerencsétlenségére abban a pillanatban ért fel egy addig ismeretlen kövér, szuszogó ember, az is valami főnökszerű lehetett, mert Manuel útját keresztezve és őt egy böffenéssel a sutba taszajtva átvette Manuel utolsó feladatát, a lóvé beszedését. Kétségbeesve láttam, hogy a Manuelnek szánt borravalónk a röfögő disznó kezébe fog kerülni, de már késő volt: a hízó egy vak hang nélkül kitépte kezemből a mappát, majd elment vele a pult mögé lecsekkolni, hurkaujjaival kicsippentette a plusz pénzt, zsebrevágta, majd mint aki jól végezte dolgát lesétált a teraszról a lépcsőn. Felálltunk, hogy távozunk, mire a főnök hajbókolva fordult felénk és megköszönte, hogy ott jártunk, és ugye nagyon-nagyon elégedettek vagyunk, mert holnap is várnak minket egy finom vacsorára, ugye eljövünk? Mondtuk, hogy sajnos nem, mert este már vonaton ülünk, továbbállunk innen, óh, hát akkor egy finom ebéd esetleg? Megnyugtattuk, hogy esetleg, majd még meglátjuk. Távoztunk és a hazaúton szakadtunk a röhögéstől, egész addig, míg a szemétláda lehúzó boltosok ismét le nem vettek minket némi pluszpénzzel, de ez már másik történet.