Az apokalipszis varangyai

(Sajnos most nem lesznek kepek, nem csak azert, mert remenytelen lenne innen Khajurahobol feltolteni, hanem azert sem mert ekkor egyalatlan nem fotoztunk.)

Persze miért is lenne olyan egyszerű elindulni valahonnan valahová, akkor mindig mindenki csak úton lenne, és mindjárt nem lenne olyan élvezetes a tudat, hogy valami olyat teszünk éppen, ami totálisan különbözik a megszokott, ezáltal akár unalmasnak is mondható hétköznapoktól. A hajnalra megrendelt taxink, ami kivitt volna a reptérre, nem volt ott a megbeszélt helyen és időben, így fognunk kellett egyet a sötétben, szerencsére úgy jött, mint az áhított sült galamb, majdnem egyenesen a szánkba repült. Némi alkudozás után már bent is ültünk a kocsiban és repesztettünk a repülőtérre, ahol a biztonsági őr, miután megnézte a jegyünket, rezignáltan közölte, hogy ez a gép ma nem megy, úgyhogy álljunk ki a sorból. Megdöbbeni csak azért nem tudtunk, mert én magam azt sem tudtam, hogy hol vagyok, olyan álmos voltam még, úgyhogy kivert kutyaként elvánszorogtunk a GoAir irodájához, ahol ilyentájban (5.30) még egy lélek sem tartózkodott. Szerencsére a Kingfisher irodában jófejek dolgoztak és azt mondták, hogy elvisznek minket Delhibe, de ehhez azért a GoAir jóváhagyása is szükséges, általában 6 körülre meg szokott érkezni a munkatárs. A gép 6.50-kor indult, szóval még volt időnk bőven. Titkon reménykedtünk, hogy talán akaratlanul is meghosszabodik ladakhi tartózkodásunk, bár akkor buktuk volna a vonatjegyeinket, meg az egész tervünket, ami bár igen hevenyészett tákolmánynak volt csak mondható, de mégis a miénk volt. A társaság alkalmazottja végül megérkezett, és közölte, hogy ma valóban nem megy a gépünk, és hogy sajnos minket valamiért elfelejtettek értesíteni, mi lenne ha maradnánk még holnaputánig. Mondtuk, hogy tök jó lenne, de van egy csomó vonatjegyünk, inkább mennénk. Jó, akkor mutassuk meg a jegyeket. Lefénymásolta, és ezzel elkezdődött a szokásos indiai papírmunka. Az általam most nem részletezett folyamat végül egy értékelő űrlap kitöltésében csúcsosodott ki, ahol részletesen le kellett írnunk, hogy mi történt, és hogy szubjektíve és objektíve hogy éltük meg, elégedettek vagyunk-e a megoldással, a munkatárssal, a társasággal, az életünkkel, majd fent ültünk a Kingfisheren és zúztunk Delhi felé, ahová egy porcikánk sem vágyott vissza.

Nem is szándékoztunk sok időt ott tölteni, reggel fél 9-kor szálltunk le, és 16.40-kor indult a vonatunk Amritszárba. A repülőtéren átöltöztünk, meleg rongyainkat levetve, a hosszúgatyát feltűrve, kiléptünk a pilóta által kellemes 32 foknak nevezett kora reggeli dunsztba, majd felszálltunk a 20 fokkal hidegebbre hűtött ultramodern reptéri metróra, ami minden egyéb járműnél gyorsabban, tisztábban és kényelmesebben vitt be minket a pályaudvarhoz. Döbbenetes az a kontraszt, ami itt van, egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a nyugat-európai járműveket minden tekintetben lepipáló vagy azokkal minimum azonos szinten lévő szupermetróból kilépve a homokzsákok mögé bukó géppuskás őrök között elhaladva, majd felérve a felszínre mennyire más világba jutunk hirtelen, ilyen élményt csak radikális tudatmódosító szerekkel lehet amúgy okozni normális esetben az embernél, de India tudja ezt magától is, benne van az ősidők homályába vesző történelmében, ami most is folyamatosan együtt él a mai modern rohanó, lüktető valósággal.

Megkerestük a csomagmegőrzőt, majd miután elhajtottam a nyakában 70 kiló láncot és lakatot árusító bácsit, rájöttem, hogy egy hátizsákot nem lehet egy lakattal lezárni, mert az enyémet pl. három helyen lehet szétcippzározni, úgyhogy odakullogtam és vettem tőle egy kislakatot, majd két perc múlva, mikor észrevettem még egy cippzárt, akkor még egy lakatot, és hermetikusan lezártam, mert csak úgy vették be a megőrzőbe az amúgy csak mocskos ruhákat tartalmazó hátizsákot, a laptopot átraktuk egy kis hátiba, a másik zsákunk pedig már öt napja a Hotel Rakban volt, ahová délutánig nem is szándékoztunk elmenni érte. Miután ily módon végleg szétszórtuk a cuccainkat Delhi különböző területein, újra metróra szálltunk, hogy elmenjünk a Modern Művészetek Múzeumába, ahol én már jártam egyszer és mindenképpen méltónak tartottam arra, hogy Kikkát is – akit eleve nagyon érdekelt – elvonszoljam magammal. Érdekessége ennek a kiállításnak, hogy egészen napjainkig bemutatja az utóbbi századok indiai képzőművészetét, amiről itt Európában Amrita Sher-Gil-en kívül szinte semmit sem lehet tudni, pedig igen érdekes dolgok születtek errefelé is. Abban reménykedtem, hogy a kedvenc képemet le tudom fényképezni titokban sokkal jobb minőségben, mint anno, de természetesen nem volt a múzeumban a kép. Sokat-sokat megismertem, ezt pedig tudatosan kerestem, bár a művész nevét már akkor is képtelen voltam megjegyezni, de nem lett meg, pedig tűvé tettük érte a múzeum mind a négy emeletét. Legjobban a radzsput miniatúrákat élveztem, bár ezek pont nem modernek, de nagyon érdekes megfigyelni, hogy hogyan hatottak egy-egy huszadik századi festőre. Egyszerűen hihetetlen, hogy mennyire kifinomultan voltak képesek az egy szőrszálnyi vékonyságú ecsetükkel a hátterek díszítéseit ennyire finoman megalkotni, el vagyok ragadtatva a radzsput és a mogul miniatúráktól azóta is. A modernek közül az európai iskolát követő festők alkotásai számomra érdektelenek voltak, olyat Európában ezerszámra látni akárhol, sokkal érdekesebbek azok a munkák, amelyek a hagyományos indiai ábrázolásmódot keverik a kortárs elemekkel. Mivel nincsenek képeink erről sem, ezért nem lamentálok tovább a múzeumról. Ja, még a XVIII-XIX. sz-i angol utazó-festők képeit imádtam, már csak azért is, mert annál az életformánál kevés izgalmasabb dolgot lehet elképzelni. Mikor kiléptünk a múzeumból, majdnem agyoncsapott minket a forróság, ezért úgy döntöttünk, hogy autoriksával megyünk be a Paharganjba, hogy összeszedjük a holmijainkat és együnk valamit. Egy fa tövében állt két egész jól szituált indiai, megkérdeztük tőlük, hogy szerintük mi reális ár egy ilyen útért. Mondták, hogy 30-40 rúpia, de ötvennél többet semmiképp se adjunk. Megköszöntük, majd kicsit odébb elkezdtünk vadászni. Egyből megállt egy riska, amelyik kb. 200 kiló fémcsövet és egy embert szállított, már az is képtelenség volt, de az meg pláne, hogy még minket is el akart vinni magával, úgyhogy inkább átpártoltunk a mögötte megállóhoz, aki üres volt ugyan, de 150-ért akart vinni. Mondtuk, hogy ötven, ő mondta, hogy 130, mi 50, ő 120, 50, 100, 50, mi kötöttük az ebet a karóhoz, ő meg nem akart száznál lejjebb menni, alkudoztunk, közben pedig egyszer csak odarohant hozzánk a fickó, akit megkérdeztünk és úgy leüvöltötte a riksást, hogy az egyből mondta, hogy ötven és már úton is voltunk, persze jól megsértődött szegény. Segítőnk vagy rendőr lehetett civilben, vagy rendőrökkel fenyegette meg, nem értettünk semmit az egészből, csak a police szót. Jellemző, hogy a turistákat először a normális ár kb. háromszorosával kezdik traktálni, elég fárasztó állandóan küzdeni és harcolni azért, hogy ne fizessük jópár szolgáltatásért a többszörösét, mint amennyit kéne. Mindenesetre mindig nagyon jó érzés találkozni az önzetlen segítőkészséggel és a turistában nemcsak a pénzeszsákot, hanem adott esetben az embert is meglátó helyi arcokkal.

A Hotel Rakban felkaptuk a zsákunkat, miután egy utcai árustól finom pakorát vásároltunk harapnivaló gyanánt. Kikka először nem akart belekóstolni, de végül rákattant ő is. Sokan gondolják, hogy Indiában nem szabad az utcán enni, pedig de, csak figyelni kell arra, hogy az orrunk előtt vágják bele a forró olajba a cuccot átmelegíteni, nincs az a dög, amelyik túléli a kétszáz fokos olajfürdőt pár percen keresztül. A pályaudvaron felvettük a másik zsákot is, majd felszálltunk az Amritszárba tartó Shatabadi Expresszre, ahol ismét jéghidegre hűtött kocsiba kerültünk, lényegében egész nap 20-25 fok különbséggel bíró terek között ingáztunk, ennek kimondottan örült az amúgy is bedurrant torkom. Sosem utaztam még AC Chair Car-ral Indiában, olyan volt, mint otthon egy IC, csak itt folyamatosan hozták a kaját, valami döbbenetes mennyiségűt és minőségűt, az összes légitársaság elbújhat melletük ezt a szolgáltatást tekintve. Este 22.40 körül érkeztünk Amritszárba, iszonyatos módon fájt a fejem az úton, alig bírtam megmozdulni és semmi sem tudta elmulasztani, csak az, amikor leszálltunk és kemény alkudozás után szótlanul elriksáztunk a Golden Temple-hez, Amritszár csodás épületéhez, a szikhek fő zarándokhelyéhez a sötét és kihalt utcákon, ahol kopott kóborkutyák osontak, földön fetrengő hajléktalanok olvadtak bele az utca szürke porába, helyenként pedig bizonytalan eredetű dolgok lángoltak az utcán, pokoli hangulatot kölcsönözve ennek a szerintem nappal sem túl barátságos városnak. A riksa nem közelítheti meg az Arany Templomot, ezért kissé messzebb rakott le minket, így gyalogszerrel kellett megoldanunk hátunkon a nehéz hátizsákjainkkal a szálláskeresés problémáját. Ekkor már nem éreztem, hogy fájna a fejem, figyelnem kellett a Krisztára, akit rettenetesen nyomasztott a szitu, fizikailag is és mentálisan is, pláne, hogy 1500 rúpia alatt nem találtunk szobát, annyiért meg nem akartunk megszállni. Az ingyenes zarándokhelyre nem akartunk menni, a tömegszállás még Európában is megviselheti az embert, hát még itt. Kóvályogtunk a kihalt utcákon, időnként egy-egy motoros húzott el mellettünk, vagy pár olyan alak, aki magáról sem tudta volna megmondani, hogy micsoda, nem hogy mi megállapíthattuk volna, közben pedig szeméthalmok, földhányások és törmelékek nehezítették haladásunkat. Volt valami egészen apokaliptikus hangulata az egésznek, élvezetesnek nem mondanám, de érdekesnek azért igen. Ótvarabbnál ótvarabb lyukakban kezdtünk próbálkozni, majd úgy döntöttük, ha a következő sikátorban nem találunk valami normális helyet, akkor elmegyünk az egyik szállodába 1500-ért. Ez otthon nem számítana olyan sok pénznek (kb. 7000 Ft), de itteni viszonylatban igen, ennyiért csak végső esetben érdemes megszállni Indiában. Egy barátságosan vigyorgó szikhnél kötöttünk ki, aki fizimiskájához méltóan Happy néven írta alá később a számlát és aki egy harmadik emeleti légkondis lyukat bocsájtott rendelkezésünkre, némi alkudozás után 600 rúpiáért, nájszvjú tu Goldentempl. Kriszta egyből rámondta, hogy ok, én még mentem volna tovább, mert iszonyú dzsuva egy hely volt, de ő már csontkészen volt, azt mondta, ha nem maradunk ott, akkor lehet, hogy sírva fakad, úgyhogy bevállaltuk. Amritszár köztudottan drága, legalábbis ami a szálláshelyeket illeti, bár emlékeim szerint két éve olcsóbban töltöttünk ott el egy éjszakát. Én is hullafáradt voltam, hajnalban még a Himalájában ébredtünk, előtte éjszaka a ladakhi esküvőn vettünk részt, iszonyú sok minden történt egy nap alatt, ráadásul le is voltam robbanva, úgyhogy hamarosan öntudatlan zsákként dőltünk el és álomtalan alvásba merültünk.