2009. november 6., péntek

Darjeeling



Bocs a hosszu kimaradasert, de vagy mi, vagy a net nem mukodik darjeelingben, vagy aramszunet van mikor fol akarjuk tolteni a blogot, vagy mar bezart minden hely mire eszbekaptunk, vagy tobb napra elmentunk kirandulni a hegyekbe es nem talaltunk szabadon logo kabelveget. szoval most kicsit visszaugrunk az idoben es onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, tehat Varanisaban jarunk meg...

Vonatjegyparák miatt bizonytalanná vált mi lesz következő állomásunk, de miután megtaláltuk az idegeneknek létrehozott vonatjegyirodát a varanasi vasútállomáson, meg tudtuk venni az utolsó két jegyet New Jalpaiguri-ba, ahonnan már csak egy köpésnyire van Darjeeling. Gondoltuk mi. Feltett szándékunk szerint ugyanis az Unesco Világörökségét képező Darjeeling Himalayan Railway-t választottuk közlekedőedényül, más néven a Toy Train-t. Azért toytrain, mert majdnem kisebb, mint egy modellvasút. A jegyvásárlás után még pótoltuk az elmaradt Benares Hindu University-be tett látogatásunkat, jól tettük, mert jelentős számú hallgatónak sikerült elmélyítenünk tudását ószanszkrit filológiából, valamint a Védák és Krasnyányszky Jolánné Hová bújt a kismaci? című művének intertextuális analitikus összehasonlító elemzéséből. Ezután megtekintettük a Előadóművészeti Tanszék táncosainak egyik szemináriumát, valamint belestünk a Zeneművészeti Tanszék egyik órájára is, igaz mindkettőt csak sutyiban, nem akartuk, hogy felismerjenek.Megpróbáltunk bemenni az egyetem múzeumába, de csak húsz perc volt zázásig, így visszautasítottuk, hogy fejenként 100 rúpiáért beengedjen az őr stikában. Elriksáztunk a Ganga partra, majd hazagyalogoltunk a ghatokon és jóízű szunyálásba kezdtünk. Másnap reggel 11.40-re Mughal Saraiba kellett érnünk, mert onnan ment a vonat, ez kb. húsz km-re van Varanasitól. Odariksáztunk koszos ködben, füstben, bűzben, majd levetettük magunkat a váróban, ahol elkezdtük bizonytalan várakozásunkat a vonatra.
Addig itt egy video Varanasiról:

megsincs itt, mert valami iszonyat itt a net. (holnap viszont itt lesz, ill nem itt, hanem uj bejegyzeskent)

A várakozás azért volt bizonytalan, mert sehol sem volt kiírva, hogy honnan megy a vonat és senki sem tudta megmondani, még azt sem, hogy mikor, mert az előbb-utóbb nyilvánvalóvá vált, hogy késik. Kb. egy óra késéssel végül megérkezett és helyet foglaltunk egy német pár és négy indiai tárasaságában hatszemélyes lukunkban. A német pár egyéves világkörüli úton van éppen, ami még csak egy hónapja tart, úgyhogy bőven van még idejük. Indiából Thaiföldre mennek, aztán Új-Zélandra, majd Chilébe, Peruba, USA-ba, és onnan vissza Európába. A srác csak egy kis hátizsákot és a háromszor akkora gitárját cipeli magával, a lány kicsit felkészültebbnek tűnt. Jól elcseverésztünk pár órát, miközben folyamatosan árusok és koldusok intermezzoja színesítette beszélgetésünket. Volt kígyóbűvölő, aki az orrunk alá tologatta kobráját, hogy adjunk neki rúpiát, nem mondom, kissé fenyegető hatással bírt egy kobra az orromtól öt centire, de nem adtunk neki egy fillért sem. Aztán jött a lepráskarú lány az anyukájával, majd egy sírontúli hangokat hallató szénfekete kisördög, aki a földön kúszott végig, miközben minden mocskot föltörölt a vonat padlójáról. Aztán jöttek vödörből borsót árulók, majd vödörből borsót és valami büdöset is árulók, aztán a fejükön uborkáskosarat hordó árusok, teát, kávét, üditőt kínálgatók, majd zoknit, takarót, kissapkát eladni akarók, elemlámpa és karóra árusok, pendrive-ot ránksózni szándékozók, végül, de nem utolsósorban pedig egy szintetizátor(!)árus is felbukkant. Hálistennek a környezetünkben senki sem vásárolt portékájából. Este hat körül lerugdaltuk a helyünkön tespedő, csomagjainkat párnaként használó potyázókat, majd ledőldünk aludni, ami valamilyen oknál fogva nem igazán sikerült sem nekem, sem Marduk hercegnek alattam egy szinttel. Valamicskét azért bóbiskoltunk, de rendkívül nyűgösen kászálódtam le 4.30-kor a helyemről. Elvileg ekkorra kellett volna New Jalpaiguriba érnünk, de ekkortól számítva még volt bő két óránk a hajnali rizs- és teaültetvényekben gyönyörködnünk. A táj jelentősen megváltozott az eddigiekhez képest, ekkor már Nyugat-Bengálban jártunk. Bambuszligetek, elárasztott rizsföldek, a hajnali párába burkolózva zölden világították át a helyenként sűrű ködöt. Végül háromnegyed hét körül megérkeztünk NJP-be, ahogy a helyiek nevezik. Innen alig több, mint két óra múlva indultunk volna tovább, ha a kisvonat valóban elindult volna időben. Mikor végre megérkezett és elkezdtünk felkászálódni rá, akkor szembesültünk azzal, hogy ez valóban játékvonat, mert nagyon-nagyon durván szűk hely fogadott minket a másodosztályon, ami jutott nekünk, mert az elsőre már elkelt minden jegy. Ebben az egy esetben nem bántam volna az első osztályt, mert ott nem kellett volna az egész utat egyetlen pózba merevedve megtennem álmosan, ronggyá izzadva. Mindenki fellélegzett mikor végre elindultunk, de senki sem számított rá, hogy cirka 150 méter múlva félórát fogunk állni vmi sínkereszteződés előtt egy másik vonatra várva.
Megpróbáltam lezsírozni a mozdonyvezetővel, hogy később engedjen majd fel a mozdonyra kicsit videózni, azt mondta, kérdezzem meg a jegykezelőt, hogy ő megengedi-e.Megkérdeztem a jegykezelőt, vagy valami inspektort, vagy szuperintendánst, mert itt mindenféle tisztség van ám, mire ő lenyomott nekem egy két és fél perces hablatyot elvileg angolul, gyakorlatilag azonban egyetlen egy szót sem értettem belőle.Harmadszori próbálkozás után azt a következtetést vontam le, hogy ha a mozdonyvezető megengedi akkor felmehetek. Visszamentem a mozdonyvezetőhöz, elmondtam neki amit a szuperintendáns, vagy annak látszó lény mondott nekem, majd megkérdeztem, hogy akkor megengedi-e, hogy felmenjek majd kicsit a mozdonyára. Ekkor köpött egyet, azt mondta, hogy nem, majd újságjába mélyedt. Én pedig vállat vonva visszaültem vagonunk tövébe, végül is ez legyen a legnagyobb bajom.
Megváltással volt egyenértékű a továbbindulás, amit bő három percig élvezhettünk, mert megint megálltunk egy híd előtt, ahol a kisvonat sínpárját belevezetik a nagyvonat sínpárjai közé, így egyszerre csak egy szerelvény tud átkelni a hídon. Innen egy óra várakozás után indultunk tovább, immár az egész normálisnak mondható óránként 8-10 km-es sebességgel. Tudtuk, hogy eleve több, mint hat óra alatt teszi meg a 88 km-s távot a kisvonat, de azt nem sejtettük, hogy amíg kb. 400 métert tett meg, annyi idő alatt dzsippel már rég fenn lehettünk volna Darjeelingben. Mindegy, én ragaszkodtam a kisvonathoz és végül nem bántuk meg, mert elképesztő hihetetlen tájakon zötykölődtünk fel 2100 m magasra, a Himalájába.



 

Bambuszerdők, banánfák, apró falvak, lélegzetelállító kilátás voltak az út velejárói, emellett pedig merevgörcs, masszív izzadás és hallucinációszerű jelenségek az üvöltő gudzsaráti turistacsalád szorosan ölelő gyűrűjében. Végül este 7 után érkeztünk meg, végül talán valamivel több, mint 8 km/h-s átlagsebességgel a sötét és hideg Darjeelingbe, ahol sikerült azonnal megfáznom a harmincötfokos hőmérsékletkülönbségnek köszönhetően. Egyből találtunk szállást is, a kísértetjárta Hotel Pagodát, ahol mi vagyunk az egyetlen vendégek (illetve most már nem) a furcsa kis udvarocskán, a szakadt konyhán, a sötét és hideg folyosókon, valamint egy speciális edzőtermen keresztül megközelíthető puritán szobánkban.



Fürdőszobánk nincs, de mindegy is, mert víz amúgy sincsen, csak ha merítünk a dézsából, amit naponta egyszer feltöltenek. Ez persze jéghideg, így fürdéshez fel kell forralni egy vödörnyit egy lábosban, ekkor már meg lehet mosakodni egy rendkívül mocskos és sötét bűztől átitatott penészvirággal borított helységben.Kaptam egy vödör forró és két vödör hideg vizet, valamint egy koszlott műanyag kancsót, amiből mindezt magamra locsolgathattam, így kellett dideregve, valóban szerzetesi körülmények között tisztálkodnunk. Annyira spóroltam, hogy kétharmad vödör meleg víz megmaradt, én azonban kristálytisztaságommal már így is beragyogtam a sötét akolt, majd felüdülve adtam át helyemet Marduknak, akinek volt annyi esze, hogy beleáálljon a melegvizes vödörbe, így legalább a lába nem fázott.
Másnap szép lassan elkezdtük felfedezni a várost, meglepő, hogy több, mint 100.000-en lakják, ezt a függőleges kiterjedésű települést. A látványt a karnyújtásnyira heverő méltóságteljes Kancsendzönga uralja, ami a maga 8598 méteres magasságával India legmagasabb csúcsa, a világon pedig az előkelő harmadik helyezést éri el.




Hihetelen közelinek tűnik, valószínüleg azért, mert tényleg közel van. Első nap elmentünk a Himalayan Mounteneering Institute-ba, ahol megnéztünk egy a Himalája meghódításának szentelt múzeumot. Itt őrzik Tenzing Norgay (Hillaryvel együtt, ő volt az első ember aki feljutott a Mount Everestre) csizmáját, jégcsákányát és egyéb felszerelését, amit az 1953-as csúcshódításkor használt, volt egy fénykép az 1924-ben eltűnt Malloryról, akiről sok-sok évtizedig nem tudták, hogy feljutott-e a csúcsra, mert társával együtt eltűnt és csak 1999-ben találtak meg a holttestét kb. 600 méterrel a csúcs alatt. A fénykép 1999-ben készült, elég súlyos volt látni, hogy egy ember 75 évig ebben a pózban hevert miután lezuhant. Megtekintettük Hitler teleszkópját, amit a náci vezér ajándékozott egy maharadzsának 1942-ben, valamint azt a helyet, ahol Tenzing Norgay testét elégették 1986-ban. Tenzing Norgay nepáli volt, de Darjeelinget választotta lakóhelyül és itt is halt meg. Évtizedekig ő vezette a Himalayan Mountaineering Institute-t, hatalmas tisztelet övezi őt errefelé.
Közben az állatkertet is megnéztük, mert egy helyen van a hegymászóintézettel, itt egy csomó, a Himalájában élő fajt lehet látni, többségüket sajnos elég siralmas körülmények között. Láttunk hópárducot, vörös pandát és arany fácánt is. Az aranyfácánt nem lehetett meginni, mint az azonos nevű szlovák sört, csak Kingfishert tudtuk venni később a főtéren tartott ingyenes tibeti death metal koncert alatt, de annyira szar itt a sör, hogy alig bírtuk meginni. A koncert egyébként nagyon súlyos volt, igazi károgó-hörgő metál, mindez a Himalájában a sugárzó telis-tele Hold alatt, elég szubreális élmény. Napközben teljesen véletlenül belebotlottunk Körösi Csoma Sándor síremlékébe, pedig nem is arra a napra terveztük meglátogatását.



A síremlék gondozója lehozta nekünk kis házából az emlékkönyvet, amelyet 2003-ban nyitott valaki, nagyon jó vol elolvasni az összes bejegyzést. Súlyos élmény volt ott állni annak az embernek a sírjánál, aki valami emberfeletti erővel, hihetetlen körülmények között dolgozott azon, hogy felkutassa a magyarok eredetét, közben mellesleg megalkotta az első tibeti nyelvtankönyvet, valamint az első tibeti-angol szótárat, megalapozva ezzel a tibetológiát, mint tudományágat. Éppen Kalkuttából igyekezett Lhaszába, hogy folytassa kutatásait, mikor Darjeelingben utolérte őt a halál. Ennyire messze a hazájától alussza örökre álmát ez a nagyszerű ember. A síremlék mögött volt egy idézet Széchenyi István méltató szavaival, sajnos nem tudom felidézni, de tényleg könnyfakasztó volt ott állni és magunkba szívni mindazt, ami áradt a vendégkönyv megilletődött soraiból, a sírfeliratokból és a rendkívül szimpatikus sírgondozóból, akinek már a nagyapja is itt dolgozott. Az ottjáró magyarok adományaiból tartja fenn a sírt, nemrégiben lett újrafestve valami egész bizarr sárga színnel. Sajnos a mindenkori magyar kormány egy fillérrel sem támogatja a karbantartást, így tényleg csak az odavetődök adományain múlik, hogy meddig marad még fenn a síremlék. Az mindenesetre bíztató, hogy az elmúlt 167 év még nem pusztította el. Csomát sokan bóddhiszatvának tartják, azaz olyan embernek, aki már megvilágosodott, mégsem lép ki a szamszárából, azaz a lét körforgárásából a nirvánába, hanem benne marad a létforgatagban, hogy így segítsen a többi szabadulni igyekvőn.
A miénk előtti utolsó bejegyzést Zebrináék helyeztték el, aki blogunk egyik lelkes olvasója és kommentelője, azóta ők is Indiában vannak, így a neten keresztül üzentünk nekik, hogy másnap reggel találkozzunk az egyik, turisták által kedvelt reggelizőhelyen. Mivel ők már nem olvasták üzenetünket, de szerencsére egy hazai ismerősük igen, így sms-ben értesültek a találkozó helyéről és idejéről, amit ezúton is köszönünk az ismeretlen segítőnek. A következő napot így együtt töltöttük, legnagyobb meglepetésemre Zebrina lányát személyesen is ismertem már az egyetemről, Mártonnak pedig szintén van egy ismerőse, aki Zebrinának is ismerőse, így ismét bebizonyosodott, hogy milyen kicsi a világ, hiába látszik olyan nagynak.
Először elmentünk a város északi pontjára, ahonnan 8 km-es kötélpálya vezet le egy völgybe, útközben lélegzetelállító kilátással a Kancsendzönga vonulatára, azonban mikor odéertünk, láttuk, hogy fülkéi szomorúrozsdásan csüngenek alá az éltető drótkötélről, és megtudtuk, hogy öt éve leszakadt az egyik fülke és mindenki meghalt benne, ezért azóta nem közlekedik. Ezúton üzenjünk a Dorling Kindersley-nek és magyar kiadójának a Grafónak, hogy frissíthetnék méregdrága India könyvük vonatkozó fejezetét.
Drótkötelezés és lezuhanás helyett elmentünk együtt egy a Nyingmapa rendhez tartozó buddhista kolostorba, ahol éppen egy temetési szertartás közepébe csöppentünk, és legnagyobb meglepetésünkre beinvitáltak minket a szertartásra. Ez soha nem látott-hallott élményt jelentett, a burjánzó színekben pompázó kolostorban két oldalt ültek a szerzetesek, középen egy szőnyegen pedig a családtagok. A szerzetesek elképesztő zenebona közepette mantráztak szent szövegeket és énekeltek. Volt egy üstdobszerű képződmény, cintányérok, csingettyűk, tekeregetős recergős imamalmok, valamit egy csomó fúvós hangszer, amelyekből kettőt később teleszkópszerűen széjjelhúztak és az a klasszikus tibeti hosszú hangszer keletkezett belőle, amit látásból már ismertem, de a nevét sajnos nem tudom.



 

Egy idő után a családtagok kimentek, mi viszont maradtunk, mert folytatódott a zenebona és elkezdtek áldozatokat bemutatni egy szobor előtt, amelyről nem vagyok biztos, hogy Avalokitéshvarát, vagy a Buddhát, vagy pedig a nyingmapa rend egyik szentjét ábrázolta. Mindenestre egy zacskó Lays chipset, egy csomag kekszet és egy üveg Kingfisher sört is kapott a szobor. Ezután teára invitált minket az elhunyt öccse, akit kérdeztem, hogy mi történt a bátyjával, amire azt felelte, hogy mérgezéstől halt meg, evett valamit Darjeeling Chowk Bazaar nevű forgalmas helyén, majd másfél óra múlva meghalt. Bíztatóan hangzott, nem mondom.


A teából egész komoly halotti tor lett, bő hétfogásos menüt kaptunk, persze mindenből csak egy kevéskét, ahogy ez itt szokás, és bár tényleg rendkívül finom volt minden, de egész egyszerűen nem bírtuk megenni mind, mert teljesen jóllalktunk tőle. Nem nagyon értettük, hogy kerültünk abba a helyzetbe, hogy egy mérgezésben elhunyt tibeti férfi gyászoló családjával együtt eszegetünk, de hogy nem mindennapi élmény volt, az hétszentség.
A Nyingmapa viszonylag régi, a ma uralkodó Gelukpa rendhez (aminek feje a dalai láma) képest régebbi, bár annak szigorú szabályaihoz képest valamivel engedékenyebb rend, ennek szerzetes tagjai például házasodhatnak, míg a gelukpák szigorú cölibátusban élnek. A buddhizmus vadzsrajána irányzatához tartozik, ugyanúgy, mint a többi tibeti irányzat, bár mára szinte teljesen eltűnt Tibetből a Gelukpák térhódításának köszönhetően. Tibetben a különböző rendek időnként ugyanolyan eszközökkel küzdöttek a hatalomért, mint bármilyen más ideológiai rendszer, ha politikai hatalom közelébe kerül.

Ma elmentünk a Happy Valley teaültetvényre, ahol kizárólag a londoni Harrods áruház számára termesztik és dolgozzák fel a teát. Ez Darjeeling nyugati lejtőin terjeszkedik el, egész komolyan lenyúlva a völgybe, több száz méteres szintkülönbséget leküzdve. Jócskán leereszkedtünk mi is az ültetvény mélyére, majd, hogy ne ugyanazon az úton kelljen visszamászni, át akartunk vágni a völgy egy másik lejtőjére, de durván bekeveredtünk a dzsungelbe, hihetetlen élmény volt, a zöld minden árnyalata ott burjánzott körülöttünk, mi pedig törtünk előre magunkat a mindenbe belekapaszkodó aljnövényzetben, óriásira nőtt bambuszok és hatalmas levelű szubtrópusi fák között.


 

 

 

 

 

 

 

Bő félóra után végül kikecmeregtünk az erdőből és elkezdhettünk visszamászni a hegyre, melynek gerincéről lóg alá a városka. Nem irigylem a teaszedő asszonyokat, mert majdnem beledöglöttünk mire visszamásztunk kiindulási pontunkra, ahonnan még elmentünk a Lloyd Botanikus Kertbe, ahol állítólag 300 féle orchideát őriznek, de mi csak egyetlenegyet láttunk, igaz az gyönyörű volt.


Ekkor már teljesen kiéhezve, fotózni akaró csimpaszkodó gyerekseregtől kísérve visszaértünk a városba, ahol már csak annyi erőnk maradt, hogy beüljünk egy remek kis kínai-tibeti helyre, ahol finom sanghaji rizst, wuntun levest és sült momót ettünk, majd hazajöttünk és végre billentyűzetre vetettem eddigi élményeinket.
Holnap elmegyünk pár napra a hegyekbe túrázni, ha visszaértünk majd jelentkezünk ismét, a Kancsendzönga árnyéka vetüljön rátok is majd egyszer.


 




 


(Ez a hörrenés kb 4 v. 5 napja freccsent rá a szövegszerkesztőre, viszont nem tudtuk eddig feltölteni, azóta azonban már visszajöttünk a túráról, gyorsan megírjuk, bár nehéz lesz, mert nem tudom milyen szavakkal lehetne kifejezni az élményt, amiben részünk volt, de valamit majd megpróbálunk.)

4 megjegyzés:

  1. Hátborzongatóan csodálatos élmények!! Köszi, hogy megosztottátok!

    VálaszTörlés
  2. Udv Varanasibol, holnap megyunk tovabb Agraba.

    VálaszTörlés
  3. Hörögni sem tudok annyira besárgultam

    VálaszTörlés