Délkörív

Miután félórával a hajójegyvásárlás előtt megváltoztattuk tervünket és mégsem az Andamán-szigetek felé vettük az irányt egy háromnapos hajóút legolcsóbb kategóriájú jegyével ami a hajó gyomrában lévő hodályban történő együttutazást jelentett volna 2-300 emberrel közös térben, elmentünk a pályaudvarra és vettünk magunknak vonatjegyet Chennai-on keresztül Rameshwaramba. Szóval végre elindulunk Dél felé, és maradunk a szárazföldön, ahogy eredetileg terveztük. Én ettől hihetetlenül feldobódtam valamiért, olyan jó érzés volt nem menni egy trópusi szigetre, ahol a ragyogó kék égen, a vakító fehér homokon, a pálmafákon és a kristálytiszta türkizkék tengeren kívül már csak egy pár dolog van. Kívánom ezt az érzést mindenkinek, aki éppen nem megy egy trópusi szigetre.... Igaz, helyette mi elindulunk végre India déli részére, elismerem, ez jelentett némi kárpótlást az Andamán-szigetekről való lemondás után. Kissé gyanakodva forgattuk a kezünkbe kapott jegyet, amely Rameshwaramig szólt ugyan, de Chennai átszállással, természetesen a város egy másik pontján lévő pályaudvarról megy tovább a vonatunk az egyszerűség kedvéért, és két óránk lesz arra hogy elérjük. Eddigi tapasztalataink alapján erre az égvilágon semmi esélyünk nem volt, de mivel fél órával később kitaláltuk, hogy Chennaiból ne is inkább Rameshwaramba menjünk tovább, hanem csak Mamallapuramba, ami két óra busszal Chennaitól, nos innentől kezdve már egyáltalán nem érdekelt bennünket, hogy eléri-e a csatlakozást a chennai vonat vagy sem. A maradék 600 km-re szóló jegyet meg bebukjuk, istenem, ez legyen a legnagyobb gond.

Irgalmatlan felhőszakadás vette kezdetét amint a pályaudvarra értünk, volt azonban a peron fölött volt egy tető, ami alatt csak röhögtünk az első esőn, amit Indiában átéltünk. Hamar arcunkra fagyott azonban a mosoly, mikor szembesültünk azzal, hogy a vonat csaknem háromszor olyan hosszú, mint a tető, így a maradék 7-8 vagonnyi utat, vagy három másodpercen belül szarrá ázva tesszük meg, vagy felkászálódunk a vonatra és megpróbálunk áttörni a vonat elején lévő helyünkre. Az eddigi tapasztalatok és saját magunk ismerete alapján ennek kellett volna a hülyébb döntésnek lennie, de szerencsénk volt és egész hamar, mintegy 8-10 perc alatt elértünk a helyünkre. Igaz, ugyanolyan csuromvizesek lettünk, mintha a szakadó esőben gyalogoltunk volna, csak most belülről áztunk el, a dögmelegben ugyanis sehol sem volt nyitva az ablak az eső miatt, így a 70 fokos vonatkocsikban a 20 kilós cuccunk eléggé leáztatott minket. Az útra nem akarok sok szót vesztegetni egész könnyen eltelt a 27 óra Chennai-ig, elolvastam szinte végig az Üveggyönyjátékot, amit direkt sokáig nem kezdtem el, nehogy hamar vége legyen, erre tessék!, amúgy meg az ablakon bámultunk kifelé, mert végre olyan tájakon utaztunk, amilyet mindig is elképzeltem otthon, hogyha majd Indiában kinézek egy vonat ablakából, akkor mit kéne látnom és csakugyan: élénkzöld szinekben pompázó rizsföldek, ahol a zöld hegemóniáját szines száriba öltözött nők törik meg, valamint kókuszpálmák és elárasztott területek, hogy ezek közül mi volt árvíz maradványa, és mi az amit direkt árasztottak el, az nem mindig derült ki, de az biztos, hogy amikor lila és mustársárga házak, valamint pálmalevéltetős kerek kunyhók álltak a vízben, akkor azt nem ők árasztották oda maguknak.

 

 

 

Szóval így telt el 27 óra, és hihetetlen, de pontosan érkeztünk meg Chennaiba, amit nem túl rég még Madrasnak neveztek. Lepattantunk a vonatról és kb negyedóra alatt elbandukoltunk az iszonytató tömegben a pályaudvar elejére, hogy infot gyűjtsünk honnan is menne busz Mamallapuramba, vagy hogy oda lehet-e menni vonattal. Kiderült, hogy oda nem megy vonat, csak busz, ami 15 km-re van a pályaudvartól, de közben már szépen lassan érett bennünk a gondolat, először csak kis csíraként bújt elő valahonnan hátulról, majd öntudatlan foszlányoktól erőre kapva szép lassan növekedni kezdett, és burjánzó, életerős, határozott gondolattá vált - ezt már a pályaudvaron szerzett Pepsi kólának köszönhette talán -, hogy mégse menjünk Mamallapuramba, bármily fájó is kihagyni, mert egyrészt nincs már túl sok időnk hátra, meg amúgy is megvan a vonatjegyünk és el is érnénk a Rameshwaramba tartó járatot, meg hát, hogy tulajdonképpen legyünk már lenn minél délebbre, a francba, és különben is 27 óra vonatozás után még simán belefér 12, úgyhogy máris egy autoriksán találtuk magunkat útban a Chennai Egmore pályaudvarhoz. Szépen esett az eső, csakúgy, mit Kalkuttában, mintha nem 1600 km-re lettünk volna onnan. A város maga - legalábbis amennyitt láttunk belőle - jóval tisztábbnak és rendezettebbnek tűnt mint általában az észak-indiai nagyvárosok szoktak lenni, de ez tényleg csak röpke benyomás volt. Az Egmorral szemben találtunk egy dél-indiai konyhát kínáló éttermet, és mivel jóideje csak a szokásos kekszeinket ettük, beültünk ide valami normális eleség után nézni. Én végül kétfajta levest ettem, mandulalevest - hogy miből készült azt nem tudom, de tény, hogy rengeteg mandula úszott benne -, és spenótlevest, mindkettő jó volt, bár erősen érződött bennük a nátrium-glutamát, mint ízfokozó jelenléte, Józsika pedig szingapúri rizst fogyasztott, ami főként gyümölcsöket tartalmazott a zöldségeken és a fűszereken kívül. Ezután elajándékoztam az összes maradék magyar aprópénzemet a körénk gyűlő üzletvezetőből és alkalmazottakból álló közönségünknek, akik gyermeki módon örültek nekik, persze az üzletvezető megtartotta magának a 100-ast és a 20-ast, a többieknek csak a 10-eseket adta. A csudálatos külföldiek után már csak a jóízű böffenéssel rendelését leadni kezdő indiai családapával kellett foglalkozniuk, mi pedig udvariasan távoztunk és felszálltunk vonatunkra, miután rendeltetésszerűen szarrá áztunk a harminc méteres távon. Az éjszakát most először töltöttem az alsó ágyon fekve (három van egymás felett) és zaklatott álmaimban állandóan azt éltem át, hogy ott fekszem a vonaton, de nem tudok megmozdulni, pedig valamiért nagyon kéne, majd valahogy mégis sikerül, és egy nagy teremben találom magam, ahol egy keverőpultra kötött erősítőből hangosan szól a zene, ami nagyon zavar, de hiába kérem őket, hogy kapcsolják ki, nem teszik, így én kapcsolom ki szisztematikusan az összes eszközt, ki is húzom őkket a konnektorból, de még mindig szól, ami ugye nagyon ijesztő, és akkor kapálózni kezdek és beleakad a kezem egy zsinórba, amiről a fokozatos vonatvilágba történő visszacsúszás után kiderül, hogy a fülhallgató zsinórja, ami Jóska ágyáról lóg le hozzám, onnan üvölt a fülembe, és én megnyugodva vettem ezt tudomásul és boldog mosollyal téptem ki füleimből, hogy immár zavartalanul alhassak tovább. Ez meg is történt, mert mire felébredtem egyből farkasszemet néztem a velem szemben szorosan egymás mellett ülő szorgos kis indiai család négy tagjával - apa, anya, fiú, lány - akik már felöltözve, vigyázzülésben várták a rocskos külföldi magához térését, hiszen már hasára süt a nap! Mártiska már rég elhagyta fekhelyét és valahol az előtérben dohányzott, én pedig kitörölgettem szemeimből a csipákat, megpróbáltam kinyögni valami jóreggeltféleséget és úgy felülni, hogy ne az első mozdulattal csapódjon bele a fejem a fölöttem lévő fekhely peremére - ez nem annyira sikerült, de végül azért helyreállt a rend és az én fekhelyem is visszaváltozott szabályos ülőhellyé. A maradék időben csak az ablakon bírtam kifelé pislogni és figyelni azt, hogy hogyan haladunk azon az úton, ahol Rama - Visnu hetedik inkarnációja, haladt egykor majom és medveserege élén Lanka királysága felé, hogy legyőzze a gonosz Ravana démonkirályt és kiszabadítsa feleségét, Szitát annak karmaiból. Szita pedig Lakshmi inkarnációja, aki meglepő módon Visnu felesége. Visnu eddig kilencszer öltött testet, hogy segítsen a világot nyomorgató valamely rémséget elhárítani a további boldog fejlődés útjából, így volt már hal (Matsya), mondjuk csak az alsóteste, mert felül azért négy karral és ragyogó tekintettel rendelkezett, de volt már vaddisznó (Varaha) és törpe (Vamana) is. Utoljára Buddhaként járt köztünk, őt megelőzően Krisnaként és előtte volt Rama, akiről most szó van. A tizedik avatár pedig Kalki lesz, aki a jelen világkorszak, azaz a Kali-juga végén jön majd el és jól helyrerázza a világ megfáradt kerekét lángoló kardjával. Ne várjátok meg, inkább gyertek velem tovább Rameshwaramba, ahol, miután áthaladtunk az Indira Gandhi-hídon, ami összeköti Rameshwaram szigetét a szárazfölddel, éppen leszálltunk a vonatról és megérdeklődtük, hogy hogyan tudnánk hamarosan még tovább utazni, még pedig Kanyakumariba, India legalsó kis liglógó himbilimbijére, ahonnan már semmit sem látni csak a nagy óceánt. Megtudtuk, hogy vonattal sehogy, így elhúztunk a buszállomásra egy ritka pofátlan szemétláda riksással, aki egyszerűen nem volt hajlandó nekünk visszadni azt a pénzt, ami járt volna, de pár perc farkasszemet nézés után ráhagytuk, mert nem volt kedvünk piti összegeken acsarkodni. Azért elküldtük szépen a halál hímvesszejére, majd megérdeklődtük a pénztárnál, hogy létezik-e busz Kanyakumariba, kiderült, hogy igen és hogy pont este megy, szuper, akkor van itt egy kis időnk és még szállásunk is lesz public bus formájában, minden tökéletes. Már csak a rohadt nehéz táskáinktól akartunk átmenetileg megszabadulni, de nem sejtettük, hogy mennyire megviseli majd az idegeinket ez az elsőre cseppet sem bonyolultnak tűnő feladat. A buszpályaudvaron ugyanis nem volt csomagmegörző, ellenben a templomnál, ami Rameshwaram fő (és egyetlen) látványossága, viszont igen, úgyhogy menjünk oda. Riksázni nem akartunk, mert tapló volt az előző, de végül rákényszerültünk, mert vagy három km-t kellett volna gyalogolnunk. A templomnál lévő csomagmegőrzőbe azonban nem rakhattuk be a cuccainkat, máig nem tudjuk, hogy miért, mert nem értünk tamil nyelven, máshogy meg senki nem magyarázta el nekünk. Ekkor megpróbálkoztunk magának a templomnak egy hivatalosnak tűnő helyiségével, de onnan udvariasan átirányítottak bennünket a Hotel Tamil Naduhoz, ahol van külön erre direkt egy szoba, csak a táskáknak. Oké, elvánszorogtunk oda, jó messze volt és mondanom sem kell, nem rendelkezett külön ilyen fajta helyiséggel, úgyhogy a küldetésünk ismét kudarcba fulladt. Ekkor már nagyon éhesek és szomjasak voltunk, úgyhogy én reggeliztem, finom dél-indiai reggeli tálat, ami idliből, ami vmi grízszerűségből főzőtt, vagy gőzőlt korong alakú képződmény, gyümölcsös rizsből, valami gyümölcsös szintén grízszerű, de ragacsos dologból, jó erős kókuszcsatniból és valami szabdzsiszerűségből állt (egyfajta híg főzelékként kell elképzelni, de nagyon finom). Matrjoskababánknak nem volt hozzá gusztusa, úgyhogy ő kihagyta, pedig tényleg nagyon jó volt.

Ezután egy darabig mókust néztünk, hogy lenyugodjunk, majd továbbindultunk hálátlan feladatunk véghezvitele céljából. Egy biciklikölcsönzőt próbáltunk megtalálni, ami a Lonely Planet szerint egy adott helyen kellett volna, hogy legyen, de nem volt ott, helyette találtunk viszont egy rendőrkapitányságot, ahová bementünk kérdezősködni, de bárgyú tekinteteken kívül semmilyen választ nem kaptunk. Ekkor hosszú átkokat kezdtünk sorolni és meghatároztuk, hogy melyik istenség melyik végtagjával kiknek milyen testnyílásába férkőzzön bele, majd katatón nyugalomban tovább sétáltunk, hogy megkeressünk a Misztikus Csomagmegőrzőt. Végül fél órán belül álmunk valóra vált, mert a biciklikölcsönzős megengedte, hogy lakjában hagyjuk a cuccainkat, amíg kölcsönözzük a bicikliket. Örömünk így vált teljessé. Míg a biciklikre vártunk, elmentünk a tíz méterre lévő templomba, ahol azt a linguamot őrzik, amit Rama ajánlott fel áldozataként Sivának, miután legyőzte a gonosz démont. Rama a győzelem után egy repülő majmot utasított arra, hogy keresse meg a fellelhető legnagyobb linguamot - ez persze csak a Himalájában lehet - ám a majom túl sokat késlekedett, így Rama felesége, Szita saját kezűleg készített egyet homokból, és azt őrzik a Ramanathaswamy templomban, Rameshwaramban. Mivel ezáltal ez a világ legszentebb homokköve lett, érthetően hatalmas templomot kellett köré emelni. Állítólag a világ legtöbb pillérét tartalmazó oszlopcsarnok-rendszere található itt, ezt nem tudom biztosan, mert nem számoltuk meg a pilléreket, de tényleg jó sok van belőlük. Ezrével zarándokolnak ide a hinduk, mert ebben a templomban 22 helyen meg is kell merítkezni ám, ami megegyezik Rama 22 nyílvesszejének számával, amiket azért lőtt ki, hogy vizet fakasszon a szigetből. Valóban sokan merítkeztek, mi pedig fényképeztük őket:

  

 

 

 

 

 

 

 

 

A linguamhoz nem mehettünk be, mert nem vagyunk hinduk, sajnos itt délen ez nagyon sok helyen így van, kevés helyre lehet bejutni nem hinduként. A templom után biciklire pattantunk és az éppen rázendítő esőben elindultunk a 18 kmre lévő Dhanushkodi felé, hogy ott, India eme részének legkeletebbre eső csücskén, az Ádám-hídjának nevezett zátony, sziget és szikla komplexum - ami gyakorlatilag összeköti a szárazföldet Sri Lankával - előtti utolsó szigeten keressünk egy olyan partszakaszt, ahol kényelmesen le tudjuk mosni végre magunkról a két napos út minden mocskát. A Lonely Planet szerint ez csak Dhanushkodinál lehetséges, így gondoltunk eltekerünk odáig. Az eső rendesen esett, de időnként, talán, hogy ne szegje kedvünket elállt, majd újra rázendített, így incselkedett velünk. Útközben találtunk egy szigetet, amit mesterséges földnyelvvel kötöttek össze a mi szigetünkkel, gyorsan odatekertünk kellemes partszakasz reményében. A Kothandaraswamy templomot találtuk ott, az egyetlen épületet amely a környéken túlélte a 2004-s cunamit. Ezen a helyen mutatott be pudzsát (áldozatot) Rama, hogy vezekeljen azért a bűnért, hogy megölte Ravanát a démonkirályt. Mi is áldoztunk két kólával, és egy zöld kókuszdióval, aminek egy horgas bárddal lecsapta a tetejét az árus, majd szívószál segítségével kiszürcsölhettük tartalmát. Már régóta figyeltem ezt a csemegét, India szerte mindenütt fogyasztják, elsősorban a helyiek, már régen meg akartam kóstolni. Elég semleges ízű a lötty ami benne van, némi savanykás utóízzel, ettől kicsit hányingerkeltő volt számomra. Martis véleményét most nem közlöm. Miután elfogy a lötty - meglepően sok van benne - , kettéhasítják, majd egy saját magából kihasított kis darabkával kikaparják fehér belsejének egy puha részét. Ennek állaga tökéletesen azonosítható a sűrűbb, rázkódásra egyben maradó, de azért nyúlós takony állagával. Ettől elég gusztustalan lesz, de azért legyűrtem mind, a maradék keményebb részt pedig megetettük egy kiskecskével. Ezután boldogan továbbálltunk. Néhány kilométer után egy motorbicikli jött szembe, három utasa fülig érő szájjal közölte, hogy ők újságírók, és hogy ár ju kántri vics from, majd miután elégedetten tudomásul vették, hogy magyarok vagyunk, elmondták, hogy egy km múlva vége van az útnak, a maradék hatot pedig biciklit tolva kell megtenni, mert ócska földút van arra. Ehhez nem volt sok kedvünk, pláne, hogy az eső is egyre jobban esett, így betoltuk egy erdős sávba a cangákat és kisétáltunk egy hatalmas, széles, tökéletes homokfövenyre, ami néhány elhagyatottnak látszó halászkunyhótól, három sastól és pár tucatnyi varjútól eltekintve magányosan várt bennünket. Amikor jobban beláttuk a partszakasz távlatait, pár száz méterre felborított csónakokat láttunk, gondoltuk, tökéletes védelmet fognak nyújtani ruháinknak az eső ellen, míg mi vígan lubickolunk. Menet közben megszámlálhatlan mennyiségű kagylóhéj és csigaház ropogott a lábunk alatt, csípőböl begyűjtöttünk vagy három-négy kilónyit belőlük. A csónakoktól kissé beljebb apró halászfalu állt, de nem nagyon láttuk életnek semmi jelét, egy-két emberen kívül. Begyömöszöltük a cuccainkat az egyik csónak alá, majd alsógatyára vetkőzve berohantunk az embermagasságú hullámok közé, és önfeledten élveztük, ahogy örömükben megdobálnak minket. Nagyon jól esett, hogy végre víz éri testünket. Közben kisgyerekek gyűltek lassan a partra, nézni, ahogy két furcsa fehér bőrű idióta önfeledten kurjongat a tengerben, majd lassan ugrándozni és integetni kezdtek. Mikor kievickéltünk két felnőtt is odajött, roppant zord tekintetű szénfekete bőrű és szemű emberek. Furcsán méregettek bennünket, nem úgy tűntek, mint akik már láttak fehér embert, tény, hogy olyan helyen jártunk, ahová nem sűrűn vetődik senki csak úgy véletlen. Direkt meg pláne nem, csak ha ott van dolga, de hát ott meg semmi más nincs, csak néhány kunyhó és ezek a halászemberek. Összesen két dolog érdekelte őket, az egyik Matrijózsi órája, hogy miként lehet, hogy belement vele a vízbe, a másik pedig, hogy hová tűnt Mátrijózsi haja. Miközben megbeszéltük velük ezeket az égető kérdéseket, felöltöztünk, majd eloldalogtunk. Nagyon jó lett volna ezekkel az emberekkel közelebbi kontaktusba kerülni, de nem úgy nézett ki, hogy ezt ők is ugyanannyira akarják, mint mi. Pedig feltett szándékunk volt megbeszélni velük, hogy hadd aludjunk a falujukban, mert alapos kultúrantropológiai vizsgálatokat szerettünk volna lefolytatni, nem mellesleg pedig a komoly kutatómunka kipihenése végett a hullámokban ugrándozni megvadult bakkecske módjára. Ekkorra ugyanis már elhatároztuk, hogy itt maradunk Rameshwaram környékén, mert érdekes, jó kis helynek tűnt (a környék). Némi nehezítésként játszott szerepet az, hogy éppen fesztivál volt a városban és az összes szálloda tele volt, de az is jó apropó volt arra, hogy a kunyhókban maradjunk. Ez viszont a törzsfőnökök nem túl vendégmarasztaló viselkedése miatt nem jött össze, úgyhogy eldöntöttük, mégsem maradunk, hanem továbbállunk az este Kanyakumariba. Elállt az eső, mi pedig visszagyalogoltunk a bicajok felé, de útközben arra gondoltunk, hogy jó lenne még egyet fürdeni, ezért elbattyogtunk egy kb. 300 méterre lévő partra vetett halászhajóhoz és újra nekivetkőztünk. Pont pár tucat varnyú lakomahelye közelében tettük ezt, jelenlétünk erős kíváncsiságot váltott ki ezekből a madarakból. Ez abból állt, hogy amint három méternél távolabbra kerültünk a cuccainktól, azonnal megszállták őket és kíváncsian vizslatták mit lehetne felfalni, vagy magukkal vinni. Azért fürödtünk kicsit, majd összeszedtük magunkat és visszabicikliztünk a városba.

 

 

 

 

 

 

Ahogy odaértünk autóriksával az állomásra, pont jött egy busz, ami pont Kanyakumariba indult, pont több, mint egy órával korábban ahogy mondták nekünk, mi pedig pont megörültünk neki és felpattantunk, miután bevásároltunk a szokásos kekszeinkből egy adagot. A buszút kilenc órája a halálfélelem és az eseménytelenség közötti határmezsgyén lavírozva telt el, megszínesítve egy tamil illetőségű vízmérnökkel folytatott beszélgetéssel, aki miután öt percig fixírozott rendületlenül, megszólított és onnantól kezdve, amíg le nem szállt végig beszélgettünk. Azaz csak próbáltunk, mert átlagosan 30 szóból egyet értettem meg, így próbáltam összerakni, hogy miről beszél. Ezt most nem részletezem, mert nem hiszem, hogy részletekbe menően érdekelne benneteket Tamil Nadu állam vízgazdálkodásának brit uralom alatti és mostani összehasonlító elemzése, az viszont érdekes volt, amikor a dél-észak ellentét került szóba. A déliek magukat tartják az igazi Indiának és az igazi indiaiaknak, amiben bizonyos szempontból voltaképpen igazuk van, hiszen az itt élő dravidák a félsziget valódi őslakosaik, az árja népség pedig 4000-5000 évvel ezelőtt vándorolt errefelé nomád állatartó népként Mongólia, Afganisztán, Belső-Ázsia felől. Igaz, magukkal hozták a szankszrit nyelvet és a Védákat, de az is tény, hogy ők még javában zabálták a marhát, hírből sem ismerték a vegetarianizmust, ami pedig a déliek öröksége. Mint ahogy a mai tamil nyelv is, mely a világ egyik legősibb nyelveként mára kiharcolta hivatalos mivoltát ebben a térségben. A déliek karma- és reinkarnációfogalma, illetve isteneik, szép lassan összegyúródtak a hódítok vallásával és kialakult a mai értelemben vett hinduizmus. A déliek tehát kissé, ha nem is megvetik őket, de számon tartják, hogy az északiaiak idegen népség, igaz, már évezredek óta itt élnek, de a tamilok nem felejtenek! India persze óriási olvasztótégely, mert kismillió törzs és népcsoport él itt együtt, hatszázezerféle nyelvet beszélnek, közben meg jöttek a mongol eredetű mogulok, akik évszázadokig uralták az északi régiót, előtte volt mindenféle türk népség és szultanátus, aztán jöttek az európaiak, legmaradandóbb hatással az angolok, szóval van itt minden.

Miután megbeszéltük az észak-dél kérdését, újdonsült barátom leszállt, én meg folytathattam a próbálkozást az alvással. Ez a harmadik éjszakánk volt, amit járművön töltöttünk és kissé már kezdtünk szétcsúszni. Szerencsére hajnali négyre Kanyakumariba értünk, ahol felébresztés után kidobtak minket a buszból, mi pedig ott álltunk India legdélebbi csücskén és azt sem tudtuk hol vagyunk és hogy kerültünk oda. Elindultunk találomra valamelyik irányba, és szerencsére egy kis szállóba ütköztünk szinte nyomban, ahol kétszáz rúpiáért kaptunk egy szobát, huszonnégyórás kicsekkolással, tehát másnap hajnali 4.10-ig maradhattunk 200-ért. Jól hangzott, jónak is nézett ki, eltekintve az eldugult wc-től, az állandóan csöpögő csaptól, az irtóztató melegtől és a két rémületesen hosszú csáptól, ami a szobában lévő mosdó túlfolyójából kandikált ki, és közeledtünkre mindig mikroszekundum alatt visszarántotta magát. Sosem láttuk teljes terjedelmében a gazdiját, de nem bántam egy pillanatig sem. Gyorsan lezuhanyoztunk, majd egy perccel azelőtt hogy eldőltünk volna, éktelen hangos, de tényleg csontig hatoló hangerővel bömbölő vallási tirádázást kezdtek üvöltetni az utcán elhelyezett hangszórókból, nagyon komoly zenei kísérettel, mintha direkt kínzásra kifejlesztett hullámhosszokkal próbálnák tesztelni a hallgatóság tűrőképességét. Szánk sírógörcsbe torzult, szemünkből a könny kicsordult, de összeszorított fogakkal megpróbáltunk elaludni a kb. 57 celsius fokos szobában. Még gyorsan lekaptam egy napfelkeltét a folyosóról, mert Kanyakumari híres a napfelkeltéiről, de erőm már nem volt hozzá, hogy elmenjek a tengerpartig és normális képet csináljak. Ezuztán én is eldőltem, mint egy darab tönk, akit kisujjal billentettek ki ingatag egyensúlyából, és bőséges három órás alvás után felébredtünk arra, hogy végre elhallgat a gajdolás. A meleg csak fokozódott, állapotunk csak rosszabbodott, de összeszedtük magunkat és elvánszorogtunk a busz- és a vonatpályaudvarra, hogy mikor tudnánk innen továbbállni. Kiderült, hogy akkor járunk a legjobban, ha a másnap hajnali 5.30-as vonattal megyünk tovább, célunk a a Kerala Államban lévő Varkala falvacska tengerpartja volt. Ide három óra alatt el lehet jutni vonattal, úgyhogy remek alkalom kínálkozott arra, hogy végre másodosztályon utazhassunk a vonaton, azaz a legroszabb körülmények között, de erről majd később. A pályaudvarról visszafelé beugrottunk egy kiskompba, hogy átvitessük magunkat a temérdek zarándok és helyi turista között a parttól 400 méterre lévő kis sziklaszigetre, ahol Szvámi Vivékananda emlékhelye található. Ezen a sziklán meditált a mester három napig, mielőtt útra kelt volna Chicago-ba 1893-ban a Vallási Világtalálkozóra. Szvámi Vivékananda mindössze harminckilenc évet élt, ezalatt az idő alatt azonban India egyik legnagyobb hatású filozófusává vált, elsősorban a tradicionális értékeket hirdette, és nagy szerepet játszott a hinduizmus nyugaton történő elterjedésében, vagy legalábbis az érdeklődés felkeltésében. Van itt egy kis barlangocska, ahol egy ragyogó OM jel és halk aummmm.... aummmmmm hangok segítik a tömeges meditálást, meglepően jól működött, kipróbáltam, öt percig legalább nyugtom volt... A szigetecske mellett van egy másik még kisebb szigetecske, ahol Tiruvalluvar 5-6 századi tamil költő 40 méter magas szobra áll, ez határozza meg alapvetően Kanyakumari látképét. A szigeteken volt egy kis tájoló, ami mutatta, hogy merre van Dél, súlyos érzés volt belenézni a semmibe és érezni, hogy csak az Antarktisz állítja meg sok-sok ezer kilométerrel később a fürkésző tekintetet. Még fényképezkedtünk párat a helybéli turistákkal, mert nagyobb látványoságnak számítottunk, mint holmi filozófus, meg 40 méteres szobor, aztán válaszoltunk a huszadik vics ár kántri ju from kérdésre hángerivel, mire az egyik esetben az elmélázó, ja ott van Zimbabwe mellett választ kaptuk. Helyeseltünk, majd vártunk kb egy órát mire visszajutottunk a szárazföldre, ezt először idegesítő tolakodó, majd szép lassan megnyugvó népség között kellett átvészelni, aki képesek mindenkit félrelökve először a hajóra furakodni, miajd másfél perc után - mert az út nem sokkal hosszabb -, ismét mindenkit félrelökve elsőként leszállni a hajóról. A baj csak az, hogy ez a mentalitás az itt élők kilencvennolc százalékára igaz, birkatürelem kell hozzájuk, vagy erős bot, amivel rendet lehet csinálni. Komolyan, annyira idegesítő, tolakodó, furakodó, önző népség ez, hogy el sem tudom mi közük van ahhoz a filozófiához és valláshoz, ami itt évezredek óta meghatározza az életet.

Miután kijutottunk végre a szárazföldre elmentünk kajálni valamit, mert napok óta nem ettünk normálisan. Mindenképpen tengeri kaját akartunk enni, találtunk is jó helyet egy szálloda aljában, ahol rendkívül finom rákos biryanit, és halas sült rizst ettünk, nem volt olcsó, de sokat adtak és valóban finomat. 150 rúpia volt egy adag, ha valakit esetleg érdekel. Miután belaktunk, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje a tengerben való lubickolásnak, csak még azt nem tudtuk, hogy hol, mert az eddig látott tengerpartszakaszok alkalmatlannak tűntek a fürdésre. Elindultunk a nyugati oldalon észak felé, de mindenhol sziklás volt a part és nagyon nagyok voltak a hullámok. Pár száz méter után találtunk végre egy homokos szakaszt, láttunk, hogy van ott csomó ember, gondoltuk odamegyünk mi is. Igen ám, de mi azt nem tudtuk, hogy azok az emberek mit csinálnak ottan. Márpedig azok az emberek egytől egyik csak szartak ott. Volt idős, fiatal, volt aki cigizett, volt aki olvasott, többen beszélgettek, volt aki magányosan guggolt, de egy dolog közös volt bennük: mindannyian szartak éppen. Egyáltalán nem volt probléma számukra, hogy mi ott sétálgatunk (inkább nekünk volt probléma, mert elviselhetetlen bűz volt), vagy hogy közben megbeszéljék ügyes-bajos dolgaikat, ők csak szartak nyugodtan, rendíthetetlenül. Elnézést, hogy kevéssé finoman és árnyaltan fejezem ki magam, de a hatás, amit kiváltott belőlünk, még most is ugyanolyan intenzív, mikor írok róla, egy nappal később, mint amilyen akkor volt. Akkor pedig nem finomkodtunk a kifejezésekkel, hanem igyekeztünk elmenekülni onnan és keresni valami nyugodtabb helyet. Vesztünkre előtte már beálltunk a tengerbe, lábunk tele lett - na nem szarral, ne tessék előre örülni -, csak apró kagylótörmelékkel, ami mindenbe beleáll és beleragad, rettenetes érzés rá papucsot húzni, így mezítláb kellett a szarmezőn átbillegni, vigyázva, nehogy aknára lépjünk. Jó kilométerrel odébb találtuk az első olyan helyet, ahol volt is homok és nem is volt szar semmilyen értelemben, viszont akkora hullámok voltak, és akkora sziklák meredeztek elő sokszor alig észrevehetően a homoknak látszó, de valójában finomra őrölt kagyló-, csigamasalából, hogy nem kockáztattuk meg az úszást, csak leültünk a hullámok közé és élveztük, ahogy játékosan félájultra pofozgatnak bennünket. Közben annyi kis törmeléket épített a testünkbe, hogy mostanáig kapargatom magamról a rámépült héjakat. Miután kipancsipancsiztuk magunkat, szemügyre vettem három ici-pici kölyökkutyát, akik ezen a kietlen helyen próbálkoztak meg az életben maradással. Nagyon-nagyon kicsik és nagyon aranyosak voltak, de félénkek és nem túl erősek, így nem akartam őket a magamhoz édesgetéssel stresszelni, inkább aggódva tekintgettem a baljóslatúan károgó varjakra, akik talán jövendő prédáiknak örültek már jóelőre. Remélem valahogy életben maradnak, annyira megsajnáltam őket. Nagyon sok kutya él egyébként mindenhol itt Indiában és többnyire nagyon rossz állapotban vannak, ilyen súlyosan kinéző kutyákat még sehol sem láttam. Igaz, az embereknek sem jut sokszor jobb sors, így nem lehet csodálkozni ezen, de nagyon rossz szembesülni nap, mint nap a nyomorral, legyen az emberé vagy állaté. Én nem nagyon szoktam különbséget tenni köztük. Kolkatában láttunk egy galambot, amint egy elhagyatott házről lógó kötélbe gabalyodva vergődött. Sokan nézték az utcáról, páran talán sajnálták is, de senkinek nem jutott eszébe, hogy segítsen rajta. Végül egy helyi ember segítségével bejutottam az elhagyatott kúria kertjébe, de az épületbe már nem tudtunk bemenni, mindenhol be volt deszkázva és le volt lakatolva. A galamb kábé 8 méter magasan vergődött, kétségbeesésében egyre jobban belecsomózva magát a kötélbe. Látszott, hogy semmi esély megmenteni, így otthagytuk, de nagyon szar érzés volt. Szintén Kolkatában az állatkertben találtunk egy madarat, akinek félig le volt harapva a szárnya, talán valami varjú tépte meg, nem tudjuk, de az biztos, hogy megtámadták. Ott csivitelt szerencsétlen, repülésre képtelenül, a helyiek meg bámulták, röhögtek rajta, és azzal szórakoztak, hogy jó erősen odatoppantottak mellé, amitől a szerencsétlen eszeveszett halálcsipogásba kezdett. Már arra gondoltunk a Mártissal, hogy megöljük, ne szenvedjen, mikor egy normálisabb faszi bedobta egy elzárt kertbe, sűrű aljnövényzet közé. Ott kushadt szegény mozgásra képtelenül. Mikor kérdeztem tőle, hogy nem lett volna jobb megölni, döbbenten nézett rám, mire hozzátettem, hogy azért hogy ne szenvedjen, erre elmosolyodott és azt felelte, hogy Isten tudja, mi történt ezzel a madárral, de nem avatkozhatunk közbe azzal a Természet rendjébe, hogy megöljük. Végül is igaza van, ez a normális, valami ragadozó kiütötte őt a játékból, és ez tényleg így van rendjén. Csak szar vele szembesülni, mint ahogy azt is elrejtjük magunk elől, hogy mi mit művelünk a többi élőlénnyel, mikor mondjuk egy embertelen körülmények között felnevelt marhát trancsírozunk fel a mészárszéken iparilag, vagy amikor autópályát építünk az erdő közepére, stb. De bocsánat, ez nem a Moralizáljunk együtt című blog, hanem a Varanasi Varangyai, úgyhogy visszatérek India és a világ nyomoráról, a mi saját nyomorunkra, ami akkor következett el, mikor ismét csak négy óra alvás után hajnalban felkászálódtunk az 5.30-as vonat tömött másodosztályára és végigszenvedtük a háromórás utát Varkaláig a fapados körülmények között. Tényleg fapados, igaz van rajta valami kék műbőr réteg, de nekem még életemben nem fájt úgy a seggem, mint ma, alig bírtunk egy helyben ülni, mozdulni viszont nem nagyon lehetett, mert bár a miénket nem láttam, de a szemben lévő padon heten ültek egymás mellett, úgy sejtem a miénken is. Azt gondoltuk, majd jól végigalusszuk az utat, aztán a jófenét, álom és rémálom határterületein kóricáltunk, de szerencsére nem tartott sokáig, csak három és fél órát. Most viszont itt vagyunk Varkalában, Kerala államban, kb 50 méterre a tengertől pálmafák árnyékában, nemrég jöttem vissza két és félórás csatámból a hullámok ellen (én nyertem) és ezen a teraszon írtam egészen idáig.

Ennél jobb helyünk még sosem volt, mióta Indiában vagyunk, errol Martijoski onarckepe is tanuskodik, de erről majd következőnek.

Meg annyit zaraskent, hogy sajnos elfelejtettem lefenykepezni, de a kanyakumari szallasunkon levo Hitler Star markaju lakat mindent vivo volt.