2009. november 14., szombat

Kattogasok Kolkataban


Megérkeztünk Kolkatába, s mint mindig, most is kialvatlanul nyűgösen. Pedig készültünk, direkt vettünk sleeper buszra jegyet, hogy ne legyünk helyszűkében, s kényelmesen tudjuk az igazak álmát aludni. Igaz, fekvőhely nem jutott, de az ülőhely is sokkal nagyobb a sleeperen, mint a többin. Siliguriban kellett a buszra felszállnunk, meg is érkeztünk időben. Talán túl korán is, mert igy maradt időnk beülni egy bárba, ahol sültkrumplival és sörrel múlattuk az időt. Krumpliból összesen, sörből fejenként fogyott kettő, mire indult a busz. Kb 100 méterre volt a bár a buszmegállótól, azt még meg tudtam tenni segitség nélkül, de a táskámat már nem tudtam volna egyedül betenni a csomagtartóba, annyira rosszul lettem. A wcre - ami egy benzinkút melletti bolt lépcsője volt- és vissza már csak manuális segitséggel tudtam elvánszorogni. Ez volt az oka, hogy csak későn vettük észre, hogy buszunk távolról sem hasonlit a sleeperre, s igy kénytelenek leszünk az egész éjszakát végignyomorogni. Amint elindult a busz, kidugtam a fejemet az ablakon, hogy gyomrom tartalmát(éretlen, zöld banán, sör, krumpli. mást nem ettünk aznap.) az utca mocskával elegyitve ritkánlátott vacsorát tálaljak az arra kódorgó, korgógyomrú kóborkutyáknak. Eztán 2 órán keresztül hidegen izzadtam és tescovirsliszagot éreztem. Az utóbbit volt nehezebb elviselni. A buszon egyébként este 7től másnap reggel kilencóra valahányig felváltva küzdöttünk az önmüködően kinyiló ablakkal.
A buszállomáson az immár ismert társaság várt minket: piócamód ránktapadó taxisofőrök, koldusok, riksások és mindenféle árusok hada. Hogy kellemetlenkedéseiktől mielőbb megszabaduljunk, bültünk hát egy taxiba a sok közül és 100ért elvittetük magunkat egy onnan 5 percre levő helyre. Ez a hely pedig a indiai hajózási társaság egyik épülete volt, s úgy értesültünk, hogy itt lehet jegyet szerezni az Andamán Szigetekre. Nem sokkal 9 után értünk oda, a portásútba is igazitott, hogy menjünk csak fel az első emeletre, mert ott van amit keresük. Arra nem gondolt a szerencsétlen, hogy azt is közölnie kellett volna, hogy zárva van. A nyitásig jó egy óránk volt, ezalatt tovább hergeltük magunkat, hogy milyen jó dolgunk lesz nekünk, ha sikerül jegyet kapnunk. Mikor letelt az egy óra, felmentünk ismét az emeletre, ahol a puskás őr nem értette, hogy mit akarunk, hiszen csak 11kor nyitnak. P. ekkor udvariatlanul elküldte őt a fenébe, s ismételt várakozásba keztdünk. 11 körül bemehettünk az ügyintézőhöz, aki megnyugtatott minket, hogy a 3 nap múlva induló hajóra már nincs több jegy, de ha 2 nap múlva visszajövünk, akkor majdnem biztos, hogy lesz. Vegyes érzelmekkel vettük tudomasul, hogy kénytelenek leszünk Kalkuttában maradni pár napig, bár pár óránál többet nem terveztünk.
A hotelkereséssel ezúttal nem volt komoly gond, a harmadikat, amit megnéztünk, elfogadhatónak találtuk (320 rupia per nap, Paragon a neve). Eléggé le van pukkanva, a matracot ki kellet cseréltetni, mert a mocsok rajta a szaron kivül semmire sem hasonlitott, de van két ablaka, tetőteraszra nyilik és a vakolat sem hullik olyan mértékben a plafonról, mint a varanasii szobánkban. Pontosabban szólva nem úgy hullik, mint ott, folyamatosan, apró permetként, hanem tenyérnyi darabok hiányoznak. Melegviz nincs, de nem is az a nagyobb baj, hanem az, hogy a hideg is csak cseppekben tud kijönni a zuhanyra rakódótt vizkőtöl és egyéb, jobb nem tudni miféle piszoktól hervadó rózsából. Nem sokáig volt maradásunk lakunkban, egyrészt otthontalansága miatt, másrészt gyötört minket az éhség.



 

 Két sarokra a Paragontól (ahol naponta kell fizetni, ráadásul de 11ig) találtunk egy bengáli éttermet, ahol nagyon örültek nekünk. Felüdülés volt az étlapot olvasgatni, mert errefelé nem a sok dál, rizs és chowmin a fő étek( amikre már rá sem tudok nézni), hanem mindenféle csirke-, bárány- és haltetem. Halra már régóta vágytunk, de a legtöbb helyen alig volt valami választék( ha volt egyáltalán) és az is drágán, igy mindketten azt rendültünk. Az egyiket bhetki pathorinak, a másikat aier fishnek nevezték. Az előbbit mustárba és valamilyen levélbe (banan PB) csomagolva sütötték ki, a másikat pedig nagyon csipős, paradicsomos szószban tálalták. Bengáli rizst ettünk hozzá, ami annyiban különbözött az eddigiektől, hogy volt benne mazsola és kesudió. Mindkettő érdekesen finom volt, de egyiket sem fogom még egy ideig újra rendelni.
Kaja után elindultunk megismerni a környéket, találtunk egy otthoni fogalmak szerinti boltot( az elsőt, mióta itt vagyunk), nézegettünk kalóz dvdket, nem vettünk hasist, pedig kinálták többször, elvesztettük a tájékozódóképességünket, majd megtaláltuk, aztán meg vissza kellett sietnem, mert a halnak nem volt maradása. Ezt hittem legalábbis akkor, most már nem tudom mi lehetett, mert hamar elmúlt. Ha már visszajöttem, itt is maradtam, hamarosan előkerült PB is, hamar nyugovóra tértünk. ( Vagyis csak én, PB cselekedetét inkább ájuláshoz vagy kidőléshez tudnám hasonlitani. Azóta is ezt csinálja minden este-ezekben a pillanatokban is.)
Kalkuttáról már az első benyomasaink is kedvezőek voltak(ezek később még jobban megerősödtek) annak ellenére, hogy semmi esetre nem akartunk nyüzsgő nagyvárosban lenni a nyugalmat árasztó hegyek után, főleg nem abban, amit a világ kloakájának neveznek. Még csak 2.5 napja vagyunk itt de nem jöttünk rá, hogy miért. Kevesbé tűnik koszosnak( bár nem tiszta), mint Delhi, Agra, főleg mint Varanasi. Ráadásul tele van angolok által épitett, valaha jobb napokat látott épületekkel, melyek- bár sokszázévesnek tűnnek, annyira le vannak lakva- máig megőriztek valamit akkori szépségükből.



 

Az emberek között is több akad, mint máshol, akik manapság élik jobb napjaikat. Valahogy jó érzés az ember lelkének, ha nem csak a 100 százalék nyomort látja. Abban is különbözik a többi várostól, ahol eddig jártunk, hogy nem autóriksák hemzsegnek, hanem emberek által vontatottak. Elég kemény melónak tűnik, főleg, mikor a rongyokba öltözött csontvázak mezitláb vontatják elhizott, felsőbb kasztba tartozó honfitársaikat, s közben még az idióta autósokat is kerülgetniük kell.
Nem messze lakunk Teréz Anya nővérkéitől, ezért( vagy másért?) második napunkon őket terveztük először meglátogatni. Utunk (micsoda meglepetés!) nyomornegyeden keresztül vezetett, ahol sikerült is jól elkavarnunk. Nem bántuk meg, hogy kétszer annyi időt töltöttünk itt, mint amennyi szükséges lett volna az utikönyvek szerint, mert érdekes volt. Még nem jöttem rá, hogy miért de valahogy kevésbé volt nyomasztó, mint más nagyvárosok hasonló negyedei, mindenesetre az biztos, hogy ez nem a mindenhol lengedező vörös zászlóknak és a házfalakra festett sarló, kalapács vöröscsillaggal cimű csendéleteknek köszönhető. Mi mást is várjon az ember India egyik kommunista vezetés alatt álló tartományának fővárosától.



 



Mire megtaláltuk a nővérkéket, már jócskán elmúlt 12 óra de még messze volt a 15( ekkortól eddig nem lehet a házat látogatni), ezért tovább mentünk a Victoria Memorial félé, melyről jóltájékozott könyvecském igy ir:" A város legünnepeltebb jellegzetessége, a birodalmi önhittség emlékműve. Lord Cruzon (1859-1925), a leghivalkodóbb alkirály agyának szülötte. Az 1921-ben befejezett, kupolával fedett klasszicista épitményt- a Tádzs Mahalhoz hasonlóan- makránai márvánnyal boritották- hercegek és közemberek "adományaiból" finanszirozták. Földszintjének és első emeletének 25 termében ma múzeum működik, melynek az anyaga az indiai brit jelenlét emlékeinek lenyűgöző gyűjteménye." Ezek után nem csoda, hogy amikor egésznapos gyaloglás után odértünk- háromnegyed órával a zárás előtt- csalódott voltam amiért csak 2 db terembe lehetett bemenni. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a termeken kivül még 2 folyosóra is tettek ki képeket.) A termek tartalmát látva már nem bántam, hogy nem kell a többit is végigjárni. A 150 rupiás belépőért többet vártam, nekem tizet is csak bajosan ért volna, PB. jobban élvezte. Estére indokoltnak láttuk, hogy felkeressünk egy bárt, melyről az a hir járta, hogy 70ér van sör. Cigizni sajnos nem lehetett. Majdnem 500 rúpiát hagytunk ott, bár a legolcsóbb sört meg sem próbáltuk az eddigi tapasztalataink alapján. Mondanom sem kell, hogy ezek után hamar elaludtunk a rekkenő hőség ellenére.



 

 

 

 Másnap korán keltünk, igy volt időnk, hogy a tervbe vett állatkertet és botanikus kertet is megtekintsük. Útba ejtettük még a 15. Kalkuttai Filmfesztivál helyszinét is, de egy nyomorult programfüzetet sem sikerült szereznünk, olyan jó volt a szervezes. A tikkasztó melegben nem volt nagy élmény az állatkertig gyalogolni egy kétszer 4 sávos főút mentén. De még mindig jobb volt, mint bemenni. Tiz rúpiába került a jegy, ezt még kibirtuk, de azt a siralmas látványt, ahogyan azok a szerencsétlen állatok döglődtek,már sokkal nehezebben. Pedig elég igéretesnek tűnt, hogy van fehér tigrisük és még valami, aminek nem tudom a nevét felidézni, de a lényege, hogy tigris és oroszlán keveréke. Az utóbb emlitett korcsot nem találtuk, talán nem birta gyűrődést. A legkiábránditóbb a krokodilok és kigyók helyzete volt. A kigyókat egy másfélszer másfél méteres kicsempézett terráriumban tartották, almuk egy marék homok volt. A krokodilok egy kis poshadtvizu medence partján, szintén homokon várták a megváltó halált egy akkora helyen, ahol épphogy csak meg tudnak fordulni. Ehhez képest a gaviáloknak egész tűrhető dolguk volt. Ők egy messziről bűzlő, sötéten zöldellő, békalencsével dúsan benőtt löttyben áztak. Mindehhez hozzá kell még képzelni a 30 éve pusztuló ketrecek és rothadó épületek látványát. Ime egy kis segitség:



 

 

Az állatkertből kilépve gyalog indultunk el, mert nem sikerült egyezségre jutnunk a taxisokkal. A növénykertig még többórás gyaloglás várt volna ránk, ezért megérdeklődtük, hogyan tudnánk valami helyi járattal odajutni. Szerencsénk volt, mert nem volt messze a buszmegálló, a busz is hamar jött, s nem is volta annyira tömve, mint lehetett volna. Egy idő után sikerült helyet szerezni, sajnos csak a a busz belsejében levő motorháztetőn, melynek hevét a rárakott kartondoboz sem tudta kellő mértékben csillapitani. Nagy élmény volt, amikor ismét felszabadult egy normál ülőhely. Mindezek ellenére kellemesen telt az utunk, nagyon jófej emberkékkel utaztunk. Bántuk is, hogy elérkeztünk a kert kapujáig, meg nem is. Azért bántuk, mert ugy gondoltuk, hogy mára már eleget gyalogoltunk, s nem volt kedvünk a rövid pihenő után újra ily mértékű megerőltetést vállalni, nem bántuk viszont azért, mert minél előbb elkezdjük, annál hamarabb túl reszünk rajta, s kereshetünk magunknak egy sört. Jártányi erőnk is alig volt már, de csak egyszer pihentünk hosszabbat a kb. 20 perces út alatt, mely a kert fő látvanyosságához vezetett. A kert félig meddig karban volt tartva, ami annyiból állt, hogy volt néhány szemetes, ahol el tudták égetni az összegyült műanyag palackokat, plusz néhol le volt vágva fű. Persze nem angol, hanem indiai módra. A kert fő látványossága pedig egy kb 250 éves fikusz volt. Ez a növény több mint 1 hektáros terület fölé terjeszti ki ágait, melyeket a földbe visszanőtt légzőgyökereivel - amiből 2800 van neki - támaszt meg. Kerülete -ha jól emlékszem- 400 méter körül van. Ez az egyetlen növeny úgy néz ki, mint egy liget. Egyes gyökerei jól megtermett fa méretűek. Nem véletlen, hogy a nagy része keritéssel van elzárva a barbárok elől, mint ahogyan az sem, hogy bekerült a Guiness rekordok közé.



 

 

 

 

 Hazafelé szintén busszal jöttünk, s közben a már a kertben megkezdett gondolatmeneten rágódtunk. Nov. 11-ét jó alkalomnak találtuk arra, hogy végre egy igazán jót zabáljunk anélkül, hogy az árakra is figyelnénk. Számos szempont megvitatása után úgy döntöttünk, hogy vagy a Peter Catbe vagy a KFCbe megyünk, ugyanis fontos szempont volt, hogy degeszre tömött hassal ne kelljen sokat gurulnunk hazafelé. Ezek elvileg egymással szemben vannak, el tudjuk dönteni, melyikhez lesz kedvünk. Persze a PC egy másik KFCvel volt szemben, elég messze ahhoz, hogy ne oda menjünk. Voltak viszont más kajáldák a közelben, melyek elég jónak tűntek ahhoz, hogy a KFCt lecseréljük. Volt is közvetlen mellette egy hely, mely jónak tűnt, szintén rántott csirkékkel az étlapján. Nem tudom, a képen mennyire látszik, de a dizájnja figyelemre méltó.



A kaja és a kiszolgálás annál kevésbé. Padreboszidhavat halfilét rendelt sültkrumplival+ paradicsomlevest, jómagam meg Lollipop nevű rántott csirkecombocskákat germán burgonyasalatával. Én még esélyét sem láttam, hogy valaha is kapok itt valamit, amikor P. már régen túl volt az első adagján, ami meglepő módon nem a leves volt, hanem 2 ap ró haldarab meg néhány szem hasábburgonya. Az egész nem volt több 8 dekánál, bár meg kell hagyni, finom volt. Az én combjaimhoz sem dukált több krumpli. A salátát csak akkor kaptam meg miután tisztára nyaltam az összes csontot, kb egy igyidőben Barteszobidvalahval. A gépi kóla ihatatlan volt. Mindketten csalódottan és éhesen kullogtunk át a szomszéd KFCbe abban a reményben, hogy 3. helyre már nem kell mennünk. Nem kellett, sikerült jót és sokat ennünk drágán. A nap hátralevő részében már csak az emésztéssel törődtünk.
Nov12. Rájöttünk, hogy az Andamán Szigetek mégsem nekünk való, sokkal olcsóbban sokkal több és legalább ugyanolyan jó helyeket tudunk meglátogatni, ha kihagyjuk, ráadásul nem kell végig kinlódni az 52 órás hajóutat, ami az idő- és indiai észjárási viszonyoktól függően sokkal több is lehet. Elhatározásunkat a Mc Donaldsban ünnepeltük reggelivel. Utána eljutottunk valahgyan a turisták számára fenntartott vonatjegyvásárlási lehetőséget kináló helyre, ahol szerencsénkre rövid várakozas után korrekt és részletes tájékoztatást kaptunk továbbutazási lehetőségeinkről. Végül Ramesvaramig vettünk jegyet. Visszafele ismét buszra szálltunk, nem bántuk meg. E kimeritő délelőtt után a délutánt végigaludtam, mig Dani az internetet bújta.Miután megittunk néhány sört, elmentünk a rég áhitott Peter Catbe kajálni, ahol radzsasztáni ruhába öltözött pincérek minden eddigit felülmúló finomsággal leptek meg minket. Elöételként ecetes lében ázott vöröshagymát ettünk, utána meg mindent, mi szem szájnak ingere.
Másnap ismét korán keltünk, igy el tudtunk menni Teréz Anyáékhoz. Sokkal hamarabb megtaláltuk, mint múltkor, kb negyed órás gyalogútra tőlünk. Viszonylag nagy épület egy forgalmas út szélén. Látogatni csak a sirt, Teréz anya egykori szobáját és egy fotókkal és életrajzi adatokkal teli termet lehetett látogatni.


Minden nagyon egyszerű és szerény, mint ahogyan azt várni is lehetett. A nővérek, mint mindenkit, minket is szivesen fogadtak a kapuban, bevezettek a sirhoz aztán magunkra hagytak. A sir fehér márványból van egy nagy terem közepén, körülötte néhány pad. Amikor kijöttünk onnan, egy nővérke kezünkbe nyomott egy medált és néhány imát papiron. Ezután alaposan végignéztük a Teréz Anya életét illusztráló fényképeket és használati tárgyait, mint pl a szandálját, az evőeszközeit, a tolókocsit, amiben utolsó éveit töltötte, a szatyrát, mert sosem ment üres kézzel sehova, főleg nem a szegényekhez. Végül megtekintettük a szobáját. Bemenni nem lehetett,de jól láttuk a küszöbröl is, hogya néhány négyzetméteres helyiségben csak egy ágy(inkább priccs), egy szekrény, egy asztal és néhány polc van. A sirnál volt még egy asztal, melynek egyik fiókjában gyűjtöttek adományokat, de ha nem kérdezzük meg, akkor sosem találtuk volna meg. Miután alaposan megcsodáltunk mindent, amit lehetett, az ajtóban ülő növérektől kaptunk egy God bless you-t útravalóul. Kb 20 méter után utánunk szaladt egy kislány, hogy rossz irányban megyünk, ez zsákutca. Az is volt. Mégpedig azért, mert jól kitervelt kolduscsapdába estünk. A kis rohadékok ügyesen kihasználják a nővérektől kijövők pillanatnyi gyengeségét. Először csak útbaigazit, aztán haverkodik, később kiderül, hogy éhes a szentem és tejecskét kiván, véletlenül összefutunk az anyjával is, hamarosan kiderül, hogy nagy a család. Mire a bolt elé érünk, már vagy tizen várnak a tejükre. A boltos elénk rank egy nagy konzervdoboz tejport, ami 394 rupia, persze hiába volt legalabb 3 kiló, mindenki külön akart magának. Nagynehezen kiderült, hogy van kisebb és olcsóbb is de nem sokkal. Végül egy kicsit és egy nagyot vettünk 540ért, hogy osztozzanak rajta. Ennyi pénzt, ha jól emlékszem, még a saját kajánkra sem adtunk ki egyszerre. Meg is bántuk hamar. Főleg, hogy a koldushad, ahelyett, hogy örült volna, inkább követelezőbb lett és számosabb is. Sokáig üldöztek még minket, az utolsót csak ugy lehetett lerázni, hogy üvölteni kellett vele, de teli torokból. Hogy mit, azt a nyájas olvasó fantáziájára bizom.
A késői reggelink szinhelye ismét a meki volt, de már közel sem esett olyan jól, mint tegnap. Ráadásul a kiszolgálás sem volt zökkenőmentes. Erre a napra ennyi elég is volt az élményekből, hazafelé a D. még beugrott egy lemezboltba, ahol 500at költött 8 lemezre. Lecsekkoltuk őket, megnéztünk egyet, lemásoltunk néhányat, aztán ezeket visszavittük, hogy kicseréljük. Azonkivül, hogy újra megéheztem, nem történt emlitésre méltó dolog. Fel is kerekedtünk, hogy vagy ismét a Peter Catbe vagy a Marco Poloba megyünk. Az utóbbiban még nem voltunk, ezért azt választottuk. Első pillantásra látszott, hogy drága lesz nekünk, de a fő baj az vot, hogy PB. annyira fázott, hogy nem birta ki. Igyhát megittunk egy szódát együtt, kértük a számlát és irány a Peter Cat. sajnos ott az utcán állt már sor, igy maradt ismét a KFC, ahol kétszer kellett sorban állni, hogy legalább nagyjából jól lakjak. Este még elkezdtünk nézni egy filmet, amit félúton feladtam. Ma nov 14e van, tehát a vonatunk hamarosan indul. 2 óra múlva ki kell csekkolnunk a hotelból, ugyhogy most megyek pakolni.



 

3 megjegyzés:

  1. eletem vegeig buszke leszek erre a pontra, de azt remelem, hogy nem lesz tobb

    VálaszTörlés