A végletek városa

Jóízűt aludtunk – a gekkó reggelre megunta az őrködést, s felszívódott –, csak elég keveset, mert hajnali negyed 6-ra megbeszéltük a csónakossal, hogy elmegyünk megnézni a napkeltét a Gangeszről. Már felkészültebbnek éreztem magam a városra az előző napi benyomások után, amik leírásából Dana kifelejtett egy mozzanatot. Mielőtt ugyanis esti sétánk során le nem értünk a halottégető ghathoz és picit be nem sokalltam, még betértünk egy hindu templomba, aminek hatalmas sikharájára (kívülről ívelt hosszúkás kupolára emlékeztető templomtorony, belülről nem lehet belelátni az üregébe) a szobánk ablakából lehetett rálátni, három másik templomtorony mellett. Azok közül az egyik shikara olyannyira közel volt az ablakunkhoz, hogy szinte meg lehetett érinteni, sokat ácsorogtam kint az erkélyen, és gyönyörködtem bennük, ezekben a hihetetlenül organikus formákban, az egyik tornyon a legmagasabb, fő csúcs mellett harminc kisebb csúcsot számoltam meg, amik a központi torony mellett, tövében, félig azzal eggyé válva vagy csak külön törekszenek az ég felé, tetejükön arannyal borított rügyek, mintha egy óriási növény lenne, aminek fő hajtása mellett számos mellékhajtás is kinőtt a földből. Az egyik kisebb tornyocska például egy lakóház közepén tör keresztül, csúcsa a napon száradó ruhák között díszeleg. Amikor aztán nehezen, de le tudtam venni tekintetemet a templomtornyokról, távolabb révedtem, a Gangesz partjának pasztellszíneit figyeltem, olyan volt a magaslati pontról, mintha az egész halvány ködbe burkolózott volna, pedig csak a pára tette selymesen áttetszővé a levegőt, finoman sejtelmes fedőréteggel borítva India háromezer éves, legszentebb városát. Boldog kábulatomat, melyben azon gondolkodtam, milyen fantasztikus, hogy mindezt a saját szememmel láthatom, szaladgáló majmok törték meg, akik hipergyorsan közlekedtek a házak tetején, falain, kitüremkedésein. Az első este meglátogatott templomban egyébként találkoztunk egy fiatal fiúval, aki körül öten-hatan ücsörögtek és itták a szavait, talán valami tanítóféle lehetett. Megkérdezte, honnan jöttünk, s mikor meghallotta, hogy Magyarország, még azt is kifejtette, milyen gyakran keverik össze Budapestet Bukaresttel, majd Danával versenyezni kezdtek, ki tudja több ország fővárosát, végül a srác nyert.

Visszatérve a hajnali csónakázáshoz, miután evezősünk majdnem fél órát váratott az előtérben, arra hivatkozva, hogy a hotelből mások is jönnek velünk, meg közben úgy csinált, mintha a Times of India legfrissebb számát olvasná, pedig közben aludt, végre elindultunk, ugyanis a többiek nem érkeztek meg, a partra menet hozzánk csapódott viszont Vljeko, egy szimpi horvát utazó. Így, hogy már valakinek a horgára akadtunk, nem is nyaggattak a lépcsőknél lődörgők, bár az is igaz, hogy jóval kevesebben voltak még pirkadatkor. Az égbolt már kezdte felölteni világosszürkés színét, erős volt a gyanú, hogy időközben felkelt a nap, csak még ott bújik a városra ráülő páraréteg mögött. Gyönyörű volt a csónakról figyelni a ghatokat (lépcsősorok), amik 6 km hosszan terpeszkednek a folyó mentén, és saját színük van, a valaha jobb napokat látott épületeket, a vízből ferdén kiemelkedő templomot, palotákat, erődöket, házakat. Közben az emberek reggeli rítusaikkal foglalatoskodtak, alámerültek (a Gangesz a hitük szerint lemossa bűneiket), imádkoztak, virág- és füstölőáldozatot mutattak be, úsztak, ruhát mostak, lépcsőt takarítottak, vagy egy-egy nyugodtabb magaslati ponton meditáltak. A párarétegből kibukkanó napkorong narancssárgára színezte arcukat, és csillogóvá varázsolta tekintetüket. A Manikarnika ghatnál, ahol a halottakat égetik, óriási halmokban várakoztak a felhasogatott fadarabok, és hajnalban is lángoltak a tüzek. A hindu embereknek nagy dicsőség meghalni Varanasziban, mert így elérik a mokshát, a megváltást, és kiszakadhatnak az újjászületések körforgásából.

Szobánka visszaérkezve aludtunk még pár órát, hogy erőt gyűjtsünk délelőtti vezetett túránkra. Fél 11-kor egy cérnavékony, fogatlan kisöreggel, J.P-vel köszöntöttük egymást, akivel elindultunk, hogy bejárjuk a környék szent helyeit. A “fény városában” hétszáz templom található, mi ebből három órásra nyúlt sétánk során 5-6-ba jutottunk el. Jól tudott angolul, úgyhogy amellett, hogy sokat magyarázott a templomokban látható hindu istenalakokról, a templomok színéről, a kasztrendszertől kezdve mindenféléről lehetett vele társalogni. Láttunk egy-két gyönyörűen díszített belső templomteret is, a Shiva-templomok szentélyének közepén a Shiva lingammal, ami egy fallikus formából és egy vulvára emlékeztető alapzatból (jóni) áll, s az egyesülést szimbolizálja, a teremtés és a pusztulás körforgását. Nagyobb tér egyedül az óvárosban terpeszkedő mecset környékén volt, amit a 17. századi mogul uralkodó, Aurangzeb egy lerombolt hindu templom helyére építtetett kedvesen. Cserébe a mostani kormány nem állíttatta helyre a veszélyessé vált minareteket, hanem inkább lebonttatta őket. Közben bravúros tánclépésekkel kerülgettük a szűk sikátorokban szembejövő hatalmas teheneket, méretes ürüléküket, a nyeszlett kutyákat, bizonytalan eredetű kupacokat, az emberek tömegeit, a boltok utcára kiömlő áruit, a motorosok, biciklisek, kordét húzó emberek pedig minket próbáltak nem elsodorni. Semmihez sem hasonlítható atmoszféra uralkodik Varanasziban, az kétségtelen. Végül kötelező elemként J.P. bevitt minket egy garantáltan eredeti Varanaszi selymeket árusító kereskedő takaros kis boltjába. Előrebocsájtottuk, hogy nem veszünk semmit, csak kíváncsian érdeklődünk, s a fickó nagyon intelligensen kezelte a dolgot. Leültetett tiszta matracára, s miután gondosan kirakta elénk a különböző nyelvű Lonely Planet útikönyvekből kifénymásolt, üzletét ajánló szócikkeket, először bemutatta, hogyan lehet megkülönböztetni a valódi selymet a pamuttól vagy a kevert szálú kelméktől (meg kell gyújtani egy szálat, amit nyugodtan kihúzhatunk az adott anyagból, mert a selyem nem fog tovább foszlani, s ha nem gyorsan ég és olyan a szaga, mint az égett szőrnek, selyemmel van dolgunk, s az égett részt egy dörzsölő mozdulattal el is távolíthatjuk, ellenben az égett pamut szaga a papíréhoz hasonló), majd kirakta elénk a különböző árfekvésű csodákat. Újabb boltot jegyeztünk meg, ahová dúsgazdagként majd esetleg visszatérhetünk. A papucsomból, amit ugyanolyan állapotban vettem fel, mint ahogy az első hajnalon hagytam, sétánk végére meglepő módon nyomtalanul kikopott a szar.

A Mishra tetőtéri éttermében, ahonnan végig el lehetett látni a Ganga mentén, s többezer év távlatát sejtető perspektíva tárult elénk, lenyűgöző délutáni fényben fogyasztottuk el ebédünket, elmaradhatatlan mango lassinkkal. Mire emésztési folyamataink hagytak némi szabad kapacitást arra, hogy megmozduljunk, már majdhogynem beesteledett, így Dana elindult tervezett esti csámborgására, én pedig otthon maradtam. Meggondolatlanul lecsaptam egy szegény kis bogarat, aki csak szimplán csúnyán nézett ki s félelmetesnek találtam, de keservesen megbűnhődtem érte, mert üldözése közben csúnyán kificamítottam vagy meghúztam a kislábujjam, de lényeg az, hogy bár elsőre nem tűnt vészesnek, s mivel tudtam mozgatni, gondoltam, nem tört el, hamarosan feketéslila színűre váltott, s eléggé lüktetett sokáig. Tanultam a leckéből. Azóta még a szúnyogokat sem bántottam, s a kislábujjam is rendbejött, miután napokig úgy jártam, hogy hozzáragasztottuk leukoplaszttal a gyűrűsujjamhoz. Az esti netezéskor távolságtartóan, de már sokkal kedvesebben tekintgettem társainkra, egy gekkóra és egy kisegérre, akik a székeink alatt fogócskáztak.

_____________

Amíg a Kikka otthon üldözte a bogárkát és elszenvedte érte méltó büntetését, addig én felkerekedtem, hogy elmenjek a Dasaswamedh ghathoz a városon keresztül, mert előző este a csónakból kiszúrtam, hogy van ott egy Replica nevű art gallery és bookshop, és abban bíztam, hogy  ismét kedvemre böngészhetek a különböző miniatúrák között. Össze-vissza bolyongtam a sikátorokban, azt tudtam, hogy kb. jó irányban haladok, de hogy pontosan hol járok, arról rövid idő múltán már fogalmam sem volt. Mindenesetre bő negyedóra után kilyukadtam a Gangesz partjának tőlünk mintegy két percre lévő szakaszánál, így ismét meg kellett győződnöm arról, hogy valóban mágikus városban vagyunk, hiszen én biztosan nem arra mentem, ahol végül kilyukadtam. Ez egy organikusan izgő-mozgó, facsarodó, alakját állandóan változtató, hatalmas bélkupac, amely folyamatosan emészti évezredek óta a benne pangó táplálékot és időnként irgalmatlan bűzt árasztó salakanyag formájában végül kihelyezi azt a legváratlanabb helyeken, akár szemétkupac, akár valódi ürülék formájában. Közben pedig a táplálék adta energiát szellemi matériává transzformálja, és akinek mázlija van és tényleg itt hal meg, az hipp-hopp kikerül a maja illuzórikus világából.

A maradék utat a ghatokon tettem meg, de most jóval nehezebb volt eljutni a főghatig, mert a nyári áradás valami iszonyú mennyiségű iszapot hagyott a parton, ezeket csónakokba szerelt szivattyúk által a lépcsők tetejére vezetett vízsugárral igyekeznek visszamosni a folyóba. Viszonylag lassú folyamatról lévén szó, ez még el fog tartani egy darabig, ahogy elnéztem.

A Dasaswamedh ghatnál már irgalmatlan mennyiségű nézősereg gyűlt össze, én azonban átverekedtem magam rajtuk és egyenesen az Art Gallery-hez mentem. Kis lépcső vezetett fel a boltba, ahol csalódásomra egy darab replikát sem találtam, viszont volt egy csomó könyv, úgyhogy elkezdtem azokat böngészni, nem is bírtam ki, hogy ne vegyek egyet. Már két éve Keralában egy kis könyvárusnál kiszúrtam William Dalrymple egyik könyvét, az In Xanadut, amit 22 évesen írt, miután Ciprustól Szírián, Irakon, Iránon, Pakisztánon, Kínán és Mongólián átutazott, hogy fellelje ezt a mitikus helyet. Akkor nem vettem meg, mert addigra már egy csomó másik könyvet vettem és nem láttam értelmét, viszont azóta is valami különleges érdeklődést érzek ez iránt az író iránt, és valami olyasféle bizonyosságot, amely miatt minden kétséget kizáróan azt gondolom, hogy imádni fogom a könyveit. Ezért vettem meg végül a City Of Djinns címűt, ami hatévi Delhiben való tartózkodásának könyv formába öntött lenyomata. Az In Xanadut is lehetett kapni, de azt most megint csak nem vettem meg, mert relevánsabbnak éreztem valami indiai témájút olvasni. Nagyon boldoggá tett ez a vásárlás, annyira, hogy a hazaúton be is tértem egy másik könyvesboltba, s megvettem ugyanennek az írónak egy másik könyvét, ami még jobban érdekelt, mert arról szól, ami szerintem sok India-járót érdekel, hogy hol lelhető meg ebben a modern, rohanó, pénzéhes, csaló, korrupt rendszerben az az ősi spirituális töltet, amely képes volt olyan vallásokat létrehozni, mint pl. a buddhizmus vagy az annál sokkal szigorúbb és aszketikusabb dzsainizmus, vagy hogy milyen formában nyilvánul meg manapság az igazi vallásosság ebben a rendkívül sokszínű kulturális közegben. Duplán boldog lettem és fülig érő szájjal indultam vissza a Mishrába, és még az sem tudta letörölni a mosolyt az arcomról, hogy valami igen brutális módon eltévedtem, és megint valami olyan pontján lyukadtam ki a Gangesz partjának, ahol az ésszerűség határain belüli létező törvények szerint nem lehetett volna kilyukadnom. Sebaj, ebben a városban ez megbocsájtható, végül hazataláltam és egyből a könyveimre vetettem magam, azóta is élvezettel olvasom, és a többi négy könyvet, amit itthonról hoztam, büntetésből úgy cipelem magammal, hogy esélyem sincs kinyitni őket.

Másnap délelőtt rávettem Kikkát, hogy keressük meg a Blue Lassit, ahol állítólag rendkívül finom lassikat lehet fogyasztani, de sajnos akárhogy kóvályogtunk, nem sikerült odajutnunk, pedig előző nap kétszer is elmentem mellette. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg nem találok oda, pedig mindig is meggyőződésem volt, hogy jól tájékozódom, de itt egyszerűen csődött mondott ez a képességem. Kikka egész magabiztosan nyomta már a sikátorokban való lődörgést, de végül mégis lassi nélkül tértünk vissza a szállásra, mert össze kellett lassan pakolnunk. A bejáratnál úgy döntöttem, hogy én pedig nem megyek el innen addig, amíg meg nem találom, és újra elindultam, és persze ekkor egyből odataláltam. A Blue Lassi kis luk az egyik sikátorban, hetven éve kezdték a bizniszt, most az akkori tulajdonos unokája viszi tovább a mesterfokra emelt lassikészítést. A lassi egy joghurtból készült ital, amit ihatunk sósan is, de az igazán népszerűek a különböző gyümölcsökkel dúsított lassik. Papaya lassit kértem, egyszer használatos agyagedényben kaptam meg a gondosan elkészített italt, telis-tele volt papayával, a tetején jégtömbön hűtött tejfölszerűség, apróra vágott élénkzöld pisztáciadarabokkal, életemben kevés ilyen jó dolgot fogyasztottam még, azt hiszem, mindenesetre kétségtelen, hogy a legjobb lassi, amit eddig valaha ittam. Az érzékek olyan fokú stimulálása, ami szinte kéjes élvezetet okozott, nemhiába ilyen népszerű. Valamiért a dél-koreaiak vannak leginkább rákattanva, erről tanúskodnak a pici kis helyiség falán virító koreai nyelvű dicsérő szövegek.

A lassi után hazamentem, gyorsan összepakoltunk, elbúcsúztunk Suryától is, aki kérte, hogy ha legközelebb jövünk, látogassuk meg az otthonában is, majd kivánszorogtunk a riksákig és valami általam soha nem látott méretű dugóban megkezdtük hosszas röfögésünket a tuktukkal. Útközben beugrott hozzánk sofőrünk egy rendőrhaverja is, aki folyamatosan fixírozta a Krisztát a tükörből, közben üvöltöttek a bollywood-i slágerek a hangszórókból, bizarr élmény volt, de megváltásként éltük meg, mikor kirakott minket a pályaudvar legdzsuvásabb, szarral és szeméttel teli bűzös részén. A vonatra várakozás nemes pillanatait egy új-zélandi szoftvertervező mérnökkel osztottuk meg, ő is Khajurahóba tartott, mint mi, de végül más kocsiba szólt a jegye, így hamar különváltunk. A vonaton megismerkedtünk Pippával, az öt éve Khajurahóban élő olasz lánnyal, személye szorosan összefonódott későbbi kalandjainkkal. Addig azonban várt ránk még egy alvás a vonaton, a másnap reggel öt órai megérkezésünkig.