Berepülünk a Himalájába

A Leh-be indulás előtti éjszaka az előző napi élményektől nagyon nehezen tudtunk csak elaludni, a fejemben legalább is folyamatosan kergették egymást a mozgalmas és sokszor megrázó emlékek. A Chawri Bazaar túlzsúfoltsága, ahogy idegenként botorkáltunk a rengeteg ember és közlekedési eszköz, az elektromos vezetékek, tehenek és sikátorok közepette, keresve a kiutat a mecsethez, aztán a gurudvara környéki elveszettség, amikor szó szerint a bőrömön éreztem, mit jelent a 14 milliós főváros egyik legforgalmasabb utcáján tartózkodni, majd a hazaút, amikor a forgalomban földön fekvő élőhalottak és soha nem látott szegénység képei villantak fel.

Másnap kora reggel, a szobánkból lefelé jövet fel kellett ébresztenünk a hotel alkalmazottait, hogy ki tudjunk jutni tőlük az ajtón, mert az előtér padlóján aludtak. Amikor a taxissal a belföldi reptér felé döcögtünk, a város levegőjén még mindig ugyanolyan szmog ült, mint az előző napi csúcsforgalomban. A Go Air gépével indultunk a takaros és meglehetősen nagy reptérről, a felszálláshoz jó kis lounge zenét játszottak, ezt otthon is meghonosíthatnák. Rajtunk kívül három európai utazott még Leh-be, a legészakibb tartomány, Ladakh fővárosába. Ladakh-ot Nyugat-Tibetnek is nevezik, ugyanis a legnagyobbrészt tibetiek lakják. Ez Jammu és Kasmír állam egyik régiója, a Himalájában húzódó magaslati sivatag. Az egyórás repülőút nagyobb részét a Himalája nyugati vonulatai felett tettük meg a szikrázó napsütésben, így folyamatosan rá voltunk nyomódva az ablakra és tátott szájjal, hosszasan álmélkodtunk. 

Végül a gép kanyarodott egy éleset, hogy be tudjon repülni a hegycsúcsok közé a 3500 méteren fekvő Leh-be. Földet éréskor megállíthatatlanul kezdtek ömleni a könnyeim, olyan euforikus érzés kerített hatalmába, majd amikor kiszálltunk a gépből, és körbefordultam, mindenhol a hegycsúcsokat láttam magam körül, némelyek havasak voltak, némelyek kopárak, de egytől egyig lenyűgözőek és tiszteletet parancsolóak. Szinte felfogni sem tudtam az első nap, hogy itt vagyok, le nem vettem a szemem a csipkézett csúcsokról és többször elsírtam magam a boldogságtól, semmi máshoz sem hasonlító élményt jelentett mindvégig. Ahogy kiléptünk a gépből, máris érezni kezdtük az alacsony oxigéntartalmú levegő hatásait, vicces volt, ahogy azonnal elkezdtünk szédelegni, erősen oda kellett figyelni, mit csinálunk a lábainkkal. A picike Kushok Bakula Rinpoche reptér belső terében már fel lehetett fedezni a tibeti jellegzetességeket, azokat a színes kis tartóoszlopokat, amilyeneket a buddhista templomokban, de a leh-i muszlim mecsetekben is láttunk később. A katonák vizslató tekintete előtt kitöltöttük a külföldiek számára szóló formulát a hidegben, elolvastuk, hogy (biztonsági okokból, mivel a kasmíri konfliktus érinti az államot, de Ladakh-ban azért nem kell ettől tartani) nincs térerő, és a nem helyi célra használt mobiltelefonáláshoz speciális engedély kell, aztán megalkudtunk egy taxissal, hogy Leh-be érkezve elkezdhessünk szállást keresni öt éjszakára. Arra a környékre vitettük magunkat a belvárosban, ahol két évvel ezelőtt Daniék is laktak, és ott egy kis patak partján felfelé menet a Fort Roadról a Hotel Bimla udvarára keveredtünk. Egy magával ragadóan kedves mosolyú lány, Ladol kísért fel a második emeleti szobába, amelynek két oldala ablak volt, s a Leh Palace-ra és a felette egy hegycsúcson fekvő Tsemo Castle-ra lehetett többek között rálátni. Ahogy a szikrázó napfény keresztülsütött a csillámló barna függönyökön, egyből beleszerettem a szobába, kicsit lealkudtuk az árát, majd Danáék egyik kedvenc helye, a közeli Gesmo Restaurant felé vettük az irányt, hogy a fejünkbe lassan bekúszó fájdalomra enyhítést találjunk valami ebéd formájában. Danát egyből megismerték a helyen, Rammal, az egyik ott dolgozó nepáli sráccal – aki ezúton üdvözli Matr Jóskát – sokat beszélgettünk később is. Kipróbáltam a thukpát, ami helyi étel, zöldséges-tésztás leves. 

Az erősödő fejfájás ellenére még rávettük magunkat, hogy elsétáljunk a Fort Roadról kicsit följebb nyíló egyik központi téren lévő Chowkhang gompába, ami a ladakhi buddhisták központi intézményének ad otthont. Néhány lépcsőfok megtétele is iszonyatosan megterhelőnek bizonyult, így nem tudtunk sokat ott időzni, inkább csak körbejártuk, sorban megforgattuk az épület oldalában található imahengereket, és a helyiekkel kórusban mormoltuk az om mani padme hum-ot. A visszaúton rögtön lecsaptak ránk az itteni kasmíri kereskedők, de mikor kiderült, hogy ez az első napunk, ők is inkább pihenésre biztattak. Mire felértünk a szobánkba, már annyira hasogatott a fejünk, hogy le kellett dőlnünk aludni. Estefelé a Dreamland Restaurantban, ahol szokatlan módon fűtöttek is (ez érezhető volt az étkezés után kapott számlán is), újabb tradicionális tibeti kaját ettem, momót sütve, ami olyan, mint a gőzgombóc, csak ropogósra sütik, és zöldségekkel (káposzta, répa meg valami zöld) van töltve. A vörös színű szósz, amit hozzá kaptam, még Danán is kifogott, annyira csípett. Amint lement a nap a magas hegycsúcsok mögé, úgy 5 óra tájban, egyből elkezdett sötétedni, és azzal együtt még hidegebb levegő jött, ami arra késztetett minket, hogy hazabotorkáljunk nem múló fejfájástól gyötörve. Mivel a szobában is hasonló hideg fogadott (nem fűtenek ugyanis, a téli időszakban turisták híján inkább lezárják az emeleti szekciót), első dolgunk volt, hogy plusz takarót kérjünk, szerencsére időben kapcsoltunk, mert nemsokára a picinyke ház egész felső emelete extra takarót akart, s nem jutott mindenkinek. Komoly rítust alakítottam ki az elalváshoz való betakarózáshoz, mely folyamat végén úgy néztem ki, mint aki talpától a feje búbjáig tökéletesen bebábozódott.

Másnap meglepően tapasztaltam, hogy elillant a fejfájásom, és a délelőtti, Gesmóban elköltött bőséges reggeli (pirítós kencékkel, spenótos rántotta és sajttal összesütött krumplipüréhalmok) után nekiindultunk, hogy keresztülmászkálva Leh sikátoros, ám kedves kis utcácskáin felmásszunk a város részét képező hegyre megnézni a városképet uraló Tsemo kastélyt az előtte álló gompával, majd a Leh Palotát. Lentről mindez egyelőre elképzelhetetlennnek tűnt, nem a ránk váró magasság megtétele, hanem a ritkás levegő okozta azonnali kimerülés veszélye miatt. Leh egyébként, ahol 15 ezren laknak, Delhi totális ellentétének bizonyult, a szemet gyönyörködtető, szívet szorongató természeti környezet, a tiszta levegő és égbolt, a jóval nyugisabb légkör és nem utolsó sorban a hihetetlenül kedves ladakhi emberek miatt. Hatalmas felüdülés volt ide megérkezni, és ez az állapot itt-tartózkodásunk végéig nem múlt el, azt sajnáltuk nagyon, hogy csak öt napra futotta az időnkből. A turistaszezon már elmúlt, októbertől ott már beköszönt a téli időszak, így rengeteg boltos lehúzta már a redőnyt, és szó szerint melegebb éghajlatra távozott. Mint megtudtuk, sokan Goára mennek, mert ott meg a monszun elvonultával novembertől indul be az üzlet. Azért így is maradt még néhány dörzsölt kasmíri, az egyikükről nem tudtuk eldönteni, tényleg megismerte-e Danát két évvel ezelőttről, vagy csak annyira jól adta elő a sztorit, hogy teljesen hihetőnek hangzott, mindenesetre többüknek sikerült lyukat beszélni a hasunkba, szó esett a tavalyi vihar okozta földcsuszamlástól kezdve mindenről.

A főtéren meglátogattuk a Jama Mashid mecsetet, ami belülről érdekes ötvözete volt a muszlim és a tibeti építészetnek. Azután elindultunk a girbe-gurba utcácskákon felfelé, időnként barátságos teheneket, vastag bundájú kutyusokat kerülgettünk, és lépten-nyomon megálltunk fújtatva. A Tsemo kastély csúcsa mellett közvetlenül van egy ugyanolyan magas hegycsúcs, ahol imazászlók erdeje lobog a szélben, elsőként azt vettük célba. Az utolsó szakaszon egy kis sziklamászásra is sor került, mert kitaposott út már nem vezetett a zászlókhoz, ez is megdobta azt az érzést, amikor fölértünk, és a mantrák kozmoszba lobogtatása során különböző mértékben megfakult zászlók közül körbenéztünk. A Namgyal Tsemo kis erőd- és kolostoregyüttes a szomszédos csúcson a 16. században épült, ez volt Leh első királyi rezidenciája. Az erőd melletti kis templomokat sajnos zárva találtuk, így csak a külsőben fényképezés örömének hódoltunk. Építettünk kis sztupát kövekből, növelve a templomokat körülvevő pici kőhalmok számát. 

Lefelé menet belátogattunk a Leh Palotába, ez a kilencszintes épület, amit az 1630-as években Ladakh leghíresebb királya, Singh-gye Namgyal építtetett, befelé dőlő falaival ugyanazon építészeti hagyományok alapján épült, mint a lhaszai Potala Palota, csak ötven évvel korábban. Nagyon izgi labirintust lehet bejárni a belsejében, és bár sok részét már rendbehozták, most is folynak a felújítási munkálatok, ezért hatalmas por kavarog a levegőjében. Kis buddhista szentélyében bensőséges hangulat uralkodott, jó volt ülni egy kicsit és magunkba mélyedni. A további meditációs lépcsőkre esélyem sem volt, annyira csordultig voltam új benyomásokkal. Kiálltunk az erkélyre is, ahonnan valaha a király nézegethette birodalmát, majd az egész épület tetejére is felmásztunk. A végére nagyon elfáradtunk, leérve a városba a Main Bazaaron mentünk végig, ahol ha sok pénzem lett volna, iszonyatosan bevásároltam volna a közel sem olcsó, ám gyönyörűen elkészített kasmíri sálakból és kelmékből. Az egyik étteremben chopsuey-t ettem, ami zöldséges sült tészta, a hely (Amdo Café) és a kaja ezúttal nem bizonyult a legszuperebb választásnak, az indiai típusú WC-vel (ami csak egy lyuk a padlóban) való első találkozásomat a negatív előjelű élmények közé sorolom, a hazaúton pedig majd megfagytam, de mindent megért ez a nap is. Hajnalban három, kis elcsúszással kezdődő, majd nemsokára egyszerre szóló énekhangra ébredtem: először kezdte a müezzin az addigra már megszokott (mert a hangszórókból napközben másfél óránként felhangzó) Allahu Akbar-t, aztán következett valami hajlítgatásokkal teli keleties dallam, s végül egy mély mormolós. Az a három réteg, amikor egyszerre szóltak, átmelengette minden fázós hajnali porcikámat.