Távol Afrikától

Reggel korán keltünk, mert nyolcra jött értünk a tuktukos srác, akit előzőleg már megismertünk a vacsin, ő volt Baba embere, és rendkívül aranyos, barátságos fickónak tűnt, hogy elvigyen minket a Raneh vízeséshez. Ez kb. 22 km-re van Khajurahótól keletre, bő félóra alatt ott voltunk simán. Útközben bömbölt a zene az usb-ből, mi pedig szépen felébredtünk, mire odaértünk. Ott egyből ránkakadt – mint egyetlen látogatókra – a park egyik guide-ja, aki felajánlotta, hogy bevisz minket motoros szafarira az erdőbe, ha van kedvünk és 500 rúpiánk plusz annyi borravaló a végén, amennyit gondolunk. Végül is a vízesést látván úgy gondoltuk, hogy igen jó volna még mást is tapasztalni, mert kétszáz méterről egy 30 méteres vízesés, legyen az akármilyen impozáns – mégiscsak haloványka. A környezete amúgy rettentő érdekes volt, egy többszáz méter széles, hatalmas sziklákkal borított fennsíkszerű folyómeder, azért fennsíkszerű, mert gyakorlatilag egy szintben volt a környező erdőkkel, csak fák helyett sziklák borították, monszun idején viszont egy irgalmatlan méretű folyammá változik, valami elképzelhetetlen mennyiségű vízzel. Most egy szűkebb kanyonban folyt csak a víz, persze így is lenyűgöző volt és valamiért azonnal meggyőződésemmé vált, hogy Afrikában vagyunk, talán mert egyszer álmomban hasonló helyen jártam és az Afrikában volt. Többször emlékeztetnem kellett magam, hogy valójában Indiában vagyunk. 

Kora reggel volt, a Nap a vízesés felől kúszott fel az égre, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb szafarizzunk és csak utána fotózzuk a vízesést, mert ellenfényben nem volt annyira izgalmas vizuális szempontból. Felpattantunk a Royal Enfieldre mindhárman, majd elindultunk az erdőbe. Kikka először ült motoron, de nagyon élvezte, a para legcsekélyebb jele sem jelentkezett, még a köves, csúszós lejtőkön való lerobogásokkor sem. A parkban leginkább szarvasokat, antilopokat, makákókat, langúrokat, sakálokat, hiénákat, krokodilokat és gariálokat lehet látni, tigrisek már évtizedek óta nincsenek errefelé. A motor egész halk volt, már rögtön az elején elcsíptünk antilopokat és majmokat, mongúzt is láttunk, vezetőnk hihetetlen ráérzéssel és éles szemmel szúrta ki a rejtőzködő állatokat. Útközben többször érintettük a folyó kanyarulatait, lenyűgöző látvány volt letekinteni a szurdokban jelenleg békésen folydogáló víztömegre, még krokodilok nélkül is csodálatos volt. Túl meleg volt ahhoz, hogy ezek az óriási hüllők kifeküdjenek a sziklákra vagy a néhol homokos fövenyre sütkérezni. A park egy hete nyitott, monszun alatt és utána még egy darabig zárva tart, egyrészt a párzási, illetve ellési időszak miatt, másrészt mert a folyó kiszámíthatlan méretűre duzzad, harmadrészt meg túl sok kobra és egyéb kígyófaj élvezkedik ilyenkor arrafelé. Bő két órát motoroztunk, majd egy gyalogösvényen kószáltunk, keselyűket és sasokat nézegettünk, mielőtt visszatértünk a vízeséshez. Itt elmagyarázta a guide, hogy ötféle kőzetből áll a folyó környéke, bazaltból, gránitból, kvarcból, jáspisból és homokkőből, ezek mindegyike más és más árnyalatban pompázott, tényleg nagyon érdekes geológiai képződményrendszert figyelhettünk meg. Ekkor világosodott meg Kikka, felismerte, hogy ezek a réteges képződmények inspirálhatták a régi időkben a templomok építőit, azért ilyen kéregszerűen rétegződő a templomok felépítése. Mikor fizetésre került sor, odaadtuk az ötszázast a fickónak, meg még egyet, hogy abból adjon vissza háromszázat, gondoltuk, kétszáz rúpia borravaló elég jól fedezi a szolgáltatást. Sajnos rögtön rákezdett, hogy mi lenne, ha mondjuk csak kétszázat adna vissza, úgyis háromszázat szoktak adni a turisták általában, ám mire erre nem nem válaszoltunk sem szóval, sem egyéb gesztussal, megjegyezte, hogy oké, mi viszont nem sima turisták vagyunk, hanem a barátai, ezért tőlünk a kétszáznak is örül, bár amúgy egyébként mindig mindenki háromszázat szokott adni. Ez volt, azt hiszem, az első olyan mérgező cseppecske, ami konkrétan elvezetett oda, hogy másnap este már napalmmal akartam elárasztani a környéket, ősi templomok ide, érintetlen dzsungel oda.

Mikor visszaértünk Khajurahóba, sofőrünk megkérdezte, hogy nem látogatjuk-e meg az otthonát, szívesen fogadna bennünket. Nem akartuk megsérteni, meg különben is szimpatikus figura volt, de sajnos már bennünk volt a gondolatcsíra, hogy na, ez vajon mibe fog majd kerülni nekünk. Indiában elég nehéz megfejteni, hogy valódi barátkozásról van-e szó, vagy csak a pénzeszsákot akarja-e valaki megkörnyékezni valamilyen módon. Igent mondtunk, egyrészt kíváncsiságból, másrészt meg nem akartuk megbántani ezt a kedves embert. Az otthona szépen tisztán volt tartva, a Diwali miatt már szépen kifestve, pink és világoskék színekre. Öten élnek egy két helyiségből álló maximum 20-22 nm-es 'lakásban', amelyből az egyik a konyha, a másik pedig a lakótér. Itt egy ágy állt, valamint egy polc, amelyen csészék voltak elhelyezve piramis alakban. A falon három hely a képeknek, Krishnának, Ganésának és egy harmadiknak, meg nem mondom hirtelen, hogy kinek, mindenestre most le voltak szedve, szerintem a Diwalira visszarakják. A ház belső udvaráról nyílott ez a lak, a többi részében a testvérek, unokaöccs és hasonló közeli rokonok éltek, összesen mintegy tizenöten. Az unoköccs egy helyiséggel bírt, a szobában egy ágy, egy szekrény, egy hűtő és egy TV volt, benne szemcsésen ugrált valami hindi showműsor. Dísztárgyakként csillogó műanyag ketyerék hevertek a szekrény vitrinrészében. Az anyukának külön helyisége volt, egy falap volt az ágya, gondolom, esténként ráterít valamit, itt egyben volt a konyha vagy spájz is, valamint egy szekrény, ahol fényképek sorakoztak, köztük az apukáé, aki Oszakában dolgozik szakácsként, rengeteg fénykép volt róla egy albumban, ahol japánokkal közösen fotózkodott le. Az udvaron kis szentély, körülötte néhány növény és a hagyomány szerint bazsalikom, az egyik unokahúg gondozza, aki marketinget tanul egy környékbeli egyetemen, ő volt az egyetlen, aki valamennyire beszélt angolul, addig csak kézzel-lábbal kommunikáltunk a családdal. Az egyik növény érintésre az összes levelét összecsukja, nagyon szórakoztató, aztán pár perc múlva újra kinyílik. Riadt kis jószág, de tündéri. Fél órát maradtunk kábé, visszautasítva az ebédmeghívást, megvártuk a srác feleségét, csináltunk róluk egy képet a három gyerekkel, majd megkértük, hogy vigyen vissza minket a szállásunkra. Végül adtunk neki 150 rúpiát a Baba által kialkudott 350 rúpiás áron felül, mert egyrészt egy csomót kellet ránk várnia a parkban, másrészt nagyon kedvesen vendégül látott minket, de nem tudtuk eldönteni, hogy örül-e neki, kevesli-e, megalázónak gondolja-e, vagy csak nem érti, hogy miért kapta, de az a helyzet, hogy ennyit nekünk megért a betekintés egy vidéki indiai család életébe, még ha csak pillanatokra is.