Múlandó mandala

Következőnek már ki akartunk mozdulni Lehből, hogy a környéken is nézelődjünk, én mindenképp valami olyan helyre szerettem volna menni, ahol még nem jártam, de végül az egyszerűség (és a nagyszerűség) kedvéért végül is úgy döntöttünk, hogy Thiksey és Shey kolostorai lesznek a célpontjaink. Gesmo-béli reggelink után leslattyogtunk a helyi piacon keresztül a buszpályaudvarra, ahol hatalmas szerencsével éppen elkaptuk a Thiksey-be induló csotrogányt, és annak utolsó ülőhelyére, a sofőr mellett gubbasztó indiai fickó melletti sebváltódoboz mellé préselődtünk be ketten, arcunk a szélvédőre simulva, hátunkban pedig a mögöttünk ülő ladakhi asszonyok térde helyezkedett el, kellemes gerinc- és bordamasszázst produkálva a rázkódós úton.

Az út húsz rúpiába kerül, taxival ugyanez négyszáz lenne, és nem olyan feelinges, mint a helyiekkel együtt utazni. A sofőr betolta az usb sticket a műszerfalon tátongó lukba, felharsant a tradicionális tibeti visítós, dobolós muzsikaszó, beletaposott a gázba teljes erőből és elindultunk jó 12-14 km/h-s sebességgel a telitömött, kiszolgált jószággal, hogy aztán minden fánál és bokornál leintsenek a buszra várók. Mivel a sofőr hermetikusan elzáródik az emberi testek egymáshoz nyomódó komplex masszájától, a fizetés úgy történik ilyenkor, hogy miután leszáll az utas, becsületesen előremegy, és az ablakon keresztül beadja a pénzt a buszvezetőnek. Negyven percnyi sivatagi zötykölődés után – az út nagyjából az Indust követi, folyásirány ellen haladtunk, kelet felé – megérkeztünk Thiksey-be, útközben elhagyva a visszafelé meglátogatni tervezett Shey-t. Egy kereszteződésnél kirakott minket a busz, elröfögött, mi pedig ott maradtunk a porban és a csendben, csak a száraz levegő által véresre szikkasztott orrlyukaink zörgése és a hegyen álló kolostorból leszűrődő rituális zene hallatszott közel s távol. Minden gyönyörű volt és nyugodt, a napsütésben szikrázott a kék ég, vakítottak a kolostor környéki épületek fehér falai, amelyek koronájaként ott állt a tetőn a piros-sárga gompa. Hirtelen egy taxi érkezett, porfelhőt kavarva lefékezett, két amerikai kipattant belőle, Hi! – közölték, majd kattogtattak egyet-kettőt, ajtócsapódás, porzó kerekek hangja és már ott sem voltak, csak egy magányos kutya kullogott odébb, farkát behúzva a porfelhőből. Mindössze pár szigorúan összehúzott szem, egy gőzösvonat és néhány pisztoly hiányzott ahhoz, hogy egy Sergio Leone -westernben érezzem magam, ha éppen nem a kolostort bámulom, amiről nehéz volt levenni a szemünket. Elindultunk gyalog a hegyoldalban, a sztupák, fehérre meszelt épületek kusza kavalkádja között kacsázó meredek lépcsősoron, egyre lelkesebben, mert minél közelebb értünk, annál hangosabban hallottuk a ceremóniát, de egyre fáradtabban, mert pár gyorsabb lépés után zihálva kellett visszafognuk kiugrani készülő, oxigén után kapkodó szívünket. Teljesen más hangulatú volt így feljutni a kolostorhoz, mint két éve, mikor a bejáratig vitt minket a shared taxi, amit Mártijózsival, egy német sráccal és egy angol lánnyal osztottunk meg.

Girbe-gurba lépcsoron egyszer csak a főszentély vagy templom bejáratához jutottunk, akaratlanul is kikerülve a hivatalos bejáratot, ahol jegyet kellett volna vennünk. A templomba belépve éktelen dobolás, tülkölés, csilingelés és mormogó mantrázás fogadott bennünket, szemmel láthatóan valami nagyon fontos ceremónia közepébe csöppentünk. A szerzetesek biztatására nem sokáig kucorogtunk a sarokban megbújva, hanem elkezdtünk körbejárni, én nem bírtam lekattanni a kameráról, főleg mikor megláttam a hatalmas és gyönyörűen színes homokmandalát az egyik sarokban. Mint az nem sokkal később kiderült, éppen egy hét napig tartó mandala puja, azaz mandala áldás v. szertartás utolsó mozzanatára érkeztünk oda, mikor is a hatalmas műgonddal, aprólékos igényességgel elkészült gyönyörű műalkotást pár perc alatt szépen összekotorják, beleszórják egy tálba és félrerakják a sarokba, mindezt mágikusnak ható rítussal előadva, ezáltal emlékeztetve minden dolog múlandóságára. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer belecsöppenek egy ilyen szertartásba, és mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, úgy invitálnak be magukhoz az egyébként folyamatosan mosolygó, vidám szerzetesek. Az történt, hogy egy idő után kijöttünk a szertartásról, megkérdeztünk egy szerzetest, hogy lehet-e valahol pisilni, elvezetett minket egy külön szárnyba, ahol egy tetőről nyíló újabb épület falában volt két ajtó, a mögöttük lévő szobácska döngölt földjében egy-egy lyuk, az volt a WC. Mikor az egyik szerzetes majdnem rányitott a Kikkára, majd harákolva, hörögve és köpködve, de vigyorogva bement a másikba és csak úgy odalökte, hogy ja, amúgy egy perc múlva szétrombolják a mandalát, úgyhogy menjünk, mert ilyet nem mindennap láthat az ember, akkor tudatosult csak igazán bennünk, hogy fontos pillanatban érkeztünk a kololstorba és rohantunk vissza a szertartásra, nehogy lemaradjunk.

 A végső pillanatra az addig fülig érő szájjal mormoló vagy doboló vagy kürtöt fújó szerzetesek és ifjú tanítványaik odagyűltek a mandala mellé, a főláma pedig egy szertartáskönyv útmutatásának segítségével szisztematikusan elkezdte szétzilálni az alkotást. Időnként egy kis mennyiséget a fejére szórt, illetve elfogyasztott belőle a szájával. Mi is kaptunk belőle, így azon kisebbség közé tartozónak érzem magam, akik fogyasztottak már csekély mennyiségű színes homokmandalát. Recsegett-ropogott, ízlelgettem, forgatgattam kicsit a számban, már ami nem tapadt a nyálkahártyámra azonnal, majd lenyeltem. Némi csikorgás után megállapítottam, hogy semleges ízű homokot ettem, és az igazi tápértéke nyilván nem a gyomron keresztül fog felszívódni. Fantasztikus élmény volt. Mikor elsöpörték a mandalát, és atomjaira szedték azt az asztalt, ami helyet adott neki, nagy csinnadrattával levonultak a hegyről, egy darabig még láttuk őket, majd eltűntek a szemünk elől. Nyugodtabb percek következtek, így átmentünk egy másik templomba, ahol megnéztük az óriás Maitreya Buddhát, miközben egy Chennaiból és egy Gujaratból érkezett indiai turistával beszélgettünk, akik nagyokat nevettek azon, hogy Magyarország kisebb szinte akármelyik indiai államnál. A társalgást egy aggastyán lámabácsi Maitreya körüli mantrázó keringése színesítette, hihetetlenül aranyos volt, ahogy járt körbe és nyomatta az om mani padme hum-ot. (Ezúton is üzenem, hogy Ladakhban tényleg om mani padme hum-nak mondják és nem om mani peme ho-nak.) A Maitreya Buddha a következő, még meg nem született Buddhát jelenti, gyakorta megtalálhatóak a tibeti és ladakhi kolostorokban a róla készült szobrok, bár az is lehet, hogy mindegyikben van, nem tudom. Megnéztük a régi könyvtárat, ami az épületegyüttes tetején található, fantasztikus, ódon hangulatú, az idők során feketére kopott padlóval és falakkal rendelkező kis helyiség, a fali tárolórekeszekben pedig ki tudja, milyen öreg tibeti írások pihennek. Kis mécses világított csupán, fényét csak a néhány Sákjamuni Buddha vagy Avalókitésvara szobor tudta visszaverni. Néhány gompát még megnéztünk, majd a bejárathoz mentünk, hogy utólag megvegyük a jegyet, és ha már ott voltunk, megkértük az ott lévő szerzeteseket, hogy áldják meg az imazászlóinkat. Szépen kiteregették, majd mantrázásba és rizsdobálásba kezdtek, ez pár percen keresztül zajlott, így áldották meg a zászlókat. A szertartást csak időnként zavarta meg a Nokia Tunes, mikor egyikük telefonja idegesen csörgött párszor. Ilyenkor zavart mosollyal próbálta gyorsan kinyomni a bejövő hívást a láma, elképesztő bizarr elegye volt ez kultúrák, különböző idősíkok és asszociációk halmazának. 

Miközben levánszorogtunk a hegyről, idős lámákba és fiatal tanoncokba botlottunk, mindenki rendkívül kedvesen, széles mosollyal üdvözölt bennünket. Kezdett hűvösre váltani a levegő, ahogy a nap eltünedezett a nyugati ormok mögött, az már nyilvánvalóvá vált, hogy Shey-be, a másik gompába már nem jutunk el, a kérdés csak az volt, hogy haza hogyan. Elvileg félóránként jár busz este hatig, utána már egy sem, de ezt a környéken senki sem tudta megerősíteni, maga a busz sem, ami hazavitt volna, így bő háromnegyed óra elmúltával, amit egy nagyon kedves kutya és egy tehén társaságában töltöttünk, akiket idővel egy francia lány váltott fel, végül úgy döntöttünk, hogy megkérdezünk egy nem messze lakó boltost, hogy nem visz-e haza bennünket a kocsijával. 400 rúpiáért igent mondott, de örültünk neki, mert már nyűg volt állni az iszonytató porban, amit minduntalan felvertek az elszáguldó teherautók és egyéb járművek, akik nem átallottak továbbmenni annak ellenére, hogy megpróbáltunk stoppolni. 

Hazafelé a francia lánnyal beszélgettünk, akiről kiderült, hogy ugyanabban a hotelben lakik, ahol mi, amikor pedig nem Ladakhban van, akkor Tahitin él, szóval azt is mondhatnánk, hogy menjen a francba, de annál sokkal aranyosabb volt, hogy valóban ezt mondjuk, meg különben se. Később ruchotsét ettünk az Amdo Foodban, ami jaksajtos momo levesbe belefőzve, valamint thengtukot vagy thukpát, már a franc sem emlékszik rá, mindkettő tibeti kaja, általában viszonylag ízetlen lében sok-sok tészta úszik, répa, káposzta és bizonytalan eredetű növényi származék kíséretében. Hazavánszorogtunk, a Kikkát szertartásosan becsomagoltam a takarórendszerbe, majd melléfeküdtem és álmomban megfáztam. Ennél szebb álmaimra szoktam kívánni, hogy bárcsak valóra válnának, de most nem én kívántam, hanem a sors, mert másnap betegen ébredtem.