Sokkolva a Csóribazárban

Delhiben, a második napon nagyon hatékonyak akartunk lenni, ezért már dél körül felkeltünk iszamosra izzadt ágyunkból és kényelmes reggeli után, melyet a változatosság kedvéért a Lord Krishnában fogyasztottunk el, elmentünk a pályaudvarra, hogy megvegyünk előre pár vonatjegyet, mert ha nem tesszük időben, simán előfordulhat, hogy nem tudunk eljutni valahová, vagy csak sokkal körülményesebben, drágábban stb. Indiában nagyon fejlett a vasúthálózat, hónapokra előre meg lehet venni a vonatjegyeket, pont úgy, mint nálunk, csak egy kicsit bürokratikusabb a rendszer, itt, a világ legtöbb alkalmazottját foglalkoztató vállalatnál. Az indiai vasút több, mint egymillió embernek ad munkát, ami nem csoda, tekintve csak azt az irgalmatlan mennyiségű papírhalmazt is, ami a komputerizált jegyeladás ellenére folyamatosan termelődik. Ezekkel valahogy el kell bánni.

A turisták számára külön fenntartott irodát a pályaudvar épületének első emeletére helyezték el, és külön művészet megközelíteni, mert jótevőnek álcázott aljas alakok mindenáron megpróbálják megakadályozni, hogy odajussunk, hiszen ők azt szeretnék, hogy inkább abba a privát turistairodába menjünk, ahol felárért vehetünk csak vonatjegyet, ők meg jutalékot kapnak utána. Ennek érdekében mindent kitalálnak, pl. hogy most zárva van, felújítják, lezárták, elköltözött, nem arra van, megszállták a rendőrök stb., de ilyenkor csak rendületlenül, konokul törtetnünk kell az iroda felé, amihez persze nem árt, ha tudjuk, hol van pontosan. Szerencsére én már átéltem ezt az élményt, így viszonylag könnyen odaértünk. Az emeleti folyosón bűbájos környezetben mutatja a tábla a pihenőszobát, ha valaki meg szeretne pihenni a jegyvásárlás előtt, amire bizony szükség lehet időnként.

Az irodában nyolc munkaállomáson segítik a külföldieket – a türelem gyakorlásában, mert vagy egyiknél sincs senki, vagy egynél dolgozik egy ember, míg a többiek a terem sarkában nyolcan-tízen összegyűlve cseverésznek. Van még egy információs pult is, mi először oda mentünk, de miután tíz perce ültünk egy szárazra aszott bőrű, tarkócsiklandozó hangon károgó vénasszony előtt a széken, aki arra volt hivatott, hogy ellásson minket információval, és vártuk, hogy válaszoljon, de mielőtt erre sor került volna, felállt, elment a terem másik végébe, felvett valami retikült és hazament, így inkább felálltunk és beültünk a jegyvásárló sorba, hogy várjuk a semmit, mert éppen senki sem akarta abbahagyni a közösségi életet a turisták kedvéért.

Végül megtört a jég és hirtelen hárman is aktivizálódtak, aminek külön örültünk, mert négyig oda akartunk érni a Jama Masjidhoz, India legnagyobb mecsetéhez, ahová eddig még egyszer sem sikerült bejutnom. Egy félőrült német asszony eddigre az idegösszeomlás szélére hergelte magát az indiaiak munkamorálján, a végén már mindenkivel üvöltözött, furcsán lógó szürkés kapafogai, száradt naspolyára emlékeztető feje és a szemében izzó sajátos fény valószínűleg annyira megrémítette a dolgozókat, hogy azonnal elkezdték tenni, amit tenniük kell. Így pikk-pakk mi is megvettük a jegyeinket, majd átrohantunk a pályaudvar túlvégén lévő metróhoz, ahol külön kell a nőknek és a férfiaknak átesni a bizotnsági intézkedésen. Furcsa volt látni azt a körülbelül 150 méteres sort, aminek a végére kellett kullognom, míg a Kriszta simán átsétált a kapun és bent is volt, én viszont így legalább tanúja voltam annak, hogy a biztonsági emberek hogyan csapják a sor végére bottal azokat a pofátlanokat, akik nem átallanak bepróbálkozni a gyorsabb bejutással.

A metróval csak egy megállót mentünk, a Chawri Bazaarig, amihez viszonylag közel van a mecset, ahová már nagyon-nagyon kevés időnk volt eljutni. Megszokhatatlan érzés kilépni a szupermodern metróból Ó-Delhi brutális bazárvilágába, mintha hirtelen többszáz évet repülnénk vissza az időben. Iszonyatos érzékorgia, mindenhonnan töménytelen mennyiségű inger, aki még nem járt ilyen helyen, annak erőteljes stresszt jelent, főleg ha oda nem illő élőlényről van szó, mint esetünkben.  Azonnal elindultunk arrafelé, amerre a mecsetet sejtettem, karonragadtam Kikkát és magam után vonszolva próbáltam áttörni magunkat a rozoga tákolmányokat húzó-vonó-tekerő-cibáló emberek és szerkezetek tömkelegén, kerülgetve az iszonytató nedveket a földön, félreugorva a tömegből hirtelen támadó motorok/biciklik/riksák elől. Sajnos az irány nem volt teljesen tökéletes, bár némileg megközelítette azt, mert legalább nem totálisan az ellenkező irányba haladtunk, de így is szépen bekeveredtünk valami olyan sikátorrengetegbe, hogy ember legyen a talpán, aki átlátja a struktúráját. A Chawri Bazaar eredendően a papírkereskedők és az üdvözlőkártyák hazája, a gyönyörű merítettpapíroktól kezdve a gazdagon díszített névjegykártyákig mindent lehet kapni, ami papír, azonban mi ebből semmit sem tudtunk megfigyelni, mert az én szememben már csak a mecset tornya villogott, mint a dollárjel a rajzfilmekben és megszállottan rohantam keresztül a sikátorokon, a girbe-gurba utcácskákon, a teheneken, az árusokon keresztül és közben fél szemem a Kikkán volt, aki a döbbenettől köpni-nyelni nem tudott, csak azt hajtogatta, hogy ide soha többet be nem teszi a lábát, mindenki őt bámulta, cuppogtak, ciccegtek, egy vén boszorkány oldalba fúrta az ujjával, miközben fogatlan szájával rávicsorgott, épp csak a nyálcsíkok tartották össze ajkait, vérnek tűnő bételköpetek csattantak a lábainknál, harákoló slejmbombák robbantak körülöttünk, agyvelőig hasító kürtök sivítottak a fülünkbe a motorokról, nyálcsimbókot lóbáló tehenek bambultak ránk bölcsen keresztbeállva az úton, kopott kutyusok kotródtak félre utunkból, mikor egyszercsak megláttuk a mecsetet, ami végre előttünk volt teljes valójában, kapui tárva-nyitva, befogadóan hívogatva. Harmadszor végre sikerült bejutnom. Eddigre szegény Kikka totális katatóniába süllyedt, közölte, hogy semmi esetre sem hajlandó visszamenni a Csóribazár felé, és másfelé sem, viszont itt sem akar lenni Ó-Delhiben egyáltalán. Sajnos ezen nem tudtunk változtatni, mert ott voltunk, pont a közepén, de szerencsére a mecset némileg nyugodtabb hely, mint a nyüzsgő utcák. Elvileg ingyen lehet bemenni, csak akkor kell fizetni, ha fotózni vagy videózni akarunk, mi viszont direkt nem vittünk se kamerát, se fényképezőt (a mobilunkban mondjuk épp van kamera), ennek ellenére le akartak húzni a két kilóval, a Kriszta kis szütyője számukra kamerának tűnt. Mikor megmutattuk, hogy tényleg nincs benne fényképező, végül beengedtek, bár a Kikkára hatalmas lebernyeget terítettek, ettől még jobban érezte magát a 40 fokban. El sem hittem, hogy végre ott vagyok. Persze arról pont lekéstünk, hogy a minaretbe felmásszunk, ami azért igen jó lett volna, sebaj, lesz miért visszamennem negyedszer is, mert Kikkával ellentétben én imádom Ó-Delhi bazárvilágát és sikátorait. A mecsetet 1565-ben építtette Sah Jahan, 5000 ember hat évi munkájának gyümölcse a két hatalmas minaret, amelyek a három impozáns fekete-fehér márványkupolát fogják közre. Az udvaron 25.000 ember imádkozhat egyszerre. 

Körbejártunk a mecset udvarán, eleget tettünk két  indiai srác kívánságának és különböző kombinációkban lefényképezkedtünk velük, nagyon aranyosak voltak, majd leheveredtünk egy sarokban és figyelgetttük a történéseket. Nemigen lehetett megállapítani, hogy tényleg egy szent helyen vagyunk, igazából mindenki csak őgyelgett, vagy üldögélt. Elég hamar kihajtottak minket, mert késő volt, de üldögéltünk még kicsit a lépcsőjén, azon tanakodva, hogy hogyan jussunk el a Sziszgandzs Gurudwarához, ami egy nem messze, a Chandni Chowkon található szikh templom, amit annak a helyére építettek, ahol a XVII. sz-ban lefejezték a 9. szikh gurut. A Chandni Chowk pedig a Holdfény-sétány, legalábbis 1648-ban még annak szánták, mikor Sah Jahan idejében a város legelegánsabb sétányának építették, közepén egy csatornával, szélén fényűző udvarházakkal. Nem kell sok fantázia ahhoz, hogy ilyennek lássuk mostanság, mindössze az inverzére kell fordítani magunkban az élményt, ami ott fogad és máris kész. A Holdfény-sétányra történő eljutáshoz végül is egy biciklisriksát vettünk igénybe, megalkudtunk 20 rúpiában, majd elindultunk. Az út egy állandóan ránk akaszkodó, a riksára felkapaszkodó nyikhajtól eltekintve eseménytelenül zajlott, egész hamar megbeszéltük a riksásunkkal is a végén, hogy nem 50 rúpiában állapodtunk meg, majd bementünk a szikhekhez, ahol először egy office-ba vezettek minket, gondoltuk, újabb lehúzás következik, de szerencsére nem, csak nagyon kedvesen a szikh vallásról meséltek nekünk, majd bementünk a templomba, miután leadtuk a cipőinket, rituálisan megmostuk lábainkat, fejünkre helyeztünk egy-egy kendőt és leültünk és figyeltük ezt a nagyon furcsa ceremóniát. A szikheknél nincsenek papok, volt tíz gurujuk, miután rájöttek, hogy végül is a guru is felesleges, hiszen minden, ami kell, az le van írva a Guru Grant Száhibban, abban az óriási könyvben, amit napközben legyezővel legyezgetnek, éjszakára pedig luxuskörülmények közé helyeznek el aludni, miután tejjel felmosták fekhelyét. Hárman állandóan zenélnek és kántálnak, és közben mindent rögzítenek több kamerával. Egy kamera például csak a könyvet veszi és a legyezgetős, szigorú tekintetű szikh bácsit, egy másik pedig a három zenészt. Én nagyon kedvelem a szikheket, mert mindig nagyon kedvesek és segítőkészek, marcona kinézetük ellenére. Amritszárban el fogunk menni az Arany Templomhoz, majd ott írunk bővebben a szikhekről. A templom udvarán három öreg szikh intette magához a Kikkát, hogy fényképezkedjen le velük, majd mosolyogva megnézték a képet és közölték, hogy máni. 

Ekkor rámerevedett az arcunkra a mosoly, mert a szikhek tényleg nem szoktak lehúzósak lenni, de ezek annyira pofátlanok voltak, hogy kevesellték a pénzt, amit adtunk nekik, mert nem tudták háromfelé osztani, de otthagytuk őket és elindultunk a metróhoz, hogy hazamenjünk, mert már fáradtunk. A metróhoz tízperces gyaloglás után érkeztünk el, de valami olyan hihetetletlen mennyiségű embertömeg állt sorba tokenekért (azzal lehet bemenni a beléptető rendszeren), hogy úgy döntöttünk, inkább hazariksázunk, kerül, amibe kerül. Elég reménytelennek tűnt a dolog, mert embertelen dugó volt, a járművek nem mozdultak, csak tülköltek és elemi erővel okádták magukból a kipufogógázt, valahogy azonban mégis odafúrtuk magunkat egy tuktukhoz, aki közölte, hogy ő ugyan el nem visz minket a Pahar Ganj-ba. A Kikka már katatón állapotban volt, én pedig ekkor rémültem meg először, hogy most tényleg, hogy a francba jutunk haza, ha kénytelenek vagyunk visszamenni a metróhoz, akkor én is bekattanok. Szerencsére jött egy vagányabb riksás, akivel megalkudtunk, és ügyesen, mint egy pöfögő, berregő kisegér fúrta át magát a dugó résein. Idővel nyugodtabb részekre jutottunk, ahol már normálisabban lehetett haladni, de levegőt venni még ekkor is életveszélyes tevékenységnek számított, mert minden alkalommal nehézfémek, szénmonoxid és egyéb mérgek jutottak csak le a tüdőnkbe, némi oxigén kíséretében. Közben a járdaszigeteken csontsovány, legyekjárta szerencsétlenek feküdtek, akikről azt sem lehetett megállapítani, hogy élnek-e vagy halottak, egész nap ezt a mocskot szívják magukba, később olyan nyomortelep mellett haladtunk el, hogy nem hittem a szememnek, az út szélén szennypatak csordogál, túloldalán olyan romok, amiknek mintha a homlokzatát elmarta volna valami nagy gép, elölről bontva ki így az épületnek csak nehezen csúfolható valamit, bennük irgalmatlan mocskos kis lyukak és fülkék, némelyikben egy-egy neoncső világít valahogy, a házak előtt por- és betonszínű gyerekek játszadoznak, öregemberek üldögélnek a törmelékeken és látszik rajtuk, hogy semmi mást nem csinálnak, rettenetesen lehangoló látvány volt. Ezek után felüdülés volt a Pahar Ganj mocskába visszaérkezni, Kikkának is felderült az arca, végre otthonosabban érezte magát, mosolygott is és látszott rajta, hogy egyből felélénkült, vigyorgott, majd elmentünk kajálni egyet, utána szétválogattuk a cuccainkat, hogy ne mindent vigyünk magunkkal Leh-be, fel északra, Ladakh fővárosába, ahol ellentétben Delhivel ilyenkor már jó hideg van. Rendeltünk reggelre egy taxit, mert hétre ki kellett érnünk a reptérre. Szinte szemhunyásnyit sem tudtunk aludni, annyira meleg volt, de felpattantunk, és a még ébredező Delhin keresztül kihajtottunk a repülőtérre. Közben elmélázva kérdezte tőlem a Kriszta, hogy én tényleg visszavágytam Indiába? Hogy lehet az? Hogy lehet ide visszavágyni?

Erre a kérdésre hamarosan ő is megkapta a választ...

(Delhiből nemigen vannak képeink, ezért ilyen szegényes a választék. Videókat viszont csináltunk, de azok még feldolgozás alatt állnak.)