Mikrovilágok Ladakhban

Szokásos nem túl korai, Gesmo-beli reggelinket és elmaradhatatlan ginger-lemon-honey teánkat elfogyasztva az egyik nyomulós, mégis szimpatikus kasmíri kereskedő utcájába tévedtünk, aminek végül olyan durva alkudozás lett a vége, hogy a végén mindhárman csak nevetni tudtunk. Még így is biztosra vehetjük, hogy ő nevetett utoljára, hiába éreztük úgy, hogy viszonylag sokat lealkudtunk. Bementünk a városközpontba taxit fogni, közben jó volt látni, ahogy az itt-ott előforduló hatalmas imamalmokat a járókelők teljes természetességgel forgatják meg mindennapi dolgaik után igyekezve. Azt terveztük, hogy elmegyünk a Leh-től Kargil felé vezető úton 70 km-re lévő Alchiba bejárni a buddhista kolostort, ahová két évvel ezelőtt Danáék nem jutottak el. Az ottani közösséget a 12. században alapították, aztán a 16. században valamilyen okból megszűnt ott az aktív vallási élet, ezért a templomokban lévő 12-13. századi festmények jó állapotban maradtak fenn, nem kormozták be őket a füstölők és olajmécsesek.

Az utunk először hosszan elterülő military övezetek mellett, majd lenyűgöző magashegyi tájakon vezetett keresztül, időnként olyan minták rajzolódtak ki, mintha megkarmolták volna a hegyeket, máshol az aprozódásnak köszönhetően hatalmas sima kövekből állt a hegyoldal, távolabb pedig a hófödte csúcsok kísértek. Láttuk a 6000 méternél is magasabb Stok Kangrit is, ami a környék legmagasabb csúcsa. Amikor megpillantottam az Indus völgyét, ismét feltolultak bennem az érzelmek, amik könnycseppek formájában váltak eggyé a kozmosszal. Mint néhány perc múlva kiderült, nem véletlenül, hiszen meg kellett állnunk egy imazászlókkal teli pontnál, hogy minél teljesebben fogadhassuk be az Indus és a Zanszkar-folyó találkozásának fenséges látványát és a csodálatos völgy nyújtotta panorámát. Az út szikár szerpentineken vezetett tovább, néhol megszakította egy-egy falucska, amelyekben olyan rossz minőségű volt az út, hogy én még életemben olyan durván nem zötykölődtem. Kezeimmel segítettem egyben tartani a fejem tartalmát a pici autóban, meg attól is védtem, hogy minduntalan beüssem. Közben jó kis groove-okkal megspékelt indiai popzenét hallgattunk a kocsiban, amit bizarr módon szakított meg a közéjük becsusszanó Mariah Carey: Hero. A kocsi műszerfaláról nevető Buddha-figurák néztek minket. Közben széles skáláját figyelhettük meg a csillogó, tükröződő felületekkel és széles színkavalkáddal díszített teherautóknak, de láttuk azokat a nagyon szegény Bihar államból jött útépítőket is, akik a tűző napon, egy szál árnyék nélkül dolgoztak. A kocsiút mentén a legváltozatosabb, rímekbe szedett figyelmeztető feliratokat olvastuk, pl. Speed thrills but kills, Drive with care accident rare, Always alert accident avert.

Durván két óra alatt megérkeztünk Alchiba, a főtérnek tűnő helyen otthagytuk sofőrünket, és besétáltunk a kis falu iszonyatosan aranyos és barátságos, fehérre meszelt fallal határolt, girbe-gurba kis járatain át – néhány időnként felbőgő tehenet kikerülve – a kolostoregyüttes területére. Hatalmas volt a csend, eleinte mindent zárva találtunk, egy lélek nem mutatkozott. Mászkáltunk a fehér falú, barna szemöldökfájú épületek között, s felfedeztük az Indusra nyíló panorámától felfelé, a kolostor területének belseje felé vezető imamalmok sorát. Majd előbukkant néhány indiai turista, s végül egy apró öreg szerzetes is, aki kinyitott nekünk az öt templomból négyet. A Dukhang a legrégebbi, amelyben a meditáció öt Buddha-szobra és lenyűgöző aprólékossággal kidolgozott, falra festett mandalák találhatók. (Sajnos egyik helyiségben sem lehetett egyáltalán fotózni.) A második legrégebbi templom a Szumcek, melynek a kasmíri templomépítészetet idéző, fából faragott homlokzata mellett legérdekesebb részletei a háromszintes Avalókitésvara-, Mandzsusri- és Maitreja-szobrok. A földszinten csak a miniatúrák borította lábukat láttuk, fejük a legfelső emeleti ablakon néz ki. A Mandzsusri Lakhang az ezer Buddhát ábrázoló freskóival, a Ló-cava Lakhang pedig Rincsen Zangpo-festményével nyűgözött le minket, de láttunk csatákról, zarándoklatokról szóló, a feltevések szerint annak idején Kasmírból érkezett festők nagy műgonddal elkészített ábrázolásait. Hazaérkezve a Chopsticks Noodle Barba ültünk be, ahol abból is látszott, hogy turistákra mennek rá, hogy tiszta volt a hely. Egyébként az indiai konyha mellett a távol-keleti étkek is megtalálhatók voltak az étlapon, s a szingapúri és szecsuáni tészta, amit rendeltünk, mesésen finom volt.

Utolsó reggelinknél elbúcsúztunk a nepáli srácoktól a Gesmóban, majd a több napja szóló tradicionális tibeti muzsika forrását akartuk felkutatni, amikor összetalálkoztunk a házinéninkkel. Hagyományos viseletben éppen oda készült, és elmondta, hogy lakodalom hangjait halljuk, és nyugodtan menjünk el megnézni. Ez nemcsak nekünk jutott eszünkbe, egy idős osztrák fickóval futottunk össze odafelé, aki elmondta, hogy itteni utazásai során nem találkozott még magyarokkal. A lagzin játszott zene hangszórókból harsogott a városka fölé, így tudtuk megtalálni végül a hatalmas sátrat, amiben rengeteg szőnyegen leterítve, kivétel nélkül tradicionális viseletben főként nők ültek földszintes asztalszerűségeknél. A sátor két-két szélén foglaltak helyet a férfiak, előttük egy-egy Kingfisher sör kiürült üvege. Az elég gyors tempójú repetitív zenére, amit fúvósok és ütősök játszottak, roppant érdekes módon lassú tempóban táncoltak a nők, egy félkörben lépkedtek egymás után, tititákat jártak, de mintha nem is a zene ütemére mozogtak volna, mégis egyszerre csinálták. A helyiektől azt hallottuk, késő este már itt lesz a menyasszony is, úgyhogy visszamentünk a városba, mert el akartunk nézni a szamármenhelyre, hogy elvigyük szegény kis jószágoknak a piacon vásárolt nagy zacskó répát. Előtte azonban belebotlottunk egy kasmíri úr Radzsasztánban készített miniatúrákat árusító boltjába, s onnantól Danával nem nagyon lehetett bírni. Legalább másfél órán keresztül kérdezgette a bácsit, aki roppant készségesen mesélt a különböző, selymekre és régi papírokra festett technikákról, a képecskék történeteiről. Csak a magas árak szabtak gátat annak, hogy Dana fel ne vásárolja az egész boltot, ehelyett inkább csak lefényképezgette a kedvenceit. Miután annyit beszélgettünk a fickóval, s megtudta, hogy Jaipurba is készülünk, felhívta egy ottani barátját, hogy majd ha odaérünk, kalauzolgasson el minket a városban, iszonyú rendes volt.

Mivel már késő délutánba hajlott, ideje volt elzarándokolnunk végre a szamarainkhoz, akiknek lakhelye a város szélén, kicsit a település fölött helyezkedett el. Ide kiszolgált, rosszul tartott vagy balesetben megsérült szamarakat menekítenek, akik számára szívesen fogadják a pénzbeli adományokat meg a répát. Odafelé aranyos kis festett táblácskák igazítottak el, és biztattak, hogy ne adjuk fel, mindjárt odaérünk. Leh-nek ez a külső része igencsak rendben volt, tele zöldséges kertekkel és épülő házakkal. Belépve a szamarak territóriumába valamiért azt hittem, hogy csak a répa fogja őket érdekelni, és mivel úgy osztottuk meg a tevékenységi köröket, hogy Dana eteti őket én meg videózom, teljes biztonságban éreztem magam. Amint viszont mindkettőnket megrohantak az állatkák, és azon kaptam magam, hogy legalább tíz szamár nyomakodik hozzám, és a kamerát nyalogatják, meg a lábamhoz fúrják magukat, sajnos eszembe jutott, milyen nagyok a fogaik és milyen iszonyatosan fülhasogató a hangjuk, ha kieresztik, így aztán hanyatt-homlok menekültem vissza a bejárat mögé. Onnan figyeltem, ahogy Dana hódol az állatszeretetének, amiért a kis elesettek nagy hálával adóztak. Visszafelé a naplemente fényei játszottak az égbolt színeivel, felejthetetlen hazautat varázsolva nekünk.

Utolsó vacsoránkat a Lamayuru Restaurantban fogyasztottuk el, ahová Danáék két évvel ezelőtt sokat jártak, csak most az étterem az épület felsőbb szintjére költözött. Dana két levest evett vacsira, egy citromos-korianderest és egy thalumeint, én pedig kadai paneert, ami eddig a legfinomabb volt Indiában. Találkoztunk azzal a kanadai turistapárral, akikkel korábban Alchiban is, és ők is arról beszéltek, hogy nem találkoztak még magyarral. Este fél 10 volt már, amikor visszaindultunk a lakodalomba, ahol a sátorban egy jegyzetfüzetbe körmölő spanyol sráccal találkoztunk, aki amellett, hogy elmondta, nem találkozott még Ladakh-ban magyarral, valamint felemlegette Kőrösi Csomát, felvilágosított minket, hogy az esküvő két hete volt, azóta tart a lakodalom. A menyasszony pedig ki tudja, melyik a sok gyönyörű ruhájú nő közül. A ladakh-iak iszonyú kedvesen invitáltak a nagysátor mellettibe vacsorázni, Dana végig is ette a menüsort, állva, kézzel, ahogy szokás, én nem voltam már éhes, úgyhogy csak belekóstoltam a desszertbe. Közben rengetegen köszöntöttek minket, mintha legalább is rokonok lennénk, összeszorult a szívünk, hogy másnap hajnalban itt kell hagynunk ezt a helyet.

(Sok részletről csak videót csináltunk, azért nem találjátok őket a képek között.)