Sztárélet Amritszárban

Ahhoz képest, hogy milyen béna szálláshelyen töltöttük az éjszakát, és az amritszári városkép ismét felkavarónak bizonyult számomra (azt hiszem, ezt nem lehet ilyen rövid idő alatt megszokni), nagyon kellemeset sikerült aludnunk. Ismét elememben éreztem magam, fülig érő szájjal és hatalmas lelkesedéssel vegyes várakozással. Összecsomagolt zsákjainkat otthagytuk a dzsinnmosolyú recepciósnál, és elindultunk az Arany Templomhoz. Amint azt már említettük, ez a szikh közösség legszentebb temploma, kis utcácskákkal és 18 kapuval körülvéve. A szikh vallás reformista hitnek számít, amelyet Guru Nanak alapított a 15. században. Szembehelyezkednek a bálványimádással és a kasztrendszerrel, s az alaktalan istent hirdetik. Templomaikat gurudvaranak hívják, ami azt jelenti, hogy “ajtó a guruhoz”. A tizedik guru megkülönböztető viseletű harci szervezetté alakította a közösséget, hogy a mogulok vallásüldözései ellen küzdjenek. Azóta minden tradicionális szikh öltözet kötelező része a hosszú haj, a szűk alsónemű, a rövid tőr, a karperec és a fésű (amit a hajukhoz hasonlóan a turbánjukba rejtenek, nem a hátsó nadrágzsebükből lóg ki). Azt figyeltük meg, hogy általában fehér ruhához kék turbánt viselnek. De vannak a nihang szikh-ek, akikkel a korábbi képen láttatok, ők kék ruhához narancs turbánt kötnek, és ők a guruk testőrségének leszármazottai, valószínűleg ezért van náluk hosszabb tőr. A tizediket követően nem látták több szükségét újabb gurunak, szerepét szent könyvük, a Guru Grant Szahib tölti be, amelynek eredetijét az Arany Templomban őrzik. A kb. ötezer oldalas könyvről már írta Dani, hogy nappal olvasnak belőle és legyezgetik, a zarándokok kéréseikkel leborulnak előtte, éjszakára pedig megszabott rítusokkal viszik el aludni, miután tejjel és vízzel mosták fel fekhelye padlóját.

A templomról azt mondják, hogy város a városban, és ez olyannyira igaz, hogy megint csak ámuldozni lehetett a kontrasztokon. Az épületegyüttes közvetlen szomszédságában álló utcákból ömlött ki a szemét, bizarr látványt nyújtottak a drága hotelek melletti óriási hulladékhalmok, amint viszont beléptünk a templom területére, mintha valami hipertérugrással más dimenzióba csöppentünk volna, pedig ehelyett csak annyit tettünk, hogy elvittük a cipőnket a közeli pavilonba, ugyanis a hátizsákjainkban sem tarthattuk őket, kidobatták velünk a fél doboz ciginket (amit még Budapestről tartogattunk magunknak, de egyáltalán nem volt ingerenciánk szívni belőle), és átgyalogoltattak minket a lábvízen. A fejünkre kendőt tettünk. A központi szentély, a Hari Mandir (Isten Temploma), maga az arannyal és alul fehér márvánnyal borított épület egy medence, az Amrit Szarovar (Nektár Medence) közepén áll, amit széles sávban körbe lehet járni, és négy oldalról összefüggő fehérséget alkotva különböző épületek és kapuk határolják. Az egész terület, közepén a fenséges Arany Templommal, szemet gyönyörködtető, fehérsége szikrázik a napsütésben, közben pedig nagyon színes a zarándokok turbánjaitól, szárijaitól. Nagy béke honolt bent, és megérintett az az emelkedett hangulat, amit a kapun belépő és földre boruló vagy a medence vizében megmerítkező zarándokok kölcsönöztek a szent helynek. 

Sokáig csak szemlélődtünk totyogva, aztán mire feleszméltem, Danát elkapta egy idős helyi szikh bácsi, nagy ősz bajusszal, és csevegni kezdtek arról, hogy Dana már másodszor tér ide vissza, sőt idén magával hozta a feleségét is és ez milyen jó. Kedvesen invitált minket az önkéntesek által működtetett hatalmas ingyenkonyhára, amit amúgy is terveztünk, s mivel már farkaséhesek voltunk, vele tartottunk. Az óriási ebédlőterem felső szintjén jutott nekünk hely, természetesen a földön, kis szőnyegeken, ahol törökülésbe helyezkedtünk hármasban, s lábaink elé került a négyosztatú fémtálca. Méretes vödrökből merték bele a dahlt (lencsefőzelék jellegű finomság), a rizst és a szabdzsit (különböző zöldségekből összeálló főzelékféleség), kaptunk hozzá purit (lisztből és vízből olajban sütött kenyérféleség), aztán egy tejberizsszerű étket is. Mindez annyira ízletes volt, hogy iszonyúan örültem, hogy ehelyett nem egy étteremben ebédeltünk, nagy kár lett volna kihagyni. Az ebédlőből kifelé menet hosszasan tanulmányoztam a napi húszezer fős forgalmat is lebonyolítani képes konyha működését. Rengeteg ember aprította a hagymát, hámozta a krumplit a földön ülve, többen láncot alkotva adogatták egymásnak a szennyes edényeket és dobálták be egy gigantikus méretű vödörbe, azt onnan ketten cipelték a hosszú csíkot képező mosogatóvályúhoz, végül a tiszta edényeket ismét a nagy vödrökbe pakolták, mindezt nagy csinnadratta közepette, ami zenévé folyt össze a hallójárataimban. Visszatértünk a kerengőbe, hogy ráérősen tovább sétálgassunk a központi szentély bejárata felé, s közben élveztük a gyönyörű épületek látványát, s a hőségben a lábunkat hűsítő vizes márvány érzetét. A márványpadlót folyamatosan öntözték, mosták, kotorták rajta a vizet a kékturbánosok. Nem sokra rá felfedeztek minket a zarándokok, nem csodálkozhattunk ezen, mert fehér bőrünk itt is ritka látványt nyújtott, ráadásul egyszerre fotóztunk és videóztunk minden részletet. Így volt, aki arra kért minket, fényképezzük le őt valamelyikünkkel, nem törődve azzal, hogy nem az övé lesz a kép, de a legviccesebb pillanat az volt, amikor gyönyörű színű szárikban pompázó nők egy csoportja kattant rám. Szóltak Danának, hogy csináljon közös fotót róluk meg rólam, én melléjük álltam, abban a pillanatban megragadták a karomat, mintha soha többé nem akarnák elengedni, odarántottak magukhoz, szorongattak, kacarásztak, s egyre többen odagyűltek körém. Nagyon furcsa volt, hogy föléjük magasodtam, Danát biztos egyenesen óriásnak érzékelik errefelé. Amikor kész lett a kép, visongatva pattantak oda megnézni a kijelzőn, majd búcsúzóul mindegyikük meg akarta fogni a karom, mielőtt szégyenlősen, visszatekintgetve, karöltve elvonultak. Ezzel a meglehetősen nagy feltűnést keltő jelenettel újabb indiaiakat vonzottunk, s kezdtük átérezni, milyen lehet az élete a nagy népszerűségnek örvendő sztároknak. Sokan voltak azért, akik a saját gépükkel vagy a telefonjaikkal kattintgattak, s változó volt, hogy Danit akarták, engem vagy mindkettőnket. Többen egyáltalán nem beszéltek angolul, de volt egy idősebb nő, aki furcsamód egész jó kiejtéssel jegyezte meg, milyen jól áll nekem ez a kendő. Kiderült, hogy kisgyerekként vándorolt ki a családjával Kanadába, s mivel szikh vallású, idejét érezte elzarándokolni az Arany Templomhoz. Végül sikerült beállnunk a sorba a 60 méteres gyaloghídon, amivel lassan bejutottunk a templomba, aminek oldalán és belsejében a szikhek mindig csinosítgatnak valamit, kívül a márványt csiszolták, belül a korlátokat fényesítették. Jó nagy tömegben hömpölyögtünk be a pici templomba, ahonnan már a legelejétől kezdve hallottuk a zenét. Hajnaltól késő estig éneklik a verseket a Szent Könyvből, amit általában 3-4 zenész ad elő, harmóniumon és tablán kísérve. Az Arany Templom a muszlim és a hindu művészet szintézise, kupoláját, ami fordított lótusz alakot formáz, 100 kg arany borítja. Belseje valami eszméletlenül pazar módon díszített. Az arannyal fedett, dús ornamentikával borított falak és mennyezet elkápráztatott. Középen ékkövekkel kirakott, pink baldachin alatt a hatalmas könyvet legyezgették éppen, mi pedig tovább haladtunk az első emeletre, ahol szintén egy hasonló könyvet, az eredeti másolatát olvasták. Közben gyönyörködtünk a márványfalak növény- és állatmotívumokat mintázó berakásain (ezeket pietra durának nevezik). Ezen a helyen megérintett a levegője a transzcendensnek, néhány pillanatig elfeledkeztem idegen mivoltomról, s képes voltam befogadni a légkört és együtt rezegni benne a többiekkel. Ez már azután történt, miután egy manchesteri szikh vallású sráccal rövid eszmét cseréltünk arról, hogy mindegy, milyen vallású vagy, az a fontos, hogy ha hiszel, ugyanahhoz az Istenhez jutsz közelebb. A tetőre is felkapaszkodtunk pici szűk lépcsősoron, s egy kicsit lerogytunk a kupola tövébe, de gyorsan pozíciót változtattunk, miután kedvesen felvilágosítottak, hogy nem szabad háttal ülni a kupolán belül lévő könyvnek. Mindegyik szint mindegyik kis zugában, meg aztán később láttuk, hogy mindegyik kis szentélyben, amibe még bementünk a komplexum területén, hasonlóan a nagy könyv egy másolatából olvastak az arra hivatottak bőszen.

Nehéz volt ebből a fennkölt nyugalomból kiszakadni, ami körülvett minket az épületegyüttesben, de mivel a nap már sietősen elindult lefelé az égen, útra keltünk, hogy a zsákjainkat felkapva elriksázzunk a Mata Templomhoz. Ezt a Lal Devi nevű, 20. században élt női szentnek ajánlott hindu templomot rengeteg nő keresi fel és imádkozik itt, aki áldott állapotba szeretne kerülni. Már odafelé menet láttuk, ahogy kisebb csoportokban, csillogó szárikban közelednek a lányok, kezükben áldozatként vitt virágszirmok, égő gyertyák, ennivaló. A templom szerkezete és díszítése aztán minden képzeletünket felülmúlta. Egy aulaszerű kezdő pontból szűk lépcsőn kellett felkaptatnunk, hogy onnan megkezdjük a felfedezést a labirintusszerű járatokban. A haladási irány meg volt szabva, de ha nagyon erősen akartam volna, akkor sem lettem volna képes megalkotni a hely kognitív térképét, olyannyira girbe-gurba passzázsokon keresztül vezetett az út. Hol lépcsőkön kellett felfelé mennünk, s mellettünk kinézve, piros szalagok közül az utcára láttunk, hol olyan alacsony alagutakban kellett másznunk, hogy alig fértünk át rajtuk, majd barlangjáratokon keresztül mentünk. Mindezt a struktúrát festett tükördarabok nyitották tágabbra az érzékelés számára, mozaikjuk egy-egy istenalakot rajzolt, vagy egyszerűen csak a teret bolondította meg. Minden lépésnél újabb és újabb Síva-, Parvati-, Ganés a-figurák jöttek velünk szembe, majd a meglehetősen nagynak tűnő labirintus utolsó szakaszán bokáig érő vízben gázoltunk egy szűk folyosón, ami leginkább a szülőcsatornára emlékeztett, hogy végül kimásszunk egy újabb istenalak száján. Megdöbbentő volt ismét, mennyire szokatlan és semennyire sem ismerős helyet fedeztünk fel és tároltunk el emlékezetünkben.

Időközben besötétedett, s foglalkoznom kellett a nem túl hívogató gondolattal, hogy felkészítsem magam első indiai vonaton töltendő éjszakámra. Tartottam tőle kicsit, de inkább az ismeretlen miatt. Volt még időnk addig, úgyhogy a pályaudvarhoz közeli, apokaliptikus hangulatú utcán kerestünk egy netcafét, ami rövid ideig a béke szigeteként szolgált, ugyanis végre egyedül voltunk benne. A pályaudvarra visszagyalogolva letelepedtünk egy padra a peronon, de valószínűleg nem a legjobb helyet választottuk, mert ránk talált Baba. A narancssárga ruhás, turbános, szádhunak kinéző (bár ezt utólag kétségbe vontuk) öreg fickó először bemutatkozott, de közben a kezemet kezdte szorongatni, a körénk gyűlő gyerekek meg nevettek. Dana megfejtette, hogy valószínűleg tetszem neki, és határozottan közölte vele, hogy but she's mine. Nagyon büszke voltam rá. Ez ment egy darabig, Baba egyre közelebb türemkedett hozzánk vizenyős tekintetével és enyhén alkoholszagú lehelletével, Dani kezét is szorongatta, akinek a tenyerét közben a mutatóujjával kapargatta. Kezdett kellemetlenné és egyre népesebbé válni a szitu, úgy tűnt, a helyiek inkább rögtön elhajtották volna, így is próbálták másfelé terelgetni, mígnem a közeli bódéből kiapttant egy mokány figura, és csúnyán ellökte Babát, aki a földre esett. Több se kellett nekem, nehogymár itt miattunk alakuljon ki verekedés, szép is lenne, úgyhogy felkaptam a hátizsákomat, s közöltem Danával, hogy én biztos, hogy megyek, bár még nem tudom, hová. Meg hogy padra sem ülök le soha többé. Kicsit ismét rongyokban lógtak az idegeim, úgyhogy amikor egy órával az indulás előtt megtaláltuk a bent veszteglő, még töksötét vonatunkat, nem tudtam, örüljek-e neki. Dana látva, hogy nem vagyok vicces kedvemben, felvetette, hogy esetleg cseréljük át drágább osztályra a sleeper-jegyünket (amire amúgy nem sok esélyünk lett volna), de arra jutottam, előbb nézzük meg, hogy a hatszemélyes alvóhelyen, ahol három-három fekhely van egymás fölött, kikkel utazunk együtt. Onnan rózsaszínbe váltott újra ez a hihetetlen szélsőséges történet, ugyanis olyan zabálnivalóan édes kalkuttai családdal kerültünk egy fülkébe, hogy a legteljesebb nyugalomban és biztonságban éreztem magam. Együtt utazott nyaralni az apuka, az anyuka, a kislányuk, a két nagymama és a nagypapa. Az iszonyú barátságos férfi szuper angolsággal csevegett velünk mindenféléről, közben a tízéves kislány, Shri folyamatosan azon ügyködött, hogy minél közelebb legyen hozzánk. Addig cserélgette a fekhelyeket, mígnem mindketten a középső ágyon, egymástól egy fél karnyújtásnyira kívántunk egymásnak jó éjszakát. A vonat tiszta volt, a fekhely kényelmes, visszatért euforikus hangulatomban Krishna Das-t hallgatva bámultam a rácsos ablakban elhaladó indiai tájakat, megszakítva egy-egy villódzó vásári kivilágításban pompázó hindu templommal, mígnem elnyomott az álom.