Iskolapélda és túlvilági templomok

Délelőtt iszonyú vicces madárhangokra ébredtünk, néhányuk tök ugyanolyan volt, mint az Angry Birdsben, amivel Dana szokott játszani a telefonján, pedig azt hittem, hogy az totális fikció. Első állomásunknak az általános iskolát választottuk, Pippa értünk jött, s együtt tekertünk oda. Közben elhaladtunk a lakása, illetve inkább szobája mellett, amit éppen Baba festett ki. Ugyanis a Diwalira, a fény ünnepére, ami legalább akkora ünnep, mint nálunk a karácsony, Khajurahóban mindenki kifesti a házát vagy legalább is annak egy részét. Ezenkívül mindenki vesz magának valamit, Pippa például egy tévével ajándékozza majd meg magát. Kis girbe-gurba utcácska vezetett az iskolához, ahol éppen az utolsó előtti tanítási nap volt az egy hét szünet előtt. Három nem túl nagy épületből és két udvarból állt a suli, a gyerekek éppen a földön ülve ebédeltek. Amint megláttak, elkezdtek körülöttünk futkározni sárga és barna egyenruhájukban, míg Pippa megmutatta a két osztálytermet. A pici, sötét termecskékben, amiket egy-egy energiatakarékos égő világított meg, két sorban helyezkedett el néhány pad, a falon ügyes kis rajzok díszelegtek, a táblára felírt mondatok társadalomismeret óráról árulkodtak. Időközben befutott az iskolaigazgató is, egy fiatal srác motorral, nyilván leadták neki a drótot, hogy látogatók érkeztek. Míg Dana fotózta az ebéd után krikettet játszó kicsiket, váltottam pár szót a sráccal, és az első benyomás alapján azonnal rohantam Danához, hogy interjúvoljuk meg kamerába, mert annyira jól beszél angolul és olyan intelligens, hogy kár lenne kihagyni, és rengeteg dolgot megtudhatunk az iskoláról. Az igazgató kicsit szabadkozva vállalta, mondván, nem biztos, hogy megfelelően tudja majd kifejezni magát angolul, pedig sokkal jobban tudott, mint mi, úgyhogy nem győztük biztatni. Elmondta, hogy ez nem egy állami, hanem egy magániskola, amit egy olyan ember hozott létre, aki Khajurahóból származik, mert segíteni akart a környékbelieknek. Ide ugyanis csak a legszegényebb családok gyerekeit veszik fel, és mindent biztosítanak nekik, az ellátástól kezdve az egyenruháig, tankönyvekig. Max. tíz gyerekből áll egy osztály, akik különböző életkorúak, de együtt tanítják őket, mert olyan kevesen vannak. Azt tervezik, hogy a későbbiekben bővítik az iskolát, s egy másik épületben újabb tantermeket alakítanak ki, akkor jöhet majd több gyerek is ide tanulni. Most négyen tanítanak itt, köztük Pippa, aki önkéntes alapon vállalta a munkát. Pankaj, az igazgató teljes szabadkezet ad a tanároknak, nincs megszabva, hogyan tanítanak egy tantárgyat, követnek-e tankönyvet vagy nem, ezt a módszert tartja az általános iskolában a leghatékonyabbnak. Benéztünk az órákra is, a tanárnénik kicsit meg voltak szeppenve, úgyhogy csak néhány percet zavartunk. Belepillantva a gyerekek angolfüzetébe nagyon szép, rendezett írásokkal találkoztunk. Ebben az iskolában mindent angolul tanulnak a gyerkőcök.

Amikor leültünk a tanáriban, hogy beírjuk magunkat a vendégkönyvszerűségbe, valahogy a srác magánéletére terelődött a szó, azt hiszem, úgy kezdődött, hogy megkérdeztem, mennyi idős, mert nagyon fiatalnak tűnt. Onnantól kezdve megosztott velünk egy csomó személyes dolgot, s egy ponton, érthető módon, kérte, hogy kapcsoljuk ki a kamerát. Elmondta, hogy 28 éves, bár mindenki fiatalabbnak hiszi, s hogy tanítóként kezdte. Mivel szegény családból származott, 15 éves kora óta fent kellett tartania magát, s ehhez értett a legjobban. Később egyetemre is ment, s most már második szakját, a szociális munkás képzést végezte el. Néhány éve azonban beleszeretett egy lányba, és itt történt nagy törés az életében. Ugyanis a kasztja alapján, amibe született, nem vehette volna el a szerelmét feleségül. Ő azonban ezt az utat választotta, így az egész családja kitagadta őt. Azóta született egy gyermeke, de arra sem kíváncsiak a nagyszülők, nem keresik őket, az ünnepeket nem együtt ülik. Ha találkoznak a faluban, azért köszönnek egymásnak, de semmi több. Megindító volt hallgatni, és nagy élményt jelentett, hogy valaki ilyen készségesen és választékosan mesélt az életéről, mint Pankaj. Soakn egyáltalán nem tartják jónak a kasztrendszert, és még ilyen áron is vállalják, hogy olyan életet élhessenek, amire elhivatottságot éreznek. Cserébe az új kaszt nagy örömmel fogadta be Pankajot, ő pedig megy tovább a megálmodott úton. 

Megbeszéltük vele, hogy elküldjük neki a fotókat, amiket az iskolában csináltunk, majd eltekertünk a nyugati templomcsoporthoz, ahová indiaiaknak 10 rúpia a belépő, külföldieknek 250. Miután még 25 rúpiát fizettünk a videokamera használatáért, beléphettünk a hatalmas parkba, ahol legalább tíz felfoghatatlanul gyönyörű hindu templom található. A Közép-Indiát uraló Csandéla-dinasztia építtette őket a 9-10. században, amikor is virágzott a művészet, s békeidőben Khajuraho volt birodalmuk fővárosa. A templomokat a távolság némileg megóvta a muszlim hódítók rombolásától (bár sok letört szoborfejet így is az ő művüknek tartanak), de ugyanezen távolság volt az, ami miatt a Csandélák 13. századi bukása után elhagyatottá vált a terület. A templomok hétszáz évig lapultak a sűrű dzsungel mélyén, csak a 19. században fedezték fel őket. Nehéz szavakba önteni, micsoda látványt nyújtanak ezek a szent építmények, sokkal többet el tudnak mondani a képek, mint a betűk. Az egyik legfeltűnőbb bennük, hogy rendkívül sok rétegből állnak, amik vízszintesen rakódnak egymásra, ezért a templomok szinte hullámzanak. Törtem is rajta a fejem, hogy honnan a manóból vették ezt az ötletet, aztán csodálatos választ kaptam rá másnap (ld. a következő posztban). Itt is tisztán kivehetők az ívelt templomtorony fő shikarájának oldalán magasba törő mellékcsúcsocskák, mindezt a Kailásza-hegyről mintázták, amit Síva lakhelyének tartanak. A csúcs egy diszkosz alakú, barázdált formában, végül pedig egy korsószerű elemben végződik. Ami mindezek mellett még lenyűgözővé teszi őket, hogy irgalmatlan mennyiségű szobor borítja a templomok oldalát, és természetesen a belső térben is megtaláljuk őket. 

Khajuraho arról híresült el leginkább, hogy a templomok falain erotikus, a Káma Szútrából vett pozitúrák lelhetők fel, a nemek mindenfajta kombinációjában, párosan és csoportosan, időnként állatszereplőket is bevonva a jelenetekbe. Sokan az élet és a teremtés dicsőítésének tartják őket. Vannak istenek és istennők, harcosok, táncosok, zenészek, hétköznapi tevékenységeket végző (pl. talpából tüskét kiszedő, szemét kifestő, éppen törölköző), de tökéletes arányokkal, érzéki kecsességgel ellátott nőalakok. A leghíresebb mind közül a Kandarija Mahadéva-templom, amelynek 30 méter magasra nyúló főtornya mellett 84 kisebb torony furakodik az ég felé, és több mint 800 szobor borítja a falait. A templombejárat kelet felé néz, s a belső szentélyt, ahová gazdagon faragott ajtórámán keresztül lehet belépni, a felkelő nap fénye világítja meg, benne a Síva lingammal és a jónival, ablaka nincsen. Az egyik templommal szemben álló pavilonban hatalmas vaddisznószoborhoz baktattunk fel, amely Visnu egyik inkarnációját, Varahát ábrázolja, és számtalan apró istenalak díszíti. Miközben minden egyes templom minden apró részletét szükségesnek tartottuk szemrevételezni, a délutáni nap olyan erősen kezdett minket gyötörni, hogy kis időre bemenekültünk az árnyékba, hogy egy padon pihegjünk. Miközben Dana nevetséges pózban elaludt, azzal szórakoztattam magam, hogy a park élőlényeit figyeltem, tele volt mókusokkal, akik igazán közel merészkedtek hozzánk, de rikácsoltak a papagájok és megvillantotta szépséges kék szárnyát egy-egy jégmadár is. Hiányoltam a majmokat, szinte megképződött előttem, ahogy a dzungel mélyén tömegével ugrándoznak az elhagyatott templomok kiszögellésein. Magunkhoz térve alkalmunk nyílt a naplemente fényeiben is megcsodálni a földöntúli hangulatot árasztó templomrengeteget, úgy zavartak ki természetesen, hogy már zárnának. 

 

Elérkezett a napnak az a pontja, amitől reggel óta tartottam egy kicsit, a falusi vacsora. Babához nem sok kedvem volt, ráadásul megígérte Danának, hogy kerít valami hagyományos kerítésszaggatót, ami állítólag nagyon erős. Tuktukjával elzötykölődtünk az iskola mögött lévő házikóhoz, ahol már várt minket a család. Mivel már töksötét volt, a kertből nem sokat láttunk, bementünk az udvarra, ahol a betonon egy leterített plédre tessékeltek minket, egy kikötözött kiskecske mellé. Az apuka épp festette az egyik szobát a kettőből, mindegyikbe bekukkantottunk, ablaktalan lyukacskák voltak, ahol a legalább kilenc-tíz tagú család lakott. Oldalt a konyhában készült a vacsora, beinvitáltak engem is, hogy Pippával együtt üljek közéjük, addig Dana kint beszélgetett Babával és a sofőrjével. Most akkor tegyük félre a konyha szó hallatán az agyunkban reprezentálódó képet. Bekukkantottam a kis lyukba, amit konyhának neveznek, egy téglából épített és levakolt, ablaktalan, mindenféle műanyagponyvaszerűséggel lefedett pici térbe, amelynek egyik oldalán volt a tűzhely, azaz egy kis rakás fa égett egy félkör alakú alacsony perem közepén, és arra rakta rá Shanti, a fogatlan mosolyú anyuka a hatalmas serpenyőt, benne puri (vízből és lisztből készült kenyérféle) sült olajban. Csak a tűz fénye világított. Kaptam egy néhány centi magas aprócska sámlit a fenekem alá, a többi kislány és Pippa a földön ültek, és nevetgéltek. A családból senki sem beszélt angolul, Pippa meg csak azt fordította, amit én mondtam nekik, az ő reakcióikat nem, úgyhogy aztán inkább csak metakommunikáltunk. Megtudtam Pippáról is egy-két dolgot, hét éve járt már Indiába, amikor úgy döntött, hogy Khajurahóban akar élni. Ez öt éve volt, abbahagyta a festő szakot Toszkánában, és itt abból él, hogy kiadja az olasz lakását. Talán azért is történt mindez, mert szép sorban meghaltak a szülei és nagyszülei (testvére nincs), de ebbe már nem akartam belemenni jobban. Kint Babáé volt a világ, kivette a hiányzó farktollú szegény kis papagájt a kalitkájából, égő gyufával dobálta a gyerekeket, ez volt a poénkodás. Szerencsére piát nem tudott szerezni, azt mondták, olyan rossz minőségűt találtak, hogy azt inkább nem vették meg, képzelem, miből készülhetett. Utolsó fázisként Shanti csapátit is készített, ami lisztből és vízből készülő kör alakú kenyér, de nem olajban sütik meg, hanem anélkül. Az úgy történt, hogy Shanti berakta a soron következőt a serpenyőbe, majd amikor félig már megsült, belecsűrte a parázsba, hogy az megkapja, végül pedig ott a koszos földön, eldobott bételzacskók és még ki tudja, milyen törmelékek között megcsapkodta kicsit, gondolom, hogy lejöjjön róla a hamu, s már kész is volt. Na, gondoltam, ha ezt megúszom emésztésileg, akkor nagyon frankó vagyok. 

Aperitifként megkínáltak chai-jal (fekete tea tejjel, sok cukorral és némi fűszerrel), amit gyömbéresen készítettek el, nagyon ízletesre sikerült. Letelepedtünk a plédre, s a jól megszokott, rekeszekre osztott fémtálcán (thali) elénk hozták a vacsorát: négy darab purit (valamiért nem a csapátit kaptuk, szerencsére), sáfrányos rizst, aloo ghobit (krumplis-karfiolos szabdzsit, amit garam masalával fűszereztek) és bhindi masalát (amit lady fingernek, hölgyujjnak is neveznek, nálunk nem igazán ismert növény). Annyira finom volt minden, hogy teljesen le voltunk nyűgözve, meg irgalmatlanul jóllaktunk. Körbeültek minket mosolyogva, s ők csak utánunk ettek a konyhában. Lassan elköszöntünk, s adtunk némi pénzt a családnak, hiszen tudtuk jól, hogy ez erről is szól. Mindenesetre nagyon érdekes élmény volt, s a kaját is rendben megemésztettük. Hazaérve jól esett megint kiülni kicsit a lépcsőre lefekvés előtt.

(Ezt a posztot Kikka horogte ide.)

(Ez a papucs az egyik templom elott hevert, mindig le kell venni, mielott belep az ember a szent helyre. Klikkre nagyobb lesz es megnezhetitek a markajat. Nem hittem a szememnek...  /Pater/)