A falu bolondja

A hotelben Kikka kifeküdt a melegtől és a kevés alvástól, én viszont úgy gondoltam, hogy eltépek bringázni a környékre, ki a földekre, esetleg megpróbálom megkeresni régi ismerősömet, Rajkumart, a brahmin családból való fiatal jógit. Először az Old village-be mentem, ahol egyből megismertem az ő házukat is és néhány utcával arrébb a nagyapjáét is, de zárva voltak a kapuk, senki nem volt otthon. Kicsit még kóvályogtam, majd elindultam ki a faluból, csak úgy találomra, kelet felé. Aki járt már arrafelé, annak biztos feltűnt, hogy Khajurahótól keletre tízegynéhány kilométerre furcsa hegyek emelkednek ki az amúgy sík vidékből, gondoltam, megnézem őket és talán megkeresem azt a falut is, ahol két éve a hímtagjával óriási követ felemelő jógival találkoztunk, hátha még ott tanyázik. Ahogy tekertem a földúton, egy traktorról egyből leugrott két gyerek, hogy utánam rohanjon, hogy mire számítottak tőlem, azt nem tudom, mert lassítani sem voltam hajlandó a kedvükért, annyira elegem kezdett már lenni a khajurahói fiatalságból. Miután leráztam őket, első állomásom egy vörösre puffadt bivalytetem volt, ami körül ezrével döngicséltek a döglegyek és varjak lakmároztak szárazra szikkadt húsából. Szerencsétlen pára, úgy tűnt, ellés közben lehelte ki lelkét, legalábbis a hátuljából kibukkanó húscsomó engem egy félig megszült, majd különböző lények által részben elfogyasztott bivalyborjú-maradványra emlékeztett. Amíg lenyűgözve álltam és figyeltem, ahogy a természet visszaforgatja az anyagot, amit kölcsönadott, néhány helybéli haladt el mögöttem, döbbent undorral szemrevételezve, hogy én épp a dögöt fotózom. Kisvártatva továbbálltam, mert érezhető volt a varjak rosszallása, akik féltékeny pillantásokkal őrizték prédájukat, majd egy sráccal találkoztam, aki egyenruhájában velem szemben biciklizett. Közölte, hogy Khajuraho nem arra van, amerre megyek, majd tenyerét nyújtva kifejezte igényét a pénzre. Kérdeztem tőlem, hogy miért vár pénzt és mereven néztem a szemébe. Lesütötte tekintetét, néha vissza-visszapillantva rám, de nem szólt egy szót sem. Így álltunk majd egy percig egymással szemben, majd elköszöntem tőle és továbbgurultam. Mikor később visszatekintettem, még mindig ott állt ugyanúgy. Az út mentén néhány tanya állt csak, amúgy minden néptelen volt, csend volt végre és akármerre néztem, nem láttam embert, csak egy madárijesztőt, valamint néhány bivalyt, ahogy csendesen legelésztek a réten. Egy hosszú szakaszon megláttam két egyenruhás, de mezítlábas kisgyereket, egy kislányt és egy nála még kisebb fiút. Mikor észrevettek, lélekszakadva rohantak hozzám, hogy tollat kérjenek. Sajnos az nem volt nálam, sem csoki, sem gyümölcs, így ezeket nem tudtam nekik adni, pénzt viszont nem akartam, mert természetesen az is felkerült az igénylistára. Nagyon-nagyon aranyosak voltak, de ennyi erővel fél Indiának odaadhatnám a pénzemet, úgyhogy megkeményítettem magam és inkább továbbmentem. Egy darabig még szaladtak mellettem tündéri mosollyal az arcukon, aztán lehagytam őket.

 Rövid idő múlva elértem azt a falut, ahová igyekeztem, pont az ellenkező irányból, ahonnan két éve. Egyből belebotlottam két kölökbe, lehettek vagy tíz évesek. Tüstént leparancsoltak a bicikliről (sit down!), hogy gyerünk a Síva templomhoz, majd ők megmutatják, hol van és hogy hová kell tennem a pénzt, amit az istenségnek ajánlok fel. Mondtam, hogy eszem ágában sincs pénzt felajánlani, az én áldozatom az volt, hogy eltekertem idáig a dög melegben. Ezt persze, ha tudtak volna angolul, sem akarták volna megérteni, egyetlen cél vezérelte őket, hogy én minél hamarabb helyezzem el a pénzáldozatot a linguamhoz. Az egyik kissrác készségesen megmutatta egy kókuszdióval, hogy íme, itt a kókuszdió, ez az ő áldozata és ide kell helyezni, így ni – és szépen lerakta az illő helyre, és most én jövök, csak pénzzel. Kértem, hogy adjon egy kókuszdiót, majd lerakom én is oda. Mondta, hogy nem-nem, nekem pénzt kell odaraknom mindenképpen. Tudtam, hogy azonnal lenyúlják a lóvét, így eszem ágában sem volt áldozni Sívának. Helyette inkább megnéztem a két évvel ezelőtti placcot, ahol a jógival találkoztunk akkor, most azonban üresen árválkodott a helye. Oda is pénzt kellett volna helyeznem a srácok szerint, akik szemmel láthatóan kezdtek elkeseredni nyakasságomtól, és egyre inkább kínban voltak, hogy hogy csikarják ki belőlem a mánit. Az elejétől fogva gondoltam rá, hogy fogok majd adni nekik valamennyit, mert iszonyú szegény, elmaradott kis falucska ez, de annyira irritált a nyomulásuk, hogy felültem a bicajomra és elindultam. Rettenetesen ki voltak akadva, kiabáltak utánam, én pedig miután egy sarkon túljutottam, előbogarásztam egy tízrúpiást a zsebemből, majd visszafordultam, hogy odaadom azért nekik, nekem tíz rúpia nem nagy tétel (kb. 45 forint), nekik viszont számít. Visszamentem hozzájuk és mutattam, hogy tartsák a markukat. Készségesen kinyújtották a kezüket, és ahogy elővettem a tizest, támadó kobra sebességével próbálták kitépni a kezemből. Mondtam nekik, hogy mindenképpen meg kell osztozniuk rajta, 5-5 jár fejenként. Amint hozzájuk került a pénz és még egyszer a lelkükre kötöttem, hogy fele-fele, egyből rákezdte a dörzsöltebbik, hogy 6 neki, 4 a másiknak. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, de ezt a kérdést már végül is nekik kell megoldaniuk, úgyhogy elindultam. Annyira rá vannak kattanva a pénzre, hogy simán egymást is lehúzzák, dzsungeltörvények uralkodnak ezen a téren. Alig fordultam egyet, egy másik utcában egy csapat kölök meglátott és anélkül, hogy tanúi lettek volna az előző jelenetnek, rohantak hozzám, hogy máni, máni!!!, én pedig tekertem, mint egy eszelős, közben pedig szitkozódtam, hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy végül adtam pénzt az előzőeknek, ezek a gyerekek annyira rá vannak állva, hogy lefejik a turistákat – pedig ide nemigen tévednek, de Khajuraho azért annyira nincs messze, akik iskolába járnak, azok majdnem minden nap találkoznak idegenekkel –, hogy ezt erősíteni több mint hülyeség. Közben pedig iszonyú ellentmondásos, mert nyilván szükségük van pénzre, de az a helyzet, hogy ezzel a mentalitással gyakorlatilag elüldözik a turistákat, én legalábbis biztos, hogy soha többet az életben nem akarok visszamenni Khajurahónak még a környékére sem, ezt a később történtek fényében biztosan állíthatom még most is. (Most, még jóval később, már nem biztos.)

Menekülés közben legurultam egy lejtőn a folyócskához, ami az itt elhelyezkezdő két falut (lehet, hogy egynek számítanak, nem tudom) elválasztja egymástól. Itt ruháikat mosó helybéliekkel találkoztam, akik röhögve mondták, hogy Kjahurahóba nem erre kell mennem, hanem amerről éppen jövök, de én tudtam, hogy arra is lehet, mert két éve abból az irányból érkeztünk, ezért átgázoltam a vízen, a bicajt pedig áttoltam, majd a folyó másik ágán megtettem megint ugyanezt. A túloldalon asszonyok igyekeztek a falu két kútja közül a folyóhoz közelebb lévőhöz, furcsán méregettek, köszönésemre nem mindenki válaszolt. Beljebb a településen szintén mindenki megbámult, időnként széles mosollyal üdvözöltek, én mindenkire ráköszöntem vigyorogva, a gyerekek visítozva rohangásztak ki a házakból, a férfiak felfüggesztették beszélgetéseiket a házak előtt és engem figyeltek, az asszonyok közben tucatjával igyekeztek a kúthoz fejükön vizeskancsóval, vagy a folyóhoz mosandó ruhákat cipelve. 

Mikor kilyukadtam a falu túloldalán, ami már egyáltalán nem volt ismerős, rájöttem, hogy elnéztem egy utcácskát, ahol el kellett volna kanyarodnom, de gondoltam, sebaj, majd némi kerülővel megyek vissza Khajurahóba. Volt előttem még egy hegy, azt majd megkerülöm és minden jó lesz. A falu szélén egy csinos fiatal nő végül felvilágosított, hogy arra biztos, hogy nem jutok el Khajurahóba, menjek inkább arra, amerre eleve terveztem. Ekkor már áttoltam a biciklim egy dagonyán, amire kőrakást szórtak, és nem volt kedvem mégegyszer átszenvedni magam rajta, inkább a rövidebb utat választva gondoltam, megkockáztatom az átkelést egy elég széles, gyanús matériát tartalmazó, meghatározhatatlan állagú dagonyahalmazon. Kicsit többet kellett volna gondolkodnom, miután konstatáltam, hogy csak bivalylábnyomok vannak a sárban, de én elindultam és két lépés után bokáig merültem a langyos  masszába úgy, hogy mindkét lábfejem minden kis bőrredője kitöltődött a krémes, sűrű habarcsra, de leginkább excrementumra emlékeztető anyaggal, alig bírtam kikecmeregni belőle mélyről jövő mocsári cuppogások és bluggyanások szimfóniája közepette. Nem tudtam eldönteni, hogy hány százalékban tartalmaz bivalyszart és mennyi a sima sár, de igazából teljesen mindegy volt. A gyerekek körülöttem éktelen röhögésbe kezdtek, és a lány is szégyenlős mosollyal hajtotta le a fejét, miközben szeme sarkából félig szánakozó, félig csalafinta módon tekintgetett felém. A biciklit is kirángattam valahogy, és arrébb kecmeregtem két-három kilós lábfejeimmel a sárból. Tudtam, hogy nagyon hamar vízhez kell jutnom, mert ha ez elkezd rászáradni, akkor az életben nem kaparom le magamról, ráadásul gusztustalanul langyos, szmöttyögős, csatakosan nedves érzés volt minden apró mozdulat a lábammal. Egy pillanatig tanácstalanul álltam, miközben a világ fordult egyet körülöttem, majd letompult érzékelésembe szép lassan bekúszott az egyre élesebben hahotázó gyereksereg hangja, amely a helyzetnek köszönhetően elég hamar kezdett kicsit idegesítővé válni, de igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, és megkérdeztem a lányt, hogy akkor merre is van Khajuraho és van-e arrafelé víz (páni a víz hindiül, de sokan nevezik pániwaternek, összeékelve a hindit az angollal). Mondta, hogy igen, menjek csak nyugodtan arra, miközben mutatta az irányt a kezével. Elindult egyre duzzadó kis csapatunk a jelzett irányba, közben becsatlakozott egy motorjával a földek felől érkező srác, úgyhogy a sarlós földmíveslányból, a motoros fiúból és hét-nyolc visítozó gyerekből álló kompániámmal elindultam fellelni a kutat. Úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen kóbor lovag szedett-vedett idióta kíséretével, aki látta a Brancaleone ármádiáját Vittorio Gassmannal a főszerepben, az tudja, mire gondolok, aki nem, az pedig nézze meg, mert zseniális film (Mario Monicelli, 1963). Rozzant biciklim, mint hűséges, de majdnem használhatatlan gebém, oldalaimon himbálódzó kamerám, fényképezőgépem és az objektívtáskám, mint rozsdásan csörgő, elnyűtt fegyvereim, ruhám szakadt és mocskos, cipő helyett pedig áthatolhatatlan, egyre szikkadó sárréteg, aránytalan bunkóvá növesztve lábaimat. Haláltáncba illő menetünkre szánakozóan érdeklődő tekintetek leskelődtek ki a házikókból, ki mosolyogva húzta ki a fejét, ki zord tekintettel méregetett, furcsa egy helyzet volt, az kétségtelen. Menet közben megpróbáltam beszélgetni a lánnyal, ő volt az egyetlen, akivel lehetséges volt verbálisan kommunikálni minimális szinten és megtudtam, hogy kilenc gyereke van. Egyet sem néztem volna ki belőle, de ez itt Indiában annyira mégsem meglepő. Mire a kúthoz értem, eddigi kíséretem feloszlott, viszont ott újabb csapat várt, kislányok, akik vízért jöttek és egy, a földön kuporgó öregember. Sorban álltak a lányok a kútnál, én pedig odatrappogtam barna furkóra emlékeztető lábaimon és próbáltam velük megértetni, hogy állatira kéne egy kis víz, szóval lehetséges lenne-e, hogy majd lemossam a lábamat. Meghatározhatatlanul döbbent tekinteteken kívül semmi érdemi reakciót nem váltott ki belőlük próbálkozásom, így gondoltam, várok egy kicsit, hátha sorra kerülök, közben pedig időnként a lábaimra és a kútra mutogattam, hátha elősegítem a megértést. Közben odagyűlt megint egy csomó gyerek, elkezdtem őket fotózni, iszonyúan élvezték, végül is én is, de azért örültem volna, ha idővel megszabadulhatok a lábaimra szép lassan rákötő matériától. A földön ülő öreg hirtelen vakkantott egyet, először azt hittem, hogy valamelyik gyerekre, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg rám, a furcsa idegenre, végül is meg tudom érteni, szokatlan látvány lehetett neki, aki ott üldögél talán évtizedek óta mindennap a kútnál, mikor egyszercsak jön egy idegen, vijjogó gyereksereggel a háta mögött, kétszer két kiló sárgolyó a lábán, napszemüvegben, egy rozzant biciklit tolva, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elkezdi fényképezni az odacsődülő gyerekeket. Lehet, hogy én is elhajtanám a francba az ilyet. Végül is meggyőztem magam még pár totális kudarcba fulladt kommunikációs kísérlet után, hogy olyan szép tiszta a kút környéke, nem lenne illendő összemocskolni, inkább fogom magam és visszamegyek a folyóhoz, lemosom ott a lábam, aztán hazasomfordálok arra, amerről jöttem. Nem volt már sok kedvem ismeretlen utakon kerülővel hazajutni. Elbúcsúztam az ott lévőktől, az öreg szúrós tekintetét viszont végig a hátamban éreztem, amíg el nem tűntem a házak között. Nem köszönt el tőlem. A biciklit két barna tönkkel tekertem, közben irigykedve figyeltem a falusiak tökéletes tisztaságúnak tűnő meztelen lábfejét, az asszonyok lábujjgyűrűit, hennás tetoválásaikat, a férfiak felrepedezett, gombás, sárgás, de pőre talpát. 

 

Fellégeztem, mikor elértem a folyóhoz, belegázoltam, majd elkezdtem tisztogatni a lábaimat, nem törődve azzal, hogy néhány tíz méterrel fölöttem az asszonyok éppen a szennyesüket mossák a folyóba, és számomra ismeretlen eredetű dolgokat öntenek bele. Mikor levettem a papucsomat, meglepve észleltem, hogy bizonyos részeiről egyáltalán nem akar távozni a sár, apró kavicsokkal dúsítva egyszerűen becementizálódott a talpnak kialakított domborulatokba. Egyre erőszakosabban dörgöltem, mert nem akartam, hogy betonná váljon és hátralévő indiai tartózkodásomat megkeserítse, meg különben is nagyon szeretem azt a papucsot, Birkenstock, mindenkinek ajánlom, semmi más papucs nem tud vele vetekedni szerintem. Végül jó negyedóra alatt a körmeim alá vakartam belőlük a sarat, hálistennek kiderült, hogy nagyrészt csak az volt és nem ürülék, legalábbis nem ájultam el, mikor megszagoltam. Felpattantam a bicajra, a következő gázlónál elmagyaráztam, hogy igen, mégis sokkal jobb erre visszamenni Khajurahóba, majd visszazúztam villámsebesen a szállásunkra, éhesen, szomjasan, csak egy porfelhőt hagyva magam után, hogy később, még aznap este a városka igazi Waczak Szállója adja meg a végső csapást az agyunknak.

Távol Afrikától

Reggel korán keltünk, mert nyolcra jött értünk a tuktukos srác, akit előzőleg már megismertünk a vacsin, ő volt Baba embere, és rendkívül aranyos, barátságos fickónak tűnt, hogy elvigyen minket a Raneh vízeséshez. Ez kb. 22 km-re van Khajurahótól keletre, bő félóra alatt ott voltunk simán. Útközben bömbölt a zene az usb-ből, mi pedig szépen felébredtünk, mire odaértünk. Ott egyből ránkakadt – mint egyetlen látogatókra – a park egyik guide-ja, aki felajánlotta, hogy bevisz minket motoros szafarira az erdőbe, ha van kedvünk és 500 rúpiánk plusz annyi borravaló a végén, amennyit gondolunk. Végül is a vízesést látván úgy gondoltuk, hogy igen jó volna még mást is tapasztalni, mert kétszáz méterről egy 30 méteres vízesés, legyen az akármilyen impozáns – mégiscsak haloványka. A környezete amúgy rettentő érdekes volt, egy többszáz méter széles, hatalmas sziklákkal borított fennsíkszerű folyómeder, azért fennsíkszerű, mert gyakorlatilag egy szintben volt a környező erdőkkel, csak fák helyett sziklák borították, monszun idején viszont egy irgalmatlan méretű folyammá változik, valami elképzelhetetlen mennyiségű vízzel. Most egy szűkebb kanyonban folyt csak a víz, persze így is lenyűgöző volt és valamiért azonnal meggyőződésemmé vált, hogy Afrikában vagyunk, talán mert egyszer álmomban hasonló helyen jártam és az Afrikában volt. Többször emlékeztetnem kellett magam, hogy valójában Indiában vagyunk. 

Kora reggel volt, a Nap a vízesés felől kúszott fel az égre, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb szafarizzunk és csak utána fotózzuk a vízesést, mert ellenfényben nem volt annyira izgalmas vizuális szempontból. Felpattantunk a Royal Enfieldre mindhárman, majd elindultunk az erdőbe. Kikka először ült motoron, de nagyon élvezte, a para legcsekélyebb jele sem jelentkezett, még a köves, csúszós lejtőkön való lerobogásokkor sem. A parkban leginkább szarvasokat, antilopokat, makákókat, langúrokat, sakálokat, hiénákat, krokodilokat és gariálokat lehet látni, tigrisek már évtizedek óta nincsenek errefelé. A motor egész halk volt, már rögtön az elején elcsíptünk antilopokat és majmokat, mongúzt is láttunk, vezetőnk hihetetlen ráérzéssel és éles szemmel szúrta ki a rejtőzködő állatokat. Útközben többször érintettük a folyó kanyarulatait, lenyűgöző látvány volt letekinteni a szurdokban jelenleg békésen folydogáló víztömegre, még krokodilok nélkül is csodálatos volt. Túl meleg volt ahhoz, hogy ezek az óriási hüllők kifeküdjenek a sziklákra vagy a néhol homokos fövenyre sütkérezni. A park egy hete nyitott, monszun alatt és utána még egy darabig zárva tart, egyrészt a párzási, illetve ellési időszak miatt, másrészt mert a folyó kiszámíthatlan méretűre duzzad, harmadrészt meg túl sok kobra és egyéb kígyófaj élvezkedik ilyenkor arrafelé. Bő két órát motoroztunk, majd egy gyalogösvényen kószáltunk, keselyűket és sasokat nézegettünk, mielőtt visszatértünk a vízeséshez. Itt elmagyarázta a guide, hogy ötféle kőzetből áll a folyó környéke, bazaltból, gránitból, kvarcból, jáspisból és homokkőből, ezek mindegyike más és más árnyalatban pompázott, tényleg nagyon érdekes geológiai képződményrendszert figyelhettünk meg. Ekkor világosodott meg Kikka, felismerte, hogy ezek a réteges képződmények inspirálhatták a régi időkben a templomok építőit, azért ilyen kéregszerűen rétegződő a templomok felépítése. Mikor fizetésre került sor, odaadtuk az ötszázast a fickónak, meg még egyet, hogy abból adjon vissza háromszázat, gondoltuk, kétszáz rúpia borravaló elég jól fedezi a szolgáltatást. Sajnos rögtön rákezdett, hogy mi lenne, ha mondjuk csak kétszázat adna vissza, úgyis háromszázat szoktak adni a turisták általában, ám mire erre nem nem válaszoltunk sem szóval, sem egyéb gesztussal, megjegyezte, hogy oké, mi viszont nem sima turisták vagyunk, hanem a barátai, ezért tőlünk a kétszáznak is örül, bár amúgy egyébként mindig mindenki háromszázat szokott adni. Ez volt, azt hiszem, az első olyan mérgező cseppecske, ami konkrétan elvezetett oda, hogy másnap este már napalmmal akartam elárasztani a környéket, ősi templomok ide, érintetlen dzsungel oda.

Mikor visszaértünk Khajurahóba, sofőrünk megkérdezte, hogy nem látogatjuk-e meg az otthonát, szívesen fogadna bennünket. Nem akartuk megsérteni, meg különben is szimpatikus figura volt, de sajnos már bennünk volt a gondolatcsíra, hogy na, ez vajon mibe fog majd kerülni nekünk. Indiában elég nehéz megfejteni, hogy valódi barátkozásról van-e szó, vagy csak a pénzeszsákot akarja-e valaki megkörnyékezni valamilyen módon. Igent mondtunk, egyrészt kíváncsiságból, másrészt meg nem akartuk megbántani ezt a kedves embert. Az otthona szépen tisztán volt tartva, a Diwali miatt már szépen kifestve, pink és világoskék színekre. Öten élnek egy két helyiségből álló maximum 20-22 nm-es 'lakásban', amelyből az egyik a konyha, a másik pedig a lakótér. Itt egy ágy állt, valamint egy polc, amelyen csészék voltak elhelyezve piramis alakban. A falon három hely a képeknek, Krishnának, Ganésának és egy harmadiknak, meg nem mondom hirtelen, hogy kinek, mindenestre most le voltak szedve, szerintem a Diwalira visszarakják. A ház belső udvaráról nyílott ez a lak, a többi részében a testvérek, unokaöccs és hasonló közeli rokonok éltek, összesen mintegy tizenöten. Az unoköccs egy helyiséggel bírt, a szobában egy ágy, egy szekrény, egy hűtő és egy TV volt, benne szemcsésen ugrált valami hindi showműsor. Dísztárgyakként csillogó műanyag ketyerék hevertek a szekrény vitrinrészében. Az anyukának külön helyisége volt, egy falap volt az ágya, gondolom, esténként ráterít valamit, itt egyben volt a konyha vagy spájz is, valamint egy szekrény, ahol fényképek sorakoztak, köztük az apukáé, aki Oszakában dolgozik szakácsként, rengeteg fénykép volt róla egy albumban, ahol japánokkal közösen fotózkodott le. Az udvaron kis szentély, körülötte néhány növény és a hagyomány szerint bazsalikom, az egyik unokahúg gondozza, aki marketinget tanul egy környékbeli egyetemen, ő volt az egyetlen, aki valamennyire beszélt angolul, addig csak kézzel-lábbal kommunikáltunk a családdal. Az egyik növény érintésre az összes levelét összecsukja, nagyon szórakoztató, aztán pár perc múlva újra kinyílik. Riadt kis jószág, de tündéri. Fél órát maradtunk kábé, visszautasítva az ebédmeghívást, megvártuk a srác feleségét, csináltunk róluk egy képet a három gyerekkel, majd megkértük, hogy vigyen vissza minket a szállásunkra. Végül adtunk neki 150 rúpiát a Baba által kialkudott 350 rúpiás áron felül, mert egyrészt egy csomót kellet ránk várnia a parkban, másrészt nagyon kedvesen vendégül látott minket, de nem tudtuk eldönteni, hogy örül-e neki, kevesli-e, megalázónak gondolja-e, vagy csak nem érti, hogy miért kapta, de az a helyzet, hogy ennyit nekünk megért a betekintés egy vidéki indiai család életébe, még ha csak pillanatokra is. 

Iskolapélda és túlvilági templomok

Délelőtt iszonyú vicces madárhangokra ébredtünk, néhányuk tök ugyanolyan volt, mint az Angry Birdsben, amivel Dana szokott játszani a telefonján, pedig azt hittem, hogy az totális fikció. Első állomásunknak az általános iskolát választottuk, Pippa értünk jött, s együtt tekertünk oda. Közben elhaladtunk a lakása, illetve inkább szobája mellett, amit éppen Baba festett ki. Ugyanis a Diwalira, a fény ünnepére, ami legalább akkora ünnep, mint nálunk a karácsony, Khajurahóban mindenki kifesti a házát vagy legalább is annak egy részét. Ezenkívül mindenki vesz magának valamit, Pippa például egy tévével ajándékozza majd meg magát. Kis girbe-gurba utcácska vezetett az iskolához, ahol éppen az utolsó előtti tanítási nap volt az egy hét szünet előtt. Három nem túl nagy épületből és két udvarból állt a suli, a gyerekek éppen a földön ülve ebédeltek. Amint megláttak, elkezdtek körülöttünk futkározni sárga és barna egyenruhájukban, míg Pippa megmutatta a két osztálytermet. A pici, sötét termecskékben, amiket egy-egy energiatakarékos égő világított meg, két sorban helyezkedett el néhány pad, a falon ügyes kis rajzok díszelegtek, a táblára felírt mondatok társadalomismeret óráról árulkodtak. Időközben befutott az iskolaigazgató is, egy fiatal srác motorral, nyilván leadták neki a drótot, hogy látogatók érkeztek. Míg Dana fotózta az ebéd után krikettet játszó kicsiket, váltottam pár szót a sráccal, és az első benyomás alapján azonnal rohantam Danához, hogy interjúvoljuk meg kamerába, mert annyira jól beszél angolul és olyan intelligens, hogy kár lenne kihagyni, és rengeteg dolgot megtudhatunk az iskoláról. Az igazgató kicsit szabadkozva vállalta, mondván, nem biztos, hogy megfelelően tudja majd kifejezni magát angolul, pedig sokkal jobban tudott, mint mi, úgyhogy nem győztük biztatni. Elmondta, hogy ez nem egy állami, hanem egy magániskola, amit egy olyan ember hozott létre, aki Khajurahóból származik, mert segíteni akart a környékbelieknek. Ide ugyanis csak a legszegényebb családok gyerekeit veszik fel, és mindent biztosítanak nekik, az ellátástól kezdve az egyenruháig, tankönyvekig. Max. tíz gyerekből áll egy osztály, akik különböző életkorúak, de együtt tanítják őket, mert olyan kevesen vannak. Azt tervezik, hogy a későbbiekben bővítik az iskolát, s egy másik épületben újabb tantermeket alakítanak ki, akkor jöhet majd több gyerek is ide tanulni. Most négyen tanítanak itt, köztük Pippa, aki önkéntes alapon vállalta a munkát. Pankaj, az igazgató teljes szabadkezet ad a tanároknak, nincs megszabva, hogyan tanítanak egy tantárgyat, követnek-e tankönyvet vagy nem, ezt a módszert tartja az általános iskolában a leghatékonyabbnak. Benéztünk az órákra is, a tanárnénik kicsit meg voltak szeppenve, úgyhogy csak néhány percet zavartunk. Belepillantva a gyerekek angolfüzetébe nagyon szép, rendezett írásokkal találkoztunk. Ebben az iskolában mindent angolul tanulnak a gyerkőcök.

Amikor leültünk a tanáriban, hogy beírjuk magunkat a vendégkönyvszerűségbe, valahogy a srác magánéletére terelődött a szó, azt hiszem, úgy kezdődött, hogy megkérdeztem, mennyi idős, mert nagyon fiatalnak tűnt. Onnantól kezdve megosztott velünk egy csomó személyes dolgot, s egy ponton, érthető módon, kérte, hogy kapcsoljuk ki a kamerát. Elmondta, hogy 28 éves, bár mindenki fiatalabbnak hiszi, s hogy tanítóként kezdte. Mivel szegény családból származott, 15 éves kora óta fent kellett tartania magát, s ehhez értett a legjobban. Később egyetemre is ment, s most már második szakját, a szociális munkás képzést végezte el. Néhány éve azonban beleszeretett egy lányba, és itt történt nagy törés az életében. Ugyanis a kasztja alapján, amibe született, nem vehette volna el a szerelmét feleségül. Ő azonban ezt az utat választotta, így az egész családja kitagadta őt. Azóta született egy gyermeke, de arra sem kíváncsiak a nagyszülők, nem keresik őket, az ünnepeket nem együtt ülik. Ha találkoznak a faluban, azért köszönnek egymásnak, de semmi több. Megindító volt hallgatni, és nagy élményt jelentett, hogy valaki ilyen készségesen és választékosan mesélt az életéről, mint Pankaj. Soakn egyáltalán nem tartják jónak a kasztrendszert, és még ilyen áron is vállalják, hogy olyan életet élhessenek, amire elhivatottságot éreznek. Cserébe az új kaszt nagy örömmel fogadta be Pankajot, ő pedig megy tovább a megálmodott úton. 

Megbeszéltük vele, hogy elküldjük neki a fotókat, amiket az iskolában csináltunk, majd eltekertünk a nyugati templomcsoporthoz, ahová indiaiaknak 10 rúpia a belépő, külföldieknek 250. Miután még 25 rúpiát fizettünk a videokamera használatáért, beléphettünk a hatalmas parkba, ahol legalább tíz felfoghatatlanul gyönyörű hindu templom található. A Közép-Indiát uraló Csandéla-dinasztia építtette őket a 9-10. században, amikor is virágzott a művészet, s békeidőben Khajuraho volt birodalmuk fővárosa. A templomokat a távolság némileg megóvta a muszlim hódítók rombolásától (bár sok letört szoborfejet így is az ő művüknek tartanak), de ugyanezen távolság volt az, ami miatt a Csandélák 13. századi bukása után elhagyatottá vált a terület. A templomok hétszáz évig lapultak a sűrű dzsungel mélyén, csak a 19. században fedezték fel őket. Nehéz szavakba önteni, micsoda látványt nyújtanak ezek a szent építmények, sokkal többet el tudnak mondani a képek, mint a betűk. Az egyik legfeltűnőbb bennük, hogy rendkívül sok rétegből állnak, amik vízszintesen rakódnak egymásra, ezért a templomok szinte hullámzanak. Törtem is rajta a fejem, hogy honnan a manóból vették ezt az ötletet, aztán csodálatos választ kaptam rá másnap (ld. a következő posztban). Itt is tisztán kivehetők az ívelt templomtorony fő shikarájának oldalán magasba törő mellékcsúcsocskák, mindezt a Kailásza-hegyről mintázták, amit Síva lakhelyének tartanak. A csúcs egy diszkosz alakú, barázdált formában, végül pedig egy korsószerű elemben végződik. Ami mindezek mellett még lenyűgözővé teszi őket, hogy irgalmatlan mennyiségű szobor borítja a templomok oldalát, és természetesen a belső térben is megtaláljuk őket. 

Khajuraho arról híresült el leginkább, hogy a templomok falain erotikus, a Káma Szútrából vett pozitúrák lelhetők fel, a nemek mindenfajta kombinációjában, párosan és csoportosan, időnként állatszereplőket is bevonva a jelenetekbe. Sokan az élet és a teremtés dicsőítésének tartják őket. Vannak istenek és istennők, harcosok, táncosok, zenészek, hétköznapi tevékenységeket végző (pl. talpából tüskét kiszedő, szemét kifestő, éppen törölköző), de tökéletes arányokkal, érzéki kecsességgel ellátott nőalakok. A leghíresebb mind közül a Kandarija Mahadéva-templom, amelynek 30 méter magasra nyúló főtornya mellett 84 kisebb torony furakodik az ég felé, és több mint 800 szobor borítja a falait. A templombejárat kelet felé néz, s a belső szentélyt, ahová gazdagon faragott ajtórámán keresztül lehet belépni, a felkelő nap fénye világítja meg, benne a Síva lingammal és a jónival, ablaka nincsen. Az egyik templommal szemben álló pavilonban hatalmas vaddisznószoborhoz baktattunk fel, amely Visnu egyik inkarnációját, Varahát ábrázolja, és számtalan apró istenalak díszíti. Miközben minden egyes templom minden apró részletét szükségesnek tartottuk szemrevételezni, a délutáni nap olyan erősen kezdett minket gyötörni, hogy kis időre bemenekültünk az árnyékba, hogy egy padon pihegjünk. Miközben Dana nevetséges pózban elaludt, azzal szórakoztattam magam, hogy a park élőlényeit figyeltem, tele volt mókusokkal, akik igazán közel merészkedtek hozzánk, de rikácsoltak a papagájok és megvillantotta szépséges kék szárnyát egy-egy jégmadár is. Hiányoltam a majmokat, szinte megképződött előttem, ahogy a dzungel mélyén tömegével ugrándoznak az elhagyatott templomok kiszögellésein. Magunkhoz térve alkalmunk nyílt a naplemente fényeiben is megcsodálni a földöntúli hangulatot árasztó templomrengeteget, úgy zavartak ki természetesen, hogy már zárnának. 

 

Elérkezett a napnak az a pontja, amitől reggel óta tartottam egy kicsit, a falusi vacsora. Babához nem sok kedvem volt, ráadásul megígérte Danának, hogy kerít valami hagyományos kerítésszaggatót, ami állítólag nagyon erős. Tuktukjával elzötykölődtünk az iskola mögött lévő házikóhoz, ahol már várt minket a család. Mivel már töksötét volt, a kertből nem sokat láttunk, bementünk az udvarra, ahol a betonon egy leterített plédre tessékeltek minket, egy kikötözött kiskecske mellé. Az apuka épp festette az egyik szobát a kettőből, mindegyikbe bekukkantottunk, ablaktalan lyukacskák voltak, ahol a legalább kilenc-tíz tagú család lakott. Oldalt a konyhában készült a vacsora, beinvitáltak engem is, hogy Pippával együtt üljek közéjük, addig Dana kint beszélgetett Babával és a sofőrjével. Most akkor tegyük félre a konyha szó hallatán az agyunkban reprezentálódó képet. Bekukkantottam a kis lyukba, amit konyhának neveznek, egy téglából épített és levakolt, ablaktalan, mindenféle műanyagponyvaszerűséggel lefedett pici térbe, amelynek egyik oldalán volt a tűzhely, azaz egy kis rakás fa égett egy félkör alakú alacsony perem közepén, és arra rakta rá Shanti, a fogatlan mosolyú anyuka a hatalmas serpenyőt, benne puri (vízből és lisztből készült kenyérféle) sült olajban. Csak a tűz fénye világított. Kaptam egy néhány centi magas aprócska sámlit a fenekem alá, a többi kislány és Pippa a földön ültek, és nevetgéltek. A családból senki sem beszélt angolul, Pippa meg csak azt fordította, amit én mondtam nekik, az ő reakcióikat nem, úgyhogy aztán inkább csak metakommunikáltunk. Megtudtam Pippáról is egy-két dolgot, hét éve járt már Indiába, amikor úgy döntött, hogy Khajurahóban akar élni. Ez öt éve volt, abbahagyta a festő szakot Toszkánában, és itt abból él, hogy kiadja az olasz lakását. Talán azért is történt mindez, mert szép sorban meghaltak a szülei és nagyszülei (testvére nincs), de ebbe már nem akartam belemenni jobban. Kint Babáé volt a világ, kivette a hiányzó farktollú szegény kis papagájt a kalitkájából, égő gyufával dobálta a gyerekeket, ez volt a poénkodás. Szerencsére piát nem tudott szerezni, azt mondták, olyan rossz minőségűt találtak, hogy azt inkább nem vették meg, képzelem, miből készülhetett. Utolsó fázisként Shanti csapátit is készített, ami lisztből és vízből készülő kör alakú kenyér, de nem olajban sütik meg, hanem anélkül. Az úgy történt, hogy Shanti berakta a soron következőt a serpenyőbe, majd amikor félig már megsült, belecsűrte a parázsba, hogy az megkapja, végül pedig ott a koszos földön, eldobott bételzacskók és még ki tudja, milyen törmelékek között megcsapkodta kicsit, gondolom, hogy lejöjjön róla a hamu, s már kész is volt. Na, gondoltam, ha ezt megúszom emésztésileg, akkor nagyon frankó vagyok. 

Aperitifként megkínáltak chai-jal (fekete tea tejjel, sok cukorral és némi fűszerrel), amit gyömbéresen készítettek el, nagyon ízletesre sikerült. Letelepedtünk a plédre, s a jól megszokott, rekeszekre osztott fémtálcán (thali) elénk hozták a vacsorát: négy darab purit (valamiért nem a csapátit kaptuk, szerencsére), sáfrányos rizst, aloo ghobit (krumplis-karfiolos szabdzsit, amit garam masalával fűszereztek) és bhindi masalát (amit lady fingernek, hölgyujjnak is neveznek, nálunk nem igazán ismert növény). Annyira finom volt minden, hogy teljesen le voltunk nyűgözve, meg irgalmatlanul jóllaktunk. Körbeültek minket mosolyogva, s ők csak utánunk ettek a konyhában. Lassan elköszöntünk, s adtunk némi pénzt a családnak, hiszen tudtuk jól, hogy ez erről is szól. Mindenesetre nagyon érdekes élmény volt, s a kaját is rendben megemésztettük. Hazaérve jól esett megint kiülni kicsit a lépcsőre lefekvés előtt.

(Ezt a posztot Kikka horogte ide.)

(Ez a papucs az egyik templom elott hevert, mindig le kell venni, mielott belep az ember a szent helyre. Klikkre nagyobb lesz es megnezhetitek a markajat. Nem hittem a szememnek...  /Pater/)

Léptékváltás – megérkezünk Khajurahóba

Hajnali öt előtt kihámoztuk magunkat zsákjainkból, s elkezdtünk összeszedelőzködni, mikor Pippa felvilágosított, hogy legalább egy óra késésben vagyunk. Arra az időre már nem aludtunk vissza, inkább megbeszéltük Danával az éjszakai élményeinket. Mindkettőnket meglepett, hogy időnként iszonyú nagy sebességgel repesztettünk a síneken, néha viszont rengeteget álltunk, e kettő váltakozott az éjszaka során. Allahabadnál, mielőtt még fekhelyet szerkesztettünk volna magunknak, felszállt egy rendőr egy akkora mordállyal, amit eddig csak filmekben láttam (a vonaton mindig van rendőr), ennek megfelelően nem is volt túl szimpatikus, főleg amikor leült hozzánk. Hindiül kezdett magyarázni, Dana nagy nehezen kiderítette, hogy információkat adott át, pl. hogy hol vagyunk meg hogy mikor érünk hová. Megint ráflesseltem a zakatolás ringató monotóniája közben, milyen durva, hogy itt vagyok, egy olyan távoli pontján a világunknak, ahol semmi, de tényleg semmi sem olyan, mint otthon. Például sosem igazán kék az ég. Valószínűleg a párától, a nagyvárosokban persze a szmog is hozzájárul. Az utcákon nincs járda, a kereszteződésekben nincs zebra. Ha át akarsz kelni az úton, életveszélyesnek tűnő mutatványt kell bemutatnod, mégsem kell igazán félned, csak figyelned, mint ahogy mindenki azt teszi, s így válik működővé a káosz. Ha vonalak vannak felfestve az útra, vagy esetleg piros lámpa villan fel, ugyanúgy hömpölyög tovább a rendszertelen massza, ezek a jelzések senkit sem izgatnak. Az üzlethelyiségek sokszor iszonyatos tákolmányt jelentenek csak, mindenhonnan összehordott anyagokból kialakítva. Egyszer találkoztunk csak eddig ajtóval, egy pénzváltónál, de az nagyon vicces volt, befelé menet Dana előrement, én meg nem is néztem oda, mit csinálok, csak fogtam a kilincset és próbáltam automatikusan becsukni az ajtót, míg észre nem vettem, hogy már újra kinyitottam az ellenkező irányba, mint egy lengőajtót, mivel zár az nem volt rajta. Kifelé menet végignéztem, ahogy Dana reflexből ugyanezt csinálja. Az napi szinten előfordul, hogy áramszünet van, a legtöbb helyen nincs melegvíz, csak külön kérésre. Meleg van, mégis hosszú ruhában járnak-kelnek, a legtöbb nő száriban vagy annak valamilyen variációjában (ha házas, de azt a hinduk a homlokukra ragasztott bindivel és karkötőkkel is jelzik), illetve buggyos nadrágban és hosszú felsőben (ha nem házas, ezért esetemben mindig meglepődnek, hogy a Dana felesége vagyok, nem pedig a barátnője), a férfiak leginkább hosszú ujjú, csíkos vagy kockás ingben és öltönynadrágban, még a legszakadtabbak is. A legtöbben nem szerelemből házasodnak, mégis Indiában válnak el a legkevesebben. (A házastárs kiválasztásakor az egész család azon dolgozik, hogy kaszt, pénzügyi háttér, horoszkóp és még ki tudja, mi alapján a legmegfelelőbbet válassza ki a házasulandónak.) Az utcákon alig látni nőt, gondolom, legtöbbször otthon vannak a gyerekekkel meg a háztartással. Az, hogy fekszenek az utcán vagy padon, az semmit nem jelent, teljesen elfogadott, és nem lehajolnak, ha valamit a földön kell csinálni, hanem inkább leguggolnak, és az is természetes, hogy a földön ülve, kézzel fogyasztják el az ételt, legyen az bármilyen állagú. A legidősebbek is el tudnak kuporogni egy aprócska helyen, vagy órákig törökülésben ülni. Rengetegen vannak, tolakszanak, rád másznak, az aurádnak lőttek, de ha rájuk mordulsz, nem morognak vissza. Hiába hallatszik úgy, mintha egyesek folyamatosan üvöltöznének egymással (miközben iszonyatosan hadarnak), mégsincs félelemérzeted, mert teljesen jámborak. Engem leginkább csak Danin keresztül szólítanak meg, s ő az első számú, akire figyelnek, akit tekintetbe vesznek, pont fordítva, mint nálunk. Sokan tudnak valamennyit angolul, de a kiejtésük nagyon messze van a kívánatostól, erősen kell koncentrálni, hogy az ember megértse. Ez azért is van, mert pl. náluk van olyan hang, ami a “d” és a “t” között szólal meg, s ezért az angol szavak hasonló betűi is hol így, hol úgy hangzanak, de sokszor mondanak “p”-t is az “f” helyett. Ha egyetértenek veled, leginkább a fejrázáshoz hasonlítható jelzést adnak. Mi minden helyzetben udvariaskodunk, ők nem használják azt a szót, hogy köszönöm. Ha zenét hallgatnak, nem foglalkoznak azzal, zavar-e valakit, mint a vonaton az éjszaka kellős közepén a telefonjából szoprán hangfekvésű nyekergést bömböltető fickó vagy egyik útitársunk, aki használt ugyan fülhallgatót, de folyamatosan tapsikolt a zenére. Nem cigiznek, helyette viszont folyamatosan bételt rágnak, először nem tudtam, miért olyan artikulálatlan egyesek beszéde, de aztán felfedeztem, hogy úgy is beszélnek, ha a szájuk telis-tele van bétellel és felgyülemlett nyállal, aminek vörös színű elegyét aztán nagy harákolások közepette köpik ki. Most hirtelen csak ennyi jutott eszembe, és ez csak a felület, amit első benyomásra érzékelni lehet.

Megértettem, milyen valóban utazni, amikor nem feltétlenül pihenés céljából mész el valahová, hanem jóval több időt ott töltesz, részévé válsz a hétköznapjaiknak (bár sajnos még mindig csak turistaképpen, de ez már az utazó üzemmód), hogy megismerd a világukat, és ez nem kizárólag szép és pozitív élményekkel jár, hiszen az élet sem arról szól, hogy folyamatosan jól érzik benne magukat az emberek. Amikor beleoldódsz a térbe és időbe, és már nem tudod megmondani, hányadika van és milyen nap, csak úton vagy.

Nagy várakozással tekintettem khajurahói négy napunk elébe, ahová a legtöbben – nagyon is érthető módon – a világörökség részét képező, 9. és 10. század között épült templomcsoportok kedvéért zarándokolnak el (bár csak egy-egy napra), amik híresek erotikus jeleneteket (Káma Szútra-pozíciókat) ábrázoló szobraikról. Pippa mondta, hogy segít jó szállást találni, és hogy a pasija kijön elé az állomásra, ami meglehetősen távol van a falutól, úgyhogy minket is el tudnak vinni. Szuper volt megérkezni a pici kis állomásra, körülötte viszonylagos tisztaság, nyugalom, madárhangok, meg a riksások raja. Bemutatkoztunk Babának, Pippa pasijának, aki nem volt túl barátságos, s elindultunk saját tuktukjával, amiből üvöltött a zene. A falu központjától öt percnyire lévő, meglepően rendben tartott Shri Krishna Jungle Resortnál álltunk meg, tartottunk is tőle, hogy drágább lesz, mint amit Pippával beszéltünk. A csajszi otthagyott minket, de előtte még meghívott az általános iskolába, ahol tanít. Kapásból egy százassal többért akarták kiadni nekünk a szobát, mint amit Pippa mondott, de ahogy megemlítettük olasz ismerősünk nevét, rögtön normál árfekvésre váltottak. Ez a komplexum egy tágas belső kertszerűségből állt, hintaággyal, öntözött gyeppel, virágokkal, körülötte kis apartmanházacskákkal, bennük tágas szobákkal. Annyira nyugi volt azokhoz képest, amiket eddig tapasztaltunk, hogy elképzelhetőnek tartottuk, hogy tovább fogunk itt maradni a tervezettnél.

Kis pihi után begyalogoltunk a faluba, ahol azon nyomban ránk akaszkodtak az önjelölt jóakarók, leginkább tizenévesek, és nem eresztettek. A három nagy templomcsoportból a lemenő nap fényéhez a keletieket választottuk, de előtte béreltünk két irgalmatlanul rozoga biciklit, hogy gyorsabban haladhassunk. Ez kisebb vitát eredményezett, mert Dana sokallotta az árat természetesen, amivel az első fickó (kétségtelenül a legelviselhetőbb állapotban lévő cangákért) le akart húzni minket. Így csak azért sem tőle szereztünk bicajt. Beletelt egy kis időbe, mire némi biztonságérzetem alakult ki az új járgánnyal kapcsolatban. A templomoknál nagy energiánkba került elhajtani az alkalmi guide-okat, hogy végre nyugodtan tudjuk élvezni a látványt. (A templomokról később még lesz szó). Nem sok ház volt a környékükön, inkább egy jókora rét terpeszkedett ott, aminek füvét hatalmas bivalyok legelték. A faluba visszafelé vezető úton éppen csapatosan meneteltek, megszakítva egy-egy tehénnel. Adrenalinszintünket jelentősen növelte, hogy az egyik bika (pedig mindig nagyon békések) kiszámíthatatlannak és dühösnek tűnt, a falusi ember (feltehetően a csordapásztor) kiabálva ütötte egy bottal, közben egy meredekebb lejtőn kellett váltó nélkül fölfelé tekernünk, úgyhogy eléggé aggodalmas pillantásokkal tekintgettünk a hátunk mögé, nem szalad-e utánunk valamelyik nagytestű.

Estére megbeszéltük Pippával, hogy a Bella Italia nevű étteremben találkozunk, ami anno olaszoké volt (mert sok turista érkezett onnan), de most már Baba egyik nagybátyja a tulaj. Ez is egyébként ugyanolyan lepattant hely, mint a többi, fent az egyik főutcában álló házacska tetején. Miután visszavittük a bicajokat, ettünk egy kis közepes finomságú olasz kaját, és beszélgettünk Babával is, akinek akkora volt az arca, hogy nehezen fért el a helyen. Nekem roppant ellenszenves volt az arroganciája, ahogy ott kiskirálykodott folyamatosan, de aztán oldódott és mesélt a faluról. Már több éve tervezik a hatóságok, hogy kiürítik Khajurahóban a fő látványosságként funkcionáló nyugati templomok környékét, és ledózerolják a rozzant házakat, üzleteket, majd parkot létesítenek a helyükre. Ezért sok embernek már kifizették az ingatlanjáért a dupla árat. A belföldi reptér helyett meg nemzetközi repülőteret akarnak létrehozni itt. Már így is kizárólag csak a turizmusból él a falu, idén egyelőre kevesen jöttek, úgyhogy ezért is vannak így ránk akaszkodva. Baba felajánlotta, hogy a következő este elvisz minket egy igazi falusi családhoz, ami az ő második otthona, hogy megtudhassuk, milyen egy hagyományos étkezés, s ezt nem lehetett visszautasítani. Közben beszélgettünk az árakról is, végül kikötöttünk ugyanannál a bicajüzletnél, ahol Dana vitázott az emberrel (aki épp nem tartózkodott ott), mert kiderült, ő is Baba nagybátyja, így Babától béreltük ki a következő három napra a bringákat, némileg olcsóbb árban megállapodva. Hazatekertünk a töksötét úton, én csak kettővel mertem hajtani a láthatatlan kátyúk és a keskeny út miatt, meg az úttesten haladva még zavaróbb volt, hogy Indiában a bal oldalon kell menni, nem a jobbon, de gond nélkül elértünk közeli szállásunkra. Meglepően hűvös lett estére, így kardigánt kellett húznom, mikor kiültünk még a lépcsőre órákig beszélgetni.