Léptékváltás – megérkezünk Khajurahóba

Hajnali öt előtt kihámoztuk magunkat zsákjainkból, s elkezdtünk összeszedelőzködni, mikor Pippa felvilágosított, hogy legalább egy óra késésben vagyunk. Arra az időre már nem aludtunk vissza, inkább megbeszéltük Danával az éjszakai élményeinket. Mindkettőnket meglepett, hogy időnként iszonyú nagy sebességgel repesztettünk a síneken, néha viszont rengeteget álltunk, e kettő váltakozott az éjszaka során. Allahabadnál, mielőtt még fekhelyet szerkesztettünk volna magunknak, felszállt egy rendőr egy akkora mordállyal, amit eddig csak filmekben láttam (a vonaton mindig van rendőr), ennek megfelelően nem is volt túl szimpatikus, főleg amikor leült hozzánk. Hindiül kezdett magyarázni, Dana nagy nehezen kiderítette, hogy információkat adott át, pl. hogy hol vagyunk meg hogy mikor érünk hová. Megint ráflesseltem a zakatolás ringató monotóniája közben, milyen durva, hogy itt vagyok, egy olyan távoli pontján a világunknak, ahol semmi, de tényleg semmi sem olyan, mint otthon. Például sosem igazán kék az ég. Valószínűleg a párától, a nagyvárosokban persze a szmog is hozzájárul. Az utcákon nincs járda, a kereszteződésekben nincs zebra. Ha át akarsz kelni az úton, életveszélyesnek tűnő mutatványt kell bemutatnod, mégsem kell igazán félned, csak figyelned, mint ahogy mindenki azt teszi, s így válik működővé a káosz. Ha vonalak vannak felfestve az útra, vagy esetleg piros lámpa villan fel, ugyanúgy hömpölyög tovább a rendszertelen massza, ezek a jelzések senkit sem izgatnak. Az üzlethelyiségek sokszor iszonyatos tákolmányt jelentenek csak, mindenhonnan összehordott anyagokból kialakítva. Egyszer találkoztunk csak eddig ajtóval, egy pénzváltónál, de az nagyon vicces volt, befelé menet Dana előrement, én meg nem is néztem oda, mit csinálok, csak fogtam a kilincset és próbáltam automatikusan becsukni az ajtót, míg észre nem vettem, hogy már újra kinyitottam az ellenkező irányba, mint egy lengőajtót, mivel zár az nem volt rajta. Kifelé menet végignéztem, ahogy Dana reflexből ugyanezt csinálja. Az napi szinten előfordul, hogy áramszünet van, a legtöbb helyen nincs melegvíz, csak külön kérésre. Meleg van, mégis hosszú ruhában járnak-kelnek, a legtöbb nő száriban vagy annak valamilyen variációjában (ha házas, de azt a hinduk a homlokukra ragasztott bindivel és karkötőkkel is jelzik), illetve buggyos nadrágban és hosszú felsőben (ha nem házas, ezért esetemben mindig meglepődnek, hogy a Dana felesége vagyok, nem pedig a barátnője), a férfiak leginkább hosszú ujjú, csíkos vagy kockás ingben és öltönynadrágban, még a legszakadtabbak is. A legtöbben nem szerelemből házasodnak, mégis Indiában válnak el a legkevesebben. (A házastárs kiválasztásakor az egész család azon dolgozik, hogy kaszt, pénzügyi háttér, horoszkóp és még ki tudja, mi alapján a legmegfelelőbbet válassza ki a házasulandónak.) Az utcákon alig látni nőt, gondolom, legtöbbször otthon vannak a gyerekekkel meg a háztartással. Az, hogy fekszenek az utcán vagy padon, az semmit nem jelent, teljesen elfogadott, és nem lehajolnak, ha valamit a földön kell csinálni, hanem inkább leguggolnak, és az is természetes, hogy a földön ülve, kézzel fogyasztják el az ételt, legyen az bármilyen állagú. A legidősebbek is el tudnak kuporogni egy aprócska helyen, vagy órákig törökülésben ülni. Rengetegen vannak, tolakszanak, rád másznak, az aurádnak lőttek, de ha rájuk mordulsz, nem morognak vissza. Hiába hallatszik úgy, mintha egyesek folyamatosan üvöltöznének egymással (miközben iszonyatosan hadarnak), mégsincs félelemérzeted, mert teljesen jámborak. Engem leginkább csak Danin keresztül szólítanak meg, s ő az első számú, akire figyelnek, akit tekintetbe vesznek, pont fordítva, mint nálunk. Sokan tudnak valamennyit angolul, de a kiejtésük nagyon messze van a kívánatostól, erősen kell koncentrálni, hogy az ember megértse. Ez azért is van, mert pl. náluk van olyan hang, ami a “d” és a “t” között szólal meg, s ezért az angol szavak hasonló betűi is hol így, hol úgy hangzanak, de sokszor mondanak “p”-t is az “f” helyett. Ha egyetértenek veled, leginkább a fejrázáshoz hasonlítható jelzést adnak. Mi minden helyzetben udvariaskodunk, ők nem használják azt a szót, hogy köszönöm. Ha zenét hallgatnak, nem foglalkoznak azzal, zavar-e valakit, mint a vonaton az éjszaka kellős közepén a telefonjából szoprán hangfekvésű nyekergést bömböltető fickó vagy egyik útitársunk, aki használt ugyan fülhallgatót, de folyamatosan tapsikolt a zenére. Nem cigiznek, helyette viszont folyamatosan bételt rágnak, először nem tudtam, miért olyan artikulálatlan egyesek beszéde, de aztán felfedeztem, hogy úgy is beszélnek, ha a szájuk telis-tele van bétellel és felgyülemlett nyállal, aminek vörös színű elegyét aztán nagy harákolások közepette köpik ki. Most hirtelen csak ennyi jutott eszembe, és ez csak a felület, amit első benyomásra érzékelni lehet.

Megértettem, milyen valóban utazni, amikor nem feltétlenül pihenés céljából mész el valahová, hanem jóval több időt ott töltesz, részévé válsz a hétköznapjaiknak (bár sajnos még mindig csak turistaképpen, de ez már az utazó üzemmód), hogy megismerd a világukat, és ez nem kizárólag szép és pozitív élményekkel jár, hiszen az élet sem arról szól, hogy folyamatosan jól érzik benne magukat az emberek. Amikor beleoldódsz a térbe és időbe, és már nem tudod megmondani, hányadika van és milyen nap, csak úton vagy.

Nagy várakozással tekintettem khajurahói négy napunk elébe, ahová a legtöbben – nagyon is érthető módon – a világörökség részét képező, 9. és 10. század között épült templomcsoportok kedvéért zarándokolnak el (bár csak egy-egy napra), amik híresek erotikus jeleneteket (Káma Szútra-pozíciókat) ábrázoló szobraikról. Pippa mondta, hogy segít jó szállást találni, és hogy a pasija kijön elé az állomásra, ami meglehetősen távol van a falutól, úgyhogy minket is el tudnak vinni. Szuper volt megérkezni a pici kis állomásra, körülötte viszonylagos tisztaság, nyugalom, madárhangok, meg a riksások raja. Bemutatkoztunk Babának, Pippa pasijának, aki nem volt túl barátságos, s elindultunk saját tuktukjával, amiből üvöltött a zene. A falu központjától öt percnyire lévő, meglepően rendben tartott Shri Krishna Jungle Resortnál álltunk meg, tartottunk is tőle, hogy drágább lesz, mint amit Pippával beszéltünk. A csajszi otthagyott minket, de előtte még meghívott az általános iskolába, ahol tanít. Kapásból egy százassal többért akarták kiadni nekünk a szobát, mint amit Pippa mondott, de ahogy megemlítettük olasz ismerősünk nevét, rögtön normál árfekvésre váltottak. Ez a komplexum egy tágas belső kertszerűségből állt, hintaággyal, öntözött gyeppel, virágokkal, körülötte kis apartmanházacskákkal, bennük tágas szobákkal. Annyira nyugi volt azokhoz képest, amiket eddig tapasztaltunk, hogy elképzelhetőnek tartottuk, hogy tovább fogunk itt maradni a tervezettnél.

Kis pihi után begyalogoltunk a faluba, ahol azon nyomban ránk akaszkodtak az önjelölt jóakarók, leginkább tizenévesek, és nem eresztettek. A három nagy templomcsoportból a lemenő nap fényéhez a keletieket választottuk, de előtte béreltünk két irgalmatlanul rozoga biciklit, hogy gyorsabban haladhassunk. Ez kisebb vitát eredményezett, mert Dana sokallotta az árat természetesen, amivel az első fickó (kétségtelenül a legelviselhetőbb állapotban lévő cangákért) le akart húzni minket. Így csak azért sem tőle szereztünk bicajt. Beletelt egy kis időbe, mire némi biztonságérzetem alakult ki az új járgánnyal kapcsolatban. A templomoknál nagy energiánkba került elhajtani az alkalmi guide-okat, hogy végre nyugodtan tudjuk élvezni a látványt. (A templomokról később még lesz szó). Nem sok ház volt a környékükön, inkább egy jókora rét terpeszkedett ott, aminek füvét hatalmas bivalyok legelték. A faluba visszafelé vezető úton éppen csapatosan meneteltek, megszakítva egy-egy tehénnel. Adrenalinszintünket jelentősen növelte, hogy az egyik bika (pedig mindig nagyon békések) kiszámíthatatlannak és dühösnek tűnt, a falusi ember (feltehetően a csordapásztor) kiabálva ütötte egy bottal, közben egy meredekebb lejtőn kellett váltó nélkül fölfelé tekernünk, úgyhogy eléggé aggodalmas pillantásokkal tekintgettünk a hátunk mögé, nem szalad-e utánunk valamelyik nagytestű.

Estére megbeszéltük Pippával, hogy a Bella Italia nevű étteremben találkozunk, ami anno olaszoké volt (mert sok turista érkezett onnan), de most már Baba egyik nagybátyja a tulaj. Ez is egyébként ugyanolyan lepattant hely, mint a többi, fent az egyik főutcában álló házacska tetején. Miután visszavittük a bicajokat, ettünk egy kis közepes finomságú olasz kaját, és beszélgettünk Babával is, akinek akkora volt az arca, hogy nehezen fért el a helyen. Nekem roppant ellenszenves volt az arroganciája, ahogy ott kiskirálykodott folyamatosan, de aztán oldódott és mesélt a faluról. Már több éve tervezik a hatóságok, hogy kiürítik Khajurahóban a fő látványosságként funkcionáló nyugati templomok környékét, és ledózerolják a rozzant házakat, üzleteket, majd parkot létesítenek a helyükre. Ezért sok embernek már kifizették az ingatlanjáért a dupla árat. A belföldi reptér helyett meg nemzetközi repülőteret akarnak létrehozni itt. Már így is kizárólag csak a turizmusból él a falu, idén egyelőre kevesen jöttek, úgyhogy ezért is vannak így ránk akaszkodva. Baba felajánlotta, hogy a következő este elvisz minket egy igazi falusi családhoz, ami az ő második otthona, hogy megtudhassuk, milyen egy hagyományos étkezés, s ezt nem lehetett visszautasítani. Közben beszélgettünk az árakról is, végül kikötöttünk ugyanannál a bicajüzletnél, ahol Dana vitázott az emberrel (aki épp nem tartózkodott ott), mert kiderült, ő is Baba nagybátyja, így Babától béreltük ki a következő három napra a bringákat, némileg olcsóbb árban megállapodva. Hazatekertünk a töksötét úton, én csak kettővel mertem hajtani a láthatatlan kátyúk és a keskeny út miatt, meg az úttesten haladva még zavaróbb volt, hogy Indiában a bal oldalon kell menni, nem a jobbon, de gond nélkül elértünk közeli szállásunkra. Meglepően hűvös lett estére, így kardigánt kellett húznom, mikor kiültünk még a lépcsőre órákig beszélgetni.