2009. november 9., hétfő

A Singalila túra


Mivel Vén Rigóbél Bácsi még a neten lóg és a videjót intézi, az idő sürget, a rajongóink türelmetlenek, kénytelen vagyok magamra vállalni a megterhelő feladatot, hogy a Singalila túra megpróbáltatásait és gyönyöreit közkinccsé tegyem.
Úgy alakult tehát, hogyha már itt vagyunk, akkor nem elégszünk meg azzal, hogy a Kancsendzönga árnyékában ücsörgünk, hanem keresünk valami nagyobbat. Mivel nagyobb dolog a világon csak kettő van és abból az egyiket(K2) már láttuk, nem maradt más hátra, elindultunk a Mount Everest nyomába.
Előkészületként elmentünk a turista irodába érdeklődni, hogy szűkös időnkbe miféle túrát javasolnak belezsúfolni, mikor hol mit mennyiért tudunk beszerezni hozzá, aztán béreltünk két,rendkivül rossz állapotban levő hálózsákot s cuccunk felét a hotelben hagyva elindultunk. A dzsipek reggel hétkor indultak Mana Bhanjangba, a túra kiindulópontjahoz. Sikerült is odaérnünk időben. Ott találkoztunk Oliverrel, egy francia gyerekkel, aki szintén oda igyekezett, ahova mi, igy közösen kerestünk kocsit. Mivel hármunkon kivül nemigen akadt más, és nem akartunk órákat várni, mig előkerül meg hét ember, úgy tűnt, kénytelenek leszünk hárman kifizetni a normál esetben tiz főre eloszló viteldijat. Kis alkudozás után, ha jól emlékszem, megállapodtunk fejenként 150ben, ami pont 3szor annyi, mint amire eredetileg szamitottunk. De hát az idő is pénz( a miénk meg pláne), arról meg nem is beszélve, hogy igen kényelmes hárman ülni egy ekkora kocsiban. Másfél- két óra alatt meg is érkeztünk, közben megtudtuk, hogy újdonsült ismerősünk a kalkuttai egyetemen tanul menedzsmentet.
Mana Bhanjang az indiai és nepáli hataron fekszik. főutcájának jobb oldala Indiához, bal oldala Nepálhoz tartozik. Előszőr be kellett mennünk egy szobába, ahol felirták a nevünket meg az útlevél- és vizumszámunkat, majd egy másikba mentünk, ott felirták a nevünket plusz az útlevél-és vizumszámunkat, továbbá közölték, hogy guide-ot kell bérelnünk, mert a nemzeti park területére nem léphetünk kisérő nélkül. Erről már értesitettek minket a darjeelingi tourist officeban is, de ott azt mondták, hogy 350be kerül és meg lehet úszni. Itt azt mondták, hogy napi 500 és nem lehet megúszni, mert az egynapi járóföldre és 1000 méter szintkülönbséggel feljebb lévő ellenőrzőponttól vissza fognak minket küldeni, de persze próbáljuk meg, ha akarjuk, nekik nincs joguk minket ebben megakadályozni, de majd ha felmásztunk, akkor majd megbánjuk... Ezt olyan meggyőzően adták elő, hogy a francia fickóval közösen felfogadtunk egy embert, aki csak később került elő, hogy kisérjen minket utunkon. Következő állomásunk egy harmadik szoba volt, ahol felirták a nevünket meg az útlevél-és vizumszámunkat, továbbá fizetnünk kellett belépőt és fizetnünk kellett volna mindkét fényképezőért és a kameráért egyaránt. Mi beértük annyival, hogy csak 1 gépért fizettünk talán 75 rúpiát. A kameráért 400at kellett volna, ha kocsival vagy lóval megyünk, akkor ennek töredékét. Utolsó papirmunkaként még feliratták velünk, hogy 3 műanyag palackunk van. Ezeket állitásuk szerint meg kell őrizni vegig, mert a kijáratnál megnézik. Nem igy történt.
Végre valahára elindultunk négyesben: a francia, a gorka és mi ketten. Az első órában olyan meredeken emelkedett az út, hogy máig nem értem egyrészt azt, hogy hogyan tudtunk rajta felmenni, másrészt azt, hogy Oliver es Binut hogyan tudott rajta olyan gyorsan és könnyedén felmenni. Mindenestre ez egy jó alkalom volt magunkba nézve önkritikát gyakorolni és találni végre egy olyan dolgot, amiben nem mi vagyunk a legjobbak. Az óra leteltével megérkeztünk egy kis házikóhoz, ahol rendeltünk magunknak teát es szusszanhattunk egyet. Még bele sem kortyoltunk a teába, amikor Oliver frissen és fiatalon már tovább is akart menni. Az ő zsákja sem volt könnyű, de mi csak egyet akartunk ketten vinni, hogy az egyikünk mindig üdítően röhöghessen a másikon, így belezsúfoltuk a két  koszladék hálózsákot egy hátizsákba, ezzel majdnem meg is töltöttük teljesen, majd vettünk 4 liter vizet, ami nagy hibának bizonyult, mert sok kis állomás akadt útközben, ahol szerezhettünk volna utánpótlást, de ezt akkor még nem tudhattuk, plusz elraktunk még egy-két cuccot, így cipeltük a szerintünk több, mint 10 kilós pakkunkat. 


 

 

A statívról lemondtunk, bár azt tervetük, hogy fogunk éjszaka is fényképezni, de szerencsére meggondoltuk magunkat és a hotelben hagytuk.  A túránkat három naposra terveztük egyébként, az első nap Maniphangjangból Tongluba igyekeztünk feljutni, ez kb. 900 méter szintkülönbség, 2134 méterről 3060-ra.Innen másnap egy 400 méteres ereszkedés, majd egy 1000 méteres mászás következik, ekkor feljutunk Sandakhpuba, ami 3600 méter körül van. Innen lelépünk vezetőnktől és alkalmi útitársunktól, hogy egyedül leereszkedjünk Rimbikbe, 2130 méter magasra, túránk végállomására. Az első állomáson szerencsére csomagot cseréltünk, ezáltal kicsit könnyebben tudtam felfelé haladni, mint azelőtt. A 37 km-re lévő Sandakhpuba egyébként dzsippel is el lehet jutni, így utunk gyakran keresztezte az autóutat, ha azt a kőrakást lehet annak nevezni. Dzsippel biztos hogy gyötrelmesebb a feljutás, igaz, 5 óra alatt túl van rajta az ember, míg mi két napig mentünk felfelé. Körülbelül óránként botlottunk újabb és újabb kis állomásba, ami vagy egy egytől néhány házig terjedő méretű település volt, vagy katonai bázis, a nepáli határ miatt. Sokszor kellett útlevelet mutogatnunk és füzetekbe írogatnunk ugyanazokat az adatokat, mert rendszeresen átkanyargott az út Nepálba. Egy idő után, aztán már teljesen a nepáli oldalon haladtunk, alattunk hatalmas zöldellő völgyek, útközben időnként kis házak, nagyon kedves emberekkel, rohangászó csirkékkel és lustálkodó kutyákkal. Hihetetlen nyugalom mindenütt. 



 

 

Ahogy emelkedtünk felfelé, úgy ritkult az erdő körülöttünk, végül ligetes hegyi mezőkön sétálgattunk, illetve a meredekebb szakaszokon csak vonszoltuk magunkat. Annyira azért nem volt vészes, de mikor táskával kellett menni, akkor időnként tényleg kiköptük a tüdőnket. A szenvedéseket tetézte, hogy én Darjeelingbe érkezésem óta némileg le voltam robbanva, mert megfáztam és fájt a torkom, ekkor kezdtem el köhögni is, ami rohadt idegesítő volt, mert a zihálás köhögéssel együtt nagyon szar dolog. Végül is olyan 4 óra alatt felértünk Tumlinba, ami ugyan kicsit messzebb volt Tonglutól, eredeti állomásunktól, de vezetőnk, Binut azt mondta, hogy ez szerinte jobb hely. Ekkor már jóideje Nepálban tartózkodtunk, és végül az éjszakát is itt töltöttük. Tumlin pár házból álló kis település egy gerincen, remek kilátással a Kancsendzöngára, északnyugat felé pedig az Everest csoportra. A csoport legnagyobbnak látszó tagja a Makalu jobbról, a Lhotse pedig balról fogja közre a Mount Everestet, ami annak ellenére, hogy a legmagasabb csúcs, mégis kisebbnek látszik a távolság miatt a többinél. Miután ebédeltünk egy keveset, kint ücsörögtünk a napon, próbáltuk szárítani átizzadt ruháinkat és beszélgettünk Binuttal a családjáról, a gorkákról, a munkájáról. Binut a közé a 43 kiképzett hegyi vezető közé tartozik, akik jogosultak csopotokat vezetni a Singalila Nemzeti Parkba. A durván 2000 fős populációval bíró Maniphanjangban él feleségével és négyéves kisfiával. A túravezetők egy rotációs lista szerint jutnak csoportjaikhoz, azaz mikor mi odaértünk Maniphanjangba és guide-ot kerestünk, akkor pont ő volt a lista első helyén, miután azonban  visszatér a falujába, az utolsó helyre kerül vissza, és meg kell várnia, hogy elfoggyanak előle az előtte álló vezetők. Szezonban így is kb. hetente jut újabb csoporthoz, ami azt jelenti, hogy 3-4-5 napra eltűnik otthonról. 500 rúpiát kap egy napra, ez az összeg független attól, hogy milyen létszámú csoportot vezet. Binut is gorka, mint csaknem mindenki a régióban. A gorkák a 19. század közepe felé települtek erre a vidékre Nepálból, és mára a legnagyobb számú népcsoportként vannak jelen Nyugat-Bengál északi részén, a darjeelingi régióban. Jelentős és jól szervezett politikai erővé fejlődtek, elsődleges céljuk a Nyugat-Bengáltól való elszakadás, azaz a független Ghorkaland állam megalapítása. Fontos, hogy nem önálló országot, hanem Indián belül szeretnének önálló államot létrehozni. Ez ma már csak néhány politikai alkun és megegyezésen múlik, idővel valószínűleg összejön nekik. A nyugat-bengáli kormányzatnak persze nem érdeke, mert a turisták zöme, a teatermesztés nagy része ebbe a régióba esik, így nyilván a pénz is őket illetné majd, ami befolyik ezekből az ágazatokból. A gorkák sajátos kevert nyelvet beszélnek, a nepáli, a tibeti és a hindi egyfajta keverékét, írásuk viszont megegyezik a hindi írásmóddal. Jellemzően kevert vallásúak, azaz érdekes módon egyszerre buddhistták, hinduk és keresztények is. Ez persze leginkább abban nyilvánul meg, hogy mindegyik vallás főbb ünnepeit megünneplik, így nem nagyon unatkoznak, simán belefér a Diwali, a Karácsony és még számtalan más ünnep és fesztivál. Házasodásaikra az ún. arangement marriage jellemző, azaz, nem szerelmi házasságot kötnek, hanem a családfő által kijelölt párt kell elvenniük. Binut is így házasodott, de úgy tűnik, hogy ez mindenki számára teljesen természetes és elfogadott dolog, nem nagyon lázadoznak ellene. Miközben beszélgettünk, négy kiskecske ugrándozott körülöttünk és időnként valamelyikünk ruhadarabajának elfogyasztásával próbálkozott, nagyon aranyosak voltak.




A szállásunk háromágyas takaros szoba volt, persze fűtés itt nincsen, viszont kaptunk fejenként vagy három jó meleg takarót, és a hosszú, konyhában eltöltött várakozás után elfogyasztott vacsora befejeztével este 7kor elmetünk aludni. A konyhában az egész család sürgött-forgott, Nila a családfő asszonyság, az ő testvére és annak gyerekei, mindenki szorgoskodott valamivel. Idővel ugyanis befutott egy jó 20-30 fős társaság is, a Youth Hostel International nevű szervezet főként fiatal indiaiakból álló csoportja, akik szintén a Singalila túrát járták éppen végig. Jókedvű, éneklős társaság volt, de jócskán adtak munkát a háziaknak. Végül teát, tojás curryt, dált, rengeteg rizst, és mindenféle csatnit és szószokat kaptunk, igazán kellemesen bezabáltunk, jól esett, de utána már semmire sem voltunk képesek egyrészt a sötét és a hideg miatt, másrészt pedig a fizikai állapotunk miatt. Nem aludtam valami jól, mert állandóan köhögnöm kellett, meg az orrom is bedugult, így nehéz volt reggel 5.30-kor Binut kopogására felkelni, összecihelődni a rohadt hideg szobában és felmászni egy kis csúcsocskára, hogy onnan nézzük meg a napfelkeltét, ami rózsaszínűvé majd narancssárgává varázsolja a Kancsendzönga hatalmas tömbjét. Hajnalban lehet a legjobban az Everest régiót is megfigyelni, mert ilyenkor a legtisztább a levegő. Lenyűgöző látvány volt, gondolom ezt nem kell hangsúlyoznom. 







Ezután visszamentünk reggelizni, finom tibeti kenyeret ettünk (ez olyasmi mint a fánk és a lángos keveréke) mézzel, mogyoróvajjal, kaptunk zabkását és teákat is, jól belaktunk, majd elindultunk tovább. Az út első szakasza nem volt igazán nehéz, mert főként lefelé haladtunk, csak a francia gyerek és Binut annyira rohantak, mi pedig sokszor meg akartunk állni fényképezni, videózni, vagy egyszerűen csak gyönyörködni, így sokszor jól elszakadtunk egymástól. Nekik állandóan be kellett várniuk minket, mi viszont nem voltunk hajlandóak végigrohanni, mert annak nem sok értelmét láttuk. Rododendron és bambuszerdőkön keresztül, magnóliák árnyékában értünk le a Gairibas nevű kis településre, ahol kicsit megpihentünk, papírokat töltögettünk, majd elkezdtünk egy brutális mászást jó meredeken fölfelé. Nem volt több fél óránál, de negyedóránként cseréltük a zsákot, mert annyira durva volt. Utána könnyebb szakasz következett kilométereken keresztül, megkerültünk egy hegyet, hogy eljussunk Kalipokhri, azaz Feketevíz településre  (4 v 5 ház). Kalipokhri mellett van egy ici-pici kis tó, amelynek sötét vize soha nem fagy be, a helyiek szent helyként tisztelik. 

 

 

Itt finom chowmeint, azaz zöldséges sült tésztát és momót (kis tésztatasakok zöldséggel töltve, gőzben megfőzve) ettünk, majd miután feltúrtam mindent elveszett sapkám után, amit sajnos nem találtam meg, pedig nagyon szerettem, elindultunk utunk utolsó, legdurvább szakaszára. A nepáli oldalon haladtunk ligetes, cserjés tájon, előttünk meredezett a hegy, tőlünk vagy 500 méter magasan, csúcsa felhőbe burkolózva,  erre igyekeztünk felmászni. Az első két kilométer még rendben volt, majd hirtelen, rövid pihenő után elkezdtünk jó meredeken felfelé kapaszkodni. Elhatároztuk, hogy csak egyszer cserélünk táskát, az út felénél. Hát az nagyon sokára akaródzott eljönni, Márton kezdte a cipelést, de én is reménykedtem, hogy hamarosan átvehetem, mert az már a felét jelezte volna, de bő 50 perc kellett hozzá. Közben egyre hidegebb lett ahogy behatoltunk a csúcsra telepedett felhőbe, körülöttünk már csak a közvetlen környezetünket lehetett látni, alattunk csak a fehér semmi volt. A csúcs előtt nem sokkal a kedves No sweet without sweat feliratot festették egy kőfalra, jóízű káromkodás után azért lefényképeztem, majd tovább vánszorogtam. 



 

 

 

 

 

 

Ömlött rólam a víz, de végül sikerül feljutnunk a csúcsra, ahol rohadt hideg fogadott bennünket, még a kis szobánkban és az apró kis étkezőhelységben is. Szerencsére volt nálam még egy ing, amit át tudtam venni, mert esély sem volt arra, hogy a rajtam lévő cucc aznap még megszáradjon. Beakasztották egy kis fatákolmány konyhába a tűzhely fölé, ott száradt reggelig. Még mindig iszonytató füstszaga van. Egyből rumos teával kezdtük a melegedést, majd forró levessel folytattuk, aztán már lecsúszott egy sör is, majd még egy rumos tea, aztán pár két-három óra múlva elkészült a vacsoránk is, bőséges adag rizs, dál, valami zöldségek meg a fene tudja még mi, a lényeg, hogy annyira belaktunk, hogy ismét csak kifeküdni bírtunk este hét órakor. Még megpróbáltam kint körülnézni, hátha tudunk fényképezni a telihold fényénél valami stabil pontról, de miután három percig úgy csattogtak a fogaim a hidegtől, mint egy megvadult farkasé, inkább visszamenekültem a szobába, végre előrángattuk az eddig feleslegesnek hitt hálózsákunkat, belebújtunk, majd ráterítettünk még fejenként három paplant és megpróbáltunk aludni. Nekem elég nehezen ment az állandó orrfolyás-dugulás és az egyre irritálóbb köhögés miatt, de valahogy ágyban maradtunk reggel fél hatig, amikor Binut ismét felébresztett minket, hogy menjünk fel egy kis csúcsra Himaláját nézni a napkeltében. Oliver előbb kiment reggelizni, majd összecuccolt, mert ők Binuttal a csúcsmászás után már nem egyből tovább akartak indulni, még 36 kilométer állt előttük. Előttünk csak 21, úgyhogy mi annyira nem siettünk. Elindultunk a csúcsra Binut útmutatása szerint, ők pedig még elmentek a határőrhöz,  a szokásos ügymenet intézése végett. Azt mondták utánunk jönnek, de soha többé nem láttuk őket. Hát így váltunk el Binuttól és Olivertől, két napos kis társaságunktól. A hegycsúcson lenyűgöző látvány fogadott minket, 180 fokos panoráma a Himalájáról, messze az Everesten túli nyugati régiótól, az úgynevezett Három nővér csoporton és a Kancsendzönga alvó Buddhajának masszívumán keresztül a sikkimi és bhutáni Kelet-Himalájáig. A felkelő Nap fokozatosan festette át a fehér csúcsokat előbb rózsaszínné, majd narancssárgává, a Makalu felett pedig még ott ragyogott az óriásira duzzadt kerek Hold. Közben mocskos hideg volt, melletünk tépte az imazászlókat a szél, sapkám, kesztyűm nem volt, szóval nem sokáig bírtuk. Különben is levegő után kapkodtunk, mert hajnali háromnegyed hatkor 3600 méter magasan még 20-25 méter szintet is embert próbáló feladat megtenni, úgy, hogy még szinte alszunk, legalábbis én. A csúcson állva azonban éreztük, hogy megtérült a befektetett energia, mert szerintem mindkettőnkbe feledhetetlenül égett bele a látvány. Mikor a Nap már feljött annyira, hogy értelmetlenné váljon az 123. kép elkészítése is, visszamentünk reggelizni, tibeti kenyeret, zabkását, forró csokit és gyömbérteát kaptunk, majd összeszedtük magunkat és elindultuk az előző nap Binut által megmutatott úton lefelé. 



 

 

 


 Jó húsz-huszonegy kilométer és mintegy 1500 méter ereszkedés állt előttünk, de nagyon jól éreztük magunkat már a legelejétől, gyönyörűen sütött a Nap, az idő is melegedni kezdett, nyoma sem volt az előző napi felhőnek, és végre nem kellett rohannunk, hanem a saját tempónkban, komótosan, fűnél-fánál meg-megállva haladtunk lefelé. A magashegyi ritkás fenyves fokozatosan kezdett sűrűsödni, a csendet csak a varjak károgása és a mi lelkendezéseink törték meg. Időnkét óriási sziklákat kerülgettünk, majd három vadlovat, illetve inkább ők kerülgettek minket, mert eléggé féltek tőlünk, de végül el tudtunk menni úgy melletük, hogy ne parázzák agyon magukat. Nagyon aranyos, viszonylag hosszú szőrű hegyi lovak voltak.A táj fokozatosan változott, megjelentek a bambuszok, és el-elmaradoztak a fenyők. Az út időnként igen meredeken lejtett, de sokkal jobb volt még úgy is, mintha megint felfelé kellett volna másznunk. 



 


A bambuszok rendkívül sűrű, áthatolhatlan csoportokban élnek, végig a vörös pandát próbáltuk figyelni, hátha felbukkan egy, de sajnos elkerült bennünket a szerencse. Belegondoltunk, hogy milyen lenne leopárddal találkozni, Binut mondta, hogy ő látott már ott a parkban közönséges leopárdot, ami azért számunkra annyira nem lenne közönséges. A közönségesen kívül ott él még az ún. clouded leopard, aminek felhőformájú foltjai, illetve csíkjai vannak, kicsit kisebb, mint a közönséges leopárd, de nagyon érdekes a mintázata. A darjeelingi állatkertben volt hozzá szerencsénk. Folyamatosan készenlétben tartottuk a kamerát és a fényképezőt, de a lovakon és a varjakon kívül, csak egy kígyót láttunk, de azt is csak órákkal később. A bambuszerdő egy idő után elkezdett ritkulni és óriási csonkok meredeztek ki a sűrű cserjésből. Egyre egyértelműbbé vált, hogy egy nemrég szinte teljesen kiégett erdő maradványai között járunk, amit már újra elkezdett birtokba venni a természet. 



 

 

Közben lassan feltűnt elöttünk egy völgy, melynek alja felé már házakat is láttunk, körülöttük teraszos művelt földekkel. Szép lassan ereszkedtük lefelé, és felbukkant az első ember is, egy idősebb bácsi személyében, aki felfelé kaptatott az ösvényen. Nem irigyeltük amiért meg kell másznia a hegyet. Ekkor már vagy öt órája gyalogoltunk, nagyon jó volt, hogy senki fiával nem találkoztunk, csak magunk voltunk az erdőben. Ahogy egyre lejjebb haladtunk a völgyben, feltünedeztek az első sztúpák, azaz buddhista kőemelvények is. Alattunk takarosan rendben tartott kertecskék, elképesztő mennyiségű virággal. Mintha egy tündérkertben járkálnánk úgy érkeztünk meg a kacskaringós, sárga és lila virágokkal övezett kis ösvényen az első állomásra, ahol bementünk egy kis fogadóba, ami az eddigi legtisztább és legjobban rendbentartott helység volt, amit eddig Indiában láttunk, majd kicsit megpihentünk. 



Enni nem volt kedvünk, úgyhogy csak ittunk valamit és hamarosan továbbálltunk. Innen megint megváltozott a táj, már hallottuk a hegyről lezúduló kis folyócska zubogását,  elképesztő módon burjánzó dzsungelben vezetett tovább az út. Ahogy leértünk a folyóhoz és egy kis hídon átkeltünk rajta, megfordult a fejünkben, hogy fürdenünk kéne benne, mivel már napok óta nem volt rá módunk. Lemásztunk a sziklákon a folyóhoz, de amint belemártottuk a lábunkat, azonnal rántottuk ki belőle, mert bénítóan hideg volt. A fürdésről így lemondtunk, de arról nem, hogy vagy egy órán keresztül mászkáljunk a sziklákon a vízesések fölött és között, mint a majmok. Rettentően élveztük, hogy paradicsomi környezetben egy dzsungel közepén ugrabugrálunk egy hegyi folyócska szikláin. 


 

 

 

Lassan aztán továbbálltunk, az út újra emelkedni kezdett, így pillanatok alatt jó magasra kerültünk a folyótól, mert az meg robogott lefelé. Az út körülbelül két és fél percenként haladt el kisebb-nagyobb vízesések mellett, miközben elképesztő növényrendszerek között bolyongtunk. Előkerültek az egyre nagyobb és vastagabb bambuszok is, de még mindig nem azok az igaziak, amiktől eláll az ember lélegzete. Ettől függetlenül lépten nyomon csak a fejünket kapkodtuk és mindehol megálltunk bámulni azt a csodát ami körülvett bennünket. Mindig csak vágytam arra, hogy ilyen helyeken járhassak és most valóra vált! Hihetetlen volt, próbáltuk, de nem sikerült feldolgoznunk az élményt, mert minden pillanatban a zöld újabb és újabb árnyalata bontakozott ki és öltött új formát előttünk. Az ott élők nagyon leleményesen használják ki azt a kevéske területet, amit meg tudnak művelni, egész kis lépcsőrendszereket alakítanak ki a lejtőkön és minden talpalatnyi területet megművelnek. Sajnos azt hiszem az erdő rovására is megy a földművelés, de itt egyáltalán nem volt feltűnően megritkítva az erdő szerencsére. Később, ahogy közeledtünk az emberlakta területek felé, már nagyobb szeletek voltak kihasítva az erdőből az ember javára.
Lassacskán ismét elértünk egy rendkívül takaros kis településre, ott, ahol egy kis folyó belerohan egy nagyobbikba és egyesült erővel törik az utat tovább. Itt egy függőhídon átkelve tudtunk továbbhaladni, immár a folyó túlsó oldalán, a meredek hegyoldalban oldalazva. A völgy túloldalán, a hegyoldalon egymástól elszeparált kis épületek, körülöttük kertecskék. A mi utunk is egyre gyakrabban haladt el házikók mellett, az emberek mindig nagyon kedvesen mosolyogtak ránk.Tudtuk, hogy már csak 4-5 km választ el minket a céltól és nem nagyon volt kedvünk megérkezni, annak ellenére, hogy kezdtünk valóban elfáradni. 



 

 

 

Sűrűsödtek a házak és a vízesések, nőttek a bambuszok, most már nem volt ritka az igazán nagy, húsz méterre megnővő  lábszár vastagságú bambusz sem. Feltünedeztek az első iskolásgyerekek, akik kék egyenruhájukban igyekeztek haza a kilométerekre lévő iskolából. Ismét elég magasra kerültünk a folyóhoz képest, ragyogóan láttunk a szembe lévő hegyoldalt, ami már Sikkimhez tartozott. Sikkim Nepál és Bhután közé beékelődve, északról a kínai határral övezve ennek a régiónak a legészakibb része, és azt hiszem India legkisebb szövetségi állama. Itt található a Kancsendzönga is. Már sötétedni kezdett, mikor beértünk Rimbikbe, utunk végállomására. Egy jó széles kanyar után megláttunk Darjeelinget is a távolban, amint a hegygerincen terpeszkedik. Rimbikbe végül jó tíz órás gyalogút után érkeztünk meg, a normális úgy hat-hét óra lett volna, de mint már említettem meg sem próbáltunk sietni, inkább kiélveztük a helyzetünket és lépten-nyomon megálltunk rácsodálkozni a körülöttünk burjánzó világra.
Egy nagyon kedves családnál szálltunk meg, hihetetlenül lelkesek voltak, hogy náluk kötöttünk ki. Megkaptuk a legszebb szobájukat aludni, de előtte két sör után bőséges vacsorát készítettek nekünk. Mondanom sem kell, hogy rizs, dál és zöldségek képezték az étket, mellé valami olyan bitangerős csatnit adtak, hogy azt hittem kiég a torkom azonnal, amint megkóstoltam. Márton csirkét is kapott, én azt nem kértem, mióta itt vagyok nem nagyon eszem húst. Közben krikettmeccset néztünk a TV-ben, valamint a család egyetlen fiútagjával (az apukán kívül) beszélgettünk, nagyon érdeklődő volt és szívesen lát minket vissza. Kapott a Mártontól egy 50 eurocentest, mert gyűjti a pénzérméket, cserébe adott neki egy bhutáni érmét. A bhutáni pénzek a legszebbek közé tartoznak amiket valaha láttam, mindegyik olyan szépen és aprólékosan van kidolgozva, hogy sokáig lehet benne gyönyörködni. Sajnos nem sok esély van arra, hogy ellátogassunk Bhutánba, nemigen szeretik a turistákat, és igencsak megszűrik őket a a napi 200 dolláros vízummal. Szóval nem most fogunk odamenni...




 Rimbik egy kis falu a hegyoldalban, közúton kb 50 km-re Darjeelingtől, mintegy 2000 fő lakja. Nagyrészük ghorka, a szokásos kevert vallással, meg sem lepődtünk mikor az út mellett Szűz Mária kegyhelyet láttunk, a hindu szentélytől pár méterrel.


 


 Másnap reggel 6 után indult a dzsip, ami visszavitt bennünket Darjeelingbe. Ez 100 rúpiánkba és öt hosszú óránkba került. Először iszonytató szerpentineken ereszkedtünk lefelé, majd felfelé, majd lefelé és így tovább, miközben lépten nyomon megálltunk, valaki kiszállt, valaki beszállt, általában tizenöten (!) tartózkodtunk a kocsiban, ebből tizenhárman bent nyomorogtunk, ketten pedig a tetején fagyoskodtak. Hát így érkeztünk vissza Darjeelingbe, ahol a város előtt még egy jókora dugóban araszoltuk végig az utolsó pár kilométert, majd végre éhesen, fáradtan, nyűgösen, betegen elvergődtünk az első kajáldába enni valamit, majd visszajöttünk a szállodánkba, kértünk egy-egy vödör meleg vizet és három napnyi tömény izzadás után megmosakodtunk végre. Azóta én csak kétszer keltem ki az ágyból, éjjel-nappal csak alszom, közben időnként pedig felkrákogtam ezt a bejegyzést részletekben. (Folytatva a Márton által elkezdett, de hamar abbahagyott hörgést.)

Ha valaki jön valaha errefelé Darjeeling környékére, ki ne hagyja a Singalila túrát, mert odacsapok.





9 megjegyzés:

  1. Egyre kevésbé lehet ezekhez mit hozzáfűzni, megfelelő szavak híján... Csak ámulat..

    VálaszTörlés
  2. wooo, ha eddig nem, hát most nagyon irigykedem, egész lényem bizsereg, h ott lehessek!!!

    VálaszTörlés
  3. Marcikának boldog névnapot a távolba, ha unjátok a sok rizst meg zöldséget leírom milyen ebéd volt Szent Márton napján, te is irigykedj kicsit ne csak mi:
    -vargányás-libamájjal töltött libanyak almás-céklás saláta ágyon
    -ludaskása
    -ropogós libasült, röszti burgonyával, vörösboros pároltkáposztával, zölddiós afonylekvárral töltött sültalmával
    természetesen Bock Józsi idei portugeserét ittuk hozzá

    VálaszTörlés
  4. Elpékesztő! Nagyon-nagyon szeretnék a hegyek környékén egy-két hónapot eltölteni. Legközelebb északra megyünk! :)
    Dani, a következő túrád előtt nem ártana majd egy kis kondit is összeszedned! Rinyálsz itt holmi 3-4000m-es magasságban. :)

    VálaszTörlés
  5. hehe, na majd lemaszom hozzatok, aztan kovetkezonek fellabon felugralok a hegyre teglakkal megrakott hatizsakkal :-)

    VálaszTörlés
  6. attila, ne aggodj, mi is kivaloakat eszunk, tegnap vegre hozzajutottunk egy kis sult csirkecombhoz a calcuttai kfc-ben, ugy vetettuk ra magunkat, mint aki hetekig a sivatagban ehezett, nyamm! (termeszetesen elmehetsz a sutyiba, amiert kozzetetted ezt a menut... :-))

    VálaszTörlés
  7. kalkuttaaaa, jaaaa...
    hamarosan horgunk rolaaaaa

    VálaszTörlés
  8. Udv Amritsarbol, mi is nagyon irigyek vagyunk, irto klassz lehetett a tura!! Es szepek a kepek.

    VálaszTörlés