2009. október 15., csütörtök

Tovabbi horrenesek


10 nap utan eljottunk Lehbol. Mar ideje volt, ugyanis kezdett hidegre fordulni az ido.  A legnagyobb baj azonban nem ez volt, hanem, hogy bekaptam valami nyavajat, ami 2 napon keresztul tarto allando hascsikarassal es wc latogatassal jart. A masodik hasfajos napot raadasul mar a buszon toltottuk, hogy meg izgalmasabb legyen az utazas. 

De nem tortent semmi emlitesre melto a szamtalan gyogyszernek es a szerencsenek koszonhetoen.  Az út Srinagar fele egyebkent jol nezett ki, meg szebb, erdekesebb es valtozatosabb volt, mint Manalibol Lehbe. A tizennemtudomenhany ora alatt volt idonk radobbenni, hogy a Himalaja valoban nagy, mint ahogyan mar sokan megirtak, azt mondjuk meg nem olvastam, hogy nehol holdbeli tajakra is emlekeztet.


Ami a buszt, a korulmenyeket, az idotartamot s a tobbit illeti, nagyon hasonlitott a Manalibol valo tavozashoz, csak minden egy piciket jobb volt. Jott velunk Patric is, sot meg mindig itt van. Mi pedig Tominal vagyunk a norveg csavonal, aki motorral jott idaig, s megy meg tovabb, de ez mar egy kovetkezo fejezet temaja.
Szoval valamikor keso este megerkeztunk Srinagarba, arra a helyre, amirol sok rosszat lehet hallani. Tapasztalni viszont annal kevesebbet. Amikor leszalltunk a buszrol, a varos teljesen kihaltnak tunt, egy embert kiveve, aki egybol rankvette magat es a lakohajoszolgaltatasat akarta rank sozni, de szegeny valahogy annyira idegesitore sikerult, hogy semmi eselye sem volt, legalabbis ami minket illet. 3kinait (vagy japant vagy koreiait vagy mit) meg ket argentint viszont sikerult elkapnia. Mikozben oket fuzte, mi kaptunk kolcson egy telefont, hogy Patric beszelhessen Tomival (ime egy kep rola, csak el ne felejtsuk kesobb beilleszteni!!!!), 


akit meg Lehben ismertunk meg. Miutan megtudtuk, hogy hol tudunk vele talalkozni csak egyetlen problema maradt az odajutason kivul, hogy nem tudtuk, hol vagyunk. Az idegesito figura annyit meg megtett ertunk, hogy megmutatta az utat a legkozelebbi riksakig, ahol masodpercek alatt meggyozodesunkke valt, hogy ezek a rohadtszemet hienak at akarnak minket verni, mert meg sosemhalott osszegekert akartak minket elvinni Tomihoz. Igy beintettunk nekik es utrakeltunk gyalog egy felnotas onjelolt idegenvezeto kisereteben, aki nehany szaz meter utan elhagyott minket egy szemetdomb kedveert.  Kozben elokerult meg nehany kosza emberke, akiktol eltero informaciokat kaptunk a celunk tavolsagat illetoen.  Mi azoknak hittunk, akik azt mondtak, hogy 3-4km, eppen ezert maig sem ertem, hogy miert nyomorogattuk be magunkat megis egy riksaba, ami mar nem tudom pontosan mennyiert de az elozohoz kepest kb felaron vitt el minket. Mindenesetre jol tettuk, mert meg fel ora volt az út a celig. Persze amikor megerkeztunk a megadott helyre, Tomi nem volt sehol, csak egy ember, aki lakohajotulajdonosnak vallotta magat, raadasul eppen azon hajoenak, melyen tomi is lakik. Mondanom sem kell, hogy jo sokaig kellett minkt gyozkodnie az igazarol, mire hittunk neki. Nagynehezen elindultunk vele a hajohoz, amikor varatlanul felbukkant Tomi, de pont az ellenkezo iranybol, mint amerre mi mentunk.  Okozott is egy kisebb kavarodast felbukkanasaval, megfordultunk, hogy odamenjunk hozza(nem volt kozel a cucokkal), de feleslegesen, mert az emberke valoban jo iranyba vezetett minket, igy azt a parszaz metert ujbol megteve, holtfaradtan megerkeztunk a lakohajohoz, ami elso pillantastol az utolsoig remekjo szerkezetnek tunt annak ellenere, hogy rozoga allapotban volt. A tobol ekkor meg nem lattunk semmit a sotet miatt, de sejteni lehetett, hogy nem fogjuk megbanni, ha nappal is vetunk ra pillantast.(hogy sejtesunk beigazolodott vagy sem, kesobb kiderul, de mar nem az en beszamolombol, mert …) Aztan kaptunk valami vacsoraszeruseget, megbeszeltuk, hogy elso ejszaka en alszom a danival a szobaban az agyon, Patric meg kint a foldon es majd cserelunk, s minden mast, mint peldaul az alkudozast holnapra hagyjuk. Aztan nyugovora tertunk es ugy is maradtunk legalabb delig. Mindketten remek jot aludtunk, olyan jot mint ittletunk soran meg egyszer sem. 


S most felkerem Pater B. kollegat, hogy nyilvanos gyonas kereteben valljon nekunk arrol, hogy mifele  gondolatokra, tettekre es szavakra vetemedett Srinagarban , az azt koveto utakon, Amritsarban, a vonaton es itt Risikesben(ahova ido kozben megerkeztunk, ugyanis ezt az egy oldalacskat kb 3 napba telt megirni)
Na átveszem a stafétát ettől a Lustajózsitól és mielőtt folytatnám ott, ahol ő abbahagyta belefűzöm aztat, hogy szerintem is az eddigi egyik legjobb út volt az amikor Lehből Srinagarba mentünk, annyira súlyos helyeken, hogy ha szkafanderben kellett volna valamiért mennünk, akkor simán elhiszem bárkinek, hogy a Holdon járunk, annyira kietlen volt az egész, életnek pedig semmi nyoma sehol. Aztán egy-egy leglehetetlenebb helyen időnként előbukkant  vagy egy-két koszlott nomádsátor, vagy egy katonai támaszpont, illetve láttunk egy kifejezetten hegyvidéki vezetésre oktató tanpályát is teherautósofőröknek. 

Később Kargil városánál, amit pár méter választ el a Line Of Fire nevezetű határvonaltól, ami a Pakisztán és India által is birtokolni kívánt területeket választja el a még „normális” Indiától már irgalmatlan mennyiségű  katonai konvoj, géppuskafészek, és YOU AR UNDER ENEMY OBSERVATION feliratú tábla szegélyezte utunkat. Az indiai támaszpontok bejárata felett pedig a WILL+SKILL+DRILL=KILL felirat díszelgett. A Kasmirt Ladakhtól elválasztó hegység valami lélegzetelállítóan gyönyörű irgalmatlan tömbje után, már sötétben, hóesésben és ködben érkeztünk el az utolsó akadályhoz, a világ egyik legveszélyesebbnek tartott hágójához a a Zoji-La –hoz. Elképzelésem sem volt, hogy ilyen látási viszonyok és ennyi szembejövő öreg TATA közepette, hogy fogunk átvergődni rajta, de sofőrünk a csotrogányhoz képest meglepő sebességgel kanyargott át rajta. A hágóra két utat kellett építeni, mert egymás mellett nem fér el két jármű, így a két útirány két különböző utat kapott. Tök sötét volt,így csak annyit láttam, hogy a feneketlen feketeséget időnként fényszórók hasítják át és vagy apró pontokként pislákolnak valahol ki tudja hány száz, vagy ezer méterrel alattunk, vagy ha magasabban voltak időnként megvilágították a szakadék másik oldalán lévő sziklamasszívumot. Felejthetetlen látvány volt, mintha egy iszonytató méretű vaksötét térbeli labirintusban bolyonganának a szerencsétlen elveszett lelkek. A Pokol valahanyadik bugyra volt ez, de nagyon élvezte perverz lelkem, kivéve mikor egy-egy vízmosáson megcsusszanva vészesen közel kerültünk  a mélységhez.
Na mindegy, ott akartam folytatni, ahol abbamaradt, tehát másnap egy lakóhajón ébredtünk Srinagarban, ahol szerintem nemcsak az eddigi indiai, hanem hosszú hónapok  éjszakái közül a legjobbat aludtam át. Tökéletes nyugalom, csend és alig észlelhető ringatózás=anyaméh.
Másnap reggeli után végeláthatatlan alkudozásba kezdtünk a lakóhajó tulajdonosával egy egyfogú kasmíri bácsival, végül sikerült kétharmadára leszállítani az árat, ami még így is sok volt az eddigiekhez képest. Reggelivel és vacsorával fejenként 400 rúpiát kellett fizetnünk az ott tartózkodásért. Tommy, a norvég fickó eredetileg 600-at fizetett egyedül a hajóért, és mikor mi hárman még beköltöztünk akkor tőlünk is ennyit akart kérni fejenként, de heves tiltakozásunk eredményekképp 400 lett belőle, illetve Patriknak 250, mert ő a földön aludt, és még saját wc-je sem volt. A fürdőszobát egyébként csak egy függöny választotta el a szobától, így a szobát kellet bezárni a tolóajtóval, ha az ember el akart vonulni megáldani a toalettet. A hajó nagyon szép volt belül, kicsit ugyan kopottas és recsegő  minden, de magában hordozza az egykori elegancia emlékét. Mindenütt puha bordó vagy zöld szőnyeg, fabútorok, kényelmes heverő, volt TV is, így meg tudtuk nézni vmelyik nap az Indiana Jones első részét. Mikor felébredtünk, megreggeliztünk és nagy nehezen leráztuk a sikaráikkal – gondolaszerű képződmény - házhoz érkező kereskedőket, akik kasmíri sálakat, illetve papírmasé tárgyakat kívántak nekünk eladni, saját, bérelt sikaráinkkal kieveztünk a tóra, ahol órákon át döglöttünk és talán halászsasokat (Péter??) fényképeztünk. 

 
 

 
 

 
 

A vízen lehetett frissitőket is vásárolni, ha odajött egy árus sikarájával, de hasist és ópiumot is vehettünk volna, ha igényeljük.


 

Elhajtottunk egy a vízen növő virágot letépő, nekünk odaadni akaró és érte baksist (adományt vagy borravalót) követelő asszonyt, aki sértődötten guggolva távozott sikaráján. 



Később bementünk a városba, ami tökéletes ellenkezője a tavon tapasztalható nyugalomnak, a szennyvízcsatornában kakast vágó hentessel, az ürüléket vagy ahhoz hasonló csemegét falatozó báránnyal és az üvöltöző árusokkal, akik minden francot el akarnak adni bármi áron. Bementünk a Hazratbal mecsetbe, de nem okozott túl nagy sokkot a látványt, így hamar leléceltünk.


 

 

Béreltünk egy autoriksát, hogy átmenjünk vele a város túlfelére, ahol a továbbutazás felől tudtunk érdeklődni. Elképesztő forgalom, szmog és tülkölés közepett jártuk meg az utat, felüdülés volt visszaérkezni a hajóra, ahol a tökéletes béke fogadott. 




Másnap megint elmentünk evezni, meg akartuk nézni a zöldségpiacot, ami a vízen lebeg, illetve van egy floating market nevű piac is valahol, de nem találtuk meg, hanem órákon át bolyongtunk a sűrű vizinövényzetben kialakított lagúnákon, próbáltunk lerázni két kisköcsögöt , akik ránkakaszkodtak  sikarájukkal és mindenáron pénzt akartak belőlünk kiszedni, vagy bármit ami érték.  Aztán áteveztünk a Dal tó túloldalára és miután megmentettünk egy vízbe esett kingfishert, aki kétségbeesésében hosszú csőrével az én ujjamon akarta megbosszulni a vele történt szerencsétlenséget,
 


majd megtekintettünk egyet a valaha létezett 777 mogul kertből. 












 
 


Sötét volt mire átfázva és kimerülten hazaértünk, így rendkívül jólesett másnap reggel öt után felkelni, hogy elinduljunk Jammuba, majd onnan Amritsarba.

Elbúcsúztunk útitársainktól és kasmíri gazdánktól, akik meg le akart lejmolni pár rúpiával a kajáért, merthogy előző kérdésére azt találtuk válaszolni,  hogy igen, finom volt, aztán nekiálltunk riksát keresni, aki levisz minket a dzsip-parkolóhoz, merthogy buszok nem járnak Srinagarból sehová a hónapok óta tartó sztrájkok miatt.  Sikerült az egyetlen darab riksást elhajtanunk a tőlük tanult aggresszív stílusú alkutárgyalással, így eléggé reménytelennek kezdtük tekinteni annak lehetőségét, hogy eljussunk a dzsipekhez, melyek legalább tíz kilométerre tőlünk várták utasaikat. Szerencsénkre pont akkor indult el egy udvarból valami helyijárat, ami hét rúpiáért kb. negyven perc alatt elvitt minket a dzsipekhez, ahol egyből heves tárgyalásokba bocsátkoztunk, végül pikk-pakk benn ültünk egy minibuszban tizedmagunkkal, amit egy Hagyó Miklós kinézetű figura vezetett, félóránként leváltva átizzadt ingét és állandóan kiturházva a az ablakon, igen szimpatikus volt. Az utat nem részletezem, Mártonnak rémálom volt három helyi fickó közé beszorítva, nekem jobb volt a helyzetem, előrébb ültem, mert a lábamat előre kellett  nyújtanom, így csak a sebességváltóból kiáramló tűzforró levegő  irittált.
N7 körül érkeztünk meg Jammuba, ami egy szokásos mocskos nagyváros, biztos van egy-két látnivaló, de sem időnk, sem kedvönk nem volt hozzá, így öt rúpiáért beszoríttattuk magunkat egy irreálisan hosszú és keskeny csíkba, amit buszként használnak az ott élők, és átvitettük magunkat a vasútállomásra, ahol kiraktak minket a  vizelettől csillogó, szartól bűzlő placcra és mehettünk megvenni életünk első indiai vonatjegyét. 



Hihetetlen mennyiségű ember fetrengett a földön a pályaudvaron, miután áttörtünk közöttük és a ránknyomuló, sort nem ismerő, tolakodó jövendőbeli útitársunk között és megkaparintottuk a jegyünket, áhitatos várakozásba kezdtünk az egyes vágány mellett. A vonaton a sleeper class nevű kocsiosztályt  választottuk, ami a legolcsóbb a másodosztálynak nevezett marhavagon után, itt hat ember alszik egy valamivel keskenyebb beugrószerűségben mint egy otthoni vonatfülke, plusz még kettő, a kocsi másik fala mentén, hosszában. Fölülről három darab borzasztó méretű ventilátor csüngeszkedik és végzi szorgosan légkavaró munkáját. Mi legfölülre vettünk jegyet, hogy ne cseszegessen senki az alatt a négy óra alatt, amíg Amritsarba kívántunk érni. Kb minden második mozdulatnál vagy a neonba, vagy a ventillátorba csaptam bele úgy fejem, hogy már kezdett elegem lenni, de végül nagyszerű álomba merültem, miután megvártam a kiírt időhöz képest negyvenperccel később történő indulást. Hajnali n4 körül értünk Amritsarba, ahol autoriksával egyből az Arannytemplomhoz vitettük magunkat. ez a szikh vallás legszentebb helye, szellemi központja. Éjjel-nappal nyitva áll a számtalan zarándok előtt, akik csak fejfedőben, mezítláb, lábat mosva léphetnek a templom területére. dohányozni, vagy alkoholt fogyasztani még a komplexum környezetében sem szabad. Elég sokan voltak, így az ingyen zarándokszálláson már nem találtunk helyet, a mellette lévő százrúpiás zarándokvendégházban sem, ezért kénytelenek voltunk egy privát vendégházba menni háromszázért, de tudtuk, hogy nem maradunk sokat és közel is volt, így ez nem jelentett problémát. Lepakoltunk egy ablaktalan zugban, ami a szobánk lett és visszamentünk az Aranytemplomba, megmostuk a lábunkat, fejünkre raktunk egy kendőt és bemennünk a szikhek legszentebb helyére, ahol a Guru Granth Szahib-ot, a szikhek 11. guruját őrzik évszázadok óta. 



Az első tíz guru még ember volt, de a tizenegyedik már egy könyv, mert úgy döntöttek vmikor, hogy feleslegesek a további guruk, hiszen amit tudni kell, azt le is lehet írni, így készítettek egy nagy könyvet, amibe leírtak mindent a vallásról és onnantól kezdve az élő munkaerőt kilőtték. A szikhekről csak annyit, hogy a hinduizmussal szembehelyezkedve, elutasítva a kasztrendszert, és a brahminok uralmát a vallási rítusok felett,  az egyenlőségen alapuló társadalomra törekedtek, összeszedtek még pár dolgot az iszlámból, megőriztek bizonyosokat a hinduizmusból, főként a rituálékat,  lényegében összeturmixolták, majd kitalálták öt ismertetőjelüket, a soha le nem vágott szakáll és haj, a turbán, a kard vagy szablya, a karperec  és a szűk alsónemű . Ez gyakorlatilag olyan, mint nálunk a csecsemőkön a pelenka, láttunk pár szikhet, akik megmártóznak a templom körül lévő tóban, a Nektármedencében (Amritsar azt jelenti h Nektármedence, vagy fordítva) Miután tíz perce fotóztuk állványról a templomot, a tó partjáról (ez egy mesterséges tó, négyszög alakú, egy túlbuzgó zarándok felvilágosjtott, hogy állvány használat tilos, így összepakoltuk, a képek már úgyis készen voltak. Előtte azonban senkit sem zavart, sőt a templom szigorú lándzsás őrei simán beengedtek vele a templomba is, ahol még fotózni sem szabad. 




 

 








Az Aranytemplomot 750 kg arannyal burkolták be, bent szent énekeket hallhattunk, amelyet egy zenekar kísért, nagyon kellemes volt, miközben irgalmatlan tolakodás közepette csókolgatták és simogatták a földet körülöttünk. Az egész komplexumról egyébként elmondható, hogy tulajdonképpen India Széchenyi-fürdőjéről van szó, még ha ők ezt nem is tudják. Én legalábbis végig hasonlóan éreztem magam mint a Szecskában, bár tagadhatatlan, hogy ott kevesebb szikhet látni, itt pedig nem fürödtem. Amúgy mindennap tejjel és vízzel felmossák a templom padlóját, miután bevitték a Könyvet aludni, nappal pedig előszedik és beindul az éjszakihoz képest jóval nyüzsgőbb, bár alapvetően indiai viszonyokhoz képest még így is nyugodt élet. Az ingyenkonyhán naponta 60-80.000 (!) étkeztetését látják el önkéntesek. 







Másnap, négy óra rövid kis szunya után mi is az éhezők között voltunk, kaptunk csapátit, rizst és háromféle dált, a kajákról majd később egy külön bejegyzésben megemlékezünk. Kicsekkoltunk a szállóból, de a csomagjainkat otthagyhattuk, megvettük a vonatjegyet Haridwarba, ahová este készültünk indulni, majd elmentünk a pakisztáni határra, megnézni a határzárási ceremóniát.  Ez pár szóval leírva sültbolondok hallucinogén drogokkal való teletömése utáni szabadon engedését jelentette,de mintha ugyanazzal a génállománnyal rendelkezne a paki oldal is, vagy ugyanazt a designer drogot használták, mert pontosan ugyanazt csinálták, mint az indiaiak, de erről majd felrakunk egy rövid kis videót, ahol sajnos leginkább majd csak az indiai oldalt látni, de végül is a másik ugyanaz, csak kék ruhában, úgyhogy sebaj.





Ezután visszaléceltünk a városba, kicseréltem a kötésem a szálloda sufnijában, ami addigra lecsúszott  (csak egyszer sikerült úgy megcsinálnom, hogy rendesen rajta maradjon a térdemen), majd az ingyenbusszal, amit a szikhek üzemeltetnek, elcsörtettünk a pályaudvarhoz. Útközben majdnem elütöttünk egy ürüléknek látszó mocskot majszoló kutyát akit egy riksa lökött alánk, megfigyelhettük egy luxusáruház előtti járdaszigeten szénfekete emberek tűz körüli üldögélését, és élvezhettük a  még azelőtt a buszra szállni akarók elszántságát, még mielőtt bárki leszállt volna róla. (Most összezavarodtam, mert egy csótány esett a fejemről az ölembe, és ez kizökkentett.)
Az állomáson vártunk egy órát a vonatra, majd még egyet, hogy elinduljon, aztán még tízet, hogy megérkezzen Haridwarba. Sajnos utolsóként, azaz reggel ébredéskor jöttünk rá, hogy ki lehet kapcsolni a fölöttünk pörgő három parabolaantenna méretű ventillátort, így megspórolhattunk volna egy egész éjszakányi vacogást, de nem baj, most már ezt is tudjuk. Haridwarban átszálltunk egy buszra, ahol a kalauz miután végzett a jegyeladással, felállított egy fehér nőt a székéből a tömegnyomorban, majd leült és büszkén számolgatni kezdte bevételét, miközben néha felüvöltött. Igy érkeztünk meg Rishikeshbe, a jóga és a Beatles városába, de erről majd később. Az üvöltő kalauz legyen Veletek!

8 megjegyzés:

  1. Mostantól ne legyenek ekkora kihagyások a hörrenések között! :)

    VálaszTörlés
  2. kulonben utanunk hajitasz egy kettlebell golyot? :-)

    VálaszTörlés
  3. Sárga vagyok az irigységtől. Főleg Kasmír miatt. És persze Amritsar miatt is, mert azt mi ezer fokban láttuk (de úgy is nagyon király volt).

    VálaszTörlés
  4. Tényleg, és milyen érzés Nyugat-Tibet után visszatérni a céllövöldébe?

    VálaszTörlés
  5. Fiala úr megdöbbenve gratulál a stílusotok miatt!( nem a riporter!)
    Profi élménybeszámolót írtok,nagyon élvezzük,nem akarjuk hogy ezzel teljen minden időtök,de nagyon várjuk a folytatást.

    VálaszTörlés
  6. nyugat/tibetben mar elegunk volt a hidegbol, de most a meleg az ami sokkoloan durva. alig lehet elviselni, de azert igyekszunk jo kepet vagni hozza

    VálaszTörlés
  7. A katonákról simán látszik, hogy a Hülye Járások Minisztériumából valók!
    Kész.. :D

    VálaszTörlés