2009. október 6., kedd

Kórház a város szélén

Először nézzétek meg a videót, aztán jöhet a szöveg:


Lefele Leh fele from varanasi varangyai on Vimeo.



Volt szerencsém igénybe venni a nyugat-tibeti egészségügyi szolgálatások egy részét, miután balszerencsés módon (nevezhetjük akár ostobának is) sikerült összeszednem a videón is látható képződményt a térdemre. Hiába vagyunk jó magasan, ahol az ember azt hiszi, hogy minden tiszta és friss, erre könnyű rácáfolni: elég egy percen keresztül nyitott szemmel sétálni ebben a városban és máris meggyőződhetünk ennek ellenkezőjéről. Az egy dolog, hogy a főutcán napok óta a felszínen csordogál a városka szennyvizének nagy része, mert ezt minden bizonnyal hamarosan orvosolni fogják és szépen visszaterelik otthonába a csatornába, azonban ettől függetlenül már csak a mindenütt jelenlévő hatalmas mennyiségű por is hozzájárul ahhoz, hogy ne a tisztaság fényesen csillogó ideája vetüljön elménkbe mikor sétálgatunk ebben az amúgy lenyűgöző városkában. A jelentős mennyiségű utcán kódorgó kutyanemzetség, a tehenek és borjaik céltalannak tűnő idétlen bóklászása és a szamarak olykor makacsul ostoba jelenléte csak hozzájárul ahhoz, hogy a városképet a telibe van szarva címmel jellemezhessük, nem beszélve a gyakran előforduló utcán vizelő férfiakról. Szóval mindezek függvényében úgy döntöttünk sebem megszerzése után, hogy azt bizony ki kéne tisztíttatni, fertőtleníteni, bekötözni stb. Egyébként az előzményekről annyit, hogy rendkívül jó ötletnek tűnt (tulajdonképpen még mindig az), legurulni biciklivel a világ legmagasabb még motoros járművel járható hágójáról a Leh-től északra fekvő Khardung La-ról, ami mögött a Nubra folyó völgye, azon túl pedig kevéske 100 km-el a Karakorum láncai húzódnak. Ha minden igaz akkor a K2-t is sikerült látnunk, ami a maga 86xx méterével a második legmagasabb csúcs a világon. Szóval ilyen környezetben egy 5600 méter magasról történő gurulás azt hiszem minden bicajbarát eszét elvenné és mivel rendkívül könnyen megvalósítható a Khardung La-ra való feljutás, nem habozna megtenni azt amit mi. Persze eszünk ágában sem volt feltekerni odáig, mivel min. 45 km innen Lehből a hágó és végig emelkedik, összesen 2100 métert, elég megterhelő, főleg úgy, hogy sokszor a szimpla gyaloglás egy emelkedőre már légszomjat okozhat akár 3500 méteren is, noha már jópár napja akklimatizálódunk a magassághoz. Szóval mexikói és német barátainkkal úgy döntöttünk hogy biciklit bérelünk és felvitetjük magunkat dzsippel a hágóra. Ők a Nubra-völgy felé szándékoztak gurulni, mert egy-két napot el akartak ott tölteni bicajjal, mi viszont költségkímélő okokból úgy döntöttünk, hogy visszagurulunk Leh-be, pedig jó lett volna velük tartani.
Kerestünk egy biciklikölcsönzőt szombaton és megbeszéltük velük h fejenként 830 rúpiáért felvisznek a hágóra, megszerzik az engedélyeket (mert az military övezet) és adnak egy-egy cangát, sisakot és kesztyűt. Mikor megtekintésre előrángatták egy akolnak tűnő helységből a járgányokat, és kipróbáltuk őket – már amelyiket lehetett -, elég sok problémával találtuk magunkat szembe. Az egyiken gyakorlatilag egyáltalán nem volt fék, a másik kettő nem tudott váltani, a negyediknek olyan nyolcas volt az első kerekében, hogy beleszédültem ha ránéztem, ráadásul elég kicsi méret volt még a mexikóinak is, aki a legkisebb közülünk, így ki kellett cserélni a kormányát egy olyanra, ami előrébb lóg, hogy ne görnyedten kelljen gubbasztania a szerkezeten. Megbeszéltük velük, hogy vasárnap reggel 8-ra megyünk, addigra ők megreparálják a bicikliket és húzhatunk fel a francba.
Igy is történt, attól eltekintve, hogy a biciklik ugyanolyan állapotban voltak mint előző nap, de most már legalább dolgoztak rajtuk. Végül is egy jó másfél óra múlva, miután a Mártis megkapta az egyik alkalmazott saját verdáját, ahelyett, amit előzőleg szántak neki, és sikerült kiharcolnunk, hogy legalább valami kesztyűnek látszó tárgyat kaphassunk, valamint olyan sisakot aminek össze lehet csatolni a pántját (az enyémet akkor ragasztották össze pillanatragasztóval, de a pillanat itt nem a ragadás, hanem a ragasztás időtartamára vonatkozott), feldobálták a dzsipre a bringákat, mi is beültünk négyen plusz ketten a kölcsönzőtől és elindultunk felfelé. Az út maga lenyűgőző volt, hihetetlen látványban volt részünk gyakorlatilag minden pillanatban, még akkor is amikor a fejemet irgalmatlan erővel vágtam be a felette lévő kapaszkodóba a sokszor hepehupás úton, és akkor is, amikor azt láttuk, hogy kb. 50 katonai teherautó vonszolja fel magát az úton, fölöttünk több száz méterrel. Kb. másfél óra alatt felértünk, az út egy része kifejezetten jó minőségű volt, úgyhogy izgatottan vártuk a gurulást. Fent felmásztam még egy kis kilátószerűségbe, odafelé menet azért éreztem hogy készen vagyok az magasság okozta oxigénhiánytól, de közel sem volt annyira durva, mint amikor Manaliból jöttünk Lehbe, sokszor ötezer körüli hágókon át. Mostanra elég jól hozzászoktunk a magassághoz. Elbúcsúztunk barátainktól majd elindultunk lefelé. Mintegy 100 méter után belefutottunk egy másik katonai konvojba, ami legalább harminc, magából irgalmatlan mocskot kiokádó teherautóból állt. Közben elő a kamera és elkezdtük rögzíteni a gurulásunkat, ami kicsit szétszabdalta ugyan a folyamatos gurulás élményét, de nem bírunk leszakadni róla, hogy megörökítsük. így is tudtunk annyit gurulni szerintem, mint otthon egy év alatt. Erről nem akarok sokat írni, mert semmi értelme, úgysem tudom érzékeltetni azt a térérzetet amit ott észleltünk. Nem lehetett igazán gyorsan száguldani, mert az út nagyon kanyargós és bármikor felbukkanhat egy teherautó szemből, azt meg nem akartuk megkockáztatni, hogy a szerencsétlen TATA és egyéb márkájú ordasokat lelökjük az ezer méteres szakadékba, miután összeütköztünk. így inkább óvatosak voltunk és körültekintőek.
Már elhagytuk az elágazást ami visszahozott volna minket Lehnek arra részére, ahonnan indultunk, de mi inkább egy másik utat választottunk, ami a város egy részét elkerülve egy másik ponton csatlakozik be a városba, mert onnan közelebb lett volna az Indus, ahová még el akartunk tekerni. Hát ez már nem jött össze… Éppencsak egy picit kellett volna előbb észrevennem azt a fekvőrendőr-szerűséget, amit földből döngöltek az útra, hogy már ne egy kézzel tartva csak a kormányt próbáljak meg áthaladni rajta, így viszont csak annyi rémlik, hogy látom ahogy közeledik felém a hupli, én pedig már tudom, hogy mi fog velem történni. Tisztán emlékszem a betonon métereket történő előrecsúszás sajátos, mással össze nem hasonlítható érzésére, majd a megnyugtató megállásra. Jó érzékkel az előttem haladó Mártis pont akkor nézett vissza rám, amikor a hasamon csúsztam előre, egyik kezemben a kamera (ezúton üzenem Levi, hogy semmi baja nem lett, máig nem értem, hogy hogyan. Talán mert úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére, harmadik szememként használom ugyanis, holtversenyben a fényképezőmmel és a tobozmirigyemmel), hátamon a táska két fényképezővel plusz az optikákkal. így ő is odajött gyorsan segíteni, meg a helyi srácok is, egyikük megcsinálta a bringát, míg én próbáltam magamhoz térni az első sokkból. Kipróbáltam a kamerát, szuper, hogy csak az aksi tört el, de úgy hogy közben semmi baja nincs és működik, már meg is ragasztottam, jobb, mint újkorában. Szemügyre vettem a nadrágom foszlányai alól kikandikáló térdhúsomat, majd elbúcsúztunk a nézőközönségtől és elindultunk orvost keresni, hogy ellássa a sebet. Nekünk is van végül is mindenféle eszközünk, de mégis csak jobb ha valaki hozzáértő csinálja meg, minthogy én barmoljam össze, ráadásul tetanusz is kellett. Eléggé készen voltam, de tudtam még bicajozni, bár nem volt egy nagy élmény a városban a kaotikus közlekedési körülmények és a tüdőrohasztó szmog közepette ezt a nemes sportot űzni. kérdezgettük, hogy merre van a kórház, végül eljutottunk először egy magándokihoz, aki egy emeleti patika mögötti sötét veremben ülve mondta, hogy a kórházba kell, hogy menjek, mert ott fogják tudni ellátni, aztán belefutottam még egy „magánklinikába”, ahol az asszisztensnő készségesen elvállalta a kezelémeset, de míg várakozás közben volt alkalmam körültekinteni a helyiségben, ami inkább hasonlított egy elhanyagolt mészárszékhez, mint egy rendelőhöz, inkább úgy döntöttem, hogy mégiscsak az állami kórház kéne, nem volt bizodalmam a sárga foltos gumikesztyűhöz, a falakról csorgó szürkészöld nedvekhez és az iszonytató ágyhoz, amin nem tudom milyen eredetű foltok heverésztek csalogatóan. Szóval egy pillanat alatt leléptem, és szerencsére még bicajra szállás előtt konstatáltam, hogy otthagytam a táskámat, benne két fényképezővel, négy optikával és a videokamerával, úgyhogy amilyen gyorsan csak tudtam, felvonszoltam magam a rendelőbe, ahol szerencsére ugyanott hevert a cucc, ahol hagytam, aztán irány a közkórház.
Nemsokára megtaláltuk, a recepción rendkívül kedves nőszemélyek fogadtak, akik 2 rúpia ellenében adtak egy papírt amire felvezették a nevem (érdekes módon itt Indiában, csak Daniel vagyok mindenhol, a vezetéknevem senkit sem érdekel, biztos azt hiszik ,hogy ez az), majd bejutottam az orvoshoz egyből, aki gyakorlatilag rám sem nézett, kitöltötte a papírt, amit kaptam, azazhogy kötözés, tetanusz, antibiotikum és fájdalomcsillapító, majd kiküldött, elvezettek a kötözőbe, ahol egy kedves hölgy kitisztogatta, lefertőtlenítette és bekötözte a sebemet a félhomályban, merthogy éppen áramszünet volt az egész városban. Aztán vissza a recepcióra, ahol az asszisztensek és tolakodó betegek kisebb tömkelegében beadták a seggembe a tetanuszt, majd kezembe nyomtak három darab pirulát, antibiotikumot, hogy akkor ilyet vegyek és ezt is szedjem be, aztán elengedtek isten hírével. Azt hiszem nem fogom igénybe venni az utolsó pillanatban beszerzett biztosításomat, emiatt a 2 rúpia, azaz 8 forint miatt, amennyibe az ellátásom került.
Felpattantunk a bringára, hogy visszavigyük őket, de az elviselhetetlen szmog miatt képtelenek voltunk felfelé tekerni az emelkedőn, így tolni kezdtük. Hogy lerövidítsük az utat, bekeveredtünk egy sikátorba, ami vesztünkre jó hosszú lépcsővé változott, két szélén boltocskákkal, ahonnan méregdrága kasmíri sálak lógtak ki az utcára, minduntalan belegabalyodva a csontmocskos biciklik kerekébe, amit a vállunkon cipeltünk, miközben próbáltuk kikerülni a békésen kérődző teheneket a szűk 150 centis utcácskában. Nem mondanám, hogy különösebben jól esett a lábamnak ez a cipelés, ráadásul közben a helybéliek sajnálkozó mosolygását is viszonoznunk kellett, nekünk, a két idiótának, akik biciklit cipelnek egy csak lépcsőből álló sikátorban, szétszakadt nadrágban sántítva a tehenek és sálak között. (Utóbbi csak én, Mártis ép maradt, de azért természetesen idiótának ő is idióta.)
Az éjszaka gyötrelmesen telt. Szinte egyáltalán nem tudtam aludni, annyira fájt a lábam, ráadásul fektemben észrevettem, hogy ha picit is oldalra fordítom a lábfejemet és úgy próbálom felhúzni a térdemet, akkor elviselhetetlen fájdalom látogatja meg a lábszáramat és a térdem hátsó részét. Ráadásul az antibiotikumot nem mertem bevenni, mert a neve alapján (Amoxycillin asszem) úgy gondoltam, hogy penicillinszármazék, én pedig azt nem ehetek, úgyhogy csak feküdtem, mint egy magatehetetlen szerencsétlen és meggyőződésemmé vált, hogy a seben kívül valami rosszabb dolog is történt a térdemmel, úgyhogy elhatároztam, hogy visszamegyek a kórházba, hogy röntgenezzék meg vagy valami. Reggel azért megnyugodva vettem tudomásul, hogy rá tudok állni, sőt vánszorogni is tudok, úgyhogy elmásztunk a kórházba gyalog, bő háromnegyed óra alatt, de most egy másik szárnyba irányítottak, ahol szörnyedelmes tolakodás után (nem én tolakodtam, hanem elém) 2 rúpiáért ismét kaptam egy ugyanolyan papírt, majd eligazítottak a 17. szobához. A rendelő előtti folyosón a legkülönbözőbb népek üldögéltek, ki magában, ki pedig fennhangon kántálva az Om Mani Padme Humot, miközben imafüzéreket morzsolgattak. A rendszer úgy nézett ki, hogy a pad egy részén gyűjtöttük a papírokat írással lefelé egymásra helyezve őket, hogy majd mikor megjön az orvos, átnyújtsák neki és abban a sorrendben hívhassa be a betegeket. A Mártis kb. negyedóra után elment, semmi értelme nem volt, hogy ott szívjon velem, így csak én maradtam meg tucatnyi tibeti, kasmíri, pandzsábi, ladakhi népség. Bő másfél óra múlva megjött az orvos, ami olyan felbolydulás kezdetét jelentette, mint a mikor a csirkeólba beöntik a moslékot, és mindenki egymást taposva igyekszik közelebb kerülni a kincshez. Én kihagytam magam ebből a játékból, se kedvem, se idegem nem volt ehhez, alapvetően elég rezignáltam vártam arra, hogy ha majd leharcolják egymás között a bejutás lehetőségét, előbb-utóbb csak bekerülök én is. Ez egy jó három órás várakozás után sikerült is, addig azzal töltöttem az időt, hogy szemügyre vettem az embereket, akik pedig azzal töltötték az időt, hogy engem vettek szemügyre, mint egyetlen fehér bőrűt, szóval jól elvoltunk. Igen, végül is sokkal érdekesebb volt, mint valami turistákkal elárasztott világ csodáját bámulni. Az orvos azonnal megállapította, hogy nem tört csont, úgyhogy a röntgen nem szükséges, és hogy teljesen természetes, hogy iszonytatóan fáj, ha hajlítom, úgyhogy pihentessem kinyújtva pár napig és jobb lesz. Egyébként igaza volt, mert már most sokkal jobb. A gyógyszerről nem tudta megmondani, hogy tartalmaz-e penicillint, így felírt egy másikat, amiről úgy hitte, hogy „asszem nem tartalmaz penicillint”, majd elküldött egy újabb kötözésre, és pá.
A kötözőből, ahol már ismerős voltam, kiküldtek a közeli a gyógyszertárba, hogy vegyek magamnak antibakteriális kenőcsöt, amit majd belekennek a sebembe, így is tettem, majd szépen újra lekezeltek, míg én a csillagokat bámultam, amik a szemem mögött és a fejem körül röpködtek. Holnap (szerdán) újra megyek, kíváncsi vagyok, hogy gyógyul. De ma már sokkal jobbnak érzem a lábamat, mint tegnap, úgyhogy abszolút bizakodó vagyok. Erre a két napra pont egy kétnapos túrát terveztünk pedig egy közeli 4900 m magas hágóra, ez most sajnos kimarad, de hát ez van, majd Nepálban túrázunk. Most viszont mennem kell a szabóhoz, aki megvarrja az egyetlen hosszúnadrágomat, úgyhogy gudbáj!

UI. Azóta megjöttem a szabótól, aki a kis lábbal hajtott varrógépén 30 rúpiáért meggyógyította a nadrágomat, ezer hála neki!

5 megjegyzés:

  1. Szerintem a rokonok és barátok kissé meg fognak ijedni.
    Jobbulást!
    (Itthon nem kaptál indulás előtt tetanuszt?)

    VálaszTörlés
  2. köszi, nem kell h megijedjenek, mert semmi gond élek és virulok. nem kaptam otthon tetanuszt, ill fogalmam sincs mikor kaptam utlojára, ugyh az volt a biztosabb megoldás ha beadatom itt.

    VálaszTörlés
  3. Nem igazán tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek, de az egészen helytálló megállapítás, hogy elmebetegek vagytok. :)

    Dani, látod, sikerül testközelből megismerned egyre többféle helyi viszonylatot..

    Azért azt hiszem, onnan - magamat hosszasan rábeszélve - én is szívesen legurultam volna, ááááááá de súlyos!!! És micsoda látkép tárulhatott elétek!!

    VálaszTörlés
  4. Szjuper a beszámoló és durvák az élmények! Csak így tovább! (Monnyuk ezt nem a sérülésre értem.)Nagy nosztalgiászódással nézegetem.
    Üdv. E.

    VálaszTörlés
  5. jó lett a klipp nagyon, külnösen a vége életszagú

    :DDDD

    VálaszTörlés