Kizárva

Miután visszabattyogtam a legutóbbi blogfrissítés után a szállásunkra egy falka kóborkutya (nagyon jófejek), egy szamárcsalád és három tehén társaságában a sötét utcán, megdöbbenve vettem tudomásul, hogy a bejárati kaput a megszokottól eltérően már bezárták. A házigazda joggal hihette, hogy már mindketten otthon vagyunk, mert Mártijózsi már valóban előbb hazajött, nincs túl jó bőrben jelenleg és nem akarta megvárni kínszenvedéseimet az internettel, így először csak félénken kopogtattam a két és fél méteres vaskapun, ami így is úgy szólt, hogy az egész utca ettől visszhangzott, majd egyre erősebben tettem ezt, mikor kezdtem felfogni, hogy az égvilágon semmi foganatja nem lesz próbálkozásomnak. Tíz perc után első reakcióként a szomszéd ház ablaka kinyílott, egy arc kihajolt rajta, majd három percnyi irgalmatlan mélytorokból felgyülemlő turhagyűjtés után kicsapta a slejmet a szájából és jóízűen szörcsögve visszacsukta ablakát. Mondanom sem kell, hogy nagymértékben azonosnak éreztem magam a földet érő matériával mikor rájöttem, hogy nem sok esélyem van elkerülni a falmászást, amihez lábam jelenlegi állapotát tekintve nem sok kedvem volt.
Közben a szemben lévő házból is kijöttek páran, de nem volt probléma hogy angoltudás nélkül is megértsék szorult helyzetemet mikor látták a kötést a lábamon, így két kislány torkaszakadtából kiabált valamit, számomra érthetetlen nyelven, én meg két kézzel dörömböltem a kapun, de egyik sem vezetett eredményre. Elkezdtem keresgélni valami hosszú darab rudat, hogy kifeszítsem a kétszárnyú kocsibeálló reteszét, de persze azonnal beletört az egyetlen fadarab amit találtam.
Utána a Mártis nevét kezdtem kiabálni, hátha ő lesz olyan jó és meghallja, de nem, mert ő közben a legnagyobb nyugalomban üvöltette szobánkban Lou Reed Perfect Day című számát és a fényképeit válogatta. Tudni kell, hogy mi egy a ház tetejére épített bódéban lakunk, ahonnan ha kilép, pont megláthat engem. Ebben bíztam, de ezirányú reményem sem volt hosszabb életű, mint amennyit a fent említett turha a földbecsapódás előtt a szabadesés mámorában eltölthetett. Addigra a kislányok is feladták és eltűntek valahol, én pedig nekiveselkedtem, hogy felmászok a falra, ami fölött egy méterrel a kétes minőségű elektronyos vezeték futott, sajnos éppen nem volt áramszünet. Természetesen mire felmásztam és kétrét görnyedve, hogy ne én földeljem le az elektromosságot ami felettem futkorászott , elbillegtem a falnak addig a pontjáig, ahol már a mi kertünkbe ugorhatok le – mert persze, ha valaki az utca felől felmászik a falra és rögtön a túloldalán leugrik, akkor még nem ott találja magát ahová érkezni szeretne, hanem egy másik kertben, aminek semmiféle összeköttetése nincs a miénkkel, így a szerencsétlen kénytelen egy falrendszeren keresztül megközelíteni a kiszállási pontot -, megjelent a házigazda, pont abban a pillanatban, mikor egy fába kapaszkodva himbáltam le magam a fal tetejéről. (Ennél a műveletnél csak a zuhanyzásom volt bravúrosabb, mikor Nureyev balett-társulatának legtöbb tagját kicsapva a balett élvonalából próbáltam a legkülönbözőbb pózokban libegve megakadályozni, hogy víz kerüljön a térdemre.) Ekkor a turhás ablak is kinyílt, és egy nő kezdett perlekedni szerencsétlen házigazdánkkal, aki zavartan mentegetőzött, hogy pont a konyhában volt és nem hallotta, sajnos, és hogy szegény én, meg a lábam, meg minden, ráadásul kiderült, hogy a Márton is pont akkor akart kijönni cigizni a tetőre, mikor én felértem, szóval, ha még egy percet várok, akkor több fronton is megérkezett volna a felmentő sereg, de hát húsz perc-félóra után ki gondolta volna, mi?