Khajuraho - a hétköznapi India

Elöljáróban csak annyit, hogy megint régóta nem jelentkeztünk, aminek az az oka, hogy sajnos bekrepált a videóvágó szoftverünk és persze minden, de tényleg az égvilágon minden összeesküdött ellenünk, hogy normális időn belül meg tudjuk javítani, mert nem voltunk hajlandóak lemondani a videókról. Közben ugyan a kamera kijelzője is elromlott, illetve, ha negyedrészig ki van nyitva, akkor lehet rajta látni valami torzót, így végül is bár jelentős korlátokkal, de tudunk videózni, nem vagyok hajlandó beletörődni, ha nem lehet. Szóval, sok tapasztalatunk lett arról, hogyan kell Indiában szoftvereket szerezni, net nélkül, vagy idegölő sebességű net mellett. Ma eljött az a dicső pillanat, hogy végre újra működik, de sajnos most én robbantam le, lehet, hogy belebetegedtem a probléma megoldásába. Mindezt csak azért írtam, hogy mindenkit megnyugtassak, ezután ismét gyakrabban hörgünk majd a nyilvánosság felé is, nem csak egymásra és a helyiekre.

Agrából 7-8 órás éjszakai vasutazás után reggelre megérkeztünk Khajurahoba, a vadonatúj, három hónapja átadott állomásra. Minden csillogott-villogott, mintha nem is Indiában lennénk. Még ki sem bírtam nyitni a szemem az álmosságtól a fekhelyemen, de már hallottam, hogy tuk-tuk, autoriksa, szőr, vadujuvant, satöbbi, egy hangos NOOOO kiáltással bírtam reagálni a tapadókorongokra. Persze igénybe akartuk venni a szolgáltatásokat, de nem félálomban, csukott szemmel, egyszerűen nem hagyják nemhogy élni, de még összepakolni sem az embert, már nyomulnak. Végül bemásztunk a riksába, mert hét kilométerre van az állomás a várostól, és tökéletes nyugalomban befurikázódtunk a városba, ahol természetesen egy barát hotelja mellett tettek ki minket, de végül ez a barát nekünk is jól jött, mert az eddigi legjobb szobát kaptuk, rendkívül jó áron, 200 rúpiáért. Eredetileg nem akartunk szobát, mert este tovább akartunk állni, de nem kaptunk vonatjegyet, mert a Diwali miatt minden jegy elkelt már, úgyhogy napokat kellett volna várnunk a szabad helyre. Úgy döntöttünk, hogy busszal megyünk majd tovább Varanasiba varangyhörgést hallgatni, de csak másnap. Délelőtt szöszmötöltünk, mert már harmadik napja csak járműveken zötykölődtünk, jólesett lezuhanyozni és leheveredni egy olyan ágyra, ami egy helyben áll. Délután bicajt béreltünk 20 rúpiáért, az enyémen ugyan nem volt fék, de annyira csotrogány volt, hogy nem lehetett vele igazán gyorsan menni, úgyhogy nem zavart különösebben. Elmentünk a "buszpályaudvarra", ahol kiderült, hogy nem lehet Varanasiba menni közvetlenül, csak Satnán, majd Rewán keresztül, két átszállással, úgyhogy megvettük Rewáig a jegyeket, majd eltekertünk kajálni egy "svájci" vendéglőbe. Hogy miért volt svájci, azt senki ne kérdezze meg, mert nem tudnánk rá válaszolni, talán azért, mert lehetett hungarian goulasht kapni, és az mégiscsak európai, ugyanúgy, mint Svájc. Persze nem ettünk gulyást, már csak azért sem, mert - legalábbis jómagam - inkább a helyi kaját preferálom, meg persze amúgy sem voltak különösebb illúzióink afelől, hogy milyen lehet gulyást enni Indiában. Persze, azért egyszer ezt is ki kéne próbálni, úgyhogy ha legközelebb látok valahol, mégiscsak eszem majd belőle.

A svájci étterem pont Khajuraho legnagyobb (amúgy egyetlen) turistalátványosságával szemben helyezkedik el, azzal a parkkal, amit nem sokkal több mint száz évvel ezelőtt még dzsungel borított, és ahol egy angol szinte véletlenül fedezte fel azokat az ezer éve épült templomokat, amelyek mára a világörökség részét képezik, nem véletlen. A meglepően igényesen karbantarott parkban a Közép-Indiát uraló Csandéla-dinasztia által építettett templomokból kb. tizet, a város körüliekkel együtt, pedig összesen huszonötöt lehet látni, az eredetileg épült nyolcvanötből. A legnagyobb közülük a Kandárija Mahadéva templom, amit több, mint 800 szobor díszít, többnyire istenek, istennők, nők, férfiak és különböző állatok érzékien egymásba gabalyodva. Felfoghatatlanul pazar az egész, nem is nagyon akarok róla írni, a képek többet beszélnek.

Az egyik templomban az őr lelkesen magyarázta, hogy ez az egyetlen templom Khajurahoban, ahol egy nő kutyával történő egyesülését megfaragták az örökkévalóságnak, megpróbáltuk lefényképezni, de jó magasan volt és sötétben, úgyhogy csak ennyi sikerült.

Persze fáradozásai után ajándékot, azaz pénzt kért, amit nem adtunk, felajánlottunk neki cigit, de mondta, hogy nem dohányzik. Három perc múlva már mégis dohányzott, úgyhogy jött cigiért, egyből kettőt is kért, de szívesen adtuk, mert az itthon ugyan finom, de Indiában elszívhatatlanul szar Benson and Hedges-ünktől úgyis meg akartunk szabadulni.
Mikor visszamentünk a hotelhez, ahol rengeteg alak lebzselt a kevés turistára vadászva különböző idétlen ötleteikkel, összehoztak minket egy magyar fickóval, Tomival. Tomi ötvenhárom éves és március óta tartózkodik Khajurahóban, amit annyira megszeretett, hogy ott is szeretne élni. Három éve kattant rá Indiára, az ottani spiritualitást keresve, ám általában véve csalódnia kellett, hiszen a mai Indiában elég nehezen találni olyan embert, akit bármi más is érdekelne a pénzen kívül. Ez sajnos elég nyilvánvaló már az első perctől, és ez az érzés nehezen akar elmúlni az utazóból. Vannak persze ellenpéldák, hamarosan szót is ejtek róluk, de általában véve az emberek a napi megélhetésért küzdenek iszonyatosan, többnyire - bár fájó kimondani -, tisztességtelen eszközökkel, csalással, hazugsággal, lehúzással. Az ott élő Tomi szerint ez egész egyszerűen már egy másik kultúra, nem az, akik pl. ezeket a hihetetlen templomokat építették. Elképesztő igénytelenség és mocsok van mindenütt, azonnal ott és akkor hajítják el a szemetet, amire már nincs szükségük ahol éppen járnak, legyen utcakölyök, vagy megbecsült brahmin. Tény és való, hogy a nyugati kultúra hozta be azt a hihetetlen mennyiségű ezer év alatt lebomló szemétfajtát, ami azelőtt gyakorlatilag ismeretlen volt. Tulajdonképpen azelőtt bármit eldobhattak, hamar visszaforgott a természetbe, mert csak természetes anyagokat használtak. Jó példa mondjuk a tányér, ami szerencsére még most is nagyrészt (legalábbis az utcai árusoknál) pálma-, vagy valami másfajta levél, össze vannak kötözve vmi kis spárgaszerűséggel, és mikor elhajítjuk - mert máshová nem tudod tenni -, az első tehén felfalja két percen belül. De pl. a bételdió, amit állandóan rágnak, az kis alufóliaszerűségbe van csomagolva, és ugyanúgy elhajítják, ki tudja mikor rohad szarrá.
Na mindegy, szóval nagyon örült nekünk Tomi, meg is beszéltük, hogy másnap reggel találkozunk és mutat nekünk még templomokat, pl. ahová meditálni szokott járni, meg folyópartot, ahol fürdeni szokott, és bemutat minket barátainak, például Rajkumarnak, azaz Vikkinek, az ifjú jóginak, vagy Amitnak, 14 éves pártfogoltjának, akivel két hónapig utazgatott Dél-Indiában. Reggel találkoztunk, ő már Amittal jött, aki a kalauzunk volt ott tartózkodásunk során.

Amit brahmin családból, azaz a legfelsőbb kasztból származik, bár őt magát jobban érdeklik a motorok, mint a puják, azaz áldozatok, vagy a hagyományok. Az apja is világi ember, egy építkezésen dolgozik vmi vezetőként, keresete 2500 rúpia havonta. Három lánytestvére van, csak a legidősebbnek jutott, hogy továbbtanulhat, asszem angoltanárnak készül. Amit tizennégy évesen turista guide-ként próbál keresethez jutni, bár ilyen fiatalon még nehéz érvényesülni, mert a többiek még nem nagyon fogadják el és megpróbálják lehúzni, mint ahogy ez most is történt, de erről majd később. Tomi egy brahmin családnál lakik havi 800 rúpiáért, ami nagyon jó ár, ezért viszont alkalmazkodnia kellett a helyi körülményekhez, ami azért még az elszántaknak sem könnyű. Meg kell szokni, hogy zuhanyzás gyanánt egy kis kancsóból öntögeted magad, amibe persze a kútról hoztad a vizet, a wc csak egy kis luk, papírt nem használnak, csak kiskancsót mosakodásra. Tényleg a kútról jut eszembe, hogy Khajuraho nagyon kicsi hely, van egy kis központja, de azonkívül inkább falusias jellegű. Nem messze található az úgynevezett Old Village, ahol hihetetlen kék és rózsaszín házakban élnek az emberek, elképesztő hangulata van, bivalyok az utcákon, emberek akik kint üldögélnek, vagy vizet hordanak, nagyon érdekes és nagyon jó.

A városka körül hihetetlen gyönyörű a táj, sokat bicikliztünk, az egész környéket bejártuk, mert mint majd kiderül, többet maradtunk a eredetileg tervezettnél. Szóval elindultunk Tommal (mert a helyiek így nevezik), Amittal és egy hozzánkcsapódott önjelölt turistaguide sráccal, akinek nem jutott bicikli, így elvette Amitét, akit felrakott a csomagtartóra. Ebbe mi nem akartunk beleszólni, nem is nagyon értettük, hogy mi zajlik köztük. Mászkáltunk, templomokat nézegettünk, majd elmentünk a folyópartra pihenni, közben sokat dumáltunk.

Annyira jó volt és annyira tetszett a sok turistalátványosság után beleszagolni ebbe a hétköznapi fílingbe, bicajozgatni a környéken, hogy úgy döntöttünk, hogy még maradunk. Átirattuk a buszjegyet, aztán elmentünk kajálni aloo parathát, azaz krumplival töltött lepényt, amit egy iskolai füzetlapon szolgáltak fel számunkra. Öt rúpiát kellett érte fizetni.

Ezután meglátogattuk Rajkumart a kis farmházában, ahol bivalyokat tartanak, illetve van egy kis földjük is. Itt alapvetően a megszokotthoz képest egész rendezett és takaros volt minden. A fiú tizenhét éves, minden nap jógával és meditációval kezdi a napot 4.30-kor, ez négy óráját veszi igénybe, ezután átvedlik farmerré. Már most jógatanárként is dolgozik, távlati célja, hogy majd nyit egy ashramot a környéken. Nagyon komolyan veszi a brahmin létet, volt kitől örökölni, hiszen apja is gyakorló brahmin, sőt ő szent ember, azaz szádhu. Sajnos vele nem találkoztunk, mert nem volt otthon. Rajkumar egyébként általában a farmházban tölti az éjszakát, de az Old Village-ben van egy kis házuk, ott él a szüleivel és asszem két öccsével. Este náluk vacsoráztunk, előtte azonban elmentünk a heti egyszeri nagy zöldségpiacra, amit egy nagy réten, sötétben rendeznek meg. Hihetetlen hangulat, csak gyertyákkal világítanak, amit általában a földre helyezett zöldségek közé szúrnak be.

Szépen bevásároltunk, zöldséges chowmein-t szándékozott készíteni nekünk Vikki, aki természetesen semmilyen állati eredetű ételt nem fogyaszt. A züldséges chowmein nem indiai étel, hanem kínai eredetű, gyakorlatilag zöldséges tésztát jelent. Nem egy bonyolult ételt, a srácnak azonban sikerült elrontania azzal, hogy kocsonyává főzte a tésztát, így inkább zöldséges ragacs lett belőle, nekem azonban ízlett ennek ellenére, mert az íze nem volt rossz. Érdekes a konyha egy india otthonban. Jelen helyzetben a tetőn voltunk, ahol egy kis beton vályúszerű négyzetben, szárított tehénszarral és fával tüzet rakott, majd egy wokszerűségbe vizet téve, megfőzte benne a tésztát.

Aztán a tésztát átöntötte egy másik edénybe, majd olajat hevített a wokban, és beledobálta azokat a zöldségeket, amiket addigra az édesanyja már felszeletelt egy sarlóval. A sarlót vhogy a lábak közé szorítják, úgy, hogy felfelé álljon a sarloid rész, majd a zöldségeket tologatják rajta, hogy felszeleteljék. Rajkumar megpíritotta a zöldségek felét, majd hozzákeverte a tésztát, végül a tetejére rakta a maradék zöldségeket, így tálalta fel nekünk, miután felvette az anyukája által a legtermészetesebb módon a földre hajított kanalakat. Jóízűen nekiláttunk falatozni, nagyon késő volt már és egész nap csak az egy darab aloo paranthát ettük. Sajnos nincs képem a Márton fejéről, miközben eszik, pedig érdemes lenne végignézni az arckifejezések egész garmadáját, ami dramatikus eseménnyé emelte az amúgy sem hétköznapi szituációt. Azért legyűrte ő is, bár repetát nem kértünk, mert a nyers zöldségek jelenléte nem töltött el a legtökéletesebb nyugalommal. Végül nem lett bajunk, ezt itt megjegyzem. Vacsora előtt még bemutatott egy jó durva ászanát Rajkumar, a nevét sajnos nem tudom, kb úgy nézett ki, hogy a két kezén állva, valahogy az alkarjára támasztva a térdeit hátraemelte a lábait, az egész teste a két karján támaszkodott, jól nézett ki. Azt mondta, hogy kb húsz percig tud ebben a pózban maradni. Beszélgettünk még a vallásról, a Kali jugáról, azaz a mostani világkorszakról, nagyon jó volt, de már nagyon fáradtak voltunk, így elhúztunk aludni.

Másnap reggel még korábban találkoztunk Amittal és Tommal, az önjelölt most nem jött velünk, róla majd később még egy kicsit, és elhatároztuk, hogy elmegyünk a hegyekhez, amik alsóállkapocsként meredeznek felfelé, kb öt km-re a várostól. Átkeltünk egy gázlón a fürdőző bivalyok között, és a poros úton biciklizve haladtunk a gyönyörű tájban. Sajnos a Martis kereke kidurrant, de kicserélték Amittal, aki jóval könnyebb, így neki nem volt gond eltekerni a legközelebbi faluig, ahol tudtak bele levegőt nyomni. Igaz, itt meg Tom első féke szakadt be a küllők közé, de kifeszegetés után, már tudott forogni a kerék. Ebben a faluban egyáltalán nem járnak turisták, úgy gyűltek körénk a helyiek, mint a legyek, csak sokkal aranyosabbak és nem zümmögnek. Elvergődtünk egy kis templomhoz, ahol egy szádhu üldögélt, itt éli mindennapjait, meditálgatva. Azt beszélik, hogy isteni erővel rendelkezik, mint a nagy jógik általában. Isteni erőn azt kell érteni, hogy képes sziddhiket, azaz különleges, nem hétköznapi dolgokat csinálni, amit egy átlagember sosem tudna. Üldögéltünk mellette, beszélgetni nem tudtunk, csak a kis Amit útján, de amúgy sem volt beszédes a jógi. Megkérdeztem tőle hány éves, mert a szakálla ellenére max húsznak néztem, de kiderült, hogy harmincöt. Hihetetlen módon karban volt tartva a teste és gondolom a szelleme is. Irgalmatlan mennyiségű gandzsát (marihuanát) tömött a csillumjába (ez egy függőleges formájú pipa), ami aztán elindult körbe. A gandzsa a brahminok számára engedélyezett, sőt tulajdonképpen szükséges anyag, elősegíti az Istennel való kommunikációt, a kapcsolatteremtéshez használják. Azért nem mindenki, mert Rajkumar pl nem használ gandzsát, ő elítéli. A legtöbb fiatal viszont igen, Amit is jól rajta volt, pedig még csak tizennégy éves. Itt természetes, hogy nyolc-kilenc évesen elkezdenek szívni a gyerekek. Őket csak mi látjuk gyereknek, mert már felnőtt módon élnek és gondolkoznak, korán kell megérni ahhoz, hogy fenn tudd tartani magad, nem támaszkodhatsz a szüleidre, vagy bármi más segítségre, mint itthon.

A gandzsa után szóba kerültek a sziddhik és kiderült, hogy jógink képes egy tizenöt kilós követ a linguamára (falloszára) kötve vonszolni. Legnagyobb meglepetésünkre vállalkozott arra, hogy ezt bemutatja nekünk, sőt videózni is engedte. Szép lassan előkészült, terpeszbe guggolt, gondosan rákötött egy kötelet a kőre, majd a másik felét odakötözte a farka tövéhez, és a legkönnyedebb módon, de azért óvatosan fellált. A kezével nem fogta a kötelet, a saját szemünkkel láttunk, egyedül a nemiszervét tartotta vele, hogy ne csússzon le róla a csomó. Hihetetlen volt, nem nagyon jutottunk szóhoz. Utána megemeltem a követ, és tényleg rohadt nehéz volt. Rajta pedig az erőlködés legcsekélyebb nyoma sem látszott. Ha mindezt valami turistaközpont közelében látjuk, kicsit mondjuk messzebről, biztos nem hiszem el, de így a saját szememmel győződhettem meg arról, hogy a jógi tényleg megcsinálta a mutatványt. Később szóba került, hogy különb dolgokra is képes, például a levitációra, ehhez azonban egy hétig kell folyamatosan meditálnia előtte, amire természetesen nem volt időnk, pedig, ha kiderülne, hogy tényleg meg tudja csinálni, megérne egy hetet azt hiszem. így nem tudom mit higgyjek, végül is el tudom képzelni, hogy tényleg lehetséges, de az is tény, hogy még soha egy olyat nem hallottam, vagy olvastam, hogy valaki közvetlenül tapasztalt volna ilyen jelenséget. Az is tény viszont, hogy bár a jóga kitartó gyakorlása akár képessé is tehet ehhez hasonló dolgokra, viszont az egész nem erről szól, így teljesen felesleges az energiát erre pazarolni. Később elmeséltük Rajkumarnak, hogy mit láttunk, mondta, hogy nem ismeri még ezt a jógit, de el tudja képzelni, hogy tényleg tud lebegni, bár szerinte nem szabad ilyeneket mutogatni, mert az Istentől kapott erőt pazarolják el vele az ilyen jógik. Aztán egyszer csak hoppon maradnak, mikor többé már nem tudják megismételni, amit nagy nehezen megtanultak. A mi jógink azonban egy viszonylagos elvonultságban élő jógi volt, ha nem is remete, de a faluszéli kis templomban él, ott volt a luk ahol lakott, igen szerény körülmények között. A tekintete azonban annyira tiszta és zavarbejtően gyönyörű volt, hogy nem hiszem, hogy valaha elfelejtem. Végre, Rajkumar és eme jógi személyében tapasztaltunk valamit a spirituális Indiából. Azt hiszem, hogy nekem ezért a két napért már megérte eljönnöm ide, nem mintha eddig kételkedtem volna abban, hogy megéri-e. Fantasztikus volt ezekkel az emberekkel találkozni, a szádhu és a tizenhét éves Rajkumar szemében valalmi olyan mélységet felfedezni,

amit nem látni mindennap.

                                                               

A hegyre nem mentünk fel, mert már nem volt időnk rá, indult a buszunk és előtte még ki kellett csekkolnunk a szállodából. Még beugrottunk Rajkumarhoz kicsit beszélgetni, szóba került a jóga, vicces volt, ahogy próbálta tesztelgetni, hogy mit tudok a jógáról, de jó érzés volt, hogy válaszaimat jóváhagyta. Nagyon érdekes egy ilyen fiatal srácra úgy tekinteni, mint egy potenciális tanítóra. Természetesen ő is tanul még, ráadásul érdekes módon egy évek óta ott élő amerikaitól, de mégis olyan magabiztosság és mélység sugárzik belőle, hogy simán elfogadnám gurumnak, ha ott akarnék maradni mondjuk jógázni Khajurahóban. Nagy élmény volt vele találkozni.

Miután elbúcsúztunk Tomtól és Amittól, akinek adtunk 50 rúpiát a segítségéért, elmásztunk a buszállomásra, ahol kiderült, hogy minimum egy órát késik a busz. Közben ismét megjelentek Tomék, aki elmesélte, hogy a kis Amittól öt percen belül elszedte a lóvét az első napi önjelölt turistaguide srác, akiről csak annyit még, hogy miután az első napon Amit megelégelte, hogy állandóan elveszi a bicaját, besokallt, és többé nem engedte ráülni. Innentől fogva a gyerek órákon keresztül loholt melletünk a 40 fokban, valahogy mindig utolért, nem lehetett lerázni. Egy idő után elkezdett könyörögni, hogy hadd üljön fel a biciklimre, mert nagyon fáradt, de nem engedtem, mert idegesített, de végül megesett rajta a szívem, mert nem bírtam nézni, hogy ott fut a gatyarohasztó melegben és hullakészen van. így felültettem a vázra és szépen kettecskén haladtunk tovább a poros úton. Késő délután végül lekopott, de végig Amittal vitázott, hogy ő akar minket guideolni, mert ő mutatta meg nekünk a másik magyart. Erre az egy tényre alapozva gondolta úgy, hogy neki pénz jár ezért, és kis Amit oda is adta neki később a tőlünk kapott ötvenest. Tomi szerint működik közöttük egyfajta betyárbecsület. Ez a srác képes egy volt egy álló napon át rohanni mellettünk a tűző napon, annak reményében, hogy majd csurran-cseppen neki valami. Végül sikerrel járt, de ez már nem a mi játékunk. A szállodánk körül állandóan ott legyeskedtek a piócasrácok, valaki a magyar pénzt gyűjtötte a kollekciójába, valaki a dollárba volt szerelmes, üzletekbe akartak vinni, állandóan megkérdezte mindenki, hogy hová megyünk, miért, mikor, menjünk inkább vele, menjünk riksával, taxival, bármivel, nem zavartatván magukat a látványtól, hogy éppen egy biciklin ülünk. Vicces volt a biciklibérlés, mert senki nem volt ott, amikor ki akartuk bérelni a cangákat, így simán elhoztuk őket és csak másnap adtuk vissza, de ez itt teljesen természetesnek tűnt.

Mikor végre megjött a busz, ahová szerencsére volt helyjegyünk, mert iszonyú tömeg volt, bepréselődtünk a kétszemélyesnek mondott, de valójában egynek is épphogy kényelmes ülésekre és ott szenvedtük végig a négy órát, amíg Satnába értünk. Itt rögtön megtaláltuk a csatlakozást Rewába, csakhogy kiderült, hogy az egy másik társaság, így a hatvan rúpiás jegyünk nem érvényes rá, vegyünk másikat. Mivel úgy tudtuk, hogy 22 órakor indul tovább Rewából a busz, Varanasiba, úgy döntöttünk, hogy nem várunk másikra, hanem elmegyünk ezzel. így is csak kilenc után értünk Rewéba, egy elképesztően zsúfolt és mocskos buszállomásra, ahol senki nem beszélt angolul. Szép lassan kézzel-lábbal kommunikálva kiderült, hogy aznap már nincs busz Varanasiba, csak másnap reggel nyolckor, aminek hatására az eddig leghosszabb és legízesebb káromkodásomat hallgathatta meg a helyi közönség magyar nyelven előadva. Sokat tanulhatott a legfigyelmesebbje. Innentől kezdve leírhatatlan káosz kezdődött el, mindenki odajött okoskodni, mindenki mást mondott, hogy mégis jön busz, csak később, hogy, nem jön busz, de jön egy másik, ami Allahabadba megy, ahol rögtön van egy csatlakozás Varanasiba, na ettől megnyugodtunk, mert egyetlen szubatomi részecskét nem tartalmazott a testünk, amely Rewában kívánt volna éjszakázáni. Odamentünk a jegyeladóhoz, aki egy nyekkenetet nem értett angolul, megpróbáltunk tőle jegyet kérni a buszra, de csak nézett ránk, majd némán maga alá csulázott egy hosszút és nyúlósatt, visszaemelte tekintetét és nézett ránk tovább okos szemeivel. Végül megszánt minket egy huszonéves fickó, aki valamit gagyogott és azt mondta, hogy csak akkor lehet jegyet venni, ha majd bejön a busz, majd ő segít. Ismét várakozóállásba helyezkedtünk, szívtuk a cigiket, néztük a sosem látott méretű bogarakat és "beszélgettünk" az állandóan hozzánkcsapódó arcokkal.

Hogy azok mi a frászt csinálnak este 10-11 körül a buszállomáson, arra nem sikerült rájönnünk, mert semmi mással nem törődtek, csak velünk. Végül bejött az allahabadi busz, mire kisebb tömeg rohanta meg a jegypénztárat, mi azonban a buszt rohantuk meg egyik helyi vezetőnk tanácsára hallgatva, jobban mondva ő rángatott oda a karomnál fogva. Itt gyorsan kiderült, hogy csak a pénztárban lehet jegyet venni, azonban mire odaértem, már hallottam az átkozódásokat, hogy nincs ülőhely. Ismét tanítottam egy kis magyar neyelvet a körülöttem állóknak, bár közben rájöttem, hogy eleve esélytelen lett volna jegyet szerezni, mert valami elképesztő módon volt tömve a busz már mikor beérkezett akkor is. Közben huszan elémtolakodtak, de végül odajutottam a jegyeladóhoz, hogy kitöltsem rajta dühömet, és számon kérjem rajta, hogy miért mondta (üzente tolmáccsal), hogy lesz hely a buszon. Erre visszaüvöltött angolul, hogy NINCS HELY, NEM ÉRTED???!!!
Erre ráüvöltöttem valamit, majd elindultam a Márton felé, akit kisebb csapat vett körül és éppen a fényképezőgépének a pántját rángatták, miután előbb már kifejtették, hogy itt este tíz után veszélyes tartózkodni, sok a bűneset. Valahogy elszéledtek végül, aztán odajött hozzánk egy kis emberke, aki egy tolmács segítségével azt mondta, hogy menjünk utána, kövessük. Fogalmunk sem volt mit akar, annyit értettünk a tolmács szavaiból, hogy Varanasi, busz és hogy 7. Arra következtettünk, hogy 7-kor majd indul egy busz és addig majd biztos alhatunk rajta. Vágyaink csak a képzeletünkben öltöttek formát, mert egy kis fülkébe terelt minket, ahol az ammónia és a széklet szaga keveredett nemesi eleggyé és leültett egy-egy vasrácsra, majd mint aki jól végezte dolgát leült a fülke előtt az utcán álló íróasztalához. Hihetetlenül bizarr volt az egész, főleg mikor kiderült egy mellénk ülő ember szavaiból, hogy most egy utazási irodában vagyunk és éjjel kettőkor jönni fog egy busz, ami egyenesen Varanasiba fog minket repíteni, ráadásul még alvóhely is lesz rajta. Álmaink netovábbja valósult meg ezekben a pillanatokban, legalábbis bíztunk benne. Mártis elheveredett a vasrácson fejét minél messzebb tartva a meghatározhatatlan eredetű illatanyag forrásától, és elszundított szépen. Rám hárult az őrködés feladata. Figyeltem az utcán élők éjszakai életét, a chai-árust, az olajoshordókban tüzelőket, a gumit égetőket, a utazási irodás fickót mereven ülve íróasztalánál és a jövő-menő utasokat. Az egyikkel beszédbe elegyedben, értelmes figura volt, beszélgettünk politikáról, indiai fizetésekről, vallásról, majd ő is továbbállt, én meg vártam tovább. Kis kézikönyvemből próbáltam tanulgatni, illetve felismerni a hindi betűket, amelyeket a mellettem lévő plakáton láttam, majd alkalmi ismerősöm segítségével végigmentünk a szavakon, kedvesen segített. Hirtelen megjött a busz, felébresztettem Marduk Józsit, aki előtte váltig állította, hogy ő itt egy percig nem fog megmaradni, aztán úgy elaludt, mint akit husánggal vágtak fejbe, és felmásztunk a buszra, ahová sleeper jegyet vettünk. Ezen a buszon összesen négy alvóhely volt, ezek természetesen foglaltak voltak, de az utazási irodás lerángatta őket, és fel tudtunk heveredni rendkívül szűk kis vájatunkba. Én már addigra elaludtam mire elindultunk, csak párszor ébredtem arra, hogy menten lezuhanok, mert korlát az nem volt mellettem. Jól az ablak mellé húzódtam, odagyűrtem a papucsomat, táskáimat és tovább aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy az alattam ülő ember kinyitotta az ablakot, ami így mellőlem is kinyílott. Szerintem az utolsó pillanatban húztam be a papucsaimat, amelyek félig már kint lifegtek. így érkeztünk meg következő állomásunkra. Most kimegyek az erkélyünkre, figyelem kicsit a néma várost, az előttem karnyújtásra lévő templom csúcsát, ami a Kailászát, Siva lakhelyét szimbolizálja, a mögötte csordogáló Gangát és az üres sikátort alattunk. Éjjel negyed kettő van, Varanasiban vagyunk. És milyen meglepő, nem hörögnek a varangyok.