2014. március 14., péntek

Phnom Penh-ből Dél-Thaiföldre: átmeneti parák



Miután elhagytuk a Killing Field-et, kb. 50 perces tuktukozás várt ránk a Phnom Penh-i reptérig. Danával jó ideig néma csendben, a megrázó élményektől felzaklatódva és magunkba mélyedve döcögtünk, miközben semmi kedvünk nem volt továbbállni a városból, aminek magával ragadott a hangulata és amiből túl keveset láttunk. Egy idő után megint bedugult az út és brutálisan rázóssá vált a terep, de nem lassíthattunk, ha időben ki akartunk érni a bangkoki járathoz. A külvárosokban éppen mindenféle munkálatok folytak az utakon, amik csak részben voltak kaviccsal borítva, részben viszont göröngyös-gödrös földutak voltak, rajtuk töménytelen mennyiségű jármű próbált elférni egymás mellett. Mindez persze olyan konstans porfelleggel járt, hogy időnként látni alig lehetett, arra meg gondolni sem volt szabad, mi jut le a tüdőnkbe akár néhány perc alatt. Ettől függetlenül mégis izgalmas volt részese lenni a kaotikus közlekedésnek, miközben lepusztult standok és éppen épülő, rettenetes csúnya és falanszterjellegű lakóparkszerűségek mellett húztunk el. Jó levezetésnek bizonyult, ahogy a hepehupás út szinte minden szomorúságot kirázott belőlünk, úgyhogy amikor lekecmeregtünk a járműről a reptér előtt és TV, az iszonyat cuki sofőrünk átnyújtotta egy cetlin a telefonszámát, már tudtunk újra vigyorogni. Mondtuk neki, hogy talán csak sokára jutunk el újra ebbe az országba, de TV-t nem zavarta, bárhová érkezünk meg Phnom Penh-ben, telefonáljunk neki, ő azonnal ugrik és a sofőrünk lesz újra. Fő helyen őrzöm a számát azóta is. 




Bangkokba csak azért kellett gyorsan visszarepülnünk, hogy azzal a lendülettel Dél-Thaiföldre transzportáljuk magunkat, ahol meg akartunk mártózni az Andamán-tengerben. Nagyon szívesen maradtunk volna még Kambodzsában, mert tényleg jó hely, de már fogytán volt az időnk, a tervekből meg nehéz volt lefaragni. Két óránk volt a Don Muang reptéren, ahová általában a fapados járatok érkeznek (mi is azzal jöttünk, az Air Asia-val), amit mindenféle feltétlenül és kevésbé szükséges művelet elvégzésével töltöttünk. Meg kellett szereznünk, majd újra feladnunk a nagycsomagokat, ki kellett mennünk cigizni az épület elé, ahol a kambodzsai viszonyok után nagyon furcsa volt látni a csillogó-villogó taxik tömkelegét, a felüljárókat meg toronyházakat, és ennünk kellett valamit. Az egyik reptéri boltban találtunk olyan levest, mint itthon a bögrés porlevesek, annyi különbséggel, hogy az egyik polcon volt egy szerkezet, amiből lehetett tűzforró vizet önteni a pohárba, belekeverni a port, szárított hozzávalókat meg valami chilis olajat, és azonnal fogyaszthatóvá is vált – volna, ha nem lett volna olyan elementárisan csípős, hogy azt hittem, biztosan bele fogunk pusztulni, ha az egészet megesszük. Azért megkísértettük a sorsot, és még itt vagyunk, bár az én gyomromat kissé szétmarcangolta a cucc. Erősen kezdtünk lefáradni már ettől a naptól, de mivel a Bangkokba repülés másfél órája alatt tök jót szundítottam, gondoltam, majd itt sem variálom túl a programot. Krabiba repültünk, ami 850 km-re délre terül el a fővárostól a nyugati parton, és jó ugródeszka az Andamán-tenger szigetei felé, ahol mártózni akartunk, hiszen muszáj volt összevetnünk a kambodzsai és a thai viszonyokat ebből a fontos szempontból is. Ezen az úton 1 óra 20 perces repülés várt ránk, este negyed 9 után fel is szállt a gép. Már majdnem kezdtem azt hinni, hogy megszerettem a repülést, de akkor olyasmi történt, ami erősen visszavetett ebben. Még szálltunk felfelé, hogy elérjük az utazómagasságot, és éppen ráfordultunk a pályánkra, alattunk a város még egész jól kivehető fényeivel, amikor a gép hirtelen megbillent az ellenkező irányba, majd újra vissza az eredeti állásba. De olyan sebességgel pattogta le ezt a kétirányú mozgást, hogy ilyen még nem hogy nem történt velem, de még nem is hallottam hasonlóról, úgyhogy abban a pillanatban önkéntelenül is azt figyeltem, hogy akkor most elkezdünk-e zuhanni és kezdjek-e búcsúzkodni ettől a csodálatos élettől. Körülöttem tágra nyílt szemek, bennük kérdőjelek, én Danára meredtem, ő meg a világ legédesebb mosolyával közölte, hogy biztosan csak egy erős légáramlat, és mellé még pislogott egy nagyon megnyugtatót. Én ezt el akartam hinni, úgyhogy onnantól kezdve már csak a lábujjaim feszültek, de azok végig, és a kavargó turbulenciák sem hatottak simítólag az idegeimre. Miután leszálltunk, Dani mondta, hogy azért ő is eléggé megijedt, de én nagyon hálás voltam neki, hogy ezt a levegőben még nem árulta el. 

Már este háromnegyed 10 volt, amikor felpakolódtunk a reptéri buszra, hogy bejussunk Krabiba, és elnyúlhassunk a szállásunkon. Ott azonban közölték, hogy mivel este 8-ig van a szobába csekkolás, ők már kiadták a miénket. Na, ebből azért már kezdett elegünk lenni, hogy már megint ezt csinálják velünk, amikor előre lefoglaljuk a szobát és még vissza is igazolják. Kiderült, hogy odáig már nem görgette le a fickó az adatlapot a monitoron, ahol a megjegyzés rovatba beleírtuk, hogy a repülőgép miatt csak 10-kor érkezünk. Ő is érezte, hogy ez kínos, meg a fejünket is látta hozzá, úgyhogy azonnal telefonált, mint kiderült, a szomszédba, hogy jöjjenek át értünk, mert ott elég sok szabad szoba volt. Átbattyogtunk a Hello Kr (szinte megszólítva éreztem magam) nevű helyre, ami úgy nézett ki, mintha Hongkong egyik külvárosi lakótelepi tömbje lenne, magas volt, irgalmatlanul ütött-kopott, rengeteg szobával és szövevényes folyosóval, a nyitott földszinten meg éppen szülinapi buli volt, és az ünnepelt helyi kislánynak nyilván nem mondhatták meg, hogy semmi hangja nincs, így végigkaraokézta a fél éjszakát, még az ötödik emeleti szobánkban is kettéállt tőle a fülem. 

Tudtuk, hogy itt csak megalszunk és másnap dobbantunk is át valamelyik szigetre. Még a Thaiföldre visszaérkezésünk előtt megpróbáltuk gondosan kiválasztani, melyik sziget legyen az a rengeteg csábító lehetőség közül. Pont belefuthattunk volna a full moon-partizásba Koh Phangan-on, de az olyan ipari mennyiségű embert szippant fel már az utóbbi időben, hogy végül mégsem volt hozzá kedvünk. Hasonló okokból nem mentünk pl. Koh Phi Phi-re sem, bár azon már picit többet gondolkodtunk a legendás szépsége miatt, de valahogy nem akartunk szálloda-, kajálda- és nyugágyláncok között bolyongva keresgélni, hol találhatnánk valami meghittebb és turistáktól mentesebb szegletet. Így aztán a leírások, képek és mindenféle kommentek alapján egy pici szigetecske, Koh Rok mellett döntöttünk, nem utolsó sorban azért, mert állítólag ez a világ egyik legjobb sznorkelező, azaz készülék nélkül búvárkodható helye a sekélyvízben tömegesen jelenlévő korallszirtek miatt. Ide egy jóval nagyobb szigeten, Koh Lantán keresztül vezet az út, és a képek alapján, amiket Lantáról láttunk, úgy gondoltuk, ott is eltölthetünk még pár napot, mielőtt északabbra megyünk, mert nyugisnak és szépnek tűnik, ráadásul onnan jól megközelíthetők igazán frankó készülékes merülőhelyek is. 

Amikor véglegesítettük ezeket a döntéseket délelőtt, kerestünk egy kisbuszos fuvart Koh Lantára. Jól tettük, hogy nem fizettünk be az első lehetőségre, és bevállaltuk, hogy a nehéz cuccainkkal keresgélünk, mert ahogy lejjebb haladtunk a part felé, úgy vált pillanatok alatt egyre olcsóbbá a menetjegy. Még volt egy óránk az indulásig, úgyhogy lementünk a partra, hogy megnézzük, hogyan meredeznek a mészkősziklák kicsit távolabb, aztán meglátogattuk a piacot, ahol szeletkékre bontott pomelót (gyümölcs) vettünk, hozzá chilis cukrot adtak kis tasakban ízesítésként. 






A tervezettnél hosszabbra nyúlt buszút semennyire nem volt izgalmas, maximum csak annyira, hogy Danával próbáltuk valahogyan eldönteni, hogy Koh Lantán majd melyik partszakaszon szálljunk ki, mert szállásunk az nem volt. A pénzfeldobás végül elmaradt, pedig az bevált módszerünk, de valamiért nem jutott eszünkbe. Krabiból a kisbusz komppal jutott át Lantára, ahol a legnagyobb település rögtön a sziget északi csúcsánál van, de mi gondoltuk, lejjebb megyünk majd, ott biztos kevesebben vannak. Már amikor e városka, Saladan útjain gurultunk, nézegettünk egymásra, hogy hát ez nem valami hangulatos, sőt egészen jellegtelennek és unalmasnak és érdektelennek tűnik, mi lesz most. Kicsit ütött-kopott épületek és félig kiszáradt növények váltották egymást, bár az igaz, hogy szemét nem nagyon volt az utcákon, nem úgy, mint Kambodzsában. Végül egy olyan partszakaszon dobattuk ki magunkat, amiről azt olvastuk, hogy szeretik a hippik, jó az atmoszféra és lehet szállást találni. Az útról még gyalogolni kellett a partig, átvágva néhány hangulattalan bungalószerűségen, amik egymás szájába voltak építve. Nehéz megmondani, pontosan mitől, de egyszerre az egész a Római-partot meg a balatoni nyaralóhelyek rosszabb részeit juttatta eszünkbe, ami persze nem rossz, de ide nem ezért jöttünk. Aztán kiértünk a tengerhez. Egyszerre merevedtünk le Danával, hogy: ez mi?! Csak álltunk ott hátunkon a két megtömött zsákkal. Előttünk épp apály volt, és hosszan a part mentén szikladarabok keveredve iszappal, totál mocsaras volt az egész, nincs rá jobb szó, a homok rohadtul nem fehér volt, mint a képeken, hanem szürkésbarna, és sehol a picit csikorgó réteslisztállag, amit Kambodzsában úgy imádtunk. Nem is tudtuk elképzelni, a tengerbe egyáltalán hogy lehet normálisan bevetődni, ha éppen a naplementében kívánnánk fürdőzni. A part mentén végestelen-végig szálláshelyek, amik elég lazának néztek ki, nem szállodákra kell gondolni, hanem faházszerűségekre szélben himbálózó színes lampionokkal, de mindenhol ember és homokba kipakolt székek, asztalok, mi meg totál másra számítottunk. 

Gondoltuk: na ne, bármilyen késő is lesz, mire szállást találunk, mindenképpen továbbmegyünk, mert egész egyszerűen itt nem érdemes több percet eltölteni. Amikor az út felé bandukoltunk, megállt mellettünk egy tuktukos, akivel végül elvitettük magunkat a következő partszakaszig. Itt a tuktuk egy újabb formáját csodálhattuk meg, a motorhoz nem hátulról, hanem oldalról kapcsolják hozzá a toldalékot, amin az embereket meg a csomagokat szállítják. Mindenesetre rosszul tettük, hogy felfogadtuk, mert iszonyú nyomulósan erősködött, hogy majd ő talál nekünk szállást, és erről nem lehetett lebeszélni. A soron következő szakasz tele volt viszonylag drága, de egészen ronda építményekkel, szoros egymásutánban, és amikor láttuk, hogy sofőrünknek esze ágában sincs a mi terveinkhez illeszkedő árfekvésben keresgélni, elküldtük. Előtte azonban majdnem ott maradtunk az úton, éppen kikanyarodtunk jó ázsiai szokás szerint óvatlanul egy mellékútról a főútra, de persze a sofőr csak abba az irányba tekintett, amerre fordultunk, az ellenkezőbe nem, és a mögöttünk padlógázzal jövő kisbusz centikre tudott csak lefékezni tőlünk. Én ezeket a pillanatokat totális nyugalomban töltöttem, mert éppen akkor nem néztem hátra, és mire megértettem, mi történt, már túl is voltunk rajta, de azért Dana meg a sofőrünk csendben maradt egy darabig a sokktól. Ő volt egyébként az egyetlen arc az egy hónapos utazás alatt, aki a viteldíjat megállapodás után is folyamatosan feljebb akarta tornászni, úgyhogy gyorsan elköszöntünk, és kerestük tovább a szállást, miközben tökre besötétedett, és kezdtünk nagyon előnytelen helyzetbe kerülni. Végül a Lanta Paradise Beach Resort egyik legbénább, de még így is elég drága szobáját szereztük meg. Az eddigi leírásból gondolhatjátok, hogy távolról sem a paradicsom jutott eszünkbe a helyről, úgyhogy tudtuk, másnap azonnal menekülőre fogjuk majd. A tengerpart ott sem volt jobb, csak legalább mocsaras nem volt, a helynek semmi izgi hangulata. Nem keletkezett ingerünk vízbe menni, inkább ettünk gyorsan valamit, és eldőltünk a fáradtságtól. 



2 megjegyzés: