Másnap délelőtt visszavitettük magunkat északra, Saladan-ba, mert tudtuk, hogy azonnal lépéseket kell tennünk a Koh Rok-ra továbbjutás vagy a készülékes búvárkodás irányába, és általában az összes búvárcég oda koncentrálódik. Mivel jó nehezek voltak a cuccaink, ledobtunk engem meg a zsákokat egy étteremben, Dana meg elindult információszerző körútjára. Aztán összevetettünk árakat, lehetőségeket, és úgy döntöttünk, másnap (aznap már nem volt rá lehetőség) elhúzunk Koh Rok-ra egy speedboat-os túra keretében, ami csak odaviszi az embereket snorkelezni, majd vissza, de mi tudtuk, hogy ott lehet aludni a Nemzeti Park sátraiban. Úgyhogy azt terveztük, két-három éjszakát tutira ott töltünk, ha tényleg olyan gyönyörű és néptelen a hely, mint amilyennek mondják, aztán majd egy másik hajóval visszajövünk. Ettől nagyon feldobódtunk, már csak szállást kellett találnunk aznapra Saladan-ban, úgyhogy Dana újabb kört tett, majd egyszer csak leparkolt mellettem egy robogóval, hogy akkor pattanjak fel, megyünk. Életében nem vezetett még motort, de természetesen a bérlésnél előadta, hogy abszolút képben van, csak aztán mégis meg kellett neki mutatni, hogyan kell beindítani a szerkezetet. Szerencsére Thaiföldön senkit nem érdekelnek az ilyen apró részletek, úgyhogy aznap már le sem szálltunk a motorról.
Úgy látszik, én csak ilyen távoli ázsiai országokban kerülök motorozós helyzetekbe. Életemben először a két és fél évvel ezelőtti indiai utunkon ültem motoron, amikor Dani és egy guide közé préselődve haladtam a Khajuraho közeli dzsungelben a Royal Enfield-en. Ez a mostani még annyira sem volt komoly gép, de ezt legalább már vezettem is. Danával elrobogtunk a long beach-nek nevezett partszakasz egyik végéhez, ahol volt egy unalmas kilátópont, meg a homokból apró galacsinokat készítő tarisznyarákok, körülnéztünk, de sokkal inkább az érdekelt, mikor vezethetem a kis Hondát. Azt hiszem, végül kettő perc alatt sajátítottam el a végtelenül egyszerű alaptechnikát, de arra azért oda kellett figyelnem, hogy Thaiföldön bal oldali közlekedés van. Dani mögöttem ült, néha figyelmeztetnie kellett, hogy „Vigyázz, csirke!”, mert azok mindenfelé kóricáltak a környéken. Ha már ilyen könnyedén tudtunk közlekedni, gondoltuk, elnézünk az old village-be, ami elvileg jóval autentikusabb hely, mint az addig látottak. A dél-thaiföldi régió egyébként túlnyomórészt muszlim, ennek megfelelően az egyik falu határában, amin épp áthaladni készültünk, ki is tettek egy táblát, hogy kérik, fedetlen vállal vagy rövidgatyában ne lépjünk be. Szerintem mi voltunk az egyetlenek, akik ezt tényleg megszívleltük, úgyhogy el is indultunk visszafelé kendőért, mert rajtam csak egy pántos felső volt. De nem estünk kétségbe, mert legalább többet motorozhattunk.
Útközben iszonyú jó zöldellő-burjánzó trópusi tájban gyönyörködtünk, meg-megszakítva kókuszpálma- meg kaucsukfa-ültetvényekkel, időnként meg elefántot kellett előznünk, akinek a pásztora egy motorral a sarkában noszogatta őt a haladásra. A visszaúton kezdtünk kifogyni a benzinből, de szabályos időközönként volt egy-egy fából eszkábált polc az út mentén, ahol üvegekben árulták az üzemanyagot. Megálltunk egy ilyen kis családnál, senki nem beszélt angolul, de hamar rájöttek, hogy mit akarunk. Amikor megkaptuk a benzint, a nénike ott is hagyott minket, mi meg nagy szemekkel néztünk egymásra, hogy ööö, de hová is kell tölteni vajon? Erre odatipegett hozzánk a jelenetet érdeklődve figyelő hároméves forma kisfiú, és ujjacskájával rámutatott a megfelelő helyre.
A hőségben iszonyat szomjasak lettünk, úgyhogy visszaérve leparkoltunk egy 7-Elevennél, és olyan jelenetet nyomtunk le, mint a cukrosüdítő-reklámokban. Kibontottuk a frissen vásárolt, jéghideg Sprite-ot, aminek az üvegén gyöngyöztek a vízcseppek, benne a szénsav pezsgett, álltunk a tűző nap alatt, egyik kezünkkel a motoron támaszkodva, másikkal az üveget a szánkhoz emelve, nyakunkon végigfolyt egy izzadságcsepp, majd egy Sprite-csepp, bennünk pedig szétáradt a tuningolt nedű, aminél jobban semmi nem csillapíthatta volna a szomjunkat abban a pillanatban. Úgyhogy a Sprite-reklámok igazak.
Újra megtettük tehát az utat a szállásig meg vissza, váltogattuk, ki ül a kormánynál, közben megkezdődött a naplemente impozáns vörös fényeivel a sziget belseje felé emelkedő méregzöld dombok fölött. Akaratlanul is a legtökéletesebb időpontban értünk el az old village-be egy hosszú mólóra, hogy onnan nézzünk körbe. Nem messze épp elsüllyedni készült egy kis halászbárka, félig már a tengerben bugyborékolt. Végigzúztunk a falun, aztán hazavittem Danit a 20 km-re lévő szállásunkra, és a szabad száguldás szelében fürdőzve megígértem magamnak, hogy azon, hogy itthon nem motorozom, sürgősen változtatni fogok.
Nem gondoltuk volna, hogy a Koh Lanta-i tartózkodásunk minősége ennyivel javulni fog, de mindketten eufórikus órákat töltöttünk el a robogón, mielőtt leraktuk, hogy aztán belefeledkezzünk a saladani esti utcai standok kajakínálatába. Annyira nem volt beláthatatlan a választék, de voltak mindenféle húsos-fűszeres-zöldséges nyársak, csípős saláták, sültkrumplispirálok, palacsinták, shake-ek friss gyümölcsökből. Közben bejártunk pár búvárboltot, hogy uszonyt vegyünk, mert az egyszerűség kedvéért azokat nem cipeltük magunkkal otthonról, és azt is kitaláltuk, hogy merülni majd a legendás Koh Ha nevű szirthez megyünk a Lanta Diver-rel, mikor visszajövünk Koh Rok-ról. A legtöbb boltot egyébként svédek csinálják (rengeteg a svéd turista is Lantán), és az egyikük adogatta is a tippet, hogy csináljunk magyar éttermet, mert az nincs, pedig milyen jó lenne, és már hogy unja az ottani kajákat. Lepattant kis szállásunk tenger fölé, cölöpökre épített kis faházikóban volt (Baan Korakod), aminek nyitott verandáján nyugiban el lehetett shisházgatni. Éjszakai alvásunkba beszüremkedtek a gekkóhangok meg az alattunk hullámzó tenger ütemes csobogása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése