Patkányzabáló varánuszok között a Paradicsomban

(Rövid megjegyzés: nyugodtan kattintsatok a videókra, nem hosszúak, mindegyik loopolt videó, max 10 másodperc.)

Reggel nyolcra értünk jött egy dzsip, ami szépen összeszedett még rajtunk kívül pár embert és a platóján elvitt minket egy hosszú homokfövenyre, hogy ott várjunk a hajóra, ami átvisz minket Koh Rok-ra, a korábban kiválasztott kis szigetre. (Illetve két kis sziget, de erről majd később.) Hamarosan megérkezett egy brutális motorokkal felszerelt nagyobb méretű motorcsónak, egy kb. 20 embert szállítani képes speedboat. Páran már ültek rajta a négyfős legénységen kívül, de az orrában még volt hely, én odaültem. Kikka hátul maradt, talán jobban tette, mint ahogy az később kiderült. Irgalmatlan sebességgel indult meg a hajó, teljesen ledöbbentem, de egyelőre csak a part közelében maradtunk, mert pár helyen még megálltunk utasokért, a végére teljesen megtelt az egész jármű. Ezután elindultunk a sziget felé, ami egyórányi útra volt Koh Lantától. Az egy óra viszont időnként örökkévalóságnak tűnt, bár iszonyú sebességgel haladtunk. Egyre nagyobbak lettek a hullámok, mi pedig egyre magasabbra repültünk a hajóval, úgyhogy amikor az egyik visszaesés után akkorát nyekkent a gerincem, hogy azt hittem, ottmaradok, akkor elkezdtem durván kapaszkodni a kis korlátba, és rájöttem, hogy ez nem sétautazás lesz. Olyan módon csapódott a vízhez a járművünk, hogy máig nem értem, hogy nem szakadt darabokra: olyan volt, mintha egy irgalmatlan hepehupás földúton száguldanánk 200-zal egy autóban, csak itt minden becsapódáskor negyven liter víz zúdult a hajó orrába, amitől másodpercek alatt csuromvizesek lettünk. A menetszél irgalmatlan módon vágott bele a vizes fülembe, biztos voltam benne, hogy percek alatt megfázik és begyullad majd, pont amikor szigetezni megyünk, én pedig azt terveztem, hogy ki sem akarok majd jönni a vízből, úgyhogy az egyik tenyeremmel egy órán keresztül védtem a fülem, a másikkal pedig görcsösen kapaszkodtam, miközben másfél métereseket repülve pattogtunk a kőkemény vízen. A velem szemben ülő ausztrál freediver srác (máig irigylem a hatalmas kevlárerősítésű szuperjó szabadtüdős uszonyát) egy idő után iszonyú körülményesen előkaparta a búvármaszkját és abban utazott tovább, én ezt sajnos nem tudtam megtenni, mert egyik kezem a fülemen, másik a korláton, a táskám a combjaim közé szorítva ázott, a maszk pedig annak mélyén volt valahol. Azzal kötöttem le magam, hogy figyeltem a hullámzás ritmusát és megpróbáltam kikövetkeztetni, mikor fog megdobni minket annyira, hogy a levegőt hasítjuk a víz helyett. Ilyenkor kicsit megemeltem magam én is combból, hogy tompítani tudjam a visszaesés sokkját. Egy idő után irgalmatlan sikítás hallatszott hátulról, két kislány bepánikolt, és előrepattogtak valahogy az apjukhoz, az anyjuk pedig szitkozódva követte őket, halálra váltan, ekkor azért lelassított a hajó, különben esélyük sem lett volna rá, hogy előrejöjjenek. Ezután a kapitány visszavett kicsit a tempóból, mert tényleg félő volt, hogy szarrá törik az egész szerkezet. A legdurvább az volt, mikor felrepült és az oldalára dőlt, ilyenkor visszacsapódás után extramennyiségű víz zúdult a pofánkba, ráadásul mindenki azon parázott, hogy felborul az egész a francba. Alapvetően azért vigyorgós volt az egész, de azért az a vigyor egy idő után már csak rágörcsölt a képünkre és csak azért maradt ott, mert már nem tudtam visszaállítani az arcizmaimat normál állapotba - valahogy a szél, a víz és a sebesség odafagyasztotta. Ahogy a célhoz közeledve lassítani kezdtünk, Kikka is előrejött csuromvizesen, nagy szemeket meresztve, de azért mosolyogva, és elmesélte, hogy a kis hajó belsejébe is folyamatosan zúdult be a víz, úgyhogy gyakorlatilag mindenki szarrá ázott, miközben sómarta szemekkel fázott a menetszéltől. Valószínűleg a velünk utazó, laza sznorkelezős programra számító svéd nyugdíjasok nem egészen ezt a fajta kéjutazást várták, de ők is tűrték rendületlenül. 

Szinte megváltás volt megérkezni a Koh Rok két szigetét elválasztó szűk, kb. 100 m széles csatornába, ahol már lassan, nyugodtan haladtunk keresztül, hogy egy békés öbölben aztán mindenki bemásszon a vízbe sznorkelezni még kikötés előtt.

Koh Rok valójában két szigetből áll, amelyek körülbelül egyforma méretűek, hogy pontosabb legyek, elég kicsikék. Az egész régió egy nemzeti park része, ezért szerencsére semmilyen fejlesztést nem eszközöltek a szigeten, azon kívül, hogy az egyik sziget egyik partszakaszán vagy egy kis irodája a nemzeti parknak, néhány kis épület a rangereknek, kb. 20 sátor és egy kantinnak nevezett kis étkezdeszerűség néhány faasztallal, valamint egy wc/zuhanyzó helyiség. Nincsenek szállodák, guesthouse-ok, nincsenek járművek, utak, nincs semmi, egy kis aggregátorról biztosítanak áramot este hattól kb. tizenegyig, ennyi az össz infrastruktúra. Csak novembertől áprilisig látogatható, utána fél évre lezárják, hogy tökéletesen helyreállhasson az ökoszisztéma.

Szerencsére azt nem sokan tudják, hogy a minimál-fejlesztések ellenére is ott lehet maradni a szigeten, ameddig csak akarunk, ezért a turisták nagy része csak a Koh Lantán reklámozott "Látogass el Koh Rokra, az álomszigetre, Thaiföld legjobb sznorkelezőhelyére" meg hasonló elnevezésű programokra befizetve jut el ide néhány órácskára, hogy aztán egy kis merülgetés, ebéd és egy-két óra pancsi-pancsi után visszavigyék őket Koh Lantára. Ennek egyébként el sem tudom képzelni, mi értelme van, hiszen 10-re ér a hajó Koh Rokra, és 13.20-kor már indulnak is vissza, kis sznorizás még a környéken (30-40 perc), aztán 3.30 körül már újra otthon. Egy ilyen túra 1700-2000 baht között van (kb. 7-tel kell szorozni a Ft-hoz), benne a van a hajójegy, a nemzeti park belépő, oda-visszaúton víz, üdítő, valamint egy ebéd a szigeten, amit a sátrak között-előtt elhelyezett faasztalokra rak ki az adott speedboat személyzete a ládákból, dobozokból, amiket magukkal hoznak minden nap.

Mi is megebédeltünk a csapatunkkal, teljesen jó kaja volt, finom is és bőséges, majd a nemzeti park személyzete megmutatta, melyik lesz a mi sátrunk, és irigykedő tekintetek kereszttüzében bevágtuk a cuccainkat a mélyére. Voltak, akik szívesen maradtak volna, de nem tudtak a lehetőségről, és már nem úgy készültek. Utána elindultunk kicsit csak a nagyon szűk környék felderítésére.

A kantin mellett pillanatok alatt belefutottunk a szigeten szabadon élő hatalmas, több mint másfél méteresre megnövő varánuszok (egész pontosan bengáli varánuszok) egyikébe: éppen egy döglött patkány mellett állt, kétszer megnyalogatta, majd bekapta, keresztben elroppantotta a gerincét, majd hosszirányba fordította a szájában ügyesen, és körülbelül öt-tíz másodperc alatt benyelte. Utolsóként a patkány hosszú farkincája még lengedezett egyet, mielőtt végleg eltűnt volna a varánusz torkában. Aztán a gyík komótosan körülnézett, majd elcammogott a wc-k felé. Néhány arra tévedő kisgyerek tátott szájjal, zselévé dermedve nézte végig a jelenetet, de mi is eléggé megrökönyödtünk. Szép fogadtatás volt a paradicsomban.

Egy-két óra múlva az a harminc-negyven turista is, aki a mi hajónkhoz hasonlóval a szigetre jött, elhúzta a csíkot, és akkor döbbentünk rá végleg, mennyire elképesztően jó helyre keveredtünk: kb. 17-en maradtunk az egész szigeten, és ez a pár ember úgy oszlott el a környéken, hogy alig lehetett észlelni őket. Csak az eszméletlen szép zöldes-átlátszó tenger, a rétesliszt-szerű ultrafinom szemcsés fehér homok, a fák, a halrajok, a partközelben húzódó korallzátonyok és a parton császkáló remeterákok maradtak. És a varánuszok, de ők éppen nyugodtan heverésztek valamerre patkányt emésztgetve.

Átúsztunk a szomszéd szigetre egy olyan 3-400 méter hosszú homokpartra, amit emberi láb nem taposott még aznap. Csak a tökéletes simaságú, az apály által teljesen homogénre lapított homok volt ott, mögötte pedig az áthatolhatatlan, érintetlen dzsungel, ahonnan folyamatosan kiszűrődött a mélyén zajló élet neszezése, csattogása, vijjogása, kopogása, susogása, mi pedig csak feküdtünk a homokban és nem hittük el, hogy hol vagyunk. Ugyanakkor pedig nemhogy elhittük, de tudtuk is, hogy valójában otthon vagyunk, eggyé válva a környezettel, a természettel, viszonylag távol minden civilizációs ártalomtól, sőt, nemcsak ártalomtól, hanem bármilyen jelenségtől, ami arra emlékeztet, hogy létezhet egyáltalán bármi más azon kívül, ami ott van körülöttünk. Egyszerre zárult be és nyílt ki a világ körülöttünk.

Csak hemperegtem a homokban, beledőltem a kristálytiszta meleg vízbe, hagytam, hogy átvegye a testem a körülöttem lévő elemeket, a friss levegő szárította, a perzselő nap égette, a finom homok dörzsölte, a lágy víz pedig simogatta, és teljesen feloldódtam a világ egységében. Aztán beugrottunk a vízbe maszkkal, uszonnyal és csak néztük a trópusi tenger életét, a színes halakat a korallok között, az elképesztő formákat, színeket, lényeket, egyszerűen csodálatos volt. Semmire sem vágytunk végre, csak élveztük a létezés örömét. Figyeltük a homokban oldalazva futkosó és a talajba lyukat fúró tarisznyarákokat, a hátukon csigaházat cipelő remeterákokat, a nyomaikat a földön, ahogy keresztül-kasul szántották a homokot, absztrakt mintázatot rajzolva rá, amelyet majd elmos a dagály, hogy másnap aztán újrakezdhessék az egészet.

Később visszaúsztunk a mi szigetünkre és ott döglöttünk tovább, aztán én felrohantam egy sziklaszirte, ahonnan gyönyörű kilátás tárult elém nyugat felé, a lemenő Nap irányába. Kb. húsz perc alatt felértem, és egy másik úton vissza, csak úgy mezítláb, a fürdőgatyámban, egyedül a szúnyogok idegesítettek egy idő után, ahogy elkezdett alkonyodni. Mire visszaértem, már jócskán megéheztünk mindketten, így elmentünk az addigra már ismét nyitva lévő kantinba (reggel 9-től kb 2-ig, majd este 6-tól 9-ig van nyitva), és vacsorát rendeltünk a viszonylag szerény, de teljesen elfogadható minőségű választékból. Sört is ittam, de ha valamit nem érdemes ott, akkor pont a sör az, mert egyszerűen irreálisan drága. Egy kis dobozos Chang 90 baht, nem igazán éri meg. A víz is drágább, mert az átlag 14-20 baht helyett 40-be kerül, de hát messze mindentől végül is érthető. Érdekes módon a kaja viszont szárazföldi árakon volt. Este tízkor aztán le is dőltünk aludni, mint mindenki, egyrészt hullák voltunk, másrészt úgysem lehet sötétedés után mit csinálni ott, csak hallgattuk a hullámzást és az éjszakai állathangokat, és élveztük a tágas, szellős sátor által nyújtott kényelmet. Ez volt a legjobb és legolcsóbb szállásunk Thaiföldön, és azzal a nyugodt tudattal aludtunk el, hogy most néhány napot itt maradunk.