Már csak hörgünk Khajurahóban

Mindössze annyi történt hazafelé, hogy szerettünk volna még egy liter pániwatert venni az este maradék részére, ezért leparkoltuk cangáinkat egy árus előtt. Dana odapattant, s amikor a boltos közölte, hogy 25 rúpia, készségesen rámutatott, hogy a csomagoláson bizony csak 20 van feltüntetve, tehát miért is lenne 25. Erre az árus a legnagyobb természetességgel kezdte neki magyarázni, hogy you know, the electricity, és bőszen mutogatott a hűtőre. Tehát képes volt 5 rúpiát felszámolni azért, mert nem az ihatatlan forróságú vizet kértük. Láttam, ahogy Dana szemei elkezdenek gúvadni, úgyhogy gyorsan elrángattam a pulttól, otthagyva az embernek a 25 rúpiát. Hogy ezzel a békefenntartó vagy a balek szerepet öltöttem-e magamra, azt rátok bízom.

Másnap el akartunk még menni a déli templomok felé, mert arra dzsainok is találhatók (a dzsainizmus a buddhizmussal egyidőben alakult ki Indiában, de annál szigorúbb aszketizmust követel meg híveitől), előtte azonban végigtekertünk az útba eső kis falucskán. Nem bántam, mert ilyen helyen még egyáltalán nem jártam, az apró utcácskákban már szépen rikítottak a közelgő Diwali alkalmából kifestett babapink és babakék házikók, minden olyan kicsi volt, én meg olyan idegen. Akartunk még kicsit kolbászolni a mellékutcákban, de szerencsétlenségünkre a főtérszerűségen beleakadtunk egy okostojás riksásfiúba, aki közölte, hogy ne arra menjünk, mert a templom a másik irányban van. Csak épphogy felvilágosítottuk, hogy nem csak azért jöttünk, és tovább igyekeztünk, amikor megláttuk, hogy zsákutcába tartunk, tehát kénytelenek leszünk visszafordulni a folyamatosan nekünk magyarázó alak felé. A srác, akinek volt alkalmam belenézni áttetsző lében úszó szemeibe, egyre agresszívebbé vált, miközben közvetlen közelről oktatta Danát a tisztességről, áporodott alkoholszagtól bűzös leheletét küldve felé. Már kezdtem azon gondolkodni, hogyan szabadulunk ettől az állattól, amikor Dana megveregette a vállát, mindenben igazat adott neki, és elhúztunk a javasolt irányba. Természetesen az általa templomnak nevezett düledék csak egy romhalmaz volt, amit a helyiek rég széthordtak. A földeken kerekeztünk tovább, de végig futott mellettünk egy kisfiú, talán az agresszornak dolgozik, ki tudja, ezért amikor láttuk, hogy már teljesen kifulladt szegény, adtunk neki pénzt, aztán mégis tovább futott, amíg csak bírt. Nem sokra rá megcsodáltuk a hindu Csaturbudzs-templomot, amelynek belső szentélyében egy jókora négykarú Síva-szobor áll, de mivel ide nincs belépő, korántsincs olyan jó állapotban az építmény, mint a nyugati templomok. Aztán néhány aprócska gyereket útközben elhajtva, akik vigyorogva közeledtek, hogy hello!, majd egy másodperc törtrésze sem telt el, már markukat nyújtva közölték, hogy 10 rupees, végre odaértünk a dzsain templomokhoz a küppesztő melegben. Komolyan az a gondolatom támadt, hogy szegénykék talán előbb tanulják meg azt a szót, hogy máni, mint azt, hogy mama. Azt reméltük, az élményeknek ez a nagyon zavaró része szünetel egy kicsit, de sajnos nem így történt, a dzsain templomcsoport környékén ránk tapadt egy tízévesforma kissrác, és folyamatosan duruzsolt a fülünkbe (máni, rupees, coin, very nice statues, máni, rupees, coin). A szent épületek külalakja hasonló a hindu templomékhoz, belsejükben azonban istenség helyett lótuszülésben egy Tirthankara (olyan, az ősi időkben élt aszkéták a Tirthankarák, akik megmutatják az utat, hogyan lehet kiszakadni a szamszárából) ül. Kifelé menet azért megkérdeztük az ott lábat lóbáló rendőrt, tud-e róla, hogy a kisfiú minden betévedő turistát jóformán elüldöz, de ő is csak ugyanazt ismételgette, miért nem adunk a fiúnak pénzt. Jobbnak láttuk, ha a földek felé vesszük az irányt, ahol kevesebb esély volt emberrel találkozni, kicsit hasonlóan éreztem magam a vidékben gyönyörködve, mintha otthon bicajoznék valahol. 

Egyre fogyó időnk a város felé taszajtott minket, úgyhogy betértünk a Bella Italiába egy fincsi indiai jellegű ebédre és hogy Pippától elköszönjünk. Előtte még beleakadtunk egy újabb önjelölt guide-fiúba, akit Dana azzal próbált lerázni, hogy értse meg, egyedül szeretnénk lenni, mire a kisfiú megkérdezte, minek jöttünk akkor Indiába. Neki kellett igazat adnom. A Bella Italia tulaja felhívta nekünk telefonon Pippát, aki scooterével tíz perc múlva ott is termett. Mindvégig nagyon aranyosan beszélgetett velünk, csak azokban a pillanatokban hagyta minden átmenet nélkül félbe a mondandóját, amikor a mögöttünk lévő asztalnál elhelyezkedő fickó vakkantott neki valamit hindiül. Mint kiderült, az ember az étterem házi tenyérjósa volt, roppant nagy öntudattal okított minket az indiai nevezetességekről, nem túlzottan érdeklődve az iránt, mi hogyan látjuk az országot. Kisvártatva Baba is bevonult, ünnepélyes parfümfelhőt húzva maga után, frissen mosott rózsaszín ingében és hajával, majd amikor bicajtulajdonos nagybátyjával is kiegészült a minket körülülők csoportja, igazán úgy éreztük magunkat, mintha a városka felett kontrollt gyakorló maffia körében vennénk búcsút Khajurahótól. A bicajtulaj még kinyilatkoztatta, milyen fontos a korrektség meg az őszinteség, majd amikor ki akartuk neki fizetni a maradék egy napot a biciklikért, háborogni kezdett, hogy milyen maradék egy napot, többel tartozunk mi annál. Csak az tudta lenyugtatni, mikor felhoztam, hogy az első kettőt bizony Babának fizettük (aki még azelőtt lelépett a hátsó traktusba, mielőtt elköszönhettünk volna tőle, ennyire érdekelte a sorsunk), de teljesen csak akkor változott újra emberré, amikor Pippa is odajött, hogy közbenjárjon az érdekünkben. Addigra Dana már olyan idegállapotban volt, hogy mikor nekiindultunk gyalog, hogy visszatérjünk a főutcán keresztül a szállásunkra, csak azt tudta ismételgetni a szembejövőknek, hogy burn this city. Ekkor történt, hogy irgalmatlanul nagyméretű tehénszarba lépett úgy, hogy a papucsán felül még a lábujjaira is rákenődött az ürülék. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, úgyhogy köztes megoldásként vinnyogni kezdtem, még jobban kellett, amikor egy iskolás egyenruhás kisfiú zaklatni kezdte az éppen felrobbanni készülő férjemet, hogy ver ár jú from. Dana magyarul üvöltözött vele, hogy nem látod, mi történt velem, te szerencsétlen?!, mire a kissrác egy közönyös oh kíséretében hozzátette, hogy jú ken klín it, majd továbbállt. Néminemű fűcsomót vettünk észre az út szélén, Dana abba csiszatolta bele lábát és lábbelijét. Kár volt, hogy eszünkbe ötlött, előző este nehezen fellelt agrai szállásunkkal kapcsolatos kérdésünkre, miszerint kijönnek-e elénk az éjszaka közepén a vasútállomásra, meg kellene néznünk, érkezett-e válasz. De hát már megképződött a gondolat, úgyhogy megpróbáltunk működő netezési lehetőséget keresni, nem volt egyszerű dolgunk. Végül egy szálloda, a Hotel Harmony halljában találtunk két gépet, ahol két évvel azelőtt Danáék megszálltak. Az egyik géppel (természetesen a Danáéval) probléma lépett fel, s miközben megpróbálták újraindítani, kitalálták, hogy ja, ha nem itt lakunk, akkor nem netezhetünk. A leghangosabban az a figura magyarázott, akiről Dana elmesélte, hogy már két éve is mindig ugyanabban a fotelben ült koszladt ruhájában, és onnan osztotta az észt. Dúlva-fúlva távoztunk a helyről, de már annyira abszurd színt öltött az egész történet, hogy a hangulatunk is kezdett megváltozni, majd amikor a szokásos where are you from-kérdés felhangzott, elkezdtük magyarázni a gyerekeknek, hogy egy másik bolygóról jöttünk, egyből le is koptak. A következőnek azt mondtuk, a Holdról jöttünk, aki először reflexszerűen bólogatni kezdett, hogy ah, nice!, majd amikor leesett neki, kérdőn felfelé mutatott az égre és nevetni kezdett. Dana közölte, hogy épp az űrhajónkhoz megyünk, ami nem messze parkol a mezőn, így már mi is tudtunk nevetni ezeken a szitukon. Összepakoltuk a cumóinkat, majd ismételten küzdelembe bocsátkoztunk. A srácok, akik a recepción a frontot tartották, extra pénzt akartak felszámolni azért, mert 12 helyett fél 6-kor csekkoltunk ki, holott előző este a főnökükkel direkt letárgyaltuk, hogy mi a helyzet, s még ő kérte, hogy hagyjuk abba a magyarázkodást a vonatindulásról, ez csak természetes, hogy nem lesz attól több a végösszeg. Tényleg azt éreztem, menekülnünk kell, amikor a riksavezető tudálékos hangszínnel nekünk szegezte a kérdést, minek megyünk Agrába megnézni a Tadzs Mahalt, amikor Khajuraho a legjobb hely Indiában. Egyáltalán nem voltam meglepve, mikor az este 6-kor induló vonatra felszállva a helyeinken már végigfeküdt két asszonyság, pedig a policy az, hogy este 9-ig, aki igényt tart rá, az ülhet, és csak azt követően kerülhet sor a fekhelyek kialakítására. Mivel mindkét nőnek az alsó fekhelyre szólt a jegye, és nem voltak hajlandóak feltápászkodni, rövid szerencsétlenkedés után, lemondóan arra jutottunk, hogy legyen meg az örömük, megcsináljuk a három emeletet, és felmászunk a legfölső ágyakra, oda szólt ugyanis a jegyünk. Ott kuporogtunk még aztán néhány óráig, mert egyenesen ülni nem lehetett, olyan pici volt a hely, álmosak meg még nem voltunk. Magamban eldöntöttem, nem hagyom, hogy ez a béna éjszaka (mivel mindketten valamiért alig tudtunk aludni a hajnali 2 órai megérkezésünkig) elrontsa azt a napot, amikor megpillantom a Tadzs Mahalt.