2009. december 18., péntek

Mumbai

Reggel tíz körül indultunk útnak Kochinba, sajnos csak azért, hogy egyből vonatra szálljunk és Mumbaiba menjünk vele. Kár volt Kochint kihagyni, de sajnos a munka sokszor a szórakozás rovására megy. Ha nem dolgoztunk volna olyan sokat Varkalában, akkor talán lett volna időnk még egy kis kikapcsolódásra. Autoriksával kizúztunk a buszpályaudvarra, ahol öt perc után szerencsére egyből jött a busz és sima másfél óra alatt eljutottunk Ernakulamba, ami Kochin szárazföldön álló nagyváros jellegű része. Megvettük a szokásos kekszadagunkat, majd felmásztunk a vonatra, és az indiai viszonyokhoz képest hihetetlen szellősen, kényelmesen elhelyezkedtünk, elkezdtünk sakkozni, majd olvastunk, miközben a háromgenerációs család élte velünk szemben mindennapjait. Ilyen hosszú vonatutaknál, amilyen ez is volt (24 óra) már egész jól megfigyelhető egy család élete. Sajnos megfigyelő tevékenységemet beárnyékolta a nagymama, aki miután ebéd előtt ki akarta üríteni a száját és jól irányzott lövéssel megcélozta az ablakot, hogy felesleges nyáltermelődésének eredményétől megszabaduljon, és mivel valószínűleg nem ballisztikai szakértőként dolgozott azelőtt, nem számolt a folyamatos a huzattal, ezért fél deci nyálának nagy részét az arcomra helyezte. Mikor döbbenettel vegyes undorral lassan ráemeltem tekintetemet, félmosollyal a száján ingatta a fejét, valami olyan módon, amit többféleképpen lehet értelmezni, egyszerre volt bocs, meg á semmiség, és volt benne valami megbocsájtás-szerűség is, amiért zord tekintetemmel megbántottam. Csak abban reménykedtem, hogy a vonaton vásárolt kajáját nem az ablak mellett fogja kibontani, mert akkor minden rajtam landolt volna. Szerencsére nem így tett, de így is épp elég volt végignézni ahogy mindkét keze alkarig tele rizzsel, dállal és ragacsos nyállal, undorítóan fénylett az alábukó nap aranyló sugaraiban. Matrjóska szerencsére kint dohányzott a wc-ben, úgyhogy ő kimaradt a gasztrokalandból. Másnap kora délután érkeztünk meg Panvelbe, ahonnan még egy órát kellett vonatoznunk Mumbaiba valami HÉV szerűséggel. Ez az elővárosi vasút nagyon széles volt, olyan mint itthon a fogaskerekű, és csak nyitott ajtókkal közlekedett. Szerencsére volt ülőhelyünk, így végig tudtuk nézni a vonatban zajló mikrotörténéseket, azaz a fiatal nőt, karján kisgyerekkel, ahogy ujjai közt farudakat csattogtatva énekel pénzért, az ajtó mellett újságpapíron fekvő, fején sapkát viselő és időnként az ajtóba állva vizelő HÉV-lakót. Közben újságot olvastam, pont 25 éve történt az ismert világtörténelem eddigi legnagyobb ipari katasztrófája Bhopal városában Indiában, ahol a Union Carbide egyik rovarirtószereket gyártó üzeméből 40 tonna metil-izocianát gáz szabadult ki és települt rá az alvó városra éjnek idején, 3000 ember azonnali, további 15-20000 ember későbbi halálát okozva. A szokásos történet, a kártérítések akadozva jutnak el az életben maradottakhoz, a gáz-sérültek számára előírt örökös ingyenes orvosi ellátás csak 150 rúpia perkálása után kezdődik meg stb, stb.
Közben megérkeztünk Mumbaiba, a CST (Chhatrapati Shivaji Terminus) pályaudvarra, ami Ázsia legforgalmasabb fejpályaudvara, naponta 2 és fél millió ember halad rajta keresztül. A városban több, mint 16 millióan élnek. Minden egymillió lakosra összesen 17 nyilvános WC jut, ehhez képest – legalábbis a belvárosi részek – egész tisztának tűnt. Van viszont 40.000 darab fekete taxi, a közlekedés ezekkel a legegyszerűbb. Mumbai messze a legdrágább hely egész Indiában ez egyből ki is derült, ahogy elkezdtünk szállást keresni. Mivel óborzasztóan nehezek voltak a zsákjaink, Mártis ottmaradt egy McDonaldsban én pedig nekiindultam Bombay utcáinak, hogy egyéjszakás ottartózkodásunk idejére felleljem a legótvarabb szállást, amiért még hajlandóak vagyunk fizetni. Rögtön bementem a McDonalds melletti luxuszállodába, honnan a londiner hangos sss-sss sissegéssel és a botjával kergetett ki. Kint az utcán egyből szoftverárusok karmaiba botlottam, akik addig nem nyugodtak, míg nem vásároltam egy Windows 7 Ultimate Edititiont 100 rúpiáért. A hindi pornókat náluk hagytam, a windowsra sem volt túl nagy szükség, de még mindig hasznosabb…
Bő egy órán keresztül mászkáltam szállodáról szállodára, de 1040 rúpia alatt semmit sem találtam. Aztán egy kis sikátor falán egy félig lelógó táblán alig olvashatóan kivettem a Hotel feliratot, gondoltam megnézem azt is. Két házfal között oldalazva kellett bepréselnem magam egy kis lépcsőházba, ahol már kitágult valamelyest a tér és egy közép-szar szállodában találtam magam, ahol az ablaktalan szobát 600-ért kínálta az ürge. Elfogadhatónak találtam, visszamentem a Mártonért és elindultunk a hotelhez. Útközben azonban találtunk még egyet, ahol csak 440-et kellett fizetni, és még jobb is volt a szobánk, úgyhogy ezt választottuk. A szobákat egymástól nem plafonig érő falak, hanem csak a plafon alá kb. 30-40 cm-ig érő falak választják el, afölött rács van. Ennek következtében minden áthallatszik mindenhová, mert az egész folyosó így épül fel. Így esett, hogy éjjel kettőkor még az irgalmatlan rocskos horkolás, hajnali fél hétkor pedig a mindenre tekintet nélkül levő szörcsögés és üvöltve beszélgetés sokkolt minket az ágyunkban fekve. De annyira tényleg nem volt gáz, mert tudtuk, hogy nagyon keveset leszünk itt, és már minden fillér számított, annyira kifutottunk a pénzből. Este még elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba, de sajnos összesen két indai filmet találtunk a környező mozikban, az egyik a De Dana Dan című zenés vígjáték, ami szerintem pont olyan egyszerű lehet, mint a címe, a másik pedig a Paa című szentimentál-dráma, egy apa és ritka betegségben szenvedő fia kapcsolata, ami még érdekes is lehetett volna, de hindi nyelven felirat nélkül nem vállaltuk be, inkább elmentünk mászkálni. Jól tettük, mert elég jól belehajtottuk magunkat az éjszakai Bombaybe, elmentünk az India Kapujához, ami nekem nagy vágyam volt, mióta Baktay Ervin könyvében olvastam róla és én is ugyanúgy akartam oda megérkezni, sajnos én azonban nem hajóval érkeztem, mint ő, nyolcvan évvel ezelőtt. Azért így is jó volt. Mellette ott áll a Taj Hotel, az egyik helyszíne annak a tavalyi merényletsorozatnak, amiben majdnem 200 ember vesztette életét.



 Miután megittunk pár sört az utcán újságpapírba csomagolva, taxiba vágtuk magunkat és hazamentünk, hogy azért aludjunk valamennyit a következő nap előtt. 
Reggel nyolc körül elmentünk a halpiacra, ahol a hal és a halál különbözői fajtáival szembesültünk. Elevenen vergődő halak nagy dobozokban, élő rákok, akiknek lábait és ollóit kötéllel kötözik szorosra, hogy ne tudjanak mozogni, halfejek a földön a mocsokban, belek vályúkban, és eltaposott, vagy halomba rakott kishalak. A húspiac sem volt sokkal felemelőbb, ott még fotózni sem engedtek, amin nem csodálkozom, figyelembe véve a húsfeldogozás körülményeit.  Reggelire a gyümölcspiacon bevágtunk pár banánt, majd az élőállat részlegen is keresztülszenvedtük magunkat, itt százával vannak begyömöszölve papagájok egy kis ketrecbe, mellettük nyulak, amott kiskutyák, minden, ami él és mozog. Illetve csak él, de nem mozog, mert arra nemigen olt lehetőségük szegényeknek. Megint arra jutottam, hogy szinte jobban megrázott ezek látványa, mint a szerencsétlen koldusoké, vagy utcán élő embereké.



 

 

 

 11 órára elmentünk a Leopold Caféba (ott 8 ember halt meg a 2008 novemberi merényletben), ami egy nagyon felkapott hely Bombayben a külföldiek körében, nemigen tudom miért, mert semmi extra. Talán azért, mert ide járt az a fickó, aki egy ausztrál börtönből megszökve Bombaybe menekült és bevetette magát a gettókba, ahol az ott élők életformáját magáévá téve igyekezett életben maradni és ezt egy könyv formájában tette közzé. Nem értem, hogy a gettókból, hogy járt ide mindennap a fickó, ennek kinyomozása egy későbbi történet lesz majd. A Leopold-ban volt találkánk két svéd lánnyal – illetve egyikük magyar, csak ott született és ott is él -, Laurával és Linnel. Laurát utoljára nyáron láttuk Dunaszentbenedeken egy kis faluban a Duna mellett, ahol elég gyakran megfordulunk együtt, hihetetlen volt, hogy utoljára ott láttam a nyárfák között a Pillangó kocsmában integetve neki, mikor elindult, most pedig Mumbaiban a Leopold Caféban. A Pillangóban jobb a sör. Örültünk egymásnak, aztán mi a Mártissal elmentünk az Elefánt-szigetre ami a várostól kb. 9 km-re fekszik kelet felé a tengerben. Egy hatalmas kőelefántról kapta a nevét, amit azonban az angolok már a XIX. században átszállítottak egy múzeumba, mert szét akart esni.  A fő látványosságok azok a templomok, amelyeket kb. 1400 évvel ezelőtt vájtak ki a sziklákból. Az egyes számú barlang a legnagyobb, hatalmas oszlopcsarnok egy tágas sziklaüregben, rengeteg szoborral, egy óriási linguammal és a 6 és fél méter magas Mahesamurti-szoborral, ami Siva három aspektusát a Teremtőt, a Megtartót és a Pusztítót ábrázolja. 



 

 

 

 

 

 

A szigetre való bejutásról azt hittük, hogy csak a 130 rúpiás hajójegyet kell megvenni és onnantól minden oké, de a szigeten még 5 rúpiányi adót kellett fizetnünk, majd egy pénztárnál fejenként még 250 rúpiás jegyet kellett (volna) váltanunk. A sorban állva ugyanis egy rendkívül idióta szemöldökrángással kísért kacsintgatás-sorozattal próbálta tudtunkra adni a beengedő őr, hogy más alternatívája is van a bejutásnak, nevezetesen a zsebébe tömött 300 rúpia formájában. Mivel elég cefetül álltunk már anyagilag, belementünk a bizniszbe, de igazság szerint hamar megbántuk, mert ezzel is csak a rohadó korrupciót erősítettük, ami igaz rövid távon nekünk is és az őrnek is jó, de hosszú távon csakis káros hatásai lehetnek ennek a mentalitásnak. Persze azért kissé irritáló, hogy ami nekünk 250 rúpiánkba kerül, az egy indiainak csak 10-be, de ehhez már kezdtünk hozzászokni. A szigeten végigjártuk a barlangokat, végignéztük, ahogy egy pávián hihetetlenül pofátlanul erőszakkal kitépi egy turista kezéből a kajászacskót és még neki állt följebb, mikor a többi pávián elvette új szerzeményét. Elképesztőek. Ezután szépen visszahajókáztunk a szmogos, szürkésbarna tengeri levegőt szívogatva a szeméthalmok között Bombaybe, ahol ismét találkoztunk Lauráékkal és elmentünk kajálni valami dél-indiai étterembe. 



 

 

 

 

Mumbai (elnézést, állandóan váltogatom az angol és a hindi nevét a városnak, nem tudom miért) egyébként igazi multikulti nyüzsgő metropolisz, viszont tényleg csak egy futó benyomásunk alakulhatott ki róla, mert másfél nap az messze nem elég egy ekkora város még csak közelítő megismeréséhez sem. Nem láttunk rengeteg olyat helyet, amelyek amúgy nagyon is jellemzői ennek a városnak, például a gettókat, nyomornegyedeket, külvárosokat, stb.
Estefelé aztán elbúcsúztunk Lauráéktól, összeszedtük a szálllónkban hagyott cuccainkat és elindultunk utolsó és legszörnyebb vonatutunkra Delhibe.




 

 

 

 



2 megjegyzés:

  1. Már azt hittem, vége szakadt a mesefolyamnak, de szerencsére nem. Jöhet a folytatás!

    VálaszTörlés
  2. A mumbaji szallas neve es helye nagyon kene, kossze elore is.

    VálaszTörlés