2009. december 2., szerda

Csendesebb vizeken



Az igazi nagy hullámok ellen hiába küzd az ember, legjobb, ha elengedi magát és bízik a sorsban, abban, hogy egyszer csak vége lesz az örvénylő, végtagcsavargató rángatásnak és még azelőtt elengedi a delikvenst, mielőtt az megtöltené a tüdejét vízzel és megfulladna. A hullám akkor enged el amikor ő akar, és nem akkor mikor te akarod. Mivel egy hullámkutató intézetnek, így Varkalának is sokmindenben hasonulnia kell kutatási tárgyához - természetesen csak a fizika korlátain belül, így például Varkala nem fog hullámozni, habzani és dübörögni -, viszont a hitelesség érdekében mégis megpróbál a hullámokhoz hasonlóan viselkedni. Jelen esetben az abban nyilvánult meg, hogy Varkala meghatározta az időt, amit ott kellett töltenünk, azaz hiába határoztuk el minden nap, hogy majd holnapután elmegyünk, ezt nem mi döntöttük el. Varkala fogva tartott, megcsavart, mi próbálkoztunk, de nem sikerült, végül pedig a hely maga engedett minket utunkra. Az utolsó előtti napon már majdnem sikerült, de nem voltunk túlságosan képben a világi dolgokat illetően, így egy totálisan csak a magunk fejében létező vonattal kívántunk továbbállni, amiről indulás előtt mintegy fél órával kiderült, hogy a gyakorlatban még csak nem is létezik. Ez a felismerés egy újabb napot eredményezett számunkra, melyet szinte csak és kizárólag munkával töltöttünk, végül egy ayurvédikus arc-fej-nyak masszázsal zártunk le. Tegnap azonban végre megszabadultunk szeretett fogvatartónk bársonyketrecéből és mintegy két és fél óra vonatozás után Alleppeybe, avagy Allapuzhába érkeztünk, ami a legideálisabb hely Kerala híres lagúnáinak feltérképezésére.
A keralai lagúnák mintegy 900 kilométer hosszú labirintust képeznek a kókuszpálmák, rizsföldek és eldugott kis falvak között cikázva. Itt, Allepeyben rendezik meg minden évben a Nehru Trophy Snake Boat Race-t is, azaz a kígyóhajók versenyét. Egy kígyóhajó kb. harminc méter hosszú és rendkívül keskeny. Ötven pár ül benne egymás mögött, tehát összesen száz ember hajtja evezőikkel. A kígyóhajó a 2 km-es távot mindössze 5 perc alatt teszi meg, azaz igen gyorsan száguld a vizen. Sajnos versenyt nem láthattunk, mert az minden augusztus második szombatján van csak, de egy hajót azért sikerült megpillantanunk, amint a dzsungelben leskelődve várta a következő augusztust. A lagúnákon keresztül akár a több, mint 80 km-re levő Kollamba is el lehet jutni a National Waterway No. 3. jelzésű víziúton, vagy a másik irányban a majdnem 30 km-re lévő Kottayamba.



Alapvetően a klasszikus módja a lagúnákon való tartózkodásnak a lakóhajó, ami egy jó nagy, kókuszhánccsal, meg a frász tudja mivel fedett, háló- és fürdőszobát, valamint konyhát saját szakáccsal is tartalmazó luxusjármű.



Általában 24 órára lehet kibérelni egy kapitánnyal és a szakáccsal, átlagosan 5-6000 rúpiáért (hajónként), de tegnap találkoztunk két dán lánnyal, akik 3000-ért töltöttek el mintegy 20 órát egy ilyen hajón. Napközben mászkál a jármű össze-vissza a csatornákon, éjszaka pedig megáll valahol és akkor alszanak a vendégek is, a személyzet is, és a hajó is. Másnap reggel aztán valahogy visszakavarog a starthelyre, kicsekkolnak a vendégek, kitakarítanak, majd jön a következő adag. Mi nem ezt az opciót választottuk, nemcsak azért mert nem volt már rá 6000 rúpiánk, hanem azért sem, mert a lakóhajók nem tudnak bemenni az igazán szűk járatokba, csak a főbb útvonalakon közlekednek, pont a legizgalmasabb részeket kihagyják. Ezért mi kis fedett kétszemélyes (plusz az evezős ember), itt kenunak nevezett kis hajócskát választottunk, igaz, így nem tudtunk kint aludni a vizeken, de jó kis helyeken jártunk. Erről azonban majd kicsit később.
A vonatra csak a fapados másodosztályra vettünk jegyet fillérekért, de azzal szerencsére a sleeperre is fel lehet szállni, csak nincs garantált ülőhely. Meglepő módon jó kevesen voltak, úgyhogy mire lejátszottunk egy sakkpartit, amit Márton József nyert meg, már meg is érkeztünk. Útközben odajött hozzánk egy srác, hogy Alleppeybe tartunk-e, mert ha igen, akkor tud egy jó kis szállást számunkra olcsón, előhúzott egy laptopot és egyből mutogatta a fényképeket a helyről. Mivel jónak tűnt és ingyen taxit is ígért ha elmegyünk vele, beleegyeztünk, hogy csekkoljuk a helyet. Mikor beértünk az állomásra már várt ránk egy Renault, makulátlan állapotban, nem nagyon láttunk eddig ilyet errefelé, beültünk a kényelmes ülésekre és élveztük, hogy végre nem a riksásokkal kell hadakoznunk. Kb. 10 perc alatt megérkeztünk egy jó nagy udvarház-szerűségbe, nagy kerttel, a kertben rengeteg állat, emuk, papagájok, nyulak, kacsák, sajnos elkerítve. Egyből látszott, hogy jó hely (nem a ketrecek miatt persze.). Több opció volt a szobákat tekintve, mi a kert legvégében lévő kókuszháncsból készült bungalószerűséget választottuk, ez 300 rúpiába kerül egy éjszakára. De van itt a fák lomkoronaszintjére épített kunyhó, valamint a Raj idejéből származó gyarmati udvarháznak tűnő kúria is jópár szobával, bambuszkunyhók, kőkunyhók, meg a fene tudja még micsoda. Jó kis multikulti élet zajlik itt, az udvarház verandája előtt asztalok állnak, lehet kaját rendelni, nagyon olcsón és teljesen változó minőségben. A paradicsomlevesük olyan volt, mint egy langyos (ami a legótvarabbnak számít a szememben) gyümölcsleves, agyoncukrozva, de a köményes rizs, vagy a csirkebiryani, az valami meseszerűen finom. Ha simán a köményes rizst kell ennem, akkor is tökéletesen elégedett vagyok, tele volt fahéjjal, szegfűszeggel, római köménnyel és egy csomó kesudióval, önmagában megállta volna helyét. Ettem hozzá zöldséges kurmát, ami egyfajta curryszerűség. Mártiska kidőlt a kaja után, én viszont felpörögtem, úgyhogy biciklire pattantam, ami ingyen jár a vendégeknek és elindultam körbejárni a környéket. Először a lagúnák felé mentem, ahol elsősorban kókuszpálmák és kommunista választási plakátok határozzák meg a képet.









A városból egy lagúna mentén indultam el kifelé, mindenki vigyorgott rám, integettek, nagyon kedves emberek élnek errefelé. Elég hamar elértem egy nagy tóhoz, ahol egy lakóhajó állt, úgy tűnt ez a starthelyük. Nem messze a parttól a vízen egy lelátó állt, ez a Snake Boat Race legjobb nézőhelye, most azonban üres volt. Elindultam egy úton, távolodva a várostól, egyre több kis csatorna, burjánzó dzsungelszerűség és igényesen karbantartott házak szegélyezték utamat, időnként megspékelve pár elég komolynak tűnő rezidenciával. Egy idő után meguntam az aszfaltutat és lekanyarodtam egy kis földútra, ami egyre keskenyebbé válva vezetett el egy viszonylag széles lagúnához. Kis házak álltak a partján, a helyiek éppen a hétköznapjaikat élték, mostak, ruhát szárítottak, gyereket neveltek, döglöttek, iskolából jöttek haza és a szokásos. Egy idő után már nem tudtam továbbmenni, mert egy kis kertben találtam magam, vége lett az útnak. A kertben egy kis hajó állt, benne egy kisfiúval, aki azt játszotta, hogy éppen evez.



Az apja ajánlkozott, hogy menjünk majd vele csónakázni másnap 150-ért óránként, ami jobb árnak számít, mint amit a szállásunkon ajánlottak, mert az 200 volt. Közben egy kisebb lagúna velem szemben lévő partján iskolás gyerekek várakoztak a hamarosan megérkező gondolaszerű vízialkalmatosságra, ami elvitte őket gondolom hazafelé. Egy ember hajtotta az evezőjével. Itt az emberek nem a buszra várnak, mint mondjuk otthon a Blaha Lujza téren, hanem vagy egy kis kenuszerűségre, vagy valami kis motoros hajóra a pálmafák alatt: itt ilyen a tömegközlekedés. Persze Alleppeyben azért ott van a szokásos őrület a riksákkal és a helyi érdekű buszokkal, de azért az sem olyan vészes, mint mondjuk északon.




Miután kikecmeregtem a lagúnák labirintusából, gyorsan eltekertem még a tengerparta, ami durván 5 km-re van a városközponttól. Érdekes, hogy útközben összesen egy hindu és vagy hat katolikus templomot láttam, elég meglepő volt. A tengerpart felé egy-két mecset is feltűnt, muszlimok lakta régiója volt ez a városnak. A választási plakátok mindenütt meghatározó látványelemei a városnak, és érdekes módon annak ellenére, hogy kizárólag a komcsik plakátjait láttam, mégsem ők nyertek a két hete tartott helyi választásokon, hanem a Kongresszus, az a párt, amely hajdanán Gandhi pártja volt. Alleppeyben az embereknek úgy tűnik kezd elegük lenni a komcsikból, és ahogy hallom ez egész Keralára igaz, a következő választásokat nem valószínű, hogy ők fogják megnyerni. Kerala az összes indiai állam között az egyik legfejlettebbnek számít főként az oktatást tekintve, itt a legkisebb az analfabetizmus hányada a lakosság egészére vetítve, ha egyáltalán van analfabetizmus. Mintha az rémlene, hogy Kerala az egyetlen állam, ahol teljesen felszámoltak ezt a hiányosságot. Mivel jelentősen túlképzett a lakosság, ezért nehéz jó munkát találni. A legtöbben innen mennek pl. Dubaiba dolgozni Indiából, éppen ezért elég rosszul érinti őket az a válsághelyzet, ami most elkezdte recsegtetni a dubai gazdaságot. Keralában békében élnek egymás mellett a hinduk, a muszlimok és a keresztények, nyoma nincs annak a hisztinek, amit Európában lehet tapasztalni elsősorban a muszlimokkal szemben. Nagyon érdekes, hogy mennyivel toleránsabbak egymással vallási téren az emberek, mint otthon, példát lehetne venni róluk. Ennek biztos megvannak a történelmi és számos egyéb helyen gyökerező okai, de tény, hogy elég nyugis népség él itt délen.





Este spontán buli alakult ki udvarházunkban, a legtöbb lakó odagyűlt az asztalokhoz, mindenki dumált mindenkivel, majd két indiai srác zenélni kezdett, Neil Youngtól, a Pink Floydon át David Bowie-ig játszottak mindenfélé jó kis zenét, időnként ütősökkel kísérve, időnként az egyik énekelt, időnként a másik, majd beszállt egy harmadik és így tovább összevissza. Jó hangulat volt, fogytak a sörök és a cigik és mentek a nagy dumálások. Fél kettő felé aztán az utolsók között kidőltünk mi is, hogy aztán négy és fél óra alvás után viszonylag másnaposan felkeljünk és elinduljunk a lagúnákra, azaz a backwaterekre, ahogy itt nevezik. Reggeliztünk gyorsan valamit, aztán kocsival eldobtak minket egy olyan pontra, ahol előző nap már jártam bicajjal, majd átadtak minket az evezős fickónak. Eddig jobban szerettük volna, ha egyedül mehetünk, azonban ezt elég nehéz megszervezni, mert nem szabad vezető nélkül menni az utóbbi évek számos balesete miatt. Nem beszélve arról, hogy fityfiritty, úgy lehet tévedni pillanatok alatt, ha valaki nem ismeri a víziutakat. Most viszont hálát adtunk az égnek, hogy valaki hajtja helyettünk a lélekvesztőt és nekünk semmi más dolgunk nem lesz, mint hat órán keresztül dögleni a kényelmes félig fekvő félig ülő pozícióban és csak szemlélődni. Valóban ez történt, kilométereken keresztül csak döglöttünk, szemlélődtünk, valamint fényképeztünk és videóztunk a csónakból. Sokan élnek a lagúnák mentén, általában takaros színes házakban, valahogy még a lepattantaknál is érezhető volt egyfajta elegancia. A lagúnarendszer, mint egyfajta úthálózat egyszerre köti össze és választja el egymástól a szigeteket, földnyelveket, ültetvényeket. Az itt élők élete ezer szállal kötődik a vízhez: a csatornákat használják közlekedésre, fürdésre, borotválkozásra, fogmosásra, ruhamosásra, halászatra, szórakozásra. A kevéssé sűrűn lakott részeken elfogadható tisztaságúnak tűnt a víz, a sűrűbb részeken egyszer-egyszer már kezdett, ha nem is gusztustalanná, de valamivel mocskosabbá válni. A vizet nem csak az emberek használják: rengeteg kormoránt, kacsát és egyéb vízimadarat láttunk, de gyönyörű vízisiklókat is, sokszor akkorákat, hogy inkább tűntek kígyóknak, mint siklóknak. Vezetőnk szerint azonban ártalmatlan jószág mind. Az emberek többnyire kecskéket tartanak akiknek elég jó dolguk van, mert kedvükre zabálhatnak egész nap a burjánzó rengetegben. Kedvencük a mangófa levele, legalábbis arra ugrottak mikor etettem őket, hörögve élvezték a finom falatot. Rendkívül nyugis vidék és nagyon szép. Azonban azt állapítottuk meg, hogy hasonló az élmény a kasmíri Srinagarban is a Dal tavon, vagy a Nigil tavon csónakázva, a rengeteg kis szigetecske között kacskaringózva, az mégis érdekesebb valamivel, bár nehéz meghatározni, hogy miért. Talán az valahogy változatosabbnak, vadregényesebbnek tűnt, itt minden olyan nyugis és egyformán gyönyörű, hogy hamar megszokja az ember. Egy pillanatig sem akarom csökkenteni az itt átélt élmény élvezeti értékét, mert nagyon jó volt és mindenkinek csak ajánlani tudom aki errejár, hogy ne hagyja ki. Lehet, hogy csak annyi az oka, hogy Srinagarban voltunk először így bóklászni a vízi utakon Indiában, ráadásul ott csak magunk voltunk, és automatikusan összehasonlítjuk azzal az élménnyel, mivel nagyon hasonló volt ehhez.

















Sok nagy és kényelmes lakóhajót láttunk jönni-menni, egy idő után azonban azt gondoltunk, hogy unalmasabb lehet azon dögleni egy asztal mellett, mert egyrészt csak a nagyobb utakon mennek, és sokkal gyorsabbak, nincs lehetőség úgy megfigyelni az ott élők kis mikrokörnyezetét, mert egyszerűen elsuhannak mellettük. Nem beszélve arról, hogy mindegyiken ott a TV a fedélzeten, jó nagy plazmadög, elképzelni nem tudom ki az a ki TV-t akar nézni ebben a környezetben. Szerintem az egészben az volt a legérdekesebb, amikor a kis lagúnákban nagyon lassan csordogálva haladtunk el az iskolába készülő gyerekek között, a háziszentélyében imádkozó brahmin, a vízben borotválkozó férfi, vagy a ruhákat a kövekhez csapkodó nők mellett. Érdekes volt választási plakátokat látni a vizen: Che Guevara portré mellett sarló és kalapács (kalapács helyett sokszor búzakéve), láttunk komcsi emlékművet is, de tíz méterrel mellette már hindu templom áll, a kókuszpálmákra szerelt hangszórókból pedig száz méterekre üvölt a csontkész karnatikus zene. Hat óra kényelmes ringatózás után aztán visszatértünk a városba, ahol kajáltuk egy nagyon jót egy egy hónapja nyílt étteremben, egy szálloda aljában. Hihetetlen áron (75-be került a menü szerint, de végül csak 60-at kellett fizetnünk valamiért) ettem fish curry mealt, azaz olyan menüt, ami a halcurry mellett (kókuszos szószban, keralai módra) nem kevesebb, mint kilencféle egyéb csemegét tartalmazott kis fémtálkákban, volt köztük ananászcsatni, joghurtos-fekete mustármagos sárgatök, vagy mi a jófranc, valami csirkedarálékkal és lilahagymadarabkákkal összekevert fene tudja micsoda, bindhi (lady finger, hölgyujj) masala, és még egy csomóféle kutyulék amiről lövésem sincs hogy mik voltak, de többnyire keralai specialitások. Mindehhez olyan mennyiségű, általam sosem látott, óriási szemű rizs, amit messze nem bírtam mind megenni. A Mártis eszméletlen finom marha-csilit rendelt 60-ért, de valami olyan finom volt, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Persze pont most nem vittünk fényképezőt, hogy lekapjuk (majdnem minden kaját lefényképeztünk eddig egy jövendőbeli kulinária bejegyzéshez), így ezt az eddigi leglátványosabb kaját a szemeinken kívül csak a gyomrunk láthatta, és nem tudtuk megörökíteni bemutatás céljából. Annyira sok volt, hogy ha még egy keveset eszem belőle, akkor nem lett volna gond megmutatni nektek, de a látvány már biztos kevésbé lett volna guszta miután alaposan összekeveredett a kismillió íz a gyomromban valamiféle homogén masalává. Ezt a helyet mindnekinek csak ajánlani tudom, az egyetlen probléma, hogy fogalmam sincs mi a neve és azt sem tudom, milyen utcában van, ha van egyáltalán neve neki, a lényeg, hogy ugyanabban az utcában van, ahol a Gowri Guesthouse, ahol lakunk. Ha ezt megtalálja valaki, akkor ugyanezen az oldalon induljon el a legközelebbi lagúna felé, és keresse a legmagasabb épületet, ami egy hotel. Alleppeyben nem látni sok ilyen magas épületet, nagyon laza errefelé a talaj, így magas épületet csak nagyon mély és nagyon drága alapozással lehet csak építeni.
Most csontkészen döglünk és várjuk a holnapot, hogy elinduljunk Mumbaiba, kihagyva az útközben csábítóan hívogató rengeteg jó helyet, de hát ez van, sajnos menni kell, pedig Keralában bőségesen lenne még mit felfedezni, ennyi idő alatt épphogy csak bele tudtunk pillantani annak a helynek az életébe, amit az itt élők nemes egyszerűséggel csak Isten országának neveznek.











3 megjegyzés:

  1. Húúú, csatlakozom Zebrinához.

    VálaszTörlés
  2. hello, akkor vasárnap este 7 körül vagy amikor jöttök, az Ajayban. Jaj, csak már ott tartanánk. Tiszta para ez a készülőés.

    VálaszTörlés