kis Delhi+kis Manali

Ezt már Manaliból írom, de még egy kicsit Delhiről. Elvergődtünk metróval a Modern Művészetek Múzeuma felé, de még rohadt sokat kellett gyalogolnunk az állomástól egy végeláthatatlan sugárúton Új-Delhiben, minden sokkal nyugisabb volt, mint addig, de lehet, hogy ez csak a vasárnap miatt volt így, fene tudja. Mindenesetre a metró az veri a nyugat-európai metrókat (a miénket már pláne), döbbenetes, hogy a legnagyobb mocsok és zsivaj és embertömeg között megtalálod a lépcsőt, lemész, és egy ultramodern metróállomáson találod magad. Kis kerek tokent árulnak, amiben vmi chip lehet, mert csak hozzá kell érinteni egy érzékelőhöz, ahol kiÍródik, hogy mennyiért vettük (ez attól függ, meddig utazunk. (kivancs vagyok, rajon e a dani, hogy beleeirtam. M) (Rajongok, D) Egyszer sem került többe 8 rúpiánál –azaz kb 32 forintnál), persze csak miután átvizsgáltak minden belépőt egy biztonsági kapun, a táskákat pedig egy röntgengépen. Pont mint a pl.  a repülőtéren.  A metróban nem szabad fényképezni, de itt van kettő,  az egyik  önmagáért beszél, a másik pedig egy deko az egyik állomás falán, kicsit posztkomcsi jellegű, építjük az ipart típusú.

A Modern Művészetek Múzeuma minden képzelet felülmúlóan tökéletes élményt biztosított számunkra, az új szárnyat idén januárban adták át, mi ebben voltunk, itt kb a XIX.sz-tól napjainkig találhatóak főként képek, de néhány szobor is.  Sajnos fényképezni nem lehet, talán jobb is, mert akkor egész nap ott maradtunk volna, eszméletlen jó a gyűjtemény, ha valaki Delhibe jön,  semmiképp se hagyja ki. Az egyik legnagyobb meglepetést ez a kép okozta (mobillal le tudtam fényképezni, elég ótvaros minőségben):

Egyből az ugrott be mindkettőnknek, hogy a Zebegényi temetőt és az onnan a Kálváriára vezető utat ábrázolja, vagy legalábbis valami ahhoz nagyon hasonlót. El sem tudtuk képzelni, hogy kerül egy indiai festő képére ez a táj, itt Új-Delhi közepén. Közelebbről már látszottak a nevek a sírkereszteken: Glázer József, Glázer Józsefné, stb., egy csomó név magyarul. Aztán észrevettünk egy másik képet ugyanettől a művésztől, a címe Hungarian Village volt.  Kicsit utánanéztünk a festőnek, a neve Amrita Sher-Gil, és kiderült, hogy szikh apától és magyar anyától született vmikor a XX- sz. elején.  A zebegényi képet (mert nekem meggyőződésemmé vált, hogy ott készült) 1939-ben festette 25 évesen. Két évvel később 1941-ben meghalt egész fiatalon. Nagyon jó képei vannak. De az az igazság, hogy főleg a legmodernebb része a tárlatnak, az teljes egészében úgy jó, ahogy van, nem is írok róla többet, mert semmi értelme, látni kell és kész. Egy képet még lekaptam a mobilommal, talán látszik belőle vmi:

Ezek pedig a muzeum kertjeben keszultek:

A múzeumból nem volt erőnk visszagyalogolni, mert agyrothasztóan meleg volt mikor kijöttünk a légkondis épületből, így megalkudtunk egy motorriksással, hogy 45 rúpiáért és két szál cigiért elvisz a metróhoz, aztán ott kicsit vitáztunk, mert nem akart annyi pénzt visszaadni a 100-asból, amennyi járt volna, végül amikor rájöttem hogy 20 forintnyi összegen vitatkozom vele, ráhagytuk és eljöttünk.

 

 

Visszamentünk a szállásunkhoz, ahol volt még kb 20 percünk ,ettünk gyorsan vmit,  aztán mentünk Charlie irodájába, aki a buszt intézte nekünk. Charlie egy utazásszervező fickó, nagyon jópofa figura és megbízható. 17-kor indult volna a buszunk, mondta h 16.30-ra legyünk az irodájában, ami meg is történt –ott aludt éppen, mert beteg volt. Mondta h kicsit még várnunk kell. 16.53-kor aztán megkérdeztük, hogy nem gáz, hogy mindjárt indul a buszunk, mondta, hogy nem probléma, nem-nem, aztán pár perc múlva telefonált egyet, bejött egy srác, aki elkísért minket a buszmegállóhoz, ami olyan 6-7 perc volt gyalog. Közben beszélgettünk, mondta, hogy Charlienak dolgozik, 17 éves, és nem tud sehová sem utazni, mert mindennap meló van, pihenni sem jut sok ideje. Nagyon kedves, barátságos gyerek volt. Táncos szeretne lenne, úgyhogy mikor ideje van mindig gyakorol. A buszmegálló valójában egy szélesebb utca egyik teljesen a többivel megegyező pontja volt, letelepedtünk, mert mondta h még  h pár perc.  Minket fog felvenni először, aztán még megyünk ide-oda és felvesszük a többi utast is. A pár percből végül cirka másfél óra lett, de végül minden gond nélkül fent voltunk a buszon, egy egész jó Volvo, légkondival, tűrhető ülésekkel. Rohadt fáradtak voltunk, mert azelőtt csak kb négy órát aludtunk, gondoltunk, hogy majd a buszon…
Összevissza kóvályogtunk Delhiben, szép lassan megtelt a busz és elindultunk Manali felé. A légkondi kezdett egyre elviselhetetlenebbül hideggé válni, igaz csak egy papucsban voltam, rövidujjúban és rövidgatyában, de elővettünk előtte egy pokrócot is, viszont ha azt magunkra pakoltuk akkor meg melegünk lett. Persze az előttünk ülő csutkára hátrahajtotta az ülését, és még egy hindi filmet is beraktak a deluxe szórakoztatás jegyében, ami valami olyan hangerővel üvöltött, hogy képtelenség volt kikapcsolni az érzékelőszerveinket és álomba merülni. Este 23 körül megálltunk egy „félórára” (másfél), aztán jött az út nagyobbik része, immár végre csendben és nyugalomban, beszorítva és hol fázva, hol izzadva. Az úton elképzelhetetlen helyek mellet haladtunk el, hatalmas sátorváros, rohadó ponyvákkal, porban fetrengő emberekkel, tehenekkel éhesen kóborló kutyákkal, máskor egy nyüzsgő város, ahol a többsávos kereszteződés járdaszigetén figyelhettünk meg embereket otthonukban (azaz egy kartronpapíron). Mikor megláttak kedvesen integettek, valahogy úgy tűnik, hogy az itt élő emberek a legnagyobb nyomor közepén is boldogok, de legalábbis mosolygósak.
Mikor végre sikerül volna elaludnom, elértünk a hegyekbe vezető úthoz, ami olyan állapotot idézett elő a buszon ülők (legalábbis az én) számára, mintha egy állandó földrengés közepén ülnék és úgy próbálnám elérni az alvás tudatállapotát. Hát ez persze csak nagy sokára sikerült, bár még most sem tudom, hogy a fejemben zúgó kavalkád álom volt-e vagy csak a félig öntudatlanul hullafáradtan gomolygó benyomások zűrzavaros egyvelege. Mindesetre reggel fél 7 körül ismét megpihentünk, közölték hogy még három óra az út, ami azért nem hangzott olyan rosszul, bár kábé ilyenkorra kellett volna eredetileg megérkeznünk Manaliba. Gyönyörű hegyek között egy folyóvölgyben vezetett az út, mellettünk sokszor függőleges sziklák, alattunk a zúgó folyó, néha megszépítve egy-egy vízerőművel, de mindenesetre lenyűgöző volt körülnézni, lélegzetelállító táj. Mindenhol burjánzanak az erdők, néha tehéncsordát terelnek keresztül az úton, ls közben kellemes indiai zene szól a buszon. Amint leszálltunk egyből ránkvetette magát egy fickó, hogy van-e szállásunk, mert ő 200-ért ad nekünk, ha még nincs, ráadásul ingyen odaszállíttat riksával, nem volt túl bizalomgerjesztő, mert annyira nyomult, de annyira készen voltunk, hogy gondoltuk elfogadjuk, végül is 200 az nem sok, és mondta hogy ha nem tetszik akkor semmi gond, majd keresünk másikat. Útközben kiugrottunk a „buszpályaudvaron” lecsekkolni, hogy vannak-e kormányzati buszok (ez a hivatalos állami busztársaság, egyben a legolcsóbb, viszont a legkényelmetlenebb is), Leh-be, de sajnos szept. közepe után, oda már nem indítanak buszt, úgyhogy elfogadtuk a fickótól, hogy ő szerez nekünk private kisbuszt 800-ért per fő, ami jól hangzott, mert a Lonely Planetben ezek 1600 rúpiában vannak felsorolva. Elmondta, hogy most itt már a szezon vége miatt minden jóval olcsó, mint amúgy, azért kerül csak ennyibe, viszont készüljünk fel h Leh-ből visszafelé már normál áron tudunk csak jönni, mert a visszaúton még fullon vannak a buszok. Mindegy, mindenképpen el akarunk oda menni, úgyhogy ezt bevállaljuk.
A szállás teljesen rendben van 200 rúpiáért pedig pláne. Most itt ülünk a hotel tetején, körülöttünk a nagy hegyek, alattunk Center Manali nyüzsgése kábé10 perc sétára, mellettünk egy hindu templom, ahol néha harangot kongatnak, szóval minden szuper itt. Éjjel egykor jön értünk a busz ami elvisz Leh-be, ez kábé 18 órás út lesz átlagosan 3000-4000 méter magasan. Hát kíváncsi leszek…