Már csak hörgünk Khajurahóban

Mindössze annyi történt hazafelé, hogy szerettünk volna még egy liter pániwatert venni az este maradék részére, ezért leparkoltuk cangáinkat egy árus előtt. Dana odapattant, s amikor a boltos közölte, hogy 25 rúpia, készségesen rámutatott, hogy a csomagoláson bizony csak 20 van feltüntetve, tehát miért is lenne 25. Erre az árus a legnagyobb természetességgel kezdte neki magyarázni, hogy you know, the electricity, és bőszen mutogatott a hűtőre. Tehát képes volt 5 rúpiát felszámolni azért, mert nem az ihatatlan forróságú vizet kértük. Láttam, ahogy Dana szemei elkezdenek gúvadni, úgyhogy gyorsan elrángattam a pulttól, otthagyva az embernek a 25 rúpiát. Hogy ezzel a békefenntartó vagy a balek szerepet öltöttem-e magamra, azt rátok bízom.

Másnap el akartunk még menni a déli templomok felé, mert arra dzsainok is találhatók (a dzsainizmus a buddhizmussal egyidőben alakult ki Indiában, de annál szigorúbb aszketizmust követel meg híveitől), előtte azonban végigtekertünk az útba eső kis falucskán. Nem bántam, mert ilyen helyen még egyáltalán nem jártam, az apró utcácskákban már szépen rikítottak a közelgő Diwali alkalmából kifestett babapink és babakék házikók, minden olyan kicsi volt, én meg olyan idegen. Akartunk még kicsit kolbászolni a mellékutcákban, de szerencsétlenségünkre a főtérszerűségen beleakadtunk egy okostojás riksásfiúba, aki közölte, hogy ne arra menjünk, mert a templom a másik irányban van. Csak épphogy felvilágosítottuk, hogy nem csak azért jöttünk, és tovább igyekeztünk, amikor megláttuk, hogy zsákutcába tartunk, tehát kénytelenek leszünk visszafordulni a folyamatosan nekünk magyarázó alak felé. A srác, akinek volt alkalmam belenézni áttetsző lében úszó szemeibe, egyre agresszívebbé vált, miközben közvetlen közelről oktatta Danát a tisztességről, áporodott alkoholszagtól bűzös leheletét küldve felé. Már kezdtem azon gondolkodni, hogyan szabadulunk ettől az állattól, amikor Dana megveregette a vállát, mindenben igazat adott neki, és elhúztunk a javasolt irányba. Természetesen az általa templomnak nevezett düledék csak egy romhalmaz volt, amit a helyiek rég széthordtak. A földeken kerekeztünk tovább, de végig futott mellettünk egy kisfiú, talán az agresszornak dolgozik, ki tudja, ezért amikor láttuk, hogy már teljesen kifulladt szegény, adtunk neki pénzt, aztán mégis tovább futott, amíg csak bírt. Nem sokra rá megcsodáltuk a hindu Csaturbudzs-templomot, amelynek belső szentélyében egy jókora négykarú Síva-szobor áll, de mivel ide nincs belépő, korántsincs olyan jó állapotban az építmény, mint a nyugati templomok. Aztán néhány aprócska gyereket útközben elhajtva, akik vigyorogva közeledtek, hogy hello!, majd egy másodperc törtrésze sem telt el, már markukat nyújtva közölték, hogy 10 rupees, végre odaértünk a dzsain templomokhoz a küppesztő melegben. Komolyan az a gondolatom támadt, hogy szegénykék talán előbb tanulják meg azt a szót, hogy máni, mint azt, hogy mama. Azt reméltük, az élményeknek ez a nagyon zavaró része szünetel egy kicsit, de sajnos nem így történt, a dzsain templomcsoport környékén ránk tapadt egy tízévesforma kissrác, és folyamatosan duruzsolt a fülünkbe (máni, rupees, coin, very nice statues, máni, rupees, coin). A szent épületek külalakja hasonló a hindu templomékhoz, belsejükben azonban istenség helyett lótuszülésben egy Tirthankara (olyan, az ősi időkben élt aszkéták a Tirthankarák, akik megmutatják az utat, hogyan lehet kiszakadni a szamszárából) ül. Kifelé menet azért megkérdeztük az ott lábat lóbáló rendőrt, tud-e róla, hogy a kisfiú minden betévedő turistát jóformán elüldöz, de ő is csak ugyanazt ismételgette, miért nem adunk a fiúnak pénzt. Jobbnak láttuk, ha a földek felé vesszük az irányt, ahol kevesebb esély volt emberrel találkozni, kicsit hasonlóan éreztem magam a vidékben gyönyörködve, mintha otthon bicajoznék valahol. 

Egyre fogyó időnk a város felé taszajtott minket, úgyhogy betértünk a Bella Italiába egy fincsi indiai jellegű ebédre és hogy Pippától elköszönjünk. Előtte még beleakadtunk egy újabb önjelölt guide-fiúba, akit Dana azzal próbált lerázni, hogy értse meg, egyedül szeretnénk lenni, mire a kisfiú megkérdezte, minek jöttünk akkor Indiába. Neki kellett igazat adnom. A Bella Italia tulaja felhívta nekünk telefonon Pippát, aki scooterével tíz perc múlva ott is termett. Mindvégig nagyon aranyosan beszélgetett velünk, csak azokban a pillanatokban hagyta minden átmenet nélkül félbe a mondandóját, amikor a mögöttünk lévő asztalnál elhelyezkedő fickó vakkantott neki valamit hindiül. Mint kiderült, az ember az étterem házi tenyérjósa volt, roppant nagy öntudattal okított minket az indiai nevezetességekről, nem túlzottan érdeklődve az iránt, mi hogyan látjuk az országot. Kisvártatva Baba is bevonult, ünnepélyes parfümfelhőt húzva maga után, frissen mosott rózsaszín ingében és hajával, majd amikor bicajtulajdonos nagybátyjával is kiegészült a minket körülülők csoportja, igazán úgy éreztük magunkat, mintha a városka felett kontrollt gyakorló maffia körében vennénk búcsút Khajurahótól. A bicajtulaj még kinyilatkoztatta, milyen fontos a korrektség meg az őszinteség, majd amikor ki akartuk neki fizetni a maradék egy napot a biciklikért, háborogni kezdett, hogy milyen maradék egy napot, többel tartozunk mi annál. Csak az tudta lenyugtatni, mikor felhoztam, hogy az első kettőt bizony Babának fizettük (aki még azelőtt lelépett a hátsó traktusba, mielőtt elköszönhettünk volna tőle, ennyire érdekelte a sorsunk), de teljesen csak akkor változott újra emberré, amikor Pippa is odajött, hogy közbenjárjon az érdekünkben. Addigra Dana már olyan idegállapotban volt, hogy mikor nekiindultunk gyalog, hogy visszatérjünk a főutcán keresztül a szállásunkra, csak azt tudta ismételgetni a szembejövőknek, hogy burn this city. Ekkor történt, hogy irgalmatlanul nagyméretű tehénszarba lépett úgy, hogy a papucsán felül még a lábujjaira is rákenődött az ürülék. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, úgyhogy köztes megoldásként vinnyogni kezdtem, még jobban kellett, amikor egy iskolás egyenruhás kisfiú zaklatni kezdte az éppen felrobbanni készülő férjemet, hogy ver ár jú from. Dana magyarul üvöltözött vele, hogy nem látod, mi történt velem, te szerencsétlen?!, mire a kissrác egy közönyös oh kíséretében hozzátette, hogy jú ken klín it, majd továbbállt. Néminemű fűcsomót vettünk észre az út szélén, Dana abba csiszatolta bele lábát és lábbelijét. Kár volt, hogy eszünkbe ötlött, előző este nehezen fellelt agrai szállásunkkal kapcsolatos kérdésünkre, miszerint kijönnek-e elénk az éjszaka közepén a vasútállomásra, meg kellene néznünk, érkezett-e válasz. De hát már megképződött a gondolat, úgyhogy megpróbáltunk működő netezési lehetőséget keresni, nem volt egyszerű dolgunk. Végül egy szálloda, a Hotel Harmony halljában találtunk két gépet, ahol két évvel azelőtt Danáék megszálltak. Az egyik géppel (természetesen a Danáéval) probléma lépett fel, s miközben megpróbálták újraindítani, kitalálták, hogy ja, ha nem itt lakunk, akkor nem netezhetünk. A leghangosabban az a figura magyarázott, akiről Dana elmesélte, hogy már két éve is mindig ugyanabban a fotelben ült koszladt ruhájában, és onnan osztotta az észt. Dúlva-fúlva távoztunk a helyről, de már annyira abszurd színt öltött az egész történet, hogy a hangulatunk is kezdett megváltozni, majd amikor a szokásos where are you from-kérdés felhangzott, elkezdtük magyarázni a gyerekeknek, hogy egy másik bolygóról jöttünk, egyből le is koptak. A következőnek azt mondtuk, a Holdról jöttünk, aki először reflexszerűen bólogatni kezdett, hogy ah, nice!, majd amikor leesett neki, kérdőn felfelé mutatott az égre és nevetni kezdett. Dana közölte, hogy épp az űrhajónkhoz megyünk, ami nem messze parkol a mezőn, így már mi is tudtunk nevetni ezeken a szitukon. Összepakoltuk a cumóinkat, majd ismételten küzdelembe bocsátkoztunk. A srácok, akik a recepción a frontot tartották, extra pénzt akartak felszámolni azért, mert 12 helyett fél 6-kor csekkoltunk ki, holott előző este a főnökükkel direkt letárgyaltuk, hogy mi a helyzet, s még ő kérte, hogy hagyjuk abba a magyarázkodást a vonatindulásról, ez csak természetes, hogy nem lesz attól több a végösszeg. Tényleg azt éreztem, menekülnünk kell, amikor a riksavezető tudálékos hangszínnel nekünk szegezte a kérdést, minek megyünk Agrába megnézni a Tadzs Mahalt, amikor Khajuraho a legjobb hely Indiában. Egyáltalán nem voltam meglepve, mikor az este 6-kor induló vonatra felszállva a helyeinken már végigfeküdt két asszonyság, pedig a policy az, hogy este 9-ig, aki igényt tart rá, az ülhet, és csak azt követően kerülhet sor a fekhelyek kialakítására. Mivel mindkét nőnek az alsó fekhelyre szólt a jegye, és nem voltak hajlandóak feltápászkodni, rövid szerencsétlenkedés után, lemondóan arra jutottunk, hogy legyen meg az örömük, megcsináljuk a három emeletet, és felmászunk a legfölső ágyakra, oda szólt ugyanis a jegyünk. Ott kuporogtunk még aztán néhány óráig, mert egyenesen ülni nem lehetett, olyan pici volt a hely, álmosak meg még nem voltunk. Magamban eldöntöttem, nem hagyom, hogy ez a béna éjszaka (mivel mindketten valamiért alig tudtunk aludni a hajnali 2 órai megérkezésünkig) elrontsa azt a napot, amikor megpillantom a Tadzs Mahalt. 

Közép-India Waczak szállója

Biztos majdnem mindenki ismeri John Cleese és Connie Booth rövid kis sitcom sorozatát, a Fawlty Towerst, 'magyarul' Waczak szállót, ami egy csontidióta, pénzéhes, frusztrált szállodatulajdonos, annak rettenetes felesége – akivel állandóan marják egymást – és a szálloda nagyrészt mindenfajta normalitást nélkülöző egyéb alkalmazottainak és vendégeinek történeteiből, általában a tulajdonos túlbuzgó, de közben ostoba személyiségéből fakadó félreértések okozta nagyon vicces szituációk füzéréből áll. Történetesen Khajurahóban is találtunk egy Waczak szállót, noha nem szálló volt, csak egy étterem, de a Waczak szálló történeteinek nagy része is a hotel éttermében játszódik, innen a párhuzam.

A khajurahói nyugati templomok környéke a turisták által leglátogatottab része a városkának, itt tanyázik a boltosok zöme, az önjelölt guide-ok, a hiéna riksások, itt zajlik az élet és persze itt van a legtöbb szálloda és étterem is. Köztük a Green View nevű restaurant, ami bár közel van a templomcsoporthoz, de mivel egy fa ékelődik az épület és a templomok közé, ezért csak a lombozatot látni, talán ez hitelesítheti az intézmény elnevezését. Töküres volt a hely, ez általában nem sok jót jelent, de nem hátráltunk meg, éhesek voltunk és az addig látogatott helyek egyáltalán nem nyűgöztek le minket gasztronómiai szempontból, nem mintha feltétlenül ínyenckedni jöttünk volna Indiába. A tulajdonos egy, az indiaiak között meglehetősen ritkának számító hórihorgas, magas, vékony figura volt, akinek arcizmai a másodperc törtrésze alatt rajzolták ki ábrázatára a legszélesebb mosolyt, ami még elfért rajta, mikor meglátott minket. “Jó estét, Uram, jó estét Hölgyem, hogy vannak? Kérem foglaljanak helyet éttermemben, távol az Önök otthonától is érezzék magukat otthon, hová szeretnének ülni, ide, vagy ide, esetleg ide, mindenhonnan gyönyörű a kilátás, ugye milyen szép, esetleg ez az asztal megfelel?” kérdezgetett minket hajbókolva, miközben egyik széket húzogatta ki a másik után, mi pedig körtáncot jártunk az asztalok között, hogy követni bírjuk. Végre megállapodtunk az egyik asztalnál, amely természetesen ugyanolyan volt, mint a többi, majd a főnök arca egy pillanatra visszarendeződött eredeti állapotába, ahogy vakkantott egyet alkalmazottjának, aki a sötétből előkucorodva hozta asztalunkhoz az étlapokat, de aztán újra felvette a fültől fülig érő mosolyt. “Rendkívül finom ételeink vannak, természetesen mind friss alapanyagból készül” közölte, majd udvariasan a háttérbe vonult, hogy átnézhessük a kínálot. Közben megjelent az alkalmazott, akit most Manuelnek fogok nevezni a sorozat mintájára, hogy mit kérünk inni. Kikka papaya lassit választott, én pedig sósat, valamint egy kis üveg kólát, itt Indiában valahogy mindig rákattanok kicsit a kólára. Az előzmények után azt hittem, hogy az étlapon csak valami szerencsétlenkedés folytán szerepel a lassiknál a sweet salty (édes-sós) lassi, ezért miután megkaptuk a tisztának közel sem nevezhető pohárban az italainkat, melyhez szívószál is dukált, igaz, az enyém lyukas volt a felénél, és csak szörcsögő hangok kíséretében lehetett szívni a levegővel dúsított italt, miközben az finoman csordogált kifelé a szívószál repedésén, meglepve konstatáltam, hogy ez bizony édes lassi, csak ugyannyi sót is raktak hozzá, mint amennyi cukor már eleve volt benne, ennek következtében valami olyan átütően szar íze volt, hogy azt hittem, újabb lukat ütök a szívószálon, mert mindjárt visszajön az egész. Kikka papaya lassija csak középszar volt, iszonyú édes, közben pedig langyos, ami az enyémről is elmondható volt, és mondjuk ki, nem igazán tesz jót ennek az italnak, ha nem hideg. Sebaj, gondoltam, végül is az étlapon tényleg ez szerepelt, én vagyok a hülye, hogy ezt kértem. Közben a tulaj hajbókolva közelített, hogy ugye rendkívül finomak az italok, és hogy sikerült-e már ételt választanunk. Mondtuk, hogy lassan megvagyunk az étellel is, én már kokettáltam az édeskukorica levessel, amit már többször ettem Indiában és mindig nagyon finomnak bizonyult. Ezt csirkés és zöldséges változatban is lehet kérni, ezt külön hangsúlyoztam a sötétből a főnök vakkantására előbotorkáló Manuelnek is, mikor felvette a rendelést később. Ez nem ment simán, mert miután kértem, hogy zöldséges legyen, persze megkérdezte, hogy akkor csirkével-e, mondtam neki türelmesen, hogy nem, csak zöldséggel, csirke nélkül. Ezenkívül rendeltünk még peanut masalát, amiről a neve alapján nem sok fogalmam volt, hogy milyen lesz, annyit sejtettem, hogy mogyorós, de a masala annyi mindent takar, hogy a fene sem tudja, mikor mit jelent. Általában lehet sejteni, hogy a masala és a curry között az a különbség, ha mondjuk, ugyanabból az alapanyagból készítik, hogy a curry a szószosabb, a masala pedig némileg szárazabb, sokkal sűrűbb a fűszeres alap. Eredetileg tulajdonképpen keveréket jelent, mindenféle dolgot egyben. Kíváncsian vártam, hogy ebben az esetben mire számíthatok. Kikka capsicum masalát (paprika maszala) kért és rendeltünk még közösen egy tál köményes rizst is köretnek. Miután felvette a rendelést a pincér, félútról visszafordult, hogy elismételje igényünket, de mivel nagyjából egyik tétel sem egyezett meg azzal, amit huszonöt másodperccel azelőtt elmondtunk neki, úgy látta jónak, ha felírja. Újból odajött az asztalunkhoz, ezúttal tollal és papírral. Nagyjából három perc alatt, többszöri nekirugaszkodásra végül sikerült felírni (hibás helyesírással) a három tételt a papírra, ekkor már elég meglepődve pillantgattunk egymásra Kikkával, rejtőzködő mosollyal arcunkon.

A kukoricalevest elég hamar kihozta Manuel, megkérdezte, kié lesz, mondtam, hogy én kérem, ekkor letette a Kikka elé, de evőeszköz nélkül. Kérésre viszont előállt a kanállal is, így elkezdhettem a falatozást. Az édeskukorica levesben általában finom, zsenge, fiatal kukoricaszemek ropognak az ember fogai között, kedvesen édeskés ízt produkálva a zöldséges alaplé gazdag ízvilága mellé. Esetünkben azonban a viszonylag ízetlen, de leginkább rossz lében a leghitványabb, félig rothadt, avasan fanyar ízű, inkább barna, mint sárga színű, takarmánykukoricának is silány minőségű szemek lebegtek az alaplé kocsonyásan sűrű konzisztenciájában. Néhányat elfogyasztottam, majd miután reakcióba léptek a kukoricát már idő előtt felemésztő, a kemény és puha részek között éppen dúsan erjedő azonosíthatatlan eredetű enzimek a gyomromban az édes-sós lassival, úgy gondoltam, hogy kivételesen félretolom a csészét és nem eszem meg a feltálalt vacsora első fogását. Mozdulatomra azonnal előugrott kétrét görnyedve a tér számunkra láthatatlan zugából Manuel, megkérdezvén, hogy “Finisz?”, majd mire közöltem vele, hogy igen, karja köré libbentette konyharuháját, mely cipőpucolórongynak is öreg lett volna már, bár annál azért mocskosabb volt, felhelyezte alkarjára a billegő csészét, majd átment az asztalunk túloldalára ott letette azt, felegyenesedett és mint akit kikapcsoltak, megállt és várt. Nem tudjuk, mire, de a főnök megjelenése valamit katalizálhatott benne, mert annak rugószerűen mosolyba ugró arcizmainak megrándulása előtt kiadott ugató morgó röffenésére hajbókolva elhátrált a konyha irányába, neki-nekibiccenve az útjába álló székeknek. A főnök mechanikusan ostoba tekintettel kérdezte, hogy ízlett-e a leves, mire megrettenve csak azt tudtam felelni, hogy igen, csak már tele vagyok és nagyon szeretnék még majd a biztosan nagyon finom második fogásból is falatozni, bár tulajdonképpen nem nagyon vagyunk ám éhesek, csak úgy betértünk ide picikét. A főnök furcsa fazon volt, egyrészt kivétel nélkül minden mondatot úgy kezdett, hogy “See”, pl. “Szí, vát ju ár ném?”, “Szí, vics kántri ju from?”, “Szí, dö szup vóz gud?”, másrészt időnként számunkra mindenféle rendszert nélküző módon lemeveredett és mélyen valamelyik lámpa fényébe nézett, mintha az megbűvölte volna pillanatokra, ilyenkor a testbeszéd is leállt, talán rövid áramszünet lépett fel idegsejtjeiben. Beszélgetés közben fel s alá lépdelt az asztalunk előtt, hórihorgas termete miatt békára vadászó félőrült gólyának tűnt számunkra. Közben megérkezett Manuel a tál rizzsel, a capsicum és a  mogyoró maszalával, de tányérokat nem hozott, amire kiszedhettük volna a rizst és a két főételt, valamint összesen két kanalat kaptunk. A mogyoró maszala tulajdonképpen apróra vágott nyers káposztából és éretlen, még zöldessárga színű paradicsomcafrangokból állt és ez az egész nyakon volt öntve egy csomó földimogyoróval. A Kikka paprikás maszalája pedig két darab csotrogány mini kaliforniai paprikára emlékeztető félig nyers paprika volt, aminek a belsejébe paneert, azaz natúr sajtot töltöttek, és az egészet nyakon öntötték valami forró szósszal, hogy melegnek tűnjön. Kértünk két tányért és kést-villát, hogy el tudjuk vágni legalább a paprikákat, mert a kanállal való próbálkozásnak mindig az lett az eredménye, hogy a kanál megcsúszott a paprika sikamlós héján és beleplaccsant a szószba, telis-tele fröcskölve ezzel mindent a környéken, beleértve magunkat is. Manuel hevesen bólogatott, majd visszatért egy darab tányérral, amit lerakott az asztal végébe, a levesescsészém mellé, majd mint aki jól végezte dolgát, lefagyott az asztalunk mellett. Ebből a sajátosan katatónnak tűnő állapotból mindig csak a főnök torokhangja tudta kizökkenteni, zizzent egyet, finom hullám rezgett végig testén, majd elirdalt a konyha felé. Eszünkben sem volt újabb kísérletet tenni a másik tányér és az evőeszközök megszerzésére. A főételek tulajdonképpen nem voltak olyan rosszak a maguk nemében, eltekintve attól, hogy a Kikka paprikáját továbbra is csak trancsírtechnikával tudtuk darabolni, ezáltal a benne lévő viszonylag rugalmas sajt is csak nyikorgó hangok kíséretében tudott darabokra mállani, valamint attól, hogy időnként meghatározhatatlan és elrághatalanul kemény dolgok csikrantak meg a fogaink között, ezek fehér színűek voltak, ennyit tudtunk megállapítani, miután kiköptük őket. A paprika rengeteg magja közt ügyesen bújtak meg ezek az alávaló kis apróságok, legyenek akármik is azok. A mogyoró maszala, mint azt már leírtam, nem volt egyéb, mint ropogós nyerskáposzta és kemény paradicsom, melyek ízetlenségén még a mogyoró sem tudott segíteni, teljesen nyers volt az is, se nem sós, se nem pörkölt. A rizs rendben volt, tányér híján rákotortam a maszalámra, úgy ropogtattam. A fejedelmi lakoma közben látta úgy a főnök, hogy akkor itt az ideje a vendégekkel kicsit társalogni. A szemem sarkából már észrevettem, ahogy ólálkodik felénk, szép lassan közeledett az asztalunkhoz, mint az áldozatát éppen becserkészni készülő nagyvad. Pókszerű karjai mellkasa előtt összekulcsolva, tekintete nem felénk irányul, csak a szemgolyói, melyeket résnyire összehúzva méri be a megfelelő távolságot a támadás indításához. Óvatosan, nem egyenes vonalú egyenletes mozgással közelített, hanem harántirányú kitérőket tett közben, így leplezve valódi szándékát. Törzse végig egyenes maradt, egyirányba nézett, de deréktól lefelé a legkülönbözőbb irányokba volt képes fordulni, úgy közledett felénk. Egy óvatlan pillanatában azonban feltekintettem, mikor már majdnem az asztalunkhoz ért, és belenéztem a szemébe. Abban a szempillantásban elkapta a tekintetét, és az orra elé lógó villanykörtét kezdte vizslatni, majd ízeltlábúakra emlékeztető végtagjait is szétkulcsolta, rámutatott a lámpa búrájára, megforgatta még egyszer a szemeit, majd mintha már régóta a kérdés foglalkoztatta volna, megkérdezte, hogy kicserélje-e a körtét olyanra, ami színesen világít, vagy maradhat-e ez a fehér. Közben hirtelen a többi lámpát is elkezdte vizslatni, mintha ez lenne az univerzum jelen pillanatban legfontosabb kérdése, melynek megoldása minden bizonnyal előbbre viszi majd a világot a fejlődés és a komfort útján egy jelentős lépéssel. Lopva egymásra pillantottunk a Kikkával, majd megzavarodva, hogy most röhögésben törjünk-e ki, vagy megnémuljunk-e a döbbenettől, a középutat választottuk, és udvariasan mondtuk neki, hogy ugyan, hagyja csak, jó lesz ez a fehér, ne fáradjon emiatt. Szabadkozni kezdett, hogy “Szí, csak mert lehetne ám zöld is, vagy piros, esetleg sárga”, miközben mutogatott a teraszt ékesítő különböző színű lámpácskákra, “de szí, ha jó így, maradjon nyugodtan”, de ha akarjuk, kicseréli akármilyen színűre, nem probléma, majd vakkantott Manuelnek, de leintettük, hogy nem kell tényleg, nagyon szép ez a fehér is, meg így legalább látunk valamit, hogy meg tudjuk enni ezt a finom ételt – udvariaskodtunk. Manuelt egy csettintéssel a helyére zavarta, majd miután sikeresen felvette a kommunikáció fonalát, furcsa szemkörzést előadva megkérdezte, hogy “Szí, leülhetek-e ide?” Mondtuk, hogy természetesen, bár őszintén szólva nem sok kedvünk volt beszélgetni vele, hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem teljesen komplett, de valahol mégis izgatott bennünket, hogy mivel fog még meglepni ez a maga módján szórakoztató figura. A szokásos körkérdésekkel kezdte, mi udvariasan válaszoltunk, közben azon töprengve, hogy vajon mi lesz, ha nem esszük meg mind a kaját. Elmondta, hogy ő ennek az étteremnek a büszke tulajdonosa, három gyermeke van és már nem akar többet, finisz, valamint hogy szépek a templomok. Ekkor szerencsére megjött valaki, aki az ismerőse volt, ezért szabadkozva otthagyott bennünket, én pedig leraktam a kanalat, mire Manuel azonnal manifesztálódott valami más dimenzióból, közölte, hogy finisz, majd kiszedte a Kikka elől a tányért, aki éppen a szájához emelte volna a falatot, még volt étel a tányérján, majd elszedte az enyémet is és pillanatok alatt nyomtalanul eltűnt a hátsó fertályon, csak a leves maradéka árválkodott továbbra is az asztalon. Végül is annyira nem bántuk, hogy így alakult, legalább megúsztuk, hogy mindent meg kelljen enni, majd az újra felbukkanó Manueltől kértük a számlát. Készségesen ment a pulthoz, hogy összeírja fogyasztásunkat, ami meglehetősen hosszú időt vett igénybe, majd lerakta elénk a kis mappát, mely a számlát tartalmazta és amelybe a pénzt kellett helyeznünk. Gondoltam, adunk némi borravalót szerencsétlennek, és mivel volt váltópénzünk, bele tudtuk rakni a pontos összeget, valamint ezenfelül a neki szánt összeget is. Izgatottan leste a pult mögül, hogy mikor indulhat a pénzért, majd mikor jeleztem neki, azonnal elindult felénk. Szerencsétlenségére abban a pillanatban ért fel egy addig ismeretlen kövér, szuszogó ember, az is valami főnökszerű lehetett, mert Manuel útját keresztezve és őt egy böffenéssel a sutba taszajtva átvette Manuel utolsó feladatát, a lóvé beszedését. Kétségbeesve láttam, hogy a Manuelnek szánt borravalónk a röfögő disznó kezébe fog kerülni, de már késő volt: a hízó egy vak hang nélkül kitépte kezemből a mappát, majd elment vele a pult mögé lecsekkolni, hurkaujjaival kicsippentette a plusz pénzt, zsebrevágta, majd mint aki jól végezte dolgát lesétált a teraszról a lépcsőn. Felálltunk, hogy távozunk, mire a főnök hajbókolva fordult felénk és megköszönte, hogy ott jártunk, és ugye nagyon-nagyon elégedettek vagyunk, mert holnap is várnak minket egy finom vacsorára, ugye eljövünk? Mondtuk, hogy sajnos nem, mert este már vonaton ülünk, továbbállunk innen, óh, hát akkor egy finom ebéd esetleg? Megnyugtattuk, hogy esetleg, majd még meglátjuk. Távoztunk és a hazaúton szakadtunk a röhögéstől, egész addig, míg a szemétláda lehúzó boltosok ismét le nem vettek minket némi pluszpénzzel, de ez már másik történet. 

A falu bolondja

A hotelben Kikka kifeküdt a melegtől és a kevés alvástól, én viszont úgy gondoltam, hogy eltépek bringázni a környékre, ki a földekre, esetleg megpróbálom megkeresni régi ismerősömet, Rajkumart, a brahmin családból való fiatal jógit. Először az Old village-be mentem, ahol egyből megismertem az ő házukat is és néhány utcával arrébb a nagyapjáét is, de zárva voltak a kapuk, senki nem volt otthon. Kicsit még kóvályogtam, majd elindultam ki a faluból, csak úgy találomra, kelet felé. Aki járt már arrafelé, annak biztos feltűnt, hogy Khajurahótól keletre tízegynéhány kilométerre furcsa hegyek emelkednek ki az amúgy sík vidékből, gondoltam, megnézem őket és talán megkeresem azt a falut is, ahol két éve a hímtagjával óriási követ felemelő jógival találkoztunk, hátha még ott tanyázik. Ahogy tekertem a földúton, egy traktorról egyből leugrott két gyerek, hogy utánam rohanjon, hogy mire számítottak tőlem, azt nem tudom, mert lassítani sem voltam hajlandó a kedvükért, annyira elegem kezdett már lenni a khajurahói fiatalságból. Miután leráztam őket, első állomásom egy vörösre puffadt bivalytetem volt, ami körül ezrével döngicséltek a döglegyek és varjak lakmároztak szárazra szikkadt húsából. Szerencsétlen pára, úgy tűnt, ellés közben lehelte ki lelkét, legalábbis a hátuljából kibukkanó húscsomó engem egy félig megszült, majd különböző lények által részben elfogyasztott bivalyborjú-maradványra emlékeztett. Amíg lenyűgözve álltam és figyeltem, ahogy a természet visszaforgatja az anyagot, amit kölcsönadott, néhány helybéli haladt el mögöttem, döbbent undorral szemrevételezve, hogy én épp a dögöt fotózom. Kisvártatva továbbálltam, mert érezhető volt a varjak rosszallása, akik féltékeny pillantásokkal őrizték prédájukat, majd egy sráccal találkoztam, aki egyenruhájában velem szemben biciklizett. Közölte, hogy Khajuraho nem arra van, amerre megyek, majd tenyerét nyújtva kifejezte igényét a pénzre. Kérdeztem tőlem, hogy miért vár pénzt és mereven néztem a szemébe. Lesütötte tekintetét, néha vissza-visszapillantva rám, de nem szólt egy szót sem. Így álltunk majd egy percig egymással szemben, majd elköszöntem tőle és továbbgurultam. Mikor később visszatekintettem, még mindig ott állt ugyanúgy. Az út mentén néhány tanya állt csak, amúgy minden néptelen volt, csend volt végre és akármerre néztem, nem láttam embert, csak egy madárijesztőt, valamint néhány bivalyt, ahogy csendesen legelésztek a réten. Egy hosszú szakaszon megláttam két egyenruhás, de mezítlábas kisgyereket, egy kislányt és egy nála még kisebb fiút. Mikor észrevettek, lélekszakadva rohantak hozzám, hogy tollat kérjenek. Sajnos az nem volt nálam, sem csoki, sem gyümölcs, így ezeket nem tudtam nekik adni, pénzt viszont nem akartam, mert természetesen az is felkerült az igénylistára. Nagyon-nagyon aranyosak voltak, de ennyi erővel fél Indiának odaadhatnám a pénzemet, úgyhogy megkeményítettem magam és inkább továbbmentem. Egy darabig még szaladtak mellettem tündéri mosollyal az arcukon, aztán lehagytam őket.

 Rövid idő múlva elértem azt a falut, ahová igyekeztem, pont az ellenkező irányból, ahonnan két éve. Egyből belebotlottam két kölökbe, lehettek vagy tíz évesek. Tüstént leparancsoltak a bicikliről (sit down!), hogy gyerünk a Síva templomhoz, majd ők megmutatják, hol van és hogy hová kell tennem a pénzt, amit az istenségnek ajánlok fel. Mondtam, hogy eszem ágában sincs pénzt felajánlani, az én áldozatom az volt, hogy eltekertem idáig a dög melegben. Ezt persze, ha tudtak volna angolul, sem akarták volna megérteni, egyetlen cél vezérelte őket, hogy én minél hamarabb helyezzem el a pénzáldozatot a linguamhoz. Az egyik kissrác készségesen megmutatta egy kókuszdióval, hogy íme, itt a kókuszdió, ez az ő áldozata és ide kell helyezni, így ni – és szépen lerakta az illő helyre, és most én jövök, csak pénzzel. Kértem, hogy adjon egy kókuszdiót, majd lerakom én is oda. Mondta, hogy nem-nem, nekem pénzt kell odaraknom mindenképpen. Tudtam, hogy azonnal lenyúlják a lóvét, így eszem ágában sem volt áldozni Sívának. Helyette inkább megnéztem a két évvel ezelőtti placcot, ahol a jógival találkoztunk akkor, most azonban üresen árválkodott a helye. Oda is pénzt kellett volna helyeznem a srácok szerint, akik szemmel láthatóan kezdtek elkeseredni nyakasságomtól, és egyre inkább kínban voltak, hogy hogy csikarják ki belőlem a mánit. Az elejétől fogva gondoltam rá, hogy fogok majd adni nekik valamennyit, mert iszonyú szegény, elmaradott kis falucska ez, de annyira irritált a nyomulásuk, hogy felültem a bicajomra és elindultam. Rettenetesen ki voltak akadva, kiabáltak utánam, én pedig miután egy sarkon túljutottam, előbogarásztam egy tízrúpiást a zsebemből, majd visszafordultam, hogy odaadom azért nekik, nekem tíz rúpia nem nagy tétel (kb. 45 forint), nekik viszont számít. Visszamentem hozzájuk és mutattam, hogy tartsák a markukat. Készségesen kinyújtották a kezüket, és ahogy elővettem a tizest, támadó kobra sebességével próbálták kitépni a kezemből. Mondtam nekik, hogy mindenképpen meg kell osztozniuk rajta, 5-5 jár fejenként. Amint hozzájuk került a pénz és még egyszer a lelkükre kötöttem, hogy fele-fele, egyből rákezdte a dörzsöltebbik, hogy 6 neki, 4 a másiknak. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, de ezt a kérdést már végül is nekik kell megoldaniuk, úgyhogy elindultam. Annyira rá vannak kattanva a pénzre, hogy simán egymást is lehúzzák, dzsungeltörvények uralkodnak ezen a téren. Alig fordultam egyet, egy másik utcában egy csapat kölök meglátott és anélkül, hogy tanúi lettek volna az előző jelenetnek, rohantak hozzám, hogy máni, máni!!!, én pedig tekertem, mint egy eszelős, közben pedig szitkozódtam, hogy hogy lehettem ennyire hülye, hogy végül adtam pénzt az előzőeknek, ezek a gyerekek annyira rá vannak állva, hogy lefejik a turistákat – pedig ide nemigen tévednek, de Khajuraho azért annyira nincs messze, akik iskolába járnak, azok majdnem minden nap találkoznak idegenekkel –, hogy ezt erősíteni több mint hülyeség. Közben pedig iszonyú ellentmondásos, mert nyilván szükségük van pénzre, de az a helyzet, hogy ezzel a mentalitással gyakorlatilag elüldözik a turistákat, én legalábbis biztos, hogy soha többet az életben nem akarok visszamenni Khajurahónak még a környékére sem, ezt a később történtek fényében biztosan állíthatom még most is. (Most, még jóval később, már nem biztos.)

Menekülés közben legurultam egy lejtőn a folyócskához, ami az itt elhelyezkezdő két falut (lehet, hogy egynek számítanak, nem tudom) elválasztja egymástól. Itt ruháikat mosó helybéliekkel találkoztam, akik röhögve mondták, hogy Kjahurahóba nem erre kell mennem, hanem amerről éppen jövök, de én tudtam, hogy arra is lehet, mert két éve abból az irányból érkeztünk, ezért átgázoltam a vízen, a bicajt pedig áttoltam, majd a folyó másik ágán megtettem megint ugyanezt. A túloldalon asszonyok igyekeztek a falu két kútja közül a folyóhoz közelebb lévőhöz, furcsán méregettek, köszönésemre nem mindenki válaszolt. Beljebb a településen szintén mindenki megbámult, időnként széles mosollyal üdvözöltek, én mindenkire ráköszöntem vigyorogva, a gyerekek visítozva rohangásztak ki a házakból, a férfiak felfüggesztették beszélgetéseiket a házak előtt és engem figyeltek, az asszonyok közben tucatjával igyekeztek a kúthoz fejükön vizeskancsóval, vagy a folyóhoz mosandó ruhákat cipelve. 

Mikor kilyukadtam a falu túloldalán, ami már egyáltalán nem volt ismerős, rájöttem, hogy elnéztem egy utcácskát, ahol el kellett volna kanyarodnom, de gondoltam, sebaj, majd némi kerülővel megyek vissza Khajurahóba. Volt előttem még egy hegy, azt majd megkerülöm és minden jó lesz. A falu szélén egy csinos fiatal nő végül felvilágosított, hogy arra biztos, hogy nem jutok el Khajurahóba, menjek inkább arra, amerre eleve terveztem. Ekkor már áttoltam a biciklim egy dagonyán, amire kőrakást szórtak, és nem volt kedvem mégegyszer átszenvedni magam rajta, inkább a rövidebb utat választva gondoltam, megkockáztatom az átkelést egy elég széles, gyanús matériát tartalmazó, meghatározhatatlan állagú dagonyahalmazon. Kicsit többet kellett volna gondolkodnom, miután konstatáltam, hogy csak bivalylábnyomok vannak a sárban, de én elindultam és két lépés után bokáig merültem a langyos  masszába úgy, hogy mindkét lábfejem minden kis bőrredője kitöltődött a krémes, sűrű habarcsra, de leginkább excrementumra emlékeztető anyaggal, alig bírtam kikecmeregni belőle mélyről jövő mocsári cuppogások és bluggyanások szimfóniája közepette. Nem tudtam eldönteni, hogy hány százalékban tartalmaz bivalyszart és mennyi a sima sár, de igazából teljesen mindegy volt. A gyerekek körülöttem éktelen röhögésbe kezdtek, és a lány is szégyenlős mosollyal hajtotta le a fejét, miközben szeme sarkából félig szánakozó, félig csalafinta módon tekintgetett felém. A biciklit is kirángattam valahogy, és arrébb kecmeregtem két-három kilós lábfejeimmel a sárból. Tudtam, hogy nagyon hamar vízhez kell jutnom, mert ha ez elkezd rászáradni, akkor az életben nem kaparom le magamról, ráadásul gusztustalanul langyos, szmöttyögős, csatakosan nedves érzés volt minden apró mozdulat a lábammal. Egy pillanatig tanácstalanul álltam, miközben a világ fordult egyet körülöttem, majd letompult érzékelésembe szép lassan bekúszott az egyre élesebben hahotázó gyereksereg hangja, amely a helyzetnek köszönhetően elég hamar kezdett kicsit idegesítővé válni, de igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, és megkérdeztem a lányt, hogy akkor merre is van Khajuraho és van-e arrafelé víz (páni a víz hindiül, de sokan nevezik pániwaternek, összeékelve a hindit az angollal). Mondta, hogy igen, menjek csak nyugodtan arra, miközben mutatta az irányt a kezével. Elindult egyre duzzadó kis csapatunk a jelzett irányba, közben becsatlakozott egy motorjával a földek felől érkező srác, úgyhogy a sarlós földmíveslányból, a motoros fiúból és hét-nyolc visítozó gyerekből álló kompániámmal elindultam fellelni a kutat. Úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen kóbor lovag szedett-vedett idióta kíséretével, aki látta a Brancaleone ármádiáját Vittorio Gassmannal a főszerepben, az tudja, mire gondolok, aki nem, az pedig nézze meg, mert zseniális film (Mario Monicelli, 1963). Rozzant biciklim, mint hűséges, de majdnem használhatatlan gebém, oldalaimon himbálódzó kamerám, fényképezőgépem és az objektívtáskám, mint rozsdásan csörgő, elnyűtt fegyvereim, ruhám szakadt és mocskos, cipő helyett pedig áthatolhatatlan, egyre szikkadó sárréteg, aránytalan bunkóvá növesztve lábaimat. Haláltáncba illő menetünkre szánakozóan érdeklődő tekintetek leskelődtek ki a házikókból, ki mosolyogva húzta ki a fejét, ki zord tekintettel méregetett, furcsa egy helyzet volt, az kétségtelen. Menet közben megpróbáltam beszélgetni a lánnyal, ő volt az egyetlen, akivel lehetséges volt verbálisan kommunikálni minimális szinten és megtudtam, hogy kilenc gyereke van. Egyet sem néztem volna ki belőle, de ez itt Indiában annyira mégsem meglepő. Mire a kúthoz értem, eddigi kíséretem feloszlott, viszont ott újabb csapat várt, kislányok, akik vízért jöttek és egy, a földön kuporgó öregember. Sorban álltak a lányok a kútnál, én pedig odatrappogtam barna furkóra emlékeztető lábaimon és próbáltam velük megértetni, hogy állatira kéne egy kis víz, szóval lehetséges lenne-e, hogy majd lemossam a lábamat. Meghatározhatatlanul döbbent tekinteteken kívül semmi érdemi reakciót nem váltott ki belőlük próbálkozásom, így gondoltam, várok egy kicsit, hátha sorra kerülök, közben pedig időnként a lábaimra és a kútra mutogattam, hátha elősegítem a megértést. Közben odagyűlt megint egy csomó gyerek, elkezdtem őket fotózni, iszonyúan élvezték, végül is én is, de azért örültem volna, ha idővel megszabadulhatok a lábaimra szép lassan rákötő matériától. A földön ülő öreg hirtelen vakkantott egyet, először azt hittem, hogy valamelyik gyerekre, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg rám, a furcsa idegenre, végül is meg tudom érteni, szokatlan látvány lehetett neki, aki ott üldögél talán évtizedek óta mindennap a kútnál, mikor egyszercsak jön egy idegen, vijjogó gyereksereggel a háta mögött, kétszer két kiló sárgolyó a lábán, napszemüvegben, egy rozzant biciklit tolva, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, elkezdi fényképezni az odacsődülő gyerekeket. Lehet, hogy én is elhajtanám a francba az ilyet. Végül is meggyőztem magam még pár totális kudarcba fulladt kommunikációs kísérlet után, hogy olyan szép tiszta a kút környéke, nem lenne illendő összemocskolni, inkább fogom magam és visszamegyek a folyóhoz, lemosom ott a lábam, aztán hazasomfordálok arra, amerről jöttem. Nem volt már sok kedvem ismeretlen utakon kerülővel hazajutni. Elbúcsúztam az ott lévőktől, az öreg szúrós tekintetét viszont végig a hátamban éreztem, amíg el nem tűntem a házak között. Nem köszönt el tőlem. A biciklit két barna tönkkel tekertem, közben irigykedve figyeltem a falusiak tökéletes tisztaságúnak tűnő meztelen lábfejét, az asszonyok lábujjgyűrűit, hennás tetoválásaikat, a férfiak felrepedezett, gombás, sárgás, de pőre talpát. 

 

Fellégeztem, mikor elértem a folyóhoz, belegázoltam, majd elkezdtem tisztogatni a lábaimat, nem törődve azzal, hogy néhány tíz méterrel fölöttem az asszonyok éppen a szennyesüket mossák a folyóba, és számomra ismeretlen eredetű dolgokat öntenek bele. Mikor levettem a papucsomat, meglepve észleltem, hogy bizonyos részeiről egyáltalán nem akar távozni a sár, apró kavicsokkal dúsítva egyszerűen becementizálódott a talpnak kialakított domborulatokba. Egyre erőszakosabban dörgöltem, mert nem akartam, hogy betonná váljon és hátralévő indiai tartózkodásomat megkeserítse, meg különben is nagyon szeretem azt a papucsot, Birkenstock, mindenkinek ajánlom, semmi más papucs nem tud vele vetekedni szerintem. Végül jó negyedóra alatt a körmeim alá vakartam belőlük a sarat, hálistennek kiderült, hogy nagyrészt csak az volt és nem ürülék, legalábbis nem ájultam el, mikor megszagoltam. Felpattantam a bicajra, a következő gázlónál elmagyaráztam, hogy igen, mégis sokkal jobb erre visszamenni Khajurahóba, majd visszazúztam villámsebesen a szállásunkra, éhesen, szomjasan, csak egy porfelhőt hagyva magam után, hogy később, még aznap este a városka igazi Waczak Szállója adja meg a végső csapást az agyunknak.

Távol Afrikától

Reggel korán keltünk, mert nyolcra jött értünk a tuktukos srác, akit előzőleg már megismertünk a vacsin, ő volt Baba embere, és rendkívül aranyos, barátságos fickónak tűnt, hogy elvigyen minket a Raneh vízeséshez. Ez kb. 22 km-re van Khajurahótól keletre, bő félóra alatt ott voltunk simán. Útközben bömbölt a zene az usb-ből, mi pedig szépen felébredtünk, mire odaértünk. Ott egyből ránkakadt – mint egyetlen látogatókra – a park egyik guide-ja, aki felajánlotta, hogy bevisz minket motoros szafarira az erdőbe, ha van kedvünk és 500 rúpiánk plusz annyi borravaló a végén, amennyit gondolunk. Végül is a vízesést látván úgy gondoltuk, hogy igen jó volna még mást is tapasztalni, mert kétszáz méterről egy 30 méteres vízesés, legyen az akármilyen impozáns – mégiscsak haloványka. A környezete amúgy rettentő érdekes volt, egy többszáz méter széles, hatalmas sziklákkal borított fennsíkszerű folyómeder, azért fennsíkszerű, mert gyakorlatilag egy szintben volt a környező erdőkkel, csak fák helyett sziklák borították, monszun idején viszont egy irgalmatlan méretű folyammá változik, valami elképzelhetetlen mennyiségű vízzel. Most egy szűkebb kanyonban folyt csak a víz, persze így is lenyűgöző volt és valamiért azonnal meggyőződésemmé vált, hogy Afrikában vagyunk, talán mert egyszer álmomban hasonló helyen jártam és az Afrikában volt. Többször emlékeztetnem kellett magam, hogy valójában Indiában vagyunk. 

Kora reggel volt, a Nap a vízesés felől kúszott fel az égre, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb szafarizzunk és csak utána fotózzuk a vízesést, mert ellenfényben nem volt annyira izgalmas vizuális szempontból. Felpattantunk a Royal Enfieldre mindhárman, majd elindultunk az erdőbe. Kikka először ült motoron, de nagyon élvezte, a para legcsekélyebb jele sem jelentkezett, még a köves, csúszós lejtőkön való lerobogásokkor sem. A parkban leginkább szarvasokat, antilopokat, makákókat, langúrokat, sakálokat, hiénákat, krokodilokat és gariálokat lehet látni, tigrisek már évtizedek óta nincsenek errefelé. A motor egész halk volt, már rögtön az elején elcsíptünk antilopokat és majmokat, mongúzt is láttunk, vezetőnk hihetetlen ráérzéssel és éles szemmel szúrta ki a rejtőzködő állatokat. Útközben többször érintettük a folyó kanyarulatait, lenyűgöző látvány volt letekinteni a szurdokban jelenleg békésen folydogáló víztömegre, még krokodilok nélkül is csodálatos volt. Túl meleg volt ahhoz, hogy ezek az óriási hüllők kifeküdjenek a sziklákra vagy a néhol homokos fövenyre sütkérezni. A park egy hete nyitott, monszun alatt és utána még egy darabig zárva tart, egyrészt a párzási, illetve ellési időszak miatt, másrészt mert a folyó kiszámíthatlan méretűre duzzad, harmadrészt meg túl sok kobra és egyéb kígyófaj élvezkedik ilyenkor arrafelé. Bő két órát motoroztunk, majd egy gyalogösvényen kószáltunk, keselyűket és sasokat nézegettünk, mielőtt visszatértünk a vízeséshez. Itt elmagyarázta a guide, hogy ötféle kőzetből áll a folyó környéke, bazaltból, gránitból, kvarcból, jáspisból és homokkőből, ezek mindegyike más és más árnyalatban pompázott, tényleg nagyon érdekes geológiai képződményrendszert figyelhettünk meg. Ekkor világosodott meg Kikka, felismerte, hogy ezek a réteges képződmények inspirálhatták a régi időkben a templomok építőit, azért ilyen kéregszerűen rétegződő a templomok felépítése. Mikor fizetésre került sor, odaadtuk az ötszázast a fickónak, meg még egyet, hogy abból adjon vissza háromszázat, gondoltuk, kétszáz rúpia borravaló elég jól fedezi a szolgáltatást. Sajnos rögtön rákezdett, hogy mi lenne, ha mondjuk csak kétszázat adna vissza, úgyis háromszázat szoktak adni a turisták általában, ám mire erre nem nem válaszoltunk sem szóval, sem egyéb gesztussal, megjegyezte, hogy oké, mi viszont nem sima turisták vagyunk, hanem a barátai, ezért tőlünk a kétszáznak is örül, bár amúgy egyébként mindig mindenki háromszázat szokott adni. Ez volt, azt hiszem, az első olyan mérgező cseppecske, ami konkrétan elvezetett oda, hogy másnap este már napalmmal akartam elárasztani a környéket, ősi templomok ide, érintetlen dzsungel oda.

Mikor visszaértünk Khajurahóba, sofőrünk megkérdezte, hogy nem látogatjuk-e meg az otthonát, szívesen fogadna bennünket. Nem akartuk megsérteni, meg különben is szimpatikus figura volt, de sajnos már bennünk volt a gondolatcsíra, hogy na, ez vajon mibe fog majd kerülni nekünk. Indiában elég nehéz megfejteni, hogy valódi barátkozásról van-e szó, vagy csak a pénzeszsákot akarja-e valaki megkörnyékezni valamilyen módon. Igent mondtunk, egyrészt kíváncsiságból, másrészt meg nem akartuk megbántani ezt a kedves embert. Az otthona szépen tisztán volt tartva, a Diwali miatt már szépen kifestve, pink és világoskék színekre. Öten élnek egy két helyiségből álló maximum 20-22 nm-es 'lakásban', amelyből az egyik a konyha, a másik pedig a lakótér. Itt egy ágy állt, valamint egy polc, amelyen csészék voltak elhelyezve piramis alakban. A falon három hely a képeknek, Krishnának, Ganésának és egy harmadiknak, meg nem mondom hirtelen, hogy kinek, mindenestre most le voltak szedve, szerintem a Diwalira visszarakják. A ház belső udvaráról nyílott ez a lak, a többi részében a testvérek, unokaöccs és hasonló közeli rokonok éltek, összesen mintegy tizenöten. Az unoköccs egy helyiséggel bírt, a szobában egy ágy, egy szekrény, egy hűtő és egy TV volt, benne szemcsésen ugrált valami hindi showműsor. Dísztárgyakként csillogó műanyag ketyerék hevertek a szekrény vitrinrészében. Az anyukának külön helyisége volt, egy falap volt az ágya, gondolom, esténként ráterít valamit, itt egyben volt a konyha vagy spájz is, valamint egy szekrény, ahol fényképek sorakoztak, köztük az apukáé, aki Oszakában dolgozik szakácsként, rengeteg fénykép volt róla egy albumban, ahol japánokkal közösen fotózkodott le. Az udvaron kis szentély, körülötte néhány növény és a hagyomány szerint bazsalikom, az egyik unokahúg gondozza, aki marketinget tanul egy környékbeli egyetemen, ő volt az egyetlen, aki valamennyire beszélt angolul, addig csak kézzel-lábbal kommunikáltunk a családdal. Az egyik növény érintésre az összes levelét összecsukja, nagyon szórakoztató, aztán pár perc múlva újra kinyílik. Riadt kis jószág, de tündéri. Fél órát maradtunk kábé, visszautasítva az ebédmeghívást, megvártuk a srác feleségét, csináltunk róluk egy képet a három gyerekkel, majd megkértük, hogy vigyen vissza minket a szállásunkra. Végül adtunk neki 150 rúpiát a Baba által kialkudott 350 rúpiás áron felül, mert egyrészt egy csomót kellet ránk várnia a parkban, másrészt nagyon kedvesen vendégül látott minket, de nem tudtuk eldönteni, hogy örül-e neki, kevesli-e, megalázónak gondolja-e, vagy csak nem érti, hogy miért kapta, de az a helyzet, hogy ennyit nekünk megért a betekintés egy vidéki indiai család életébe, még ha csak pillanatokra is. 

Iskolapélda és túlvilági templomok

Délelőtt iszonyú vicces madárhangokra ébredtünk, néhányuk tök ugyanolyan volt, mint az Angry Birdsben, amivel Dana szokott játszani a telefonján, pedig azt hittem, hogy az totális fikció. Első állomásunknak az általános iskolát választottuk, Pippa értünk jött, s együtt tekertünk oda. Közben elhaladtunk a lakása, illetve inkább szobája mellett, amit éppen Baba festett ki. Ugyanis a Diwalira, a fény ünnepére, ami legalább akkora ünnep, mint nálunk a karácsony, Khajurahóban mindenki kifesti a házát vagy legalább is annak egy részét. Ezenkívül mindenki vesz magának valamit, Pippa például egy tévével ajándékozza majd meg magát. Kis girbe-gurba utcácska vezetett az iskolához, ahol éppen az utolsó előtti tanítási nap volt az egy hét szünet előtt. Három nem túl nagy épületből és két udvarból állt a suli, a gyerekek éppen a földön ülve ebédeltek. Amint megláttak, elkezdtek körülöttünk futkározni sárga és barna egyenruhájukban, míg Pippa megmutatta a két osztálytermet. A pici, sötét termecskékben, amiket egy-egy energiatakarékos égő világított meg, két sorban helyezkedett el néhány pad, a falon ügyes kis rajzok díszelegtek, a táblára felírt mondatok társadalomismeret óráról árulkodtak. Időközben befutott az iskolaigazgató is, egy fiatal srác motorral, nyilván leadták neki a drótot, hogy látogatók érkeztek. Míg Dana fotózta az ebéd után krikettet játszó kicsiket, váltottam pár szót a sráccal, és az első benyomás alapján azonnal rohantam Danához, hogy interjúvoljuk meg kamerába, mert annyira jól beszél angolul és olyan intelligens, hogy kár lenne kihagyni, és rengeteg dolgot megtudhatunk az iskoláról. Az igazgató kicsit szabadkozva vállalta, mondván, nem biztos, hogy megfelelően tudja majd kifejezni magát angolul, pedig sokkal jobban tudott, mint mi, úgyhogy nem győztük biztatni. Elmondta, hogy ez nem egy állami, hanem egy magániskola, amit egy olyan ember hozott létre, aki Khajurahóból származik, mert segíteni akart a környékbelieknek. Ide ugyanis csak a legszegényebb családok gyerekeit veszik fel, és mindent biztosítanak nekik, az ellátástól kezdve az egyenruháig, tankönyvekig. Max. tíz gyerekből áll egy osztály, akik különböző életkorúak, de együtt tanítják őket, mert olyan kevesen vannak. Azt tervezik, hogy a későbbiekben bővítik az iskolát, s egy másik épületben újabb tantermeket alakítanak ki, akkor jöhet majd több gyerek is ide tanulni. Most négyen tanítanak itt, köztük Pippa, aki önkéntes alapon vállalta a munkát. Pankaj, az igazgató teljes szabadkezet ad a tanároknak, nincs megszabva, hogyan tanítanak egy tantárgyat, követnek-e tankönyvet vagy nem, ezt a módszert tartja az általános iskolában a leghatékonyabbnak. Benéztünk az órákra is, a tanárnénik kicsit meg voltak szeppenve, úgyhogy csak néhány percet zavartunk. Belepillantva a gyerekek angolfüzetébe nagyon szép, rendezett írásokkal találkoztunk. Ebben az iskolában mindent angolul tanulnak a gyerkőcök.

Amikor leültünk a tanáriban, hogy beírjuk magunkat a vendégkönyvszerűségbe, valahogy a srác magánéletére terelődött a szó, azt hiszem, úgy kezdődött, hogy megkérdeztem, mennyi idős, mert nagyon fiatalnak tűnt. Onnantól kezdve megosztott velünk egy csomó személyes dolgot, s egy ponton, érthető módon, kérte, hogy kapcsoljuk ki a kamerát. Elmondta, hogy 28 éves, bár mindenki fiatalabbnak hiszi, s hogy tanítóként kezdte. Mivel szegény családból származott, 15 éves kora óta fent kellett tartania magát, s ehhez értett a legjobban. Később egyetemre is ment, s most már második szakját, a szociális munkás képzést végezte el. Néhány éve azonban beleszeretett egy lányba, és itt történt nagy törés az életében. Ugyanis a kasztja alapján, amibe született, nem vehette volna el a szerelmét feleségül. Ő azonban ezt az utat választotta, így az egész családja kitagadta őt. Azóta született egy gyermeke, de arra sem kíváncsiak a nagyszülők, nem keresik őket, az ünnepeket nem együtt ülik. Ha találkoznak a faluban, azért köszönnek egymásnak, de semmi több. Megindító volt hallgatni, és nagy élményt jelentett, hogy valaki ilyen készségesen és választékosan mesélt az életéről, mint Pankaj. Soakn egyáltalán nem tartják jónak a kasztrendszert, és még ilyen áron is vállalják, hogy olyan életet élhessenek, amire elhivatottságot éreznek. Cserébe az új kaszt nagy örömmel fogadta be Pankajot, ő pedig megy tovább a megálmodott úton. 

Megbeszéltük vele, hogy elküldjük neki a fotókat, amiket az iskolában csináltunk, majd eltekertünk a nyugati templomcsoporthoz, ahová indiaiaknak 10 rúpia a belépő, külföldieknek 250. Miután még 25 rúpiát fizettünk a videokamera használatáért, beléphettünk a hatalmas parkba, ahol legalább tíz felfoghatatlanul gyönyörű hindu templom található. A Közép-Indiát uraló Csandéla-dinasztia építtette őket a 9-10. században, amikor is virágzott a művészet, s békeidőben Khajuraho volt birodalmuk fővárosa. A templomokat a távolság némileg megóvta a muszlim hódítók rombolásától (bár sok letört szoborfejet így is az ő művüknek tartanak), de ugyanezen távolság volt az, ami miatt a Csandélák 13. századi bukása után elhagyatottá vált a terület. A templomok hétszáz évig lapultak a sűrű dzsungel mélyén, csak a 19. században fedezték fel őket. Nehéz szavakba önteni, micsoda látványt nyújtanak ezek a szent építmények, sokkal többet el tudnak mondani a képek, mint a betűk. Az egyik legfeltűnőbb bennük, hogy rendkívül sok rétegből állnak, amik vízszintesen rakódnak egymásra, ezért a templomok szinte hullámzanak. Törtem is rajta a fejem, hogy honnan a manóból vették ezt az ötletet, aztán csodálatos választ kaptam rá másnap (ld. a következő posztban). Itt is tisztán kivehetők az ívelt templomtorony fő shikarájának oldalán magasba törő mellékcsúcsocskák, mindezt a Kailásza-hegyről mintázták, amit Síva lakhelyének tartanak. A csúcs egy diszkosz alakú, barázdált formában, végül pedig egy korsószerű elemben végződik. Ami mindezek mellett még lenyűgözővé teszi őket, hogy irgalmatlan mennyiségű szobor borítja a templomok oldalát, és természetesen a belső térben is megtaláljuk őket. 

Khajuraho arról híresült el leginkább, hogy a templomok falain erotikus, a Káma Szútrából vett pozitúrák lelhetők fel, a nemek mindenfajta kombinációjában, párosan és csoportosan, időnként állatszereplőket is bevonva a jelenetekbe. Sokan az élet és a teremtés dicsőítésének tartják őket. Vannak istenek és istennők, harcosok, táncosok, zenészek, hétköznapi tevékenységeket végző (pl. talpából tüskét kiszedő, szemét kifestő, éppen törölköző), de tökéletes arányokkal, érzéki kecsességgel ellátott nőalakok. A leghíresebb mind közül a Kandarija Mahadéva-templom, amelynek 30 méter magasra nyúló főtornya mellett 84 kisebb torony furakodik az ég felé, és több mint 800 szobor borítja a falait. A templombejárat kelet felé néz, s a belső szentélyt, ahová gazdagon faragott ajtórámán keresztül lehet belépni, a felkelő nap fénye világítja meg, benne a Síva lingammal és a jónival, ablaka nincsen. Az egyik templommal szemben álló pavilonban hatalmas vaddisznószoborhoz baktattunk fel, amely Visnu egyik inkarnációját, Varahát ábrázolja, és számtalan apró istenalak díszíti. Miközben minden egyes templom minden apró részletét szükségesnek tartottuk szemrevételezni, a délutáni nap olyan erősen kezdett minket gyötörni, hogy kis időre bemenekültünk az árnyékba, hogy egy padon pihegjünk. Miközben Dana nevetséges pózban elaludt, azzal szórakoztattam magam, hogy a park élőlényeit figyeltem, tele volt mókusokkal, akik igazán közel merészkedtek hozzánk, de rikácsoltak a papagájok és megvillantotta szépséges kék szárnyát egy-egy jégmadár is. Hiányoltam a majmokat, szinte megképződött előttem, ahogy a dzungel mélyén tömegével ugrándoznak az elhagyatott templomok kiszögellésein. Magunkhoz térve alkalmunk nyílt a naplemente fényeiben is megcsodálni a földöntúli hangulatot árasztó templomrengeteget, úgy zavartak ki természetesen, hogy már zárnának. 

 

Elérkezett a napnak az a pontja, amitől reggel óta tartottam egy kicsit, a falusi vacsora. Babához nem sok kedvem volt, ráadásul megígérte Danának, hogy kerít valami hagyományos kerítésszaggatót, ami állítólag nagyon erős. Tuktukjával elzötykölődtünk az iskola mögött lévő házikóhoz, ahol már várt minket a család. Mivel már töksötét volt, a kertből nem sokat láttunk, bementünk az udvarra, ahol a betonon egy leterített plédre tessékeltek minket, egy kikötözött kiskecske mellé. Az apuka épp festette az egyik szobát a kettőből, mindegyikbe bekukkantottunk, ablaktalan lyukacskák voltak, ahol a legalább kilenc-tíz tagú család lakott. Oldalt a konyhában készült a vacsora, beinvitáltak engem is, hogy Pippával együtt üljek közéjük, addig Dana kint beszélgetett Babával és a sofőrjével. Most akkor tegyük félre a konyha szó hallatán az agyunkban reprezentálódó képet. Bekukkantottam a kis lyukba, amit konyhának neveznek, egy téglából épített és levakolt, ablaktalan, mindenféle műanyagponyvaszerűséggel lefedett pici térbe, amelynek egyik oldalán volt a tűzhely, azaz egy kis rakás fa égett egy félkör alakú alacsony perem közepén, és arra rakta rá Shanti, a fogatlan mosolyú anyuka a hatalmas serpenyőt, benne puri (vízből és lisztből készült kenyérféle) sült olajban. Csak a tűz fénye világított. Kaptam egy néhány centi magas aprócska sámlit a fenekem alá, a többi kislány és Pippa a földön ültek, és nevetgéltek. A családból senki sem beszélt angolul, Pippa meg csak azt fordította, amit én mondtam nekik, az ő reakcióikat nem, úgyhogy aztán inkább csak metakommunikáltunk. Megtudtam Pippáról is egy-két dolgot, hét éve járt már Indiába, amikor úgy döntött, hogy Khajurahóban akar élni. Ez öt éve volt, abbahagyta a festő szakot Toszkánában, és itt abból él, hogy kiadja az olasz lakását. Talán azért is történt mindez, mert szép sorban meghaltak a szülei és nagyszülei (testvére nincs), de ebbe már nem akartam belemenni jobban. Kint Babáé volt a világ, kivette a hiányzó farktollú szegény kis papagájt a kalitkájából, égő gyufával dobálta a gyerekeket, ez volt a poénkodás. Szerencsére piát nem tudott szerezni, azt mondták, olyan rossz minőségűt találtak, hogy azt inkább nem vették meg, képzelem, miből készülhetett. Utolsó fázisként Shanti csapátit is készített, ami lisztből és vízből készülő kör alakú kenyér, de nem olajban sütik meg, hanem anélkül. Az úgy történt, hogy Shanti berakta a soron következőt a serpenyőbe, majd amikor félig már megsült, belecsűrte a parázsba, hogy az megkapja, végül pedig ott a koszos földön, eldobott bételzacskók és még ki tudja, milyen törmelékek között megcsapkodta kicsit, gondolom, hogy lejöjjön róla a hamu, s már kész is volt. Na, gondoltam, ha ezt megúszom emésztésileg, akkor nagyon frankó vagyok. 

Aperitifként megkínáltak chai-jal (fekete tea tejjel, sok cukorral és némi fűszerrel), amit gyömbéresen készítettek el, nagyon ízletesre sikerült. Letelepedtünk a plédre, s a jól megszokott, rekeszekre osztott fémtálcán (thali) elénk hozták a vacsorát: négy darab purit (valamiért nem a csapátit kaptuk, szerencsére), sáfrányos rizst, aloo ghobit (krumplis-karfiolos szabdzsit, amit garam masalával fűszereztek) és bhindi masalát (amit lady fingernek, hölgyujjnak is neveznek, nálunk nem igazán ismert növény). Annyira finom volt minden, hogy teljesen le voltunk nyűgözve, meg irgalmatlanul jóllaktunk. Körbeültek minket mosolyogva, s ők csak utánunk ettek a konyhában. Lassan elköszöntünk, s adtunk némi pénzt a családnak, hiszen tudtuk jól, hogy ez erről is szól. Mindenesetre nagyon érdekes élmény volt, s a kaját is rendben megemésztettük. Hazaérve jól esett megint kiülni kicsit a lépcsőre lefekvés előtt.

(Ezt a posztot Kikka horogte ide.)

(Ez a papucs az egyik templom elott hevert, mindig le kell venni, mielott belep az ember a szent helyre. Klikkre nagyobb lesz es megnezhetitek a markajat. Nem hittem a szememnek...  /Pater/)